Fővárosi Lapok 1882. május (100-123. szám)
1882-05-23 / 117. szám
Kedd, 1882. május 23. 117. szám Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Barátok-tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre...............................8 frt. Negyedévre......................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Kedvteléseim. (1846.*) Az én kedvtelésim egyszerű örömek, Elzárt magányomnak mezei virági. Az élet gyümölcsfa; mit nyúljak magasra ! Földig lehajolnak hozzám termő ági. Én is barangoltam szerte e világon. Fénylő csarnokokban, tengeren, sikságon. A bolygó vándorból végre remete lett. Magas bércek között, csörgő patak mellett. Felkapom vésümet s fúrom és faragom Hangos kerteimre vadászképek sorát: Habzó szájjal s vadon repülő fülekkel Mint űzik ebeim a bércek szarvasát; Majd öreg kant metszek, görbe agyarokkal, Mint küzd az éhségtől ádáz farkasokkal; S most bontott zergét sziklára terülve S egymásra vijjongó ölyveket körülé. De mindezeknél én lángolóbb ösztönnel Csatázom az erdők sűrű vadonában, S az elejtett vadak marcona fejeit Falamra függesztem kedvem nagyvoltában ; Lobogó tüzénél éji szenelőmnek, Ingó nagy árnyaik midőn fölmerednek, S a rémitő fejek mozogni látszanak : Ábrándos lelkemre gyönyört árasztanak. Költészetem te is bércek virága vagy, Szirmaid mohos szírt tövében fejeltek, Téged a vadon mély csendes lombja élén Áttörő nap piros sugárt neveltek; Forrásod szomjas vad körme fakasztotta, Vadmézed zsöngéjét aggott tölgy csorgatta, A méhraj, lelkemet mely körül szárnyalja, Odvából kizúdult gondolatim zaja. S ha midőn bánat ér, vidor cimborák közt Viharzom át az éjt, mig künn fergeteg dúl, Köztük, mint a bolt szén égő szenek között, Elsötétült kedvem újonnan felpirul. Mit is búslakodjam ! virít még a jelen : Édes bor, tüzes ló, mosolygó leányszem ; Még könnyen haragszom, még könnyen békélek, Gyűlölt még a halál, édes meg az élet. Édes még az élet! virító berkei Miatt könnyen tűröm szurdaló tövisét, Hisz a vadász úgyis megszokta, hogy olykor Tövisek szakgassák vésznek zárt kebelét. S én nem is óhajtok mindig boldog lenni, Édesb. tövis után rózsákon pihenni, S miket én szakgatok, miket én kedvelek, Vadrózsák, a melyek mindenütt termenek. Szemere Miklós: Férj és nő. (Elbeszélés.) Írta Fanghné Gyújtó Izabella. (Folytatás.) — Édes fiam — szólt, midőn végre készen volt, belépve Ernő szobájába — kérlek, jer velem, némi hivatalos elintézni valóm van veletek. Te is jer, kicsikém - folytatá, benyitva a Gizela szobájába — hogyan! még készen sem vagy tej ej! de soká aludtunk! No csak siess, gyermekem. A nagy nappaliban ezalatt ünnepélyes komolysággal ült egy iratok és írószerekkel rakott, leteritett asztal körül a család ügyvéde, a közjegyző és két más tanukul felkért úriember. Midőn Ernő belépve, rezeket megpillantá, azt hivé, hogy Grizela nyilatkozott s ez ünnepélyes színezet a válópör megkezdésére vonatkozik. Szíve az első pillanatban fájdalmasan dobbant meg, de aztán könynyültten sóhajtott fel, hisz ennek igy kellett lenni; Gizela pedig ijedten állott meg helyén s egy karszék támlájába kelle fogódznia, hogy össze ne rogyjon. Nem tudta elképzelni, mi történik, de ezek az ünnepélyes arcok, ez a hivatalos komolyság elrémiték. — Tisztelt uraim s ti, kedves gyermekeim! — szólalt meg végre remegő hangon Trézsi néni, miután elfoglalta helyét az asztalfőn s a többiek is elhelyezkedtek. — Bocsánatot