Fővárosi Lapok 1882. szeptember (200-224. szám)

1882-09-17 / 213. szám

A házas élet Utahban. («An eglishwoman in Utah, the story of a lifes experience in Mormonism, an autobiography by mrs. T. B. H. Stenhouse of Salt Lake City. London, Sampson Lowe, Marston Searte and Kivington.«) Napról napra terjed Amerika szabad földjén a mormonizmus. Kimutatták, hogy e theokratikus intéz­mény lábrakapása komoly politikai veszélyekkel jár, melyek részben már most mutatkoznak. Az Egyesült­ Államok kormánya mindazáltal mit sem tesz, hogy a mormon igen buzgó és tevékeny propagandát korlátok közé szorítsa. Ha a politikai szempont nem képes tettre ösztönözni az irányadó köröket, annál kevésbbé csodálhatni, hogy az erkölcsiség és humanizmus nevé­ben sem avatkozik be az államhatalom a mormonok társaséletébe. És így — legalább egyelőre — haszta­lanok az oly leleplezések, mint például a Stenhouse asszonyéi, ki a mormonok között töltött életét elbe­szélve könyvében, különösen a mormon soknejűséget világítja meg és élénken ecseteli azt a boldogtalansá­got, melynek az utahi házasélet által annyi női élet esik áldozatul. Stenhouse asszony megbízható kalauz a családi tragikomédiákban. Maga is megismerte a polygam élet gyötrelmeit. Férje, ki őt Angliában mint mormon hittérítő vette nőül, Utahban második házasságra lé­pett,sőt harmadik nőül Brigham Young elnök Zina nevű leányát is el akarta venni, miből azonban semmi sem lett. Utóbb Stenhouse úr, ki Utahban lapot szerkesz­tett, az elnökkel összezördült, második nejétől elvált és első nejével, Fannival együtt a mormon egyház kötelékeiből kilépett. Ismeretes, hogy a mormon vallás alapításakor a soknejűség még nem lépett életbe. Joseph Smith pró­féta csak 1843. július 12-én, miután már rég tényleg polygamiában élt, szentesítette eljárását állítólagos égi kinyilatkoztatás által. Eme huszonöt pontból álló »kinyilatkoztatás a patriarchális házassági rendről vagy a soknejűségről« (mormon stylusban: »mennyei házasság«) nem sokára általánossá tette a látnok eljá­rását és­ Stenhousené, midőn Utahba érkezett (1856)), teljes Rixejieusegben tanulmányoznana a mormon po­­lygamiát. Lássuk első benyomásait. A­mint vasárnap a templomba ment, szemébe ötlött két teljesen egyenlő öltözetű fiatal nő. Zöld és vörös kalikából állott a nem éppen elegáns costume. A két hölgy egy és ugyanazon férjhez tartozott, de mivel egyszerre, ugyanazon napon boldogították őt kezükkel, egyik sem bírhatott első­séggel a másik fölött és azért öltözetüknek is egyfor­mának kellett lenni. Jelen volt az istentiszteletnél Eliza B. Snow is, a mormon költőnő és főpapnő, az első »plural wife,« vagyis az első nő, a­ki a revelatió megtörténte után a már házas Smith próféta új feleségévé lett. Később az lett főfoglalkozásává, hogy a polygamiával elégü­­letlen nőket észre térítse és a fiatal leányoknak köte­­lességekké tegye a »mennyei« házasságra lépést. A házasság megkötése az »endowment house«­­ban történik. Az épp oly hosszadalmas, mint bizarr szertartás leírása külön tárcát igényelne. Tulajdonkép egy kis színi előadás az, melyben Ádám és Éva törté­netét játszák végig. A mely házasság nem ott és igy köttetett, nem érvényes; férj