Fővárosi Lapok 1882. október (225-250. szám)
1882-10-10 / 232. szám
bokát, melyek a hídnál megtörtek, majd a bús danákat hallgattam, melyeket a magas, zöld sást megingató esti szél a távolból felém hozott. A fürdők mögött, a túlsó parton, gyapju-mosó intézetek valának, melyeknek mosópadjain számtalan asszony és leány foglalkozott a gyapjú mosásával és válogatásával. Az orosz minden munkát dalolva végez és így a munkásnők is ama dallamos, bús népdalokat énekelték, melyeknek melancholiája a végtelen egyhangú orosz puszták szomorúságából fakad. Úgy tetszett nekem, mintha a dal a víz mélyéből szállna fel, mint egy elsülyedt város panasza !... Mialatt a szép népdalokra figyeltem, Vera francia nevelőnője kíséretében kijött a fürdőből. Mindjárt megszólítottam. Ő tudta, hogy szomszédságban lakom, tehát felszólított, hogy kisérjem haza. Szíveink hamar közeledtek és egyszerű, de szívélyes társalgásunkat csak néha zavarta meg Vera nevelőnője, ki folyton távol hazáját emlegette s mindig úgy végezte felrengző mondókáját: — J’adore Paris! A folyó partján mentünk. A munkásnők éneke elhallgatott. A nap a bokortalan róna mögött leáldozott és csak fényes felhő lebegett a Dnyeper karcsú, szélingattatása fölött, melyből a hold kelt fel ezüstös fényével világítva meg az úszó fürdő-sátrakat, a hajókat, melyeknek vitorlái duzzadoztak, a sok árut és a parton tolongó matrózokat, oroszokat, moldvákat, kozákokat, görögöket, örményeket és törököket ... Ez estéről, melyen Verával megismerkedtem és melytől fogva naponkint beszéltem vele, meg kell emlékeznem, ha gondolatban a csinos leány oldala mellett látom magamat ülni Gyümölcsoltó Boldogasszony napján. Gyermeki kedélyem vele álmodta át a fiatalkori szerelem homályos rettegését, boldogságát. — Oly világosan emlékszem minderre, mintha csak tegnap történt volna, pedig hány év múlt el már azóta . . . Varetta felrázott gondolataimból, kis kezét az enyémbe tette és bevallotta, hogy nagyon szeret és különösen mesemondó tehetségem hódította meg. E vallomásért meg akartam csókolni, de ő nem engedte és oly dacosan nézett rám, mint egy szeszélyes gyermek, ki eldobja megunt játékszerét. Végül el akart hagyni, gyobbat cserélt fel. Popoff Nikolajevics Sándor gazdaggá lett, anélkül hogy valaki sejtette volna, mert mint Oroszországban a kezdő kereskedők rendesen, igen igénytelenül élt. Gyermekkora óta szokva lévén a nélkülözésekhez, nem esett nehezére az önmegtartóztatás és igy serényen haladt utján, mig ügyessége s előzékenysége segítségével célt nem ért. Nem csak jómódú, hanem első rangú vagyonos kereskedővé lett, egy szegény leányt vett nőül, kit Lyubovának hittak, mi szerelmet jelent, és csak most kezdte gazdagságát fitogtatni, amennyiben kacér feleségének minden fényűzést megengedett. Egész nap az irodában dolgozott, mialatt felesége unatkozott és ideje legnagyobb részét diótöréssel töltötte el, mi az orosz nők kedvenc foglalkozása. Mint majd valamennyi földije, ő is csak felületesen volt nevelve, bár több nyelvet beszélt és a mahagóni fából készült dús ékitményű zongorán meglehetősen játszott. — Kedvező véleménye a tengerésznövendékről kiváncsivá tett az ifjúra. Kevéssel húsvét előtt érkezett meg. A tengerésziskola, melynek Petrovits Boris növendéke vola, nagy kertben van, hol a tanulók gyakorlására a szárazföldön teljesen felszerelt vitorlás hajó áll. E gyakorló hajó volt eddig az egyedüli, melyen az úton jött sokat járt, de ez nem akadályozta őt abban, hogy jó orosz szokás szerint ne hazudozzon; kedvteléssel beszélt a tengerészetről, hadi kikötőről, a Kaspi tengerről, melynek Oroszország az ura és beszédében mindig a keleti- és fekete tenger hajórajára tért vissza. Egyenruhája és a regényes, bár hazudott történetek életéből igen érdekessé tették őt Vera szemében, kinek, mióta az ifjú megérkezett, nem volt egy szabad perce sem számomra. Leírhatatlan féltékenység vett rajtam erőt, mi csak növekedett, midőn a fiatal füllentő gyors sikerét láttam, sőt egyszer csókon értem, melyet a velem szemben nem rég oly tartózkodó durcás leány öntetszőleg elfogadott. Hiúságomban éreztem magamat sértve. Boszúságomban elhatároztam, hogy megszüntetem látogatásaimat Varettánál, de gyermekesen még egyszer hozzájuk mentem, örökre elbúcsúzandó. (Folyt. köv.) A Csanádi plisipök nyaralója. (Ferencfalva.) Néhány év óta a nyár elején rendesen olvashatjuk az újságokból, hogy a Csanádi egyházmegye kegyes főpapja a bánáti részek tropikus hősége elől Ferencfalvára vonult. Hivatalos körutam engem is e vidékre vezetett s ekkor legyőzhetetlen vágy szállt meg, hogy meglátogassam ezt a völgyet, mely igénytelensége dacára szépségével, éltető légkörével kiérdemelte az agg főpap látogatásait. Utam Resicáról indult ki, hol szekérrel kellett fölcserélni a gőzparipát. A Berzava gyors futásu vize mellett árnyas fasor mentén hagyjuk el az állam vaspálya-társulat e nagyszerű gyártelepét, mely csak az imént látta falai közt az angol vasipar képviselőit s kinyerte azok méltó elismerését. Serény tevékenység fogadja az utast még a helységen kívül is. A kohók számára óriási fahalmazokat gyűjtnek itt össze, hogy azok öröktüze folytonos táplálékot nyerjen télvíz idején, amikor a magasabb régiók szenelését a zord idő megakasztja: itt állítsák elő a szükséges szénmenynyiséget. A szilaj hegyi patak azért éppen jól kézügybe esik, sőt rohanó árja sem elégséges a faneműk leszállítására s femn a Nedej-havas lábánál nagy vizfogóból duzzasztják meg időnként. De bár a százezer métert megközelíti az igy lebocsájtott fatömeg, mégis édes kevés részét szolgáltatja ez a kohók tüzelő anyagának. A két hatalmas széntelepet (Szekul-t és Dornan-t) folyvást aknázzák; csak igy tarthatják fenn e pokolilag működő kemencék tüzét. Az egyik szénbánya mellett a ferencfalvi út vezet el s a kirándulóknak igen alkalmas megállapodási pont kínálkozik ott. Csak hogy a bányát inkább viszszatéréskor szemlélhetjük meg, mert bár Székál helység egyik házsora közt kell elhaladnunk, mégis jó séta van a széntelepig. Különben minden egyes vízmosás fogalmat nyújt a szén képződéséről s a ki csak elemeit ismeri a geológiának, nem is mulasztja el a jó alkalmat, hogy a hazánkban csak itt szereplő carbonformatióval közelebbről megismerkedhessék. Anglia és Belgium óriás vasiparát ez a jó minőségű szén gazdag képződése virágoztatá fel s Magyarország iparos haladásának is ebben volna a legerősebb faktora. A laikus embert is érdekelheti tehát ez a pont, mely a vaspálya társulat egyik »kincstár«-át képezi. Ha a rendes útról balra egy kis gyalogjárásra szánjuk el magunkat, akkor éppen kellő mutatványt nyerünk be- félle s színről színre láthatjuk az alapul szolgáló ha még csókot kérnék, azután gyűrűt vett le ujjáról és ez édes, a gyermeki szívre oly jelentőségteljes est emlékére, az orosz leányok szokása szerint,nekem