Fővárosi Lapok 1882. október (225-250. szám)

1882-10-27 / 247. szám

Péntek, 1882. október 27. 247. szám Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................ frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mind­ennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Öreg méhes . .. Öreg méhes a kertvégben . . . Itt pihenek békességben, Álmodozva, fenvirasztva, Itt töltöm az éjszakát. Virágok még egyre vannak, Odafönn ragyog a csillag, Néha egy-egy kurrogó daru Száll a holdas éjen át. Fű-fa alszik, hang se hallszik , A tejút meg szerte foszlik, Még a fecske nem csicserge S csügg a rózsa szép feje. Haragszom a napsugárra ! Oh csak mostan késne, várna, Oh csak minden igy maradna, S ne virradna sohase ! Szivem is most ilyenforma : Dics, hiúság nem zavarja, Tiszta, mint a csillagos ég, Csöndes, mint az éjszaka. Kit szerettem, mit szenvedtem, Valamennyit elfeledtem, S elfeledtem azt a dalt is: »Megvirrad még valaha!« Jobb is így az ! Ne virradjon ! Legyen szivem, mint a templom, Mint valami üres templom, Melyből a nép haza ment, Melyből földi szenvedelmek, Gyarlóságok tova tűntek, S nem maradt más benne, csak az, A mi igaz, a mi szent! Csáktornyai Lajos. -------------------­ Keresd az asszonyt! (Elbeszélés.) Írta Harmath Lujza. Hat óra volt délután, midőn Berényi Jenő kirá­lyi ügyész belépett neje szobájába. A kandalló előtt, kényelmes karszékben ült a fiatal nő, s midőn férjét belépni látta, kissé boszu­­san tette félre a kezében tartott könyvet s kedves duzzogó hangon mondá: — Ugyan, Jenő, hát ismét ilyen későn kell haza jönnöd ? — Bizony, kedves feleség, elég késő idő, de hát mikor az embert a hivatalos ügyek visszatartják. — Mindig azok az utálatos hivatalos ügyek! — A hivatal az első! — Úgy, úgy! Kibúvó ajtónak megjárja! — Mi, kik folyvást az igazságot védjük, nem le­hetünk éppen családunk iránt igaztalanok, s azért hidd el édesem, semmi más, mint egy igen érdekes gyilkossági ügy tartóztatott vissza. E miatt kellett azt a valóban megbocsáthat­atlan udvariatlanságot elkö­vetnem, hogy ebédünket elhűlni hagyjam s tőled oly soká távol maradjak. — A beismerés bocsánatot érdemel, de egy föl­tétel alatt! — És az ? — Ha elmondod nekem a per történetét. — Ebéd után, szívesen. — Jól van. Tehát gyerünk! — Fél óra telhetett el, midőn ismét a kandalló mel­lett ült a házaspár. Az ügyész bodor füstfelhőket eresztett illatos szivarjából, mialatt neje nyugtalanul várta az érdekesnek ígérkező elbeszélést. — Mielőtt hozzá fognék — szólt végre a férj, — szükségesnek látom, hogy mint az írók, én is címet adjak elbeszélésemnek. Ez nem is lesz nehéz. Ne játsza ben­ne a főszerepet, nő miatt történt a baj. Tehát a cím: »Keresd az asszonyt­­« — Ahá, ismét kedvenc eszméd! Csodálkozom, hogy ily gondolkodásmód mellett meg tudtál háza­sodni ! — Hja, kedvesem, végzetét senki sem kerülheti el! Porszemek vagyunk a nagy hatalom kezében. Az­tán, — tette nevetve hozzá, — hála isten, vannak még kivételek! — E szavad kissé kibékít, mert bizony-bizony már nagyon kezdtem haragudni . . . Remélem, elbe­szélésed alatt még jobban megengesztelsz. — Minthogy az nem tőlem függ, jobb lesz, ha előre békét kötünk! Tehát van szerencsém kijelenteni, hogy habár az asszonynép naponkint mind jobban el­tér hivatásától, egyikünknek-másikunknak mégis ki­­jut a szerencse, hogy van miért élni e világban. — Hiszen voltakép a mi helyzetünket sem mond­hatjuk éppen irigylésre méltónak. Hol van nálatok a hűség, kitartás ? Hányszor sodorjátok a legangyalibb nőt is az örvénybe azáltal, hogy elhanyagoljátok és el­felejtitek az iránta való kötelességteket! Oh, ti olyan könnyen dobtok követ a nőre, ha bukott, de nem ke­resitek az okát. Hidd el, a nő nem egy könnyen ál­dozza föl családi tűzhelyét, ez oltárt, melyre szíve, lelke üdvét, életboldogságát helyezé; de ha folyton mellőzik, ha a férj ott keres szórakozást, hová őt neje még gondolatban sem követheti, mi a természetes kö­vetkezménye mind­ennek ? — Szeretném magam is tudni! — A bukás vagy a halál. — Igen kiváncsivá teszesz, várjon te melyiket választanád? — A halált! . . . — Köszönöm! — szólt mosolyogva az ügyész. — De hagyjuk most e vitát s halld elbeszélésemet. — A bevezetést én rögtönöztem hozzá. — Nos tehát, — kezdé a férj, — ma egy déli termetű, nyílt tekintetű, huszonhat éves paraszt­le­gény állt a törvényszék előtt. Gyilkossággal vádolták. Oly megnyerő becsületes arccal nézett vádlóira, hogy ha hatalmamban állott volna, első tekintetre felmen­tettem volna minden bűn alól. — Tehát nem bűnös ? — kérdé a feleség. — De igen! Az