Fővárosi Lapok 1882. október (225-250. szám)

1882-10-10 / 232. szám

bokát, melyek a hídnál megtörtek, majd a bús danákat hallgattam, melyeket a magas, zöld sást megingató esti szél a távolból felém hozott. A fürdők mögött, a túlsó parton, gyapju-mosó intézetek valának, melyeknek mosó­padjain számtalan asszony és leány foglalkozott a gyapjú mosásával és válogatásával. Az orosz minden munkát dalolva végez és így a munkásnők is ama dal­lamos, bús népdalokat énekelték, melyeknek melancho­­liája a végtelen egyhangú orosz puszták szomorúságá­ból fakad. Úgy tetszett nekem, mintha a dal a víz mé­lyéből szállna fel, mint egy elsülyedt város panasza !... Mialatt a szép népdalokra figyeltem, Vera francia ne­velőnője kíséretében kijött a fürdőből. Mindjárt meg­szólítottam. Ő tudta, hogy szomszédságban lakom, tehát felszólított, hogy kisérjem haza. Szíveink hamar közeledtek és egyszerű, de szívélyes társalgásunkat csak néha zavarta meg Vera nevelőnője, ki folyton távol hazáját emlegette s mindig úgy végezte felrengző mondókáját: — J’adore Paris! A folyó partján mentünk. A munkásnők éneke elhallgatott. A nap a bokortalan róna mögött leáldo­zott és csak fényes felhő lebegett a Dnyeper karcsú, szél­ingatta­tása fölött, melyből a hold kelt fel ezüstös fé­nyével világítva meg az úszó fürdő-sátrakat, a hajó­kat, melyeknek vitorlái duzzadoztak, a sok árut és a parton tolongó matrózokat, oroszokat, moldvákat, ko­zákokat, görögöket, örményeket és törököket ... Ez estéről, melyen Verával megismerkedtem és melytől fogva naponkint beszéltem vele, meg kell emlékeznem, ha gondolatban a csinos leány oldala mellett látom magamat ülni Gyümölcsoltó Boldogasszony napján. Gyermeki kedélyem vele álmodta át a fiatalkori szere­lem homályos rettegését, boldogságát. — Oly világo­san emlékszem mind­erre, mintha csak tegnap történt volna, pedig hány év múlt el már azóta . . . Varetta felrázott gondolataimból, kis kezét az enyémbe tette és bevallotta, hogy nagyon szeret és kü­lönösen mesemondó tehetségem hódította meg. E vallo­másért meg akartam csókolni, de ő nem engedte és oly dacosan nézett rám, mint egy szeszélyes gyermek, ki eldobja megunt játékszerét. Végül el akart hagyni, gyobbat cserélt fel. Popoff Nikolajevics Sándor gaz­daggá lett, a­nélkül hogy valaki sejtette volna, mert mint Oroszországban a kezdő kereskedők rendesen, igen igénytelenül élt. Gyermekkora óta szokva lévén a nélkülözésekhez, nem esett nehezére az önmegtartózta­tás és igy serényen haladt utján, mig ügyessége s előzé­kenysége segítségével célt nem ért. Nem csak jómódú, hanem első rangú vagyonos kereskedővé lett, egy szegény leányt vett nőül, kit Lyubovának hittak, mi szerelmet jelent, és csak most kezdte gazdagságát fitogtatni, a­mennyiben kacér feleségének minden fényűzést megengedett. Egész nap az irodában dolgo­zott, mialatt felesége unatkozott és ideje legnagyobb részét diótöréssel töltötte el, mi az orosz nők kedvenc foglalkozása. Mint majd valamennyi földije, ő is csak felületesen volt nevelve, bár több nyelvet beszélt és a mahagóni­ fából készült dús ékitményű zongorán meg­lehetősen játszott. — Kedvező véleménye a tengerész­növendékről kiváncsivá tett az ifjúra. Kevéssel húsvét előtt érkezett meg. A tengerész­iskola, melynek Petrovits Boris növendéke vola, nagy kertben van, hol a tanulók gyakorlására a száraz­föl­dön teljesen felszerelt vitorlás hajó áll. E gyakorló hajó volt eddig az egyedüli, melyen az