Fővárosi Lapok 1882. október (225-250. szám)

1882-10-18 / 239. szám

Nem, valóban, ilyesmit éppen nem vagyok haj­landó feledni, sem folyamok és tájképek szemlélésében, sem mással, hogy vagonban töltött több éj után a rég áhított és először látott híres vidéken ébredve föl, vi­dám és élénk izgatottság támad lelkemben. Csak elkábítani, tompítani óhajtottam az élénk fájdalmakat a folytonos fáradalmakkal, elpusztítani nyomorúságos lényemet, ha lehet, minden öldöklő szer­szám s színpadias öngyilkosság nélkül. Egy útleírás nyomán haladtam, megállapodás nélkül Páristól Ve­lencéig, hol megérkezésemet tizenkét órai érzéketlen­séggel szenteltem meg, melyet helyzetemben, jótéte­ménynek és kárpótlásnak tekintettem. Fölébredve, zuhogó eső akadályozott abban, hogy egy lépést is tegyek a »Hotel Dánielig-n kivül, még ha legnagyobb vágyam lett volna is arra. Csupán a nedves ablakon s a nyirkos levegőn át ismerkedhet­tem meg legelőször e csodás várossal. Elgondolkoztam a sors árulása, kegyetlensége fölött, aztán eszembe jutott a kis Marie, ki, magam sem tudom, miért, csak úgy, minden eszmeláncolat nélkül, egy este oly rend­kívüli vágyát jelenté ki, Velencét láthatni. II. Három év múlt el azóta. Nem azért szerettem annyira Mariét, mert min­­denik szeméből egy kis sugár lövell ki, mely földerítette életemet, sem azért, mert gyönyörű gesztenyeszín hajhullámok özönlöttek alá tejfehér vállára. Eléggé fiatal volt még, hogy várhasson, s eléggé szabad, hogy kénye-kedve szerint választhasson és ha én e leány­kát, minden előforduló nehézség és százféle ellenvetés mellett is, nőül vettem, annak tulajdonítható, hogy neki nagy lelke volt. Egy napon B... őrgrófnét kisértem el a Bernier nővérekhez, kiknek régi, jóhírű divatüzlete a Vivienne­­utcában van, midőn egy tizenhat-tizenhét éves, piros arcú, élénk fiatal leány gyermekies pajzánsággal­ ug­rott le a kocsiról, mely a mienket követte s egy szök­kenéssel a szalagok és szövetek közepében termett. — Mit jelentsen ez, miss Marie? — kérdezte az őrgrófné a meglepetés és tettetett szigor kifejezésével, mert szeme a legnagyobb gyöngédségtől sugárzott. A mi engem illet, először látván életemben e szép tavaszi világot, a nélkül hogy valamit értettem volna eme jelenetből, mely szemem előtt folyt s melybe senki sem sietett engem beavatni, néma szemlélő ma­radtam. — Ejh, hát így kell engem fogadni, kivált ide­genek előtt s a nélkül hogy bemutattatnám ... Jól van, mindjárt bemutatom én magamat. Kezdem is már. Nevem Marie . .. Három csillag. Ön engem min­dig kényeztetett ... és én imádom önt. Nem maradha­tok három percig sem otthon, ha ön eltávozott s meg­kérdeztem Jeant, nem tudja-e, hol találhatom önt meg. Ő befogott a kocsiba, nem merve velem ellen­kezni s íme, most itt vagyok ! Folytassam-e még ? — Hallgass . . . rossz gyermek, — szólt az őr­grófné. E párbeszéd nagy csodálkozást kelthetett a Ber­nier nővéreknél. De az őrgrófné e kisasszonyoknak legrégibb vásárlója volt s a legnagyobb tiszteletet tanussták, e delnőnek hozzájok való hűsége iránt. Én azonban, a nélkül hogy előre értesültem volna arról, a mi időközben az őrgrófnénál történt, megtud­tam annyit, hogy Marie három nap óta költözött a B . . . őrgrófné saint-guillaumei palotájába fogadott­­leány minőségben s hogy az újonnan érkezettnek min­denki meghódol. Az őrgrófné akkoriban és talán még most is tekintélyes számú unokaöcsökkel és unokahugokkal rendelkezik, a kik bizonyára nem a legjobb szemmel nézték ezt az ünnepélyes beigtatást, mely, meg vagyok győződve, magának az őrgrófnőnek is különösnek tet­szett. De a nemes asszonyság valódi tekintélyt keltett mindazoknál, a kik hozzá közeledtek s ha a szükség úgy kivánta, tudott oly hangon beszélni, mely a vele vitázóknