Fővárosi Lapok 1882. szeptember (200-224. szám)
1882-09-17 / 213. szám
A házas élet Utahban. («An eglishwoman in Utah, the story of a lifes experience in Mormonism, an autobiography by mrs. T. B. H. Stenhouse of Salt Lake City. London, Sampson Lowe, Marston Searte and Kivington.«) Napról napra terjed Amerika szabad földjén a mormonizmus. Kimutatták, hogy e theokratikus intézmény lábrakapása komoly politikai veszélyekkel jár, melyek részben már most mutatkoznak. Az Egyesült Államok kormánya mindazáltal mit sem tesz, hogy a mormon igen buzgó és tevékeny propagandát korlátok közé szorítsa. Ha a politikai szempont nem képes tettre ösztönözni az irányadó köröket, annál kevésbbé csodálhatni, hogy az erkölcsiség és humanizmus nevében sem avatkozik be az államhatalom a mormonok társaséletébe. És így — legalább egyelőre — hasztalanok az oly leleplezések, mint például a Stenhouse asszonyéi, ki a mormonok között töltött életét elbeszélve könyvében, különösen a mormon soknejűséget világítja meg és élénken ecseteli azt a boldogtalanságot, melynek az utahi házasélet által annyi női élet esik áldozatul. Stenhouse asszony megbízható kalauz a családi tragikomédiákban. Maga is megismerte a polygam élet gyötrelmeit. Férje, ki őt Angliában mint mormon hittérítő vette nőül, Utahban második házasságra lépett,sőt harmadik nőül Brigham Young elnök Zina nevű leányát is el akarta venni, miből azonban semmi sem lett. Utóbb Stenhouse úr, ki Utahban lapot szerkesztett, az elnökkel összezördült, második nejétől elvált és első nejével, Fannival együtt a mormon egyház kötelékeiből kilépett. Ismeretes, hogy a mormon vallás alapításakor a soknejűség még nem lépett életbe. Joseph Smith próféta csak 1843. július 12-én, miután már rég tényleg polygamiában élt, szentesítette eljárását állítólagos égi kinyilatkoztatás által. Eme huszonöt pontból álló »kinyilatkoztatás a patriarchális házassági rendről vagy a soknejűségről« (mormon stylusban: »mennyei házasság«) nem sokára általánossá tette a látnok eljárását és Stenhousené, midőn Utahba érkezett (1856)), teljes Rixejieusegben tanulmányoznana a mormon polygamiát. Lássuk első benyomásait. Amint vasárnap a templomba ment, szemébe ötlött két teljesen egyenlő öltözetű fiatal nő. Zöld és vörös kalikából állott a nem éppen elegáns costume. A két hölgy egy és ugyanazon férjhez tartozott, de mivel egyszerre, ugyanazon napon boldogították őt kezükkel, egyik sem bírhatott elsőséggel a másik fölött és azért öltözetüknek is egyformának kellett lenni. Jelen volt az istentiszteletnél Eliza B. Snow is, a mormon költőnő és főpapnő, az első »plural wife,« vagyis az első nő, aki a revelatió megtörténte után a már házas Smith próféta új feleségévé lett. Később az lett főfoglalkozásává, hogy a polygamiával elégületlen nőket észre térítse és a fiatal leányoknak kötelességekké tegye a »mennyei« házasságra lépést. A házasság megkötése az »endowment house«ban történik. Az épp oly hosszadalmas, mint bizarr szertartás leírása külön tárcát igényelne. Tulajdonkép egy kis színi előadás az, melyben Ádám és Éva történetét játszák végig. A mely házasság nem ott és igy köttetett, nem érvényes; férj és nő ez esetben nem lehetnek egymáséi az »örökkévalóságban«. Akik Európából Utahba vándorolnak, ha házasok is, újra alávetik magukat az endowment house szertartásának Ha a férj útközben elhal és özvegye, Utahba érve, újra férjhez megy, ezt csak »for time,« ideiglenesen teszi csak úgynevezett »proxy wife« helyettes feleség, ki az örök életben minden gyermekével együtt az első férje leend. A proxy wife mellett még spirituális feleségei szerepelnek. Előkelő mormonok el szoktak venni öreg de gazdag nőket, hogy ezek vagyonának »gondját viseljék.