Fővárosi Lapok 1882. augusztus (174-199. szám)
1882-08-02 / 175. szám
Szerda, 1882. augusztus 2. 175. szám Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. L emelet. Előfizetési dij: Félévre . .....................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A távollevő. (Vicomtesse de Peyronny.) Az estélyen itt vagy te is — Látom tündöklő kék szemed, Melyben láng van és szendeség S minden boldog párt hogy’ követ! Gyémánt és lámpafény között, Csillogó örvények felett Ragadja őket mind a tánc, De máshol van a te szived. Követve sóvár álmaid. Orgonafák s rózsák alatt — Nem érdekel bár semmi itt, — Fehér kebled mégis dagad. Titkon könyekkel áztatod A kinyilt rózsák kelyheit, Mert a kit úgy várt hű szived : A háladatlan nincsen itt. Hiador. Egy rejtélyes bűntett. (Elbeszélés.) Irta Murai Károly. (Folytatás.) — Ugyan hova mennek ? Őszintén megvallom, kiváncsi vagyok. Már csak megnézem — mondá Kövecs és gyors léptekkel hagyta el szobáját. Illő távolban követte a szép párt, s látta hogy csolnakba ülve, a csöndes tengeren siklottak tova. — Jó lenne egyet csolnakázni — gondolta az ügyvéd és sietett a parthoz. A bérlőnek már csak egy csolnakja volt. — Holla hó! — kiálta a csolnakosnak. — Holla hó! — kiálta e percben egy másik hang a háta mögött. — Ide azt a csolnakot. Kövecs hátra fordult s egy nyúlánk, eleven ifjút látott háta mögött állani. Egymásra néztek. A csolnakos zavarba jött és nem tudta, hogy melyiknek szolgáljon. — Első voltam, — szólt Kövecs. — Merész állítás — kiáltá hangosan az idegen. — én szóltam először. — Csalódik. — Én nem. Ön téved. — De nekem szükségem van a csolnakra. — Én már egy hét óta várok rá. — Az mindegy. — Tudja mit — szólt az idegen gyorsan s egy aranyat vett elő — fej vagy irás ? — Fej ? — mondá Kövecs. Az idegen pörgetve dobta fel az aranyat s mikor leesett, örömmel kiáltá: — írás. Enyém a csolnak — azután beugrott a csolnakba s onnan kiáltott ki: Loudens Gontrán hírlapíró vagyok Párisból. — Kövecs Imre ügyvéd Budapestről — kiáltá vissza az ügyvéd. — A viszontlátásig! — Szerencsés utat. Ezzel a csolnak neki feszitett vitorlákkal siklott a tengeren. A francia az evezőshöz fordult. — Láttad előttünk elindulni azt a csolnakot ? — Láttam. — Egy arany borravalót kapsz, ha megközelíted. — Megkísértem, uram — viszonzá az evezős és erősen meríté lapátját a vízbe. Félóra múlva láthatták a csolnakot. — Lassan — kiáltá a francia s egy elővett távcsővel nézte az előttük lebegő csolnakot. .. A párisi »Scandal« szerkesztőjének egy eredeti gondolata támadt. Mikor beköszöntött a nyár, Páris elutazott Parisból, úgy hogy aranyért sem lehetett találni egy pikáns hírt. Pedig az ő lapjának ez volt az existenciája. A munkatársak tarthatatlannak mondták a helyzetet és az élelmes principálistól új eszmét követeltek, mely némi élénkséget adna a lapnak. Az érdemes szerkesztő több oldalról szokíttatván, arra a gondolatra jutott, hogy ügyesebb munkatársait a nevezetesebb fürdőkbe küldi hírt gyűjteni. A fürdőkből sok ügyes dolgot ki lehet horgászni, amik csak előnyére válnak egy olyan irányú lapnak, mint a Scandal. Így történt aztán hogy Loudens Gontrán Ostendele került. Loudens csinos és eszes fiú volt, csak úgy gyöngyözött benne az élet, az elevenség. Beletalálta magát mindenféle helyzetbe és bátor volt, mint az ördög. Megfordult mindenhol és látott mindent. A reporterek reportere volt. Néha napokig sem mutatkozott s mikor abban a hitben, hogy valahol leütötték, kutatni kezdtek utána, előtoppant. Megrakodva, mint szorgalmas méh. A szerkesztőségnek valóságos rendőre volt, ügyesebb a rendőrség első embereinél. De e fényoldalak mellett volt egy árnyoldala is. Tulságig rajongott a szép nőkért, kiknek kedvéért, piros ajkuk egy csókjáért megtett mindent. Estefelé hajolt az idő, mikor a csolnakázásból visszatért s egy negyedórával megelőzte a szép párt. Hanem azért nem távozott a partról. Hátratett kezekkel sétált ott s úgy tett, mintha valami igen tudományos dolgon törné a fejét. Kis idő múlva visszaérkezett a másik csolnak is s az özvegy grófné partra szállt a báróval. Loudens figyelemmel kisérte őket és észrevette hogy az asszony túlnyájasan tekintett a báróra, amit ez megkétszerezve adott vissza. — Szeretik egymást — gondolta a francia és követte őket. A báró hazáig kisérte a grófnét, ott kezet