és nő ez esetben nem lehetnek egymáséi az »örökkévalóságban«. A­kik Eu­rópából Utahba vándorolnak, ha házasok is, újra alá­vetik magukat az endowment house szertartásának Ha a férj útközben elhal és özvegye, Utahba érve, újra férjhez megy, ezt csak »for time,« ideiglenesen teszi csak úgynevezett »proxy wife« helyettes feleség, ki az örök életben minden gyermekével együtt az első férje leend. A proxy wife mellett még spirituális feleségei szerepelnek. Előkelő mormonok el szoktak venni öreg de gazdag nőket, hogy ezek vagyonának »gondját vi­seljék.« Az ily spirituális feleség csak az örök életben lesz majd valódi feleséggé, a mikor is előbb meg fog ifjedni. Van azonban másféle spirituális feleség is. Az oly nőt, ki azt hiszi, hogy férje útján a mennyei élet­ben nem fog oly magas polcra jutni, mint erényeiné fogva érdemelné,titokban »pecsételik« más, érdemesebb férfiúhoz, kire a feltámadáskor fog valósággal átszállni A proxy wife vagy »fixin«, mint az igazi felesé­gek csúfságul nevezik, rendesen nem a legjobb bánás­módban részesül a férfi által, de különben is és átalá­­ban a férj az úr, kinek a nő kedvében köteles járni, mert különben a férj nem fogja a mennyei birodalomba befogadni a nem eléggé alázatos nőt. És ez nagy sze­rencsétlenség, mert az ily nő csak­­ angyal lehet ha­lála után. Angyallá lenni a mormon hit szerint éppen nem kívánatos, mert az angyalok nem házasodnak, ha­nem nemek szerint elkülönítve élnek a mennyországban és mint szolgák vannak a »szentek« mellé rendelve. Stenhousené egy szegényes kunyhóban négy gyermeket talált anyj­ukkal. A nyomor kivítt e nő ha­lott halavány arcából, de még inkább a bánat. Elbe­szélte, hogy férje egy tizennégy éves leányt készül má­sodik nőül venni és már új kunyhót épít számára. A szegénység senkit sem akadályoz abban, hogy több fe­leséget szerezzen, mert a mormonok a soknejűséget erénynek tartják. Egy másik utahi nő felemlítve, hogy férjének harmadik neje,egyszersmind felsóhajtott: »Bár első neje volnék!« — »Miért, — kérdezi Stenhousné, — hát kü­lönbséget tesz az?« — »De mennyire,— volt a válasz,— az első nő királynő lesz a többiek fölött és uralkodni fog férjével együtt Ha én ezt tudtam volna, mielőtt férjhez mentem, megígértettem volna, hogy enyim lesz az első hely. Azok, kik időben első feleségek e vi­lágban, nem mindig elsők a más világon. Minden attól függ, hogy mennyire áldozatkész és hű a nő és hány gyermek anyja. A­mely nő kedvére jár férjének, jó, tü­relmes és főleg engedelmes, az bizonyos lehet, hogy ki­rálynő lesz, ha csak az első feleség nem éppen olyan jó és akkor nem tudom, hogyan igazítják el a dolgot.« E szavaknál megjelent a férj, egy őszhajú magas em­ber, ki harmadik nejének apja lehetett volna. Bemu­tatta mind a három feleségét, egy idős nőt mint Simp­­sont, egy másik sokkal fiatalabbat mint »Ellen felesé­­gem«-et és a harmadikat mint »Sarah feleségemet« »Nem gondolta, — kérdés — hogy három csinos felesé­gem van ? És épp oly jók, a­mily csinosak; jó,engedelmes nők. Semmi bajt nem okoznak, óhajtásom törvény e ház­ban. Mindnyájan négy kis szobában lakunk. Ellen a ma-Folytatás a mellékleten. — elhaladok s nem fogja magának megmagyarázhatni ezt