Fővárosi Lapok 1882. október (225-250. szám)

1882-10-22 / 243. szám

Vasárnap, 1882. október 22. 243. szám. Tizenkilencedik évfolyam. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-tere, Athenneton-épület) a kiadóhivatalba küldendők.z Szerkesztői iroda: Bdapest, barátok-tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: évit................................4 frt. Éyedévre.....................4 frt. Megjelenik ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Haza térve. Jöttek ide, kis bogárkák, Valamennyi jöjön, jöjön, Szivetek ha jöttöm várták, Én is vágytam messze földön! Ott a szenvedélyes harcok, Önző, gúnyos, torzult képek — Itt mosolyos bársony arcok S vidor szivek közé lépek. Szemetek kérd, nagyra nyitva, Hogy vájjon apát mi lelte ? Mért hogy, mintha küzdne, vívna, Úgy repes felétek lelke ? Oh majd egykor— vajha későn ! — Megtudjátok , mi az élet, Majd mikor a küzködés jön S hivő ábránd köde széled . .. Meglátjátok, mennyi álság Játszik ártatlan bújósdit S a ki célba vette társát: Nyíltan szentelt vizzel mosdik ; Hogy ki olcsón lelket árul: Drága váltságbért fizettet, S mig mosoly kél ajakáról, Tőrt vet a jámbor sziveknek .. De most ebből mit tudtok ti ? Játékitok mért zavarnám? Mikor mind kész fölrobogni Sok kis szőkém, egy kis barnám ! S mint valami kis királynak Fényes fogadást szereztek, Hogy a szemem könybe lábbad, Hogy a szivem úgy megreszket. . . Jertek, jertek, e mosoly, dal Minden gondot elfeledtet, S édes csókkal, üdvöz-szókkal Gyógyulást hoztok szivemnek. — De e füzér szép virága Nem illik a jövevényhez — Vedd, fogadd, oh édes, drága, Szép királynénk, a tiéd ez ! Szász Béla. ------*«‡»-----Eveline. (Elbeszélés.) irta Berzeviczy Albert. (Vége.) IV. A »tönkrement grófnő« egy vidéki kis városban telepedett le, visszavonultan élt ott, hátramaradt vagyonát a szegényekkel osztva meg. Nem érzett vágyat ama társaság után, melyben azelőtt élt, s a melynek körében most csak kíméletlen gúnynyal, megvetéssel, vagy — a jobb szívűek részéről is — csak szánalommal találkozott volna, balsorsára emlékeztetve folytonosan. Jó emberek mindenütt találkoznak s ahol ilyenek nincsen, ott legalább vannak szegény emberek. A jó emberek részvéte pedig megmenti a szerencsétlent a világgyűlölettől, a szegények iránt gyakorolt jótékonyság bálát hoz, s midőn így életcélt ad a reménytelennek, megóvja őt a kétségbeeséstől. Ezekre számított Eveline, és számításában nem csalódott; jó emberek részvéte, szegény emberek bálája : ezek voltak támaszai élete utján, melyen örömet nem várt többé. Azoknak az éveknek emlékét, melyek boldog leánykora és sivár jelene között folytak le, igyekezett kitépni szívéből, mint ahogy egy könyv lapjait kitépjük, ha nem akarjuk, hogy szemünk csak elvétve is találkozzék betűikkel. Hanem a szívbe vésett betűk, ha idővel olvasatlanokká lesznek is, megmaradnak mint félig beforrt sebek, úgy mint a fa, a kérgébe rótt jegyeket, melyeket valaki pajkos örömében vagy csendes bánatában vésett oda, eltorzulva bár, meg szokta őrizni akkor is, ha jelentőségüket senki sem érti többé. Az az oltárkép, amely előtt romlatlan szíve csodálatával, majd ébredező szerelmével, végre — még csalódása után is — törhetlen hűségével áldozott, ledőlt ; ha férjét sírban tudta volna, legalább múltja emlékei nem vesztik el varázsukat; így — Lóránt elmenekülve, elrabolta tőle még múltjának derültebb képeit is. Csak egyet mentett meg közülök: korán elvesztett gyermeke emlékét, melyet nem homályosított el semmi csalódás; a többire mély sír borult, sírhratuk férje levelének végszava volt: »ha teheted, feledj el!