szorított vele és elváltak. Loudens azonban meghallotta, amint azt mondta a nő: — Várlak. És látta, hogy a báró mosolyogva intette vissza a fejével: — Eljövök. Ez éppen elég volt a reporternek. Tehát légyott lesz. Tehát lesz édes folytatása annak a csóknak, amit a tengeren váltottak s amit oly tisztán megengedett látni Loudens távcsöve. A francia ezután a bárót követte, ki egyenesen lakására ment. Loudens a kertben ült le egy asztalhoz és vacsorázott, miközben folytonos figyelemmel kisérte a báró ablakát, mely ki volt világítva. Látta, hogy a báró sétált s azután kikönyökölt az ablakon. Tizenegy óra felé járt az idő, mikor a báró távozott. Loudens követte egész a grófné lakásáig, ki egyedül lakott egy csinos villában, néhány cselédjével. Mikor a báró a pavillont és a kertet körülvevő kőkerítésnél él megállóit és óvatosan szétnézett, nem látott senkit. Nem vette észre az után végig feküdt franciát s ügyesen kúszott fel a falra, hogy a következő percben a kertben tűnjön el. A mint ez megtörtént, a reporter felállt s a kerítés ama részére sietett, hol a báró eltűnt. — Szép asszony csókjáért ezt is meg lehet tenni — dünnyögés pár pillanat múlva a kerítés tetején ült. Benézett a lombos kertbe, de a rámeredő homálynál nem látott egyebet. — Hm — gondolám — ebben az átkozott sötétben bajos lesz észrevenni valamit. Ezzel ügyesen ereszkedett le a kertbe, hol azonnal meglapult és hallgatózott. Az uralgó csendben azután lassan kezdett botorkálni a villa felé, melynek körvonalait észrevette. — Remélem — vigasztalá magát, — hogy nem sötétben várja a bárót — és figyelemmel nézett körül. Az egyik földszintes ablakból gyönge fény sugárzott ki . Loudens az ablak felé sompolygott; egyszerre azonban hirtelen megállt. A fény elé egy sötét árny emelkedett, egy férfi teste, mely azután eltűnt az ablakon keresztül. — Mennyi regényesség — mondá gúnyosan a reporter s az ablakhoz sietett, mely alatt egy kertiszéket talált. Egy percnyi gondolkozás után felállt a székre és benézett az ablakon. Kevés bija volt, hogy le nem szédült attól a látványtól, ami eléje tárult. Az özvegy grófné ingerlő otthonkában hajta fejét a báró vállára. A szegény francia elvörösödött s a szíve kiugrani készült. Azok odabent nem vettek észre semmit, de a reporter, minden izgatottsága dacára is meghallotta a kerítés felől előtörő neszt, azután a lépéseket, melyek arra felé tartottak. Egy pillanat alatt felmászott a mellette levő fára és meghúzta magát a lombok között. A léptek zaja megszűnt, de azért a reporter vigyázott tovább, és valóban nem hiába. A következő percben egy férfi árnya lett látható. Éppen mint ő, az is felállt a székre és kíváncsian nézett be az ablakon. A szép asszony a pamlagon ült, mellette a báró, ki átölelve tartá. Amint igy egymás szemébe néztek, az asszony kérdé: — Mit szólna most a gróf, ha a másvilágról látná ? A báró megrázkódott, azután mosolylyal ajkán válaszolá: — Nagyot nézne. — De ugye, nem lát többé? — Ne aggódjál. Soha. — Azt a fiatal tanárt halálra ítélik. — Megérdemli. — Miért ? — Mert gyilkolt — válaszolá elhalványulva a báró. — Csak akart. — Az mindegy. — De ... . nem gyanítanak semmit ? — Mit gondolsz ? Semmit. Az bevallott mindent. Nyugodt lehetsz. — Az leszek. — Ne legyen gondod másra, mint arra .. . — Hogy ? — Szeress — suttogá a báró és hévvel ölelte át a másik karjával is. — Csavard le a lámpát — suttogá a grófné — nagy a világosság. A báró eloltotta egészen. A hallgatózó alak hirtelen lelépett a földre, nehogy meglássák, mert kívül világosabb volt mint belől. Ebben a percben ágrecscsenés hallatszott s egy emberi test potyant a gyepre, éppen a jövevény mellé. A grófné elsikolta magát, a báró pedig lehető gyorsan kihajolt az ablakon. Nem látott semmit; a tér csöndes és elhagyott volt. Azt gondolta, hogy csalódott és visszavonult. Pedig a közeli bokor mögött feküdt a lepotyant francia, hova az ismeretlen vitte, gondolván, hogy a báró kitekint. (Folyt, köv.) Egy legyezőcsapás. (Francia elbeszélés.) Írta Louis Dépret. (Folytatás.) — Nekem úgy tetszik, egy szép eszmét kellene benne fölkeltenem, lelkemnek szilárd elhatározásáról s újra eltávoznom, mint már cselekedtem. — Az nagyon lényegtelen dolog, képesnek hiszik-e önt az elutazásra; az már túlhaladott álláspont. Minden attól függ, felteszik-e önről, hogy visszatér !