a dolgot. Ama gondolatra, hogy e rajongó söpredék föl­ébresztheti figyelmét, elsápadtam a dühtől. Mintegy száz lépésnyire előttünk, jobbról, már észrevettem a fogadót apró ablakaival. Minden csön­desnek látszott. Az ablakok be voltak zárva. Semmi sem látszott arra mutatni, hogy Evans kisasszony ki­­nézeget. Azonban nem adtam volna sokért, ha e félelmes utat kikerülhettem volna. Mennél inkább közeledtünk­ annál inkább növekedett nyugtalanságom. Attól féltem, hogy ez ostoba tömeg, mely zajongva iparkodott utá­nam, lármájával kicsődíti a fogadó népét s vele együtt Evans kiasszonyt is. Hogy emez aggályomtól mielőbb­ szabaduljak, gyorsítottam lépteimet. Nyomomban min­denütt utánam a kiváncsi sereg. Már csak tíz lépésnyire jártam a fogadótól. Még csak néhány másodperc s túlesem minden veszélyen. Valóban a lélekzetem is elállt. Végre elhagytuk a fogadót, ügy­félszemmel ész­revettem néhány embert a kapuban, de hogy Evans kisasszony nem volt köztök, arról meg voltam győ­ződve. De, ime, egyszerre föltárul az első emelet egyik ablaka, épp a kapu fölött. Gépiesen fölvetettem a fejemet s megpillantottam Evans kisasszonyt, ki szintén észre vett, fölsikoltott és hirtelen hátrahanyatlott. Minden veszve van! Nem, még nincs. A sikoltás elhangzott az átalá­­nos zajban; senki sem vette észre Evans kisasszony­nak meglepetését és fölindulását, mely rajta erőt vett, midőn engem a tömeg élén fölismert. A mi őt illeti, reméltem, majd erőt vesz magán s nem nyugtalanko­­dik miattam. — Ő bizonyára tisztába jött arra nézve, minő ke­lepcébe jutottam,­­ gondoltam magamban. Mind­a mellett, hogy ekkér vigasztaltam maga­mat, elszorult a szívem, mintha valami marcangolta volna azt. Úgy rémlett, mintha a gyorsaság, a­melylyel Evans kisasszony hátra vetette magát, nem valami na­gyon szeretetreméltó lett volna. Várjon nem rémült-e meg tőlem, a­mint igy, a söpredék kíséretében megpil­lantott ? Nem, az lehetetlenség! Ellenmondások ellenmondása! Az, a­mitől én kiváltképen féltem, hogy egy finom, gyöngéd, és egy­szersmind rettenthetlen fiatal nő, a­minő az én szép útitársam Evans kisasszony, ily nevetséges ka­landba kénytelen bonyolódnia; és mégis, kissé csök­kenni kezdett iránta keletkezett illúzióm, midőn lát­tam, mily mesterkéletlen közömbösséget tanúsít saj­­nálatraméltó állapotommal szemben. — Legalább, — gondoltam magamban — meg­értethette volna valamely jel által, vagy csupán egy pillantásával, hogy ha ki akar utamból térni, ez csak azért történik, mert nem akarja helyzetemet még in­kább megnehezíteni. E pillanatban mögöttem, a tömegben élénk to­longás támadt. Önkénytelen hátra pillantottam s láttam Evans kisasszonyt, ki erélyesen utat törni igyekezett hozzám. Én félretoltam a közvetlen szomszédságomban lépkedő embereket s bevártam őt. — Mit cselekszik kegyed, kisasszony ? — súg­tam oda neki, — nem elég-e, ha egyedül én vagyok eme kellemetlenségnek kitéve ? A fiatal nő, a nélkül, hogy valamit válaszolt volna, karját karomba öltötte s mint akinek nincs mi­től félnie, hangosan kérdezte: — Micsoda dolog ez ? Mit akarnak önnel ezek az emberek? E közben a kissé zavarba jött tömeg kezdett újra körültünk tömörülni és sokkal merészebben, mint