« Az ily spirituális feleség csak az örök életben lesz majd valódi feleséggé, a mikor is előbb meg fog ifjedni. Van azonban másféle spirituális feleség is. Az oly nőt, ki azt hiszi, hogy férje útján a mennyei életben nem fog oly magas polcra jutni, mint erényeiné fogva érdemelné,titokban »pecsételik« más, érdemesebb férfiúhoz, kire a feltámadáskor fog valósággal átszállni A proxy wife vagy »fixin«, mint az igazi feleségek csúfságul nevezik, rendesen nem a legjobb bánásmódban részesül a férfi által, de különben is és átalában a férj az úr, kinek a nő kedvében köteles járni, mert különben a férj nem fogja a mennyei birodalomba befogadni a nem eléggé alázatos nőt. És ez nagy szerencsétlenség, mert az ily nő csak angyal lehet halála után. Angyallá lenni a mormon hit szerint éppen nem kívánatos, mert az angyalok nem házasodnak, hanem nemek szerint elkülönítve élnek a mennyországban és mint szolgák vannak a »szentek« mellé rendelve. Stenhousené egy szegényes kunyhóban négy gyermeket talált anyjukkal. A nyomor kivítt e nő halott halavány arcából, de még inkább a bánat. Elbeszélte, hogy férje egy tizennégy éves leányt készül második nőül venni és már új kunyhót épít számára. A szegénység senkit sem akadályoz abban, hogy több feleséget szerezzen, mert a mormonok a soknejűséget erénynek tartják. Egy másik utahi nő felemlítve, hogy férjének harmadik neje,egyszersmind felsóhajtott: »Bár első neje volnék!« — »Miért, — kérdezi Stenhousné, — hát különbséget tesz az?« — »De mennyire,— volt a válasz,— az első nő királynő lesz a többiek fölött és uralkodni fog férjével együtt Ha én ezt tudtam volna, mielőtt férjhez mentem, megígértettem volna, hogy enyim lesz az első hely. Azok, kik időben első feleségek e világban, nem mindig elsők a más világon. Minden attól függ, hogy mennyire áldozatkész és hű a nő és hány gyermek anyja. Amely nő kedvére jár férjének, jó, türelmes és főleg engedelmes, az bizonyos lehet, hogy királynő lesz, ha csak az első feleség nem éppen olyan jó és akkor nem tudom, hogyan igazítják el a dolgot.« E szavaknál megjelent a férj, egy őszhajú magas ember, ki harmadik nejének apja lehetett volna. Bemutatta mind a három feleségét, egy idős nőt mint Simpsont, egy másik sokkal fiatalabbat mint »Ellen feleségem«-et és a harmadikat mint »Sarah feleségemet« »Nem gondolta, — kérdés — hogy három csinos feleségem van ? És épp oly jók, amily csinosak; jó,engedelmes nők. Semmi bajt nem okoznak, óhajtásom törvény e házban. Mindnyájan négy kis szobában lakunk. Ellen a ma-Folytatás a mellékleten. — elhaladok s nem fogja magának megmagyarázhatni ezt a dolgot. Ama gondolatra, hogy e rajongó söpredék fölébresztheti figyelmét, elsápadtam a dühtől. Mintegy száz lépésnyire előttünk, jobbról, már észrevettem a fogadót apró ablakaival. Minden csöndesnek látszott. Az ablakok be voltak zárva. Semmi sem látszott arra mutatni, hogy Evans kisasszony kinézeget. Azonban nem adtam volna sokért, ha e félelmes utat kikerülhettem volna. Mennél inkább közeledtünk annál inkább növekedett nyugtalanságom. Attól féltem, hogy ez ostoba tömeg, mely zajongva iparkodott utánam, lármájával kicsődíti a fogadó népét s vele együtt Evans kiasszonyt is. Hogy emez aggályomtól mielőbb szabaduljak, gyorsítottam lépteimet. Nyomomban mindenütt utánam a kiváncsi sereg. Már csak tíz lépésnyire jártam a fogadótól. Még csak néhány másodperc s túlesem minden veszélyen. Valóban a lélekzetem is elállt. Végre elhagytuk a fogadót, ügyfélszemmel észrevettem néhány embert a kapuban, de hogy Evans kisasszony nem volt köztök, arról meg voltam győződve. De, ime, egyszerre föltárul az első emelet egyik ablaka, épp a kapu fölött. Gépiesen fölvetettem a fejemet s megpillantottam Evans kisasszonyt, ki szintén észre vett, fölsikoltott és hirtelen hátrahanyatlott. Minden veszve van! Nem, még nincs. A sikoltás elhangzott az átalános zajban; senki sem vette észre Evans kisasszonynak meglepetését és fölindulását, mely rajta erőt vett, midőn engem a tömeg élén fölismert. A mi őt illeti, reméltem, majd erőt vesz magán s nem nyugtalankodik miattam. — Ő bizonyára tisztába jött arra nézve, minő kelepcébe jutottam, gondoltam magamban. Minda mellett, hogy ekkér vigasztaltam magamat, elszorult a szívem, mintha valami marcangolta volna azt. Úgy rémlett, mintha a gyorsaság, amelylyel Evans kisasszony hátra vetette magát, nem valami nagyon szeretetreméltó lett volna. Várjon nem rémült-e meg tőlem, amint igy, a söpredék kíséretében megpillantott ? Nem, az lehetetlenség! Ellenmondások ellenmondása! Az, amitől én kiváltképen féltem, hogy egy finom, gyöngéd, és egyszersmind rettenthetlen fiatal nő, aminő az én szép útitársam Evans kisasszony, ily nevetséges