ajándékozta. Boldogságom határtalan vola és mégis oly különösen éreztem magamat. Az égre néztem, mintegy hálát adva boldogságomért és észre vettem, hogy elsötétül. Viharfelhők tornyosultak, a levegő rekkenővé lett, a lépcsőt környező korán érett virágok mámorítólag illatoztak. Vakító villám cikkázott át a borús égen és környezetemnek, valamint Varetta arcának kísérteties halványságot kölcsönzött. Vera fejét ijedten hajta vállamra, ekkor érkezett meg öreg szolgálójuk, egy kisorosz asszony, hogy haza kisérje. Hosszabb ideig állt előttünk, anélkül, hogy észrevettük volna. — Villám villámot követett és tompa dörgés is hallatszott. Az öreg boszorkány felháborodva kiáltott: — Hogyan Vera ? Kegyed nem vet keresztet? Hát nem tudja, hogy a viharban Illés próféta jár tüzes szekerén a levegőben és a sátánt üldözi tüzes nyilával ? A villám a földbe fúródik s belőle kova lesz, az ' ördög pedig abba menekül, ki a dörgésnél nem vet magára keresztet. Varetta mitsem felelt, hanem némán kelt fel és elbúcsúzott tőlem. Sokáig néztem utána, azután szobámba vonultam, mert csak úgy szakadt már az eső. Én nem voltam babonás, de azért most mégis letérdeltem és imádkoztam, mert az a gondolat rémízett, hogy Verába az ördög bújt, mivel a mennydörgésnél nem vetett magára keresztet. Néhány nap elmúlt, egyszerre észrevettem, hogy Varetta türelmetlenül várja egy tengerészeti akadémia növendékét, kit ugyan még soha sem látott, de szülei ismerték. — Igen fiatal, de azért érdekes ember, — állította Ivanovna Lyubova, Vera anyja, egy kacér nő. Férje kereskedő volt, ki — mint Oroszországban gyakran megesik — inasból lett gazdag emberré. Szolgálata mellett egy utcasarkon gyümölcsöt és süteményeket árulgatott, mi sokat jövedelmezett neki. Az Oroszországban mindenütt szokásos nagyszámú inasság mellett lehetséges volt neki üzletével sokat foglalkoznia, melyet utóbb, elhagyva szolgálatát, na»gneis«-ot, úgyszintén a »fedü«-t képező s már a perin vagy olyas korszakba tartozó vörös homokkövet. Alig emelkedünk ki a Székül mögött látható magaslatra, már második feltárását látjuk e szélnek a Ben-Albi völgyben. Most még az erdőt takarítják le s csupán a legszükségesebb épületek állnak készen, de semmi kétség, hogy pár év múlva a forgalom népes helységet varázsol ide is, mint Szekulla, hol a negyvenes években, voltaképen pedig 1854-ben vette kezdetét a telepítés. Ben-Alb ugyanitt kis pataktól vette nevét s éppen a Piatra alba nevű mészszirt áttellenében fekszik. E mészről is megörökité nevét az irodalomban, mert pár év előtt kőfejtő munkások római pénzdarabokra bukkantak repedéseiben s a hírvágytól sarkalva tovább kutattak, míg nagyobb lelet jutalmazá fáradságukat. Antonius Pius s Alexander Severus érmei vannak e pénzek közt leginkább képviselve; ezek nagy részét Bonnát Sándor püspök a temesvári múzeumnak vásárlá meg. A lelet azért bir kiváló érdekkel, mert a helyszínen túl határozott vad vidék fogad ma is. Római kolónia pedig a hely lejtősségét tekintve aligha volt itt s minden hihetőség szerint valamely menekülő rejthető pénzeit e magános szírt alá. Utunk folytonosan erdők közt kerülgeti a Ben- Alb forrását, mígnem szerencsésen felülkerekedik a Reinik-nyergen s lefelé kezd lejteni. Mielőtt tovább mennénk azonban, a bánáti hegység feje, a Muntye- Szemenik veszi igénybe figyelmünket. Mellette tisztességes távolságban más csúcsok sorakoznak többnyire széles hegyhátakká