Fővárosi Lapok 1882. április (75-99. szám)
1882-04-20 / 90. szám
Csütörtök, 1882. ápril 20. 90. szám. Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij : Félévre.............................8 frt. Negyedévre...................4 frt. Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Bertalan eszménye. (Elbeszélés.) irta ifj. Ábrányi Kornél. I. — Nagyságos uram, a kocsi előállt! — Hallottam! Mit alkalmatlankodol ? A huszár összeütötte sarkantyúját, aztán sarkán fordult, s távozott. Ment a kocsishoz, aki huszárt meglátva, ijedten kapta ki szájából az égő pipát, s dugta el a mellény oldalzsebébe. Azt hitte, a gazdája is jön a huszárral. A huszár azonban ravasz somolygással mutatta, hogy csak egyedül jár. És igy szólt a kocsishoz igazi cseléd konfidenciával. — Sohse dugja kend a lájbijába, amit a szájában tartott. Ne féljen kend, kiszívhatja, meg is eheti. Meg újra megtömheti s azt is megszívhatja. A kocsis nem is sokat teketóriázott, hanem rögtön kihúzta rejtekéből a makra pipát, lenyomta ujjával a hamut és vígan pöfékelte a füstöt. Feleletül pedig ezt dörmögte: — Akkor hát nyilván a Kadarkuthy kisasszonyhoz mennénk, ha mennénk. — Lesz abból egy óra is, míg kimozdulunk. — Elhiszem! E szerint úgy látszik, nem ez volt az első út, melyet Pályi Bertalan tett a Kadarkuthy kisasszonyhoz. Mert különben sem a kocsis, sem a huszár nem találhatta volna ki. Tgy kellett lenni eddig is, hogy valahányszor a kocsi előállt, és Bertalan úr kikergette a huszárt, aki ezt megjelenteni ment, aztán pedig néha egy óráig is eltöprenkedett, hogy felüljön-e a kocsijára vagy sem, hogy olyankor, ha mégis kimozdultak, mindig a Kadarkuthy ház előtt végződött el az út, így kellett lenni és így is volt. A szemes huszár’jól ismerte már ezt a szokást, ezúttal sem csalatkozott benne. Csakhogy ezúttal még továbbra húzódott el a kimozdulás, mint máskor. Világos volt a kocsis előtt, hogy mire odaérkeznek, nem lesz már világos nappal, hanem sötét este. Bertalan úr nem tudta bevégezni Hamleti töprengését. Pedig mikor a kocsi előállt, már teljesen útrakész volt. Látható volt az öltözékén, hogy nem csak látogatásra, hanem valami ünnepélyes alkalomra is megy. Ki volt csípve takarosan az utolsó gombig és kefevonásig. De azért meg sem indult. Mint valami hiú leány, minduntalan a tükör elé állt, s minden tükörbe pillantás után, türelmetlen haragos ábrázattal fordult félre. Asztalára vágta keztyűit, felborzolta simára fésült gyér haját és kínos küzdelmei közt tagadólag rázta fejét. Majd fel-felsóhajtott: »Őrültség! Lehetetlen!« Aztán hátratett kezekkel sétált fel s alá, és lecsüggesztett fővel, fenhangon gondolkozott. — Ő 19 éves, én 43. Ő gyermek, én agglegény. Még ha szeretne is, nem nekem kellene-e figyelmeztetni őt, hogy e szerelem képtelenség ? Mert hogy férfikorom ifjúságában nem találtam olyan lényre mint ő! Vagy én lennék 10 évvel ifjabb, vagy ő lenne 10 évvel idősebb. Akkor egy percig sem haboznék. De most ? Nevetséges! És nem természetes-e, hogy irántam érdeket mutat? Vehetem-e ezt szerelemnek? És ha az volna is! Mi egy gyermekleány szerelme ? Balga illúzió! Nyers, műveletlen falusi fickók közt csoda-e, ha megkülömböztet engem ? Finom lénye,emelkedett szelleme táplálékot kíván, s ezt megadhatja neki korom, tapasztalásom. De a lélek tápláléka elég-e a szívnek, még akkor is, ha a szív hajlandó elfogadni ? A szív kiszámíthatatlan ! És ha még én sem tudok parancsolni neki 43 éves koromban, hogy parancsolhasson ő 19 éves korában ? Szeret ? De mivel mutatta ? Hogy társaságomat kedveli ? mellettem fölmelegszik ? megjegyzéseim mulattattják, és a társalgás szórakozásai közt gyorsan röpül az idő ? Most így van, mert a többi ripők és fatuskó. De jöjjön egy, aki 28 évvel ugyanazt adja neki, amit én, nem fog-e rögtön elfordulni tőlem ? Nem fog-e rögtön föltűnni neki ritkuló hajam, őszülő szakálam, s szemeim és ajkam körül az évek barázdái ? S nem képződik-e rögtön egy mély árok a korkülönbségből, melyet áthidalni nem lehet ? Vagy egész életemben mindig csak arra törekedjem, hogy rajtam kívül mindig csak nyers üres ripőkök vegyék körül ? Mily élet lenne ez mindkettőnkre nézve! Én minden évvel lejebb megyek, ő minden évvel feljebb megy. Később semmi egyéb nem kötné hozzám, csak a kötelesség. S én nézzem őt, lássam mint lesz napról napra nagyobb az áldozat, melyet értem hoznia kell ? Ah ! őrültség! Beteg képzelődés. Előbb magamat, s aztán őt kell kigyógyítanom belőle. Csak az első nehéz. A másik könnyű lesz. Majd ez ablak üvegéhez támasztotta forró homlokát, s nézte a nap lementét. Mily szép a lemenő nap ! Az egész természet oly hűvös, oly ünnepi tőle! De hát meddig tart e varázs, meddig e szépség ? Alig egy félóráig. És utána rögtön komor, rideg sötétség következik. Lám ez a kép is mily oktató. Újra tükre elé állt. Még láthatta benne magát. Újra megjelentek arcán a türelmetlenség haragos vonásai. S egy dühös mozdulattal úgy látszott, mintha le akarta volna tépni magáról az ünneplő ruhát. De ezt még sem tette. Tekintete az asztalon fekvő csomagra esett. Abban ajándékok voltak. Névnapi ajándékok. Ezeket át lehet, de át is kell adnia Olgának »elvesztett fogadások« címe alatt. Mily édes fogadni biztos veszteségre! Hogy ajándékot adhassunk annak, akit szeretünk. De Bertalan meg is ígérte, hogy személyesen fogja átadni azokat Olgának s éppen a névnapi estén. Most gorombaságot kövessen el azzal, hogy meg se jelenjen ? El kell mennie. El okvetetlenül. Hisz talán Olga még nem vett észre semmit. S ha észre is vette volna, hát nem elég jog-e a vonzalomra a lelki rokonság? Nincs-e megengedve bármily korban, hogy valakinek eszményképe legyen ? Nem lehet valakit imádni a szerelemnek földisége nélkül ? Ma- Iradjon hát csak eszménykép. Megérdemli szépsége, jósága, nemes szíve, ritka szelleme, és minden szaván és mozdulatán elömlő bájossága. Könyek tolultak Bertalan szemébe. Ő azokat hagyta legördülni s nem törölte le. Profán kéz ne nyúljon a lélek gyöngyeihez. Eszményképe fog maradni örökre. S ebben megnyugodott. Csöngetett. A huszár újra megjelent s ő útnak indult. Megkönnyült lélekkel indult, de minél közelebb értek, szíve annál melegebb lett. S rossz előérzetek gyötörték. II. A Kadarkuthy kastély pedig már akkor zajos volt és világos. Látszott rajta, hogy az is fog maradni kivilágos kivirradtig. Az udvaron sáros határok, kifogott lovak, sürgőforgó kocsisok. Akár egy költözködő tábor. A kastélyban pedig, a vendégszobákon kívül vagy tiz szoba volt lefoglalva és berendezve a névnapi mulatságra. Kadarkuthy Tamásnak egyetlen gyermeke volt Olga, s annak van ma a nevenapja. Kell, hogy legalább is hét vármegyére szóljon, mint maga a leány. A kastély egyik végében vannak az öltöző szobák. Ezekben gyűl össze az asszony népség. A vendég mamák és a leányok. Dobozok, csipkék, fátylak, kalapok szerteszét hevernek. Isten csodája, ha megtalálja köztük valaki a magáét. Mindenki egyszerre öltözik és egyszerre beszél. Minél messzebb útról jött valaki, annál több a mondanivalója. Nevetés, visitás összekavarodik a pletykázással. Közbe-közbe csókok csattannak, ugrándozó ölelgetések közt. Sem a mamákat, sem a leánykákat nem foglalja el más, csak a mulatság. Repdesnek, ugrálnak, csicseregnek, csak csendesen lenni nem tudnak. Mintha kiváltságos lények volnának mindnyájan, s tudnák, hogy sohasem fognak sem megeredni, sem meghalni. A kastély másik végében vannak a pipázó és a kártyaszobák. Ott hever az ördög bibliája. Körülötte a battériák. Bor, savanyú víz, és a sligó. Csak víznek nincs nyoma. Mert az itten csak mosdani kell. Érkeznek a hősök, a vármegye virágai. Csengős lovakon, könnyű phaetonokon vagy lóháton. Nagy gazdák! El tudják adni zölden a búzát, mikor más ember csak sárgán adhatja el. Nem állnak szóba a zsidóval, ha csak pénzre nincs szükségük. És újságot csak azért járatnak, hogy legyen papiros a háznál. Nagy becsben állanak a családok előtt, mert nemcsak mulatni vannak, hanem háztűznézni is. Minden lány lesben áll és kinézi a magához valót, hogy megkerítse. A hősök pedig elkártyázzák a pénzüket, eliszszák az eszüket, kitánczolják a lelküket, aztán megkérik valamelyik leány kezét, így köttetnek a házasságok az égben. (Folyt, köv.) Simplicius. Ninonnak elbeszéli Zola Emil. (Vége.) V. Simplicius nem sokára nyugtalanná lett. A jó isten teremtménye, mely először vette észre barátjuk szomorúságát, felszólította őt, hogy vallja meg okát. Zokogva viszonozta, hogy épp oly jó kedvű, mint az első napokban. Most a hajnalokral kelt, hogy estig bebarangolja az erdőséget. Édesen hajlította félre az ágakat, benézve minden bokorba. Felemelte a leveleket és átkutatta árnyukat. — Mit keres növendékünk ? — kérdezte a galagonya a múhtól. A szitakötő, fölháborodva kedvese hűtlenségén, azt gondolta róla, hogy a szerelem bolondja lett. Most maga ment utána. De a királyfi nem hederített többé rá. A nagy fák helyesen ítélték meg, csakhamar vigasztalódott a legelső útszéli pillangóval. A lombok megszomorodtak. Látták, hogy a fiatal herceg minden fűcsomót megkérdez, a hosszú fasorokat szemével áthatja: hallották őt a cserjék mélyéből felsóhajtani és igy szóltak: — Simplicius a csermely virágját, a vizi tündért látta. VI. A csermely virága, egy napsugár és egy harmatcsepp leánya volt. Oly légiesen könnyű vala, hogy egy szerelmes csókja megölte volna őt, oly édes illatot lehelt, hogy csókja megölné a szerelmest. Az erdő tudta ezt és a féltékeny erdő rejtegette imádott gyermekét. Menedékhelyül árnyas forrást jelölt ki számára, melyre sűrűn hajoltak levelei. Itt, a csendben és homályban, a csermely virága nővérei között tündökölt. Megpihent, elfutott tőlük, kis lábait a rabok nyaldosták, szőke fejét légies gyöngyök koronázták. Mosolya a sás és vizi liliom gyönyörűsége vala. Ő volt az erdő lelke.." Gondtalanul élt, nem ismerve a földből egyebet anyjánál, a harmatnál és az égből egyebet a napsugárnál, atyjánál. Tudta, hogy szereti a hab, mely fia-