úton jött sokat járt, de ez nem akadályozta őt abban, hogy jó orosz szokás szerint ne hazudozzon; kedvteléssel beszélt a tengerészetről, hadi kikötőről, a Kaspi tengerről, melynek Oroszország az ura és beszédében mindig a keleti- és fekete tenger hajórajára tért vissza. Egyen­ruhája és a regényes, bár hazudott történetek életéből igen érdekessé tették őt Vera szemében, kinek, mióta az ifjú megérkezett, nem volt egy szabad perce sem számomra. Leírhatatlan féltékenység vett rajtam erőt, mi csak növekedett, midőn a fiatal füllentő gyors si­kerét láttam, sőt egyszer csókon értem, melyet a ve­lem szemben nem rég oly tartózkodó durcás leány öntetszőleg elfogadott. Hiúságomban éreztem maga­mat sértve. Boszúságomban elhatároztam, hogy meg­szüntetem látogatásaimat Varettánál, de gyermekesen még egyszer hozzájuk mentem, örökre elbúcsúzandó. (Folyt. köv.) A Csanádi plisipök nyaralója. (Ferencfalva.) Néhány év óta a nyár elején rendesen olvashat­juk az újságokból, hogy a Csanádi egyházmegye ke­gyes főpapja a bánáti részek tropikus hősége elől Fe­­rencfalvára vonult. Hivatalos körutam­ engem is e vi­dékre vezetett s ekkor legyőzhetetlen vágy szállt meg, hogy meglátogassam ezt a völgyet, mely igénytelensé­ge dacára szépségével, éltető légkörével kiérdemelte az agg főpap látogatásait. Utam Resicáról indult ki, hol szekérrel kellett fölcserélni a gőzparipát. A Berzava gyors futásu vize mellett árnyas fasor mentén hagyjuk el az állam vas­pálya-társulat e nagyszerű gyártelepét, mely csak az imént látta falai közt az angol vasipar képviselőit s kinyerte azok méltó elismerését. Serény tevékeny­ség fogadja az utast még a helységen kívül is. A ko­hók számára óriási fahalmazokat gyűjtnek itt össze, hogy azok öröktüze folytonos táplálékot nyerjen télvíz idején, a­mikor a magasabb régiók szenelését a zord idő megakasztja: itt állítsák elő a szükséges szénmeny­­nyiséget. A szilaj hegyi patak azért éppen jól kézügy­be esik, sőt rohanó árja sem elégséges a faneműk leszál­lítására s femn a Nedej-havas lábánál nagy vizfogóból duzzasztják meg időnként. De bár a százezer métert megközelíti az igy lebocsájtott fatömeg, mégis édes kevés részét szolgáltatja ez a kohók tüzelő anyagának. A két hatalmas széntelepet (Szekul-t és Dornan-t) folyvást aknázzák; csak igy tarthatják fenn e pokoli­­lag működő kemencék tüzét. Az egyik szénbánya mellett a ferencfalvi út ve­zet el s a kirándulóknak igen alkalmas megállapodási pont kínálkozik ott. Csak hogy a bányát inkább visz­­szatéréskor szemlélhetjük meg, mert bár Székál hely­ség egyik házsora közt kell elhaladnunk, mégis jó séta van a széntelepig. Különben minden egyes vízmosás fogalmat nyújt a szén képződéséről s a ki csak ele­meit ismeri a geológiának, nem is mulasztja el a jó alkalmat, hogy a hazánkban csak itt szereplő carbon­­formatióval közelebbről megismerkedhessék. Anglia és Belgium óriás vasiparát ez a jó minőségű szén gaz­dag képződése virágoztatá fel s Magyarország iparos haladásának is ebben volna a legerősebb faktora. A laikus embert is érdekelheti tehát ez a pont, mely a vaspálya társulat egyik »kincstár«-át képezi. Ha a rendes útról balra egy kis gyalogjárásra szánjuk el magunkat, akkor éppen kellő mutatványt nyerünk be- f­élle s színről színre láthatjuk az alapul szolgáló ha még csókot kérnék, azután gyűrűt vett le ujjáról és ez édes, a gyermeki szívre oly jelentőségteljes est emlékére, az orosz leányok szokása szerint,nekem