iszonyú tettet csakugyan ő hajtá végre. Saját vallomása ez. Külön kihallgattam s el­mondta egész élettörténetét, melynek valódiságát az ottani körjegyző is megerősíté. Az elkeseredés rossz tanácsadó s itt az adott tanácsott a szerencsétlennek. Kovács András egyike volt a falu legjobb módú gazdáinak. Néhány éve már hogy az özvegység kereszt­jét hordozta, s egyetlen Miklós fián kívül nem volt senkije, a­kit szeressen. A fiú szorgalmas, józan életű, becsületes ifjú volt, s talán nem volt a faluban egyetlen leány sem, ki Kovács Miklósnak szívesen ne nyújtotta volna a kezét. Ott volt a Kenderes Márton biró uram tizenhét éves szép leánya, Erzsiké, kiről az egész falu tudta, hogy csak úgy bomlik a déli legényért. A mada­rak a háztetőn is közeli kézfogóról, boldog jövőről, szép családi életről csicseregtek, s minden meg is lett volna, ha az ördög közbe nem lép egy szép asszony képiben. A helybeli oláh pópának épp ez időben jött haza az apai házhoz egy fiatal, özvegy asszony leánya. A menyecske alig volt néhány évig férjével, mert csak­hamar meghalt az ura, s mint mondják, neje hűtlen­sége miatt. A fiatal és kackiás csábító menyecske nem igen búsult elhalt férje után, hanem korán a mulatsá­gok után nézett. Itt találkozott össze Miklóssal, a­ki rendkívül megtetszett neki. A kis menyecske hazajötte nagy feltűnést keltett a faluban. Azt mondják, olyan fényű szemei voltak, olyan szája, olyan mosolygása, hogy a­kire egyszer reá nézett, meg volt­ igézve. Arra látszott teremtve lenni, hogy bolonddá, őrültté tegye a férfiakat. Fu-s tott utánna apraja-nagyja, csupán Kovács Miklós szive maradt érintetlenül. Ez boszantotta a szép Florikát, s elkövetett mindent, hogy a legény szivét a maga részére hódítsa. Miklós azonban, sejtelemmel sem bírt, mily hálót szőnek körülte; szorgalmatosan eljárt dolga után, s estéit, mint rendesen, Kenderes Erzsikénél töltötte. Hát egy szép napra következett még szebb es­tén ott ült Miklós a zöld pázsitos földön, s jó ízűn költötte el egyszerű estebédjét, mialatt ökrei szabadon legeltek a mezőn. Egyszer csak egy alak közeledik feléje. Saját szemének sem akart hinni a legény, midőn a közeledőben felismerte a szép Flórikát! — Adjon isten kigyelmednek szerencsés jó es­tét, — szólt csábos hangon. — Adjon isten! — felelt Miklós, hidegen. A menyecske várt egy darabig, de midőn látta, hogy a legénynek nincs kedve megszólítani őt, sértődve veté oda: — Hát,azt sem kérdi kigyelmed, hogy mi já­ratban vagyok ? Mintha nem is ismerne! — Nem bajlódom senkivel! — felelt a legény. — De ha én egyenesen kigyelmedhez jöttem ? — Hozzám ? — Igen hát! Ne tudja — úgy egy pár szám volna magával! — Velem? — Igen bizony, magával, édes Miklós. — Hát csak tessék beszélni. — Mondja meg, miért kerül engem ? — Már­mint én ? — szólt zavarral a legény. — Én . . . én nem kerülöm ! Nem is tudnám miért! — Jól látom, hogy még utamból is kitér, hogy soha, de soha még rám sem tekint. Jóformán még azt sem tudja, milyen vagyok. A legény a­helyett, hogy ránézett volna, még mélyebben lesüti a szemét. — Látja, Miklós, ha rám tekintene, tüstént be­látná, hogy én milyen jó indulattal vagyok kigyelmed iránt. . . Oh, Miklós, ha tudná ! Lássa, még most sem néz rám, pedig jól tudom, hogy Erzsikét nem szereti. — Honnan tudja? — Hát onnan, hogy nem való magához ! Olyan legénynek, mint kigyelmed, egészen más, szebb, ügye­sebb és gazdagabb, való! . . . Látja, az ilyen beszéd nem igen illik, de én mégis kimondom, hogy csak ma­gát, egyes egyedül csak magát szeretem, s ha az egész világ kifordulna a sarkából, mégis az enyémnek kell lennie! A legény, mint kit az igézet fog meg, hallgatott. — S ugyan bizony van-e szíve, hogy még, le sem ültet? így ja, azért is leülök. No, most jöjjön egy kissé közelebb .. . Talán csak nem fél tőlem ? — a csábos asszony nevetett, miközben fehér fogai megcsillantak piros ajkai mögött. (Folyt. köv.) Eltűnt boldogság. (Francia elbeszélés.) Írta Louis Dépret. (Folytatás.) Távozásuk után az ablakhoz vontam asztalomat s ott négy óra hosszat gyorsan rakta papírra eszméi­met a toll. Mikor aztán Marie visszatért, vége-hossza nem volt beszélgetésünknek s a vitának, melyikünk olvassa fel hangosan azt, a­mit távolléte alatt írtam. Azonban, ki hízeleghet magának azzal, hogy legcsekélyebb gondolatainak röptét is korlátozhatja ? Mariénak folytonos jelenléte s a tökéletes bol­dogság mellett is, mely engem környezett, emlékem gyakran visszatért ama poétához, ama sajátságos Ar­­cadiushoz, kiről már emlékeztem, kit nekem Despaul bemutatott. Régen nem láttuk már egymást. Halle"

Next