előbb, közénk akartak tolakodni, mintha az lett volna a szándékuk, hogy minket egymástól elválaszszanak. Evans kisasszony ekkor, félretolva a közelében voltakat, oly csengő érces hangon, mely még most is fülembe cseng, így kiáltott fel: — Ez az én férjem! Azt hiszem, nem fognak önök engem akadályozni, hogy őt követhessem ? — A férje! — szólalt meg mögöttünk valaki gúnyosan, — hiszen az imént még kisasszonynak szó­lította ! Ezúttal kezdtem belátni, hogy egészen elrontot­tam a dolgot. Szörnyű düh fogott el s én nem tudom, mi tar­tott vissza, hogy ökleimmel és lábaimmal utat nem törtem magamnak a tömegen. — Haladjunk! — szólt a zöld képit viselő biz­tos. — Most mind a ketten követni fognak önök en­gem. Majd tisztázhatják ügyöket a rendőrbiztos úrnál. Szerencsére, a városháza legfölebb százötven vagy kétszáz lépésnyi távolságra volt tőlünk, külön­ben nem tudom, hogy jutottunk volna odáig. A tömeg a szó betű szerinti értelmében, vitt s nem csak eré­­lyem, de izomerőm is kezdett elhagyni, hogy vissza­t­­arthassam ama csőcseléket, mely minket eltiprással fenyegetett. Végre elértük a városház ama kis ajtaját, mely a fuvaros­ utcára nyílik, hol dühös követőinknek a kü­szöbnél hátra kellett maradniok. A rendőrbiztos még nem volt fönt a hivatalban. Ő, mint mondták, soha sem szokott tíz vagy féltizen­egy óra előtt hivatalba menni. Mi leültünk egy előszobában, melyben két ló­cánál és a kályhánál egyebbet sem lehetett látni s vá­rakoztunk türelmesen, mert még elég idővel rendel­kezhettünk. A caeni vonat csak három óra után volt megérkezendő. Az igaz, kissé későbben fogunk étkez­ni, de annál jobban esik majd az ebéd. Elmúlt tíz óra, majd egy negyed és fél tizenegy, de egy lélek sem jelentkezett még. Kezdtünk türel­metlenkedni. Végre egy negyed tizenkettőkor érttünk jöttek. A rendőrbiztos úr a szobájában várt ránk. Ez érdemes úri­ember jó külsejű volt s mindent elkövetett, hogy méltóságos arcot mutasson. Mig én ügyemet neki elmondtam, ő komolyan hallgatott, pápaszemének üvegét piros selyem zsebkendőjével tö­­rölgetve. Mikor beszédemet elvégeztem, a rendőrbiztos úr föltette orrára az említett szemüveget , vagy három­szor erősen köszörülve a torkát, igy szólt hozzám: — Én istenem! Én tökéletesen átlátom, miké­pen áll ez a dolog. Nagyon jól mondja ön, hogy ez egyszerű félreértés, kétségkívül sajnos félreértés, de hát ki veheti rossz néven a népnek hazafias érzület­ből kifolyó túlzásait, mely jogosult s melyet, ön is egyetérthet velem, becsülnünk kell. Mindazáltal, mi­előtt önöknek a szabadságát visszaadnám, nem veszik tőlem rossz néven, ha biztosítom magamat főnökeim­mel szemben s önök azonossága felől magamnak meg­győződést szerzek. Oh, az egész csupán afféle forma­ság ! Isten őrizzen attól, hogy én állításuk egyetlen­egy szavában is kétkedném! De végre is, önök érte­nek engem, én rendőrségi biztos vagyok, vagyis fele­lősséggel tartozom. Bocsássanak meg önök, de a fele­lősség súlyát el kell magamról hárítanom. Nos, lehe­tetlenség, hogy önök ne ismerjenek valakit Lisieux­­ben. Nevezzenek meg önök némelyeket érdemes isme­rőseik közül s én rögtön tudakozódván náluk, öt perc múlva szabadon távozhatnak. (Folyt. köv.) 1324 .

Next