« Ez olykor, azokban a sötét percekben, melyeknek kisértésétől a legnemesebb szív sem maradhat megóva,s melyekben oly nehéz a jobb érzelem uralmát a fájdalom és keserűség ostromai alatt föntartani, ama szavak visszhangja gyanánt egy más szózat is fölemelkedett ismét emlékezetében, melyet soha sem tudott kiirtani s a mely most mély ellentéte által még veszélyesebb erőt nyert: az elutasított szerelem búcsúszava: »ne feledjen el egészen !« Nehéz idők jártak akkor. Míg Eveline magányos lakában csendes szomorúság borongott, künn háború része dúlt; minden nap új vérengzés, új áldozatok hírét hozta. A haza nagy veszélyben forgott, aki fegyvert foghatott, az elhagyta tűzhelyét, a menekültek hazatértek, a bujdosók előjöttek rejtekükből, hogy vérükkel szerezzenek bűnbocsánatot. A kis város utcáján seregek vonultak el, csattogó zeneszóval, felbokrétázva, a lakosság könyeitől, fohászaitól kisérve; azután sebesülteket hoztak; szülő, gyermek, künn várta a város előtt a lassan döcögő kocsikat, remegő hangon kérdezve, félénk szemekkel keresve gyermeküket, atyjokat a sebesültek között. Eveline házába is sebesülteket szállásoltak be. Ő maga fáradhatatlan buzgalommal, gonddal, gyöngédséggel ápolta a szerencsétleneket. Egy napon újakat hoztak az egyik számára, mert tiszt volt és súlyosan sebesült, az orvos külön szobát kért. Eveline sorra járta ismét a szenvedők ágyait, azután belépett a súlyosan sebesült szobájába; az orvossal a küszöbön találkozott. — Meg lehetett volna menteni, — mondá ez, vállat vonva, — de ez az ember maga keresi vesztét; ismételve leszakította sebeiről a köteléket; most a nagy vérvesztés után nem bírja el a seblázat s legfőlebb órákról lehet szó. Eveline oda lépett az ágyhoz. Ekkor a beteg hirtelen felé fordító halvány arcát, nagy, fényes szemeit, melyekben lázálmainak ábrándos képei látszottak mozogni. Eveline sikoltva tántorgott vissza, a haldokló pedig, ki félig eszméletlenül az eléje lépő jelenségben csak lázképzetét látta megvalósulni, boldog mosolylyal nyújtá oda kezét s azt mondá: — Oh, Eveline!... hát mégis viszont látjuk egymást! Az orvos, az ápolónő, e jelenet láttára ellopództak a szobából. Eveline egyedül maradva, hosszú leiktusa után leborult az ágyhoz, megragadta szönyeivel áztatá a sebesült kezét s zokogástól fuldokló kebléből e szavak törtek elő: — Jenő! Jenő! A szólított, kinek eszméletét még mindig a láz nyomta el, csodálkozva törülte le kezével a nőkönyeit; azután gyermekies ábrándozással beszélt forró szerelméről, reményeiről, vágyairól és a boldog jövőről, mely most rájok vár, melyet lázában álmodott meg, és melyről oly félelmes volt a beteget igy ébren, szétmeredt szemekkel beszélni hallani. Majd — mintegy a test tűnő erőivel fogyván a láz heve is — visszatért a haldokló eszmélete, s mikor újra meg újra ajkaihoz vonta Eveline kezét, nevét rebegte, mintegy meggyőződni akarván arról, hogy nem káprázat, de valóság az, a mi előtte áll, midőn a zokogó nőt férje, sorsa felől kérdezte, s kínosan kiejtett szavaiból megértette érte borzasztó történetét, s kezével