alakulva, hol kitűnő hegyi legelők buja növényzete virít. A szép látványt csakhamar elfedi előttünk a környező erdőség sűrűje s mi jó mélyre hatolva, később sem nyerjük vissza az előbbi kilátást. Hajdan félelmes rablótanya lehetett ez a vidék, mert egy tiszta forrás Rablókút (Räuberbrunnen) nevével ijesztgeti a gyöngébb idegzetűeket. Mai nap nyugodtan járhat a magunkfajta tourista nép s az ritka eset volt, hogy a munkások havi bérével kivonuló bizottságra a Ben-Alb mentén rápuskáztak. Azóta fedezet nélkül nem is indulnak az urak ki többé. De hát vigasztaljuk magunkat azzal, hogy ott a »pénz nagyon fitogtatja magát« s a tapasztalt rablók tudják, hogy ittas embernél az ilyen merész vállalkozás nem sok haszonnal járna. Ha úgy alkonyat táján ereszkedünk itt lefelé, még forró kánikulában is éles légvonat fogad s melegebb ruháinkat nógatás nélkül is előkeresteti velünk. Olykor hatalmas vihar rohan itt keresztül, míg Ferencfalván egy falevél sem mozdul meg. Ez ellentétes klíma magyarázatát a völgy irányában leli, mert errefelé szolgál éppen a Semenik ikertársának , a Goznának hideg fuvallata, míg a déli irányú völgyzugban rejtőző Ferencfalva fölött ártalmatlanul vonul át. A gonosz szélrohamok dacára mégis egy utcasornyi telep keletkezett; neve »Josefinenthal,« az osztrák államvaspálya akkori igazgatója Breson N. nejének tiszteletére. Anyaközsége, Ferencfalva a múlt század végén keletkezhetett s Ferenc császárnak köszöni nevét. Akkor a kincstár tulajdonát képezték a közel fekvő nagy erdőségek az összes vasbányákkal együtt s minthogy Resica is csak 1771-ben nyitotta meg vasműveit, az oda megkívánt szenelés eszközlése céljából a kincstár addig hasznavehetetlenűl hevert rengetegjeibe Csehországból, Stájerországból hozatott települőket. A Szörényi oldalon éppen a Szemenik lábánál Weidenthal (Brecit) és Wolfsberg követték Ferencfalvát. Ezek csak 1828-ban létesültek.Valamennyi jó módú német község mai napig, de Wolfwiese fennebb a fenyvesben később lakatlanul maradt s templomostul, házastul ott pusztult el, hogy fák nőttek be ismét. Az összes gyarmatosítás közt legtöbbre vitte Ferencfalva (Franzdorf). Takaros házai városias külsőt adnak neki s lakói a szénszállítás, favágás által meglehetős jóllétre tettek szert. A télen át elkészített szénboglákat is ők szállítják. Csinos szekereik örökké jönnek-mennek egész Resicáig. Korábban egy kis hámor is volt itt berendezve, de mióta a vaspálya társulat oly nagy kiterjedést adott a resicai vasműveknek, ez fölöslegessé vált. Jelenleg említett kedvező fekvésénél fogva klimatikus gyógyhely hírében is áll a takaros helység. Nyaranta mindig találunk Temesvárról s Resicáról itt néhány családot, kik nemcsak jó levegőt, kényelmes lakást, de még tisztességes ellátást is találnak a falusiaknál, vagy a fogadóban s »procus negotiis« igen jól eltöltenek egy pár hetet. A fenyves ugyan valamivel föntebb kezdődik, de balzsamos illatárját behozza a rég s kitűnő utakon jutunk be az erdőkbe ha éppen az eredeti forrást akarjuk használni. A jó öreg Bonnát Sándor püspök az idevaló katholikus plébános “egyszerű házában vonul meg, honnan naponta rendesen kikocsizik a fenyvesbe. Mig jótékony célokra, iskolákra százezreket fordít évente, itt puritán egyszerűségben minden kiséret nélkül tölti a nyári hónapokat s több éven át még csak kerti lakkal sem kívánta saját kényelmét biztosítani. A villa-Folytatás a mellékleten, 1438