kérek, ha hangom remeg s nem *) A sajtó alá rendezett gyűjteménytől tudok eléggé uralkodni érzelmeimen ez ünnepélyes órában, amely egyike életem legszebb momentumainak. Önök uraim, akiknek mindnyáját régi jó barátaimal van szerencsém tisztelhetni, tudhatják, hogy ez az élet nem volt nagyon gazdag az ily momentumokban. Sok bánat, kevés öröm jellemző ifjúságomat, gondokkal, bajokkal küzködve folyt le érettebb korom s az egyetlen fénypont, a mely a rideg élet utáin számomra világított, ez a gyermek, az én szeretett unokahúgom és gyámleányom, Gizelám vala. Az ő ápolása, nevelése, boldogsága volt legfőbb törekvésem, legédesebb örömeim kútforrása. — És isten megsegített — folytatá, a sírva lábaihoz borult ifjú nő baját gyöngéden simogatva, —• az én szeretett leányom testben, lélekben kiváló szépen fejlődött oly nővé, ki boldogságra és boldogitásra egyaránt hivatva van s oly helyzetbe jutott, hol egy ily derék, kitűnő tulajdonokkal felruházott férj oldalán, mint az én szeretett Ernő fiam, e hivatását teljesen élvezheti és annak tökéletesen meg is felelhet. Kedves leányomnak hosszabb utmulatása alatt családi életéről, férje gyöngédségéről, jóságáról tett nyilatkozatai teljesen meggyőztek arról, hogy annak a boldogságnak, melyet én oly buzgón óhajtottam számára, teljesen birtokában van, lelkemnek ezáltal édes megnyugvást adott s azon boldogító tudatot nyujtá, hogy életem nem volt hiában való. Most már nincs egyéb hátra, mint hogy én is — a mennyire az én szerény körülményeim engedik — járuljak boldogitásukhoz s helyzetüket legalább anyagi tekintetben biztosítani igyekeztem. Ennek elérésére, midőn ezelőtt pár hónappal a betegség levert, végrendeletet készítettem, a melyben kisberkesi, szüleimtől öröklött és szerzemény által gyarapitott birtokomat minden hozzátartozandókkal szeretett gyermekeimre hagytam örökül. — Isten megkönyörült rajtam — folytatá, szemeit törülgetve Trézsi néni — meghagyta életemet, hogy gyönyörködhessem gyermekeim boldogságában s igy helyesebbnek láttam a végrendeletet adománylevéllel helyettesíteni, a mely szeretett gyermekeimet rögtön ama birtok tulajdonosaivá teszi. Nekem, egyedül való vén asszonynak, bőven elég az itteni birtok, a melyet néhai férjem után özvegyi tartás gyanánt élvezek s a mely halálom után annak rokonaira fog visszaszállani. És most kérem, ügyvéd úr, olvassa fel az átruházási okmányt! Ezzel az öreg ügyvéd felállott és ünnepélyes komolysággal felolvasta az adománylevelet, melyben özvegy Dályai Jánosné született Török Terézia kisberkesi birtokát összes járulékaival együtt, kedves nevelt leánya és unokahuga, Török Gizelának és ennek férje Devall Ernőnek adja át örök birtokul. Következett a tanuk aláírása, hitelesítés és miután ezzel elég lett téve a hivatalos követelményeknek, szerencsekivonatok az adományozóhoz és adományozottakhoz intézve s mindezek után egy — az ünnepélyes cselekvényhez mért komoly hangulatú nagy ebéd. — Nem tudom, mennyi időt szántál az ittmulatásra, kedves Ernőm — monda ebéd közben Trézsi néni — minden esetre óhajtom, hogy a birtokbavétel még mostani ittléted alkalmával megtörténjék, azt akarom, hogy ezáltal még szorosabb láncokkal kössem az idegen föld lakóját valódi honához. Aztán még egy sürgető ok miatt is szeretném, ha a lehető hamar körültekintenél Kisberkesen. — A mikor parancsolja, kedves néném — felelt ! úrnő. — S szabad-e kérdeznem, mi az a sürgető ok ? — Az bizony nem a legkellemesebb. — Csak nem valami régi, hagyományos pör, a milyeneknek Erdély oly bővében van ? — Pör lesz az, édes fiam, régi pör, még pedig nem is emberekkel, hanem az elemekkel. — Hogyan ? — Hát úgy, édes fiam, hogy van az én kisberkesi kertemnek egy régi ellensége, a közelében folyó Maros, amely minden évben elhord belőle egy jókora darabot. Eleinte kisebb pusztításokat mivelt, de később, amint kanyarulása merészebb, örvényei mélyebbek lettek, mind nagyobb károkat okozott, élannyira, hogyha gátat nem vetünk neki, egy szép napon még a lakházat is magával viheti, az én kedves ősi fészkemet, melyhez mindig annyira ragaszkodtam! Te értesz az ilyesmihez, saját érdekedben kérlek hát, tekintsd meg a dolgot s tedd meg ez ügyben intézkedéseidet. — Úgy hát legjobb lesz, ha használva a szép időt, még holnap kimegyek s viszek valakit magammal, kire a munkálatot bízhatom. Az ügyvéd ajánlott erre nézve egy ügyes mérnököt, a ki ebéd után fel is lett keresve s a másnapi kirándulásra meghiva. Ezzel eltelt a nap s minthogy reggel korán kelle indulni, korábban is kelle nyugalomra térni. — Gizela, egy szóra! — mondá Ernő, midőn amaz jó éjt kívánva, szobájába akart vonulni. — Remélem, ön is kijön holnap Kisberkesre! — Ha ön úgy akarja — felelt szemeit lesütve Gizela. — Nagyon helyesnek látnám — viszonzá Ernő —■ itt annyira körül vagyunk véve, mikép lehetetlen alkalmat feltűnés nélkül nyernünk ügyeink komoly megbeszélésére, márpedig ennek annyira eljött az ideje, hogy tovább halasztani teljességgel nem lehet. Ha majd a mérnökkel végeztem, magunkra maradunk s mindent elintézhetünk, azt ön is beláthatja — folytató feltörő indulattal — hogy ez a hamis helyzet egy becsületes embernek tarthatatlan s e folytonos szineskedés mélyen lealázó reám nézve. Helyzetünk a lejtőhöz hasonlít, melyen minél tovább haladunk lefelé, annál nehezebb a visszatérés. Végeznünk kell — folytató fuldokló lélekzettel — tovább már nem bírom kiállani. Halk kopogtatás hangzott a mellékszobába vezető ajtón. ■— Holnap korán kell kelni, jó lesz lenyugodni! — hallatszott a Trézsi-néni hangja. — Rögtön! — kiáltott Ernő. — Nos, láthatja, hogy itten végeznünk lehetetlen, tehát eljön, nemde . — folytatá halkabban. — Elmegyek — rebegő alig hallhatóan Gizela és ezzel szobájába vonult. XII. Gyönyörű tavaszi regg volt, az utakat szegélyző fák rügyei között csevegő madársereg sütkérezett a nap meleg sugaraiban, az ég tiszta kéken, mint békés áldás borult a munkáló természet fölé, midőn utasaink könnyű, nyitott kocsiban Kisberkes felé robogtak. A mérnök jelenléte általános tárgyakra vitte a beszélgetést, melyben Gizela igen kevés részt vett, elvonulva, hallgatagon ült a kocsi szögletében. Mintegy másfél órai út után a folyamhoz értek, hol a kompon átkelve, nemsokára Kisberkesre érkeztek. A falu a völgyet képező hegylánc egy kies zugában feküdt, kertjei a folyam magas partjáig nyúltak le, meredek szakadásban végződve. Százados fák által képezett tömör hárs fasor vezetett a folyamtól a lakházig, melyet középen kiemelkedő tornya miatt a vidéken általánosan kastélynak neveztek. Az eperfáktól árnyalt boltíves tornácon tisztes öreg gazdatiszt és neje fogadták az érkezőket, szeretetteljes tisztelettel üdvözölvén az új tulajdonosokat. Olyan kedves, békés egy kép, szinte jól esik a zaklatott kebelnek áldott nyugalma. (Folyt. köv.) -------------------