aján­dékozta. Boldogságom határtalan vola és mégis oly különösen éreztem magamat. Az égre néztem, mint­egy hálát adva boldogságomért és észre vettem, hogy elsötétül. Vihar­felhők tornyosultak, a levegő rekke­­nővé lett, a lépcsőt környező korán érett virágok má­­morítólag illatoztak. Vakító villám cikkázott át a bo­rús égen és környezetemnek, valamint Varetta arcá­nak kísérteties halványságot kölcsönzött. Vera fejét ijedten hajta vállamra, ekkor érkezett meg öreg szolgá­lójuk, egy kisorosz asszony, hogy haza kisérje. Hosszabb ideig állt előttünk, a­nélkül, hogy észrevettük volna. — Villám villámot követett és tompa dörgés is hal­latszott. Az öreg boszorkány felháborodva kiáltott: — Hogyan Vera ? Kegyed nem vet keresztet? Hát nem tudja, hogy a viharban Illés próféta jár tüzes­­ szekerén a levegőben és a sátánt üldözi tüzes nyilá­­­val ? A villám a földbe fúródik s belőle kova lesz, az­­ ' ördög pedig abba menekül, ki a dörgésnél nem vet magára keresztet. Varetta mitsem felelt, hanem némán kelt fel és elbúcsúzott tőlem. Sokáig néztem utána, azután szo­bámba vonultam, mert csak úgy szakadt már az eső. Én nem voltam babonás, de azért most még­is letér­deltem és imádkoztam, mert az a gondolat rémízett, hogy Verába az ördög bújt, mivel a mennydörgésnél nem vetett magára keresztet. Néhány nap elmúlt, egyszerre észrevettem, hogy Varetta türelmetlenül várja egy tengerészeti akadémia növendékét, kit ugyan még soha sem látott, de szülei ismerték. — Igen fiatal, de azért érdekes ember, — állí­totta Ivanovna Lyubova, Vera anyja, egy kacér nő. Férje kereskedő volt, ki — mint Oroszország­ban gyakran megesik — inasból lett gazdag emberré. Szolgálata mellett egy utca­sarkon gyümölcsöt és süteményeket árulgatott, mi sokat jövedelmezett neki. Az Oroszországban mindenütt szokásos nagyszámú inasság mellett lehetséges volt neki üzletével sokat foglalkoznia, melyet utóbb, elhagyva szolgálatát, na­»gneis«-ot, úgy­szintén a »fedü«-t képező s már a pe­rin vagy olyas korszakba tartozó vörös homokkövet. Alig emelkedünk ki a Székül mögött látható magaslatra, már második feltárását látjuk e szélnek a Ben-Albi völgyben. Most még az erdőt takarítják le s csupán a legszükségesebb épületek állnak készen, de semmi kétség, hogy pár év múlva a forgalom népes helységet varázsol ide is, mint Szekulla, hol a negyve­nes években, voltaképen pedig 1854-ben vette kezde­tét a telepítés. Ben-Alb ugyanitt kis pataktól vette nevét s éppen a Piatra alba nevű mészszirt áttellenében fek­szik. E mészről is megörökité nevét az irodalomban, mert pár év előtt kőfejtő munkások római pénzdara­bokra bukkantak repedéseiben s a hírvágytól sarkalva tovább kutattak, míg nagyobb lelet jutalmazá fárad­ságukat. Antonius Pius s Alexander Severus érmei vannak e pénzek közt leginkább képviselve; ezek nagy részét Bonnát Sándor püspök a temesvári múzeumnak vásárlá meg. A lelet azért bir kiváló érdekkel, mert a hely­színen túl határozott vad vidék fogad ma is. Római kolónia pedig a hely lejtősségét tekintve alig­ha volt itt s minden hihetőség szerint valamely me­nekülő rejthető pénzeit e magános szírt alá. Utunk folytonosan erdők közt kerülgeti a Ben- Alb forrását, mígnem szerencsésen felülkerekedik a Reinik-nyergen s lefelé kezd lejteni. Mielőtt tovább mennénk azonban, a bánáti hegység feje, a Muntye- Szemenik veszi igénybe figyelmünket. Mellette tisztes­séges távolságban más csúcsok sorakoznak többnyire széles hegyhátakká alakulva, hol kitűnő hegyi legelők buja növényzete virít. A szép látványt csakhamar el­fedi előttünk a környező erdőség sűrűje s mi jó mélyre hatolva, később sem nyerjük vissza az előbbi kilátást. Hajdan félelmes rablótanya lehetett ez a vidék, mert egy tiszta forrás Rablókút (Räuberbrunnen) nevével ijesztgeti a gyöngébb idegzetűeket. Mai nap nyugod­tan járhat a magunkfajta tourista nép s az ritka eset volt, hogy a munkások havi bérével kivonuló bizott­ságra a Ben-Alb mentén rápuskáztak. Azóta fedezet nélkül nem is indulnak az urak ki többé. De hát vi­gasztaljuk magunkat azzal, hogy ott a »pénz nagyon fitogtatja magát« s a tapasztalt rablók tudják, hogy ittas embernél az ilyen merész vállalkozás nem sok haszonnal járna. Ha úgy alkonyat táján ereszkedünk itt lefelé, még forró kánikulában is éles légvonat fogad s melegebb ruháinkat nógatás nélkül is előkeresteti velünk. Olykor hatalmas vihar rohan itt keresz­tül, míg Ferencfalván egy falevél sem mozdul meg. Ez ellentétes klíma magyarázatát a völgy irányá­ban leli, mert errefelé szolgál éppen a Semenik iker­társának , a Goznának hideg fuvallata, míg a déli irá­nyú völgyzugban rejtőző Ferencfalva fölött ártalmat­lanul vonul át. A gonosz szélrohamok dacára még­is egy utcasornyi telep keletkezett; neve »Josefinenthal,« az osztrák államvaspálya akkori igazgatója Breson N. nejének tiszteletére. Anyaközsége, Ferencfalva a múlt század végén keletkezhetett s Ferenc császárnak kö­szöni nevét. Akkor a kincstár tulajdonát képezték a közel fekvő nagy erdőségek az összes vasbányákkal együtt s minthogy Resica is csak 1771-ben nyitotta meg vasműveit, az oda megkívánt szenelés eszközlése céljából a kincstár addig hasznavehetetlenűl hevert rengetegjeibe Csehországból, Stájerországból hozatott települőket. A Szörényi oldalon éppen a Szemenik lá­bánál Weidenthal (Brecit) és Wolfsberg követték Fe­­rencfalvát. Ezek csak 1828-ban létesültek.Valamennyi jó módú német község mai napig, de Wolfwiese fen­­nebb a fenyvesben később lakatlanul maradt s templo­mostul, házastul ott pusztult el, hogy fák nőttek be ismét. Az összes gyarmatosítás közt legtöbbre vitte Ferencfalva (Franzdorf). Takaros házai városias kül­sőt adnak neki s lakói a szénszállítás, favágás által meglehetős jóllétre tettek szert. A télen át elkészített szénboglákat is ők szállítják. Csinos szekereik örökké jönnek-mennek egész Resicáig. Korábban egy kis hámor is volt itt berendezve, de mióta a vaspálya tár­sulat oly nagy kiterjedést adott a resicai vasműveknek, ez fölöslegessé vált. Jelenleg említett kedvező fekvé­sénél fogva klimatikus gyógyhely hírében is áll a takaros helység. Nyaranta mindig találunk Temesvárról s Resicáról itt néhány családot, kik nemcsak jó levegőt, kényelmes lakást, de még tisztességes ellátást is talál­nak a falusiaknál, vagy a fogadóban s »procus nego­­tiis« igen jól eltöltenek egy pár hetet. A fenyves ugyan valamivel föntebb kezdődik, de balzsamos illatárját behozza a rég s kitűnő utakon jutunk be az erdőkbe ha éppen az eredeti forrást akarjuk használni. A jó öreg Bonnát Sándor püspök az idevaló katholikus plébános “egyszerű házában vonul meg, honnan naponta rendesen kikocsizik a fenyvesbe. Mig jótékony célokra, iskolákra százezreket fordít évente, itt puritán egyszerűségben minden kiséret nélkül tölti a nyári hónapokat s több éven át még csak kerti lakkal sem kívánta saját kényelmét biztosítani. A villa-Folytatás a mellékleten, 1438

Next