elfödte arcát, mintha könyeit akarná elrejteni, míg keble kimondhatatlan érzelmek rohama alatt hullámzott. Az alkony pír utolsó halvány fénye játszadozott az ablak függönyén, mikor az orvos ismét belépett az elcsöndesedett szobába. A nőt akkor is aléltan az ágyra borulva találta, a sebesült azonban már kiszenvedett, keze lesiklott arcáról s a nő fején — mintegy áldva — nyugodott. Az érzelem, a mely kinyomatát ott hagyta a kimúlt hideg arcán, az utolsó érzelem, mely a haldokló szívét átrezegte s a melyet álomképül vitt magával az öröklét hosszú éjszakájába, a legnagyobb fájdalom volt és a legnagyobb gyönyör. Látta, hogy Eveline boldogtalan volt, és hogy szerette őt. Eltűnt boldogság. (Francia elbeszélés.) irta Louis Depret. (Folytatás.) Mi ugyan nem növelhettük a jövedelmét azáltal, hogy újra ráadjuk a fejünket az »awo« és »moneo« hajtogatásának ismétlésére, de szereztünk neki leckeórákat a városban s hála tisztességes, szerény külsejének, könnyen sikerült nekünk, egyes családokhoz való bejutását kieszközölni. Én rendkívül szerettem ama határtalan áldozatkészségéért, melyet irántam minduntalan tanúsítani szeretett volna. Majd elhagytam Toulouset, hogy végkép visszatérjek Parisba. Kényes szemmel vált meg tőlem s azóta nem is láttam őt. Sok mindent vesztett ő azóta s először is az egyetemnél való alkalmazását. Hogy miért lett kegyvesztett ? Bajos volna azt megmondani, különben is, nem ez a leglényegesebb pont Annyi év után sem szűntünk meg, egymással csaknem rendes levelezést folytatni s én eléggé szerencsésnek érzem magamat, ha olykor hasznára válhattam. Azonban mindig volt a mi levelezésünk látkörén — ha szabad magamat ekkér fejeznem ki — bizonyos sötét pont, mely engem végre is nyugtalanított. A első levelezések után azt a hibát követtem el, hogy elhanyagoltam a körjelek megfigyelését, vagy inkább félreismertem azokat Azt hittem, agy veleje kissé meg van támadva ; úgy véltem, tisztelnem kell a gyöngeségét, vagyis inkább őrizkednem, azt élesztgetni az által, hogy arra a legcsekélyebb súlyt is fektetek. Fölfedeztem, hogy az egykori ismerőtanárnak — Arcadiusnak hívják, — sok tücske-bogara van s úgy vélekedtem, nincs más mód hátra, mint hogy neki minden hímezés-hámozás nélkül válaszoljak. Elmondta nekem, hogy az egész világ, sőt ő maga is, rettenetes tévedésben élnek valódi hivatásuk fölött s hogy ő is lehetőleg keveset tett eddig arra nézve, hogy költői tehetségének bizonyítékát adja a világ előtt. Én, mint becsületes ember és őszinte barátja így válaszoltam neki: »Én hiszek neked, de hagyj békét nekem s ne mozdulj helyedből!« Minden a legjobb rendben volt egész addig, mig ama szerencsétlen gondolat nem támadt agyában, hogy nekem, költői hivatása felől bizonyítékot küld. És mily bizonyítékot! Négyezerkétszáz alexandriai, történelmi dráma címe alatt, legmélyebb tiszteletének a kifejezése gyanánt. Említette levelében azt is, hogy neki Toulouseban kétségbe kell esnie, hogy Páris csalogatja őt, hogy Páris az a hely, ahol a költő szabadon lélezhetik ... Ez is mind alexandrinban volt kifejezve. Megjegyezte azt is, hogyha szíves indulattal vagyok hozzá és kiváló ismeretségeimet (ez az ő stílusa) érvényesítem, mint közvetítő, az irodalmi körökben, rajta nem múlik, hogy helyet vívjon ki magának, mint bárki más .. . Mint bárki más! Értsd meg jól! Kedvem.