kalandba kénytelen bonyolódnia; és mégis, kissé csökkenni kezdett iránta keletkezett illúzióm, midőn láttam, mily mesterkéletlen közömbösséget tanúsít sajnálatraméltó állapotommal szemben. — Legalább, — gondoltam magamban — megértethette volna valamely jel által, vagy csupán egy pillantásával, hogy ha ki akar utamból térni, ez csak azért történik, mert nem akarja helyzetemet még inkább megnehezíteni. E pillanatban mögöttem, a tömegben élénk tolongás támadt. Önkénytelen hátra pillantottam s láttam Evans kisasszonyt, ki erélyesen utat törni igyekezett hozzám. Én félretoltam a közvetlen szomszédságomban lépkedő embereket s bevártam őt. — Mit cselekszik kegyed, kisasszony ? — súgtam oda neki, — nem elég-e, ha egyedül én vagyok eme kellemetlenségnek kitéve ? A fiatal nő, a nélkül, hogy valamit válaszolt volna, karját karomba öltötte s mint akinek nincs mitől félnie, hangosan kérdezte: — Micsoda dolog ez ? Mit akarnak önnel ezek az emberek? E közben a kissé zavarba jött tömeg kezdett újra körültünk tömörülni és sokkal merészebben, mint előbb, közénk akartak tolakodni, mintha az lett volna a szándékuk, hogy minket egymástól elválaszszanak. Evans kisasszony ekkor, félretolva a közelében voltakat, oly csengő érces hangon, mely még most is fülembe cseng, így kiáltott fel: — Ez az én férjem! Azt hiszem, nem fognak önök engem akadályozni, hogy őt követhessem ? — A férje! — szólalt meg mögöttünk valaki gúnyosan, — hiszen az imént még kisasszonynak szólította ! Ezúttal kezdtem belátni, hogy egészen elrontottam a dolgot. Szörnyű düh fogott el s én nem tudom, mi tartott vissza, hogy ökleimmel és lábaimmal utat nem törtem magamnak a tömegen. — Haladjunk! — szólt a zöld képit viselő biztos. — Most mind a ketten követni fognak önök engem. Majd tisztázhatják ügyöket a rendőrbiztos úrnál. Szerencsére, a városháza legfölebb százötven vagy kétszáz lépésnyi távolságra volt tőlünk, különben nem tudom, hogy jutottunk volna odáig. A tömeg a szó betű szerinti értelmében, vitt s nem csak erélyem, de izomerőm is kezdett elhagyni, hogy visszatarthassam ama csőcseléket, mely minket eltiprással fenyegetett. Végre elértük a városház ama kis ajtaját, mely a fuvaros utcára nyílik, hol dühös követőinknek a küszöbnél hátra kellett maradniok. A rendőrbiztos még nem volt fönt a hivatalban. Ő, mint mondták, soha sem szokott tíz vagy féltizenegy óra előtt hivatalba menni. Mi leültünk egy előszobában, melyben két lócánál és a kályhánál egyebbet sem lehetett látni s várakoztunk türelmesen, mert még elég idővel rendelkezhettünk. A caeni vonat csak három óra után volt megérkezendő. Az igaz, kissé későbben fogunk étkezni, de annál jobban esik majd az ebéd. Elmúlt tíz óra, majd egy negyed és fél tizenegy, de egy lélek sem jelentkezett még. Kezdtünk türelmetlenkedni. Végre egy negyed tizenkettőkor érttünk jöttek. A rendőrbiztos úr a szobájában várt ránk. Ez érdemes úriember jó külsejű volt s mindent elkövetett, hogy méltóságos arcot mutasson. Mig én ügyemet neki elmondtam, ő komolyan hallgatott, pápaszemének üvegét piros selyem zsebkendőjével törölgetve. Mikor beszédemet elvégeztem, a rendőrbiztos úr föltette orrára az említett szemüveget , vagy háromszor erősen köszörülve a torkát, igy szólt hozzám: — Én istenem! Én tökéletesen átlátom, miképen áll ez a dolog. Nagyon jól mondja ön, hogy ez egyszerű félreértés, kétségkívül sajnos félreértés, de hát ki veheti rossz néven a népnek hazafias érzületből kifolyó túlzásait, mely jogosult s melyet, ön is egyetérthet velem, becsülnünk kell. Mindazáltal, mielőtt önöknek a szabadságát visszaadnám, nem veszik tőlem rossz néven, ha biztosítom magamat főnökeimmel szemben s önök azonossága felől magamnak meggyőződést szerzek. Oh, az egész csupán afféle formaság ! Isten őrizzen attól, hogy én állításuk egyetlenegy szavában is kétkedném! De végre is, önök értenek engem, én rendőrségi biztos vagyok, vagyis felelősséggel tartozom. Bocsássanak meg önök, de a felelősség súlyát el kell magamról hárítanom. Nos, lehetetlenség, hogy önök ne ismerjenek valakit Lisieuxben. Nevezzenek meg önök némelyeket érdemes ismerőseik közül s én rögtön tudakozódván náluk, öt perc múlva szabadon távozhatnak. (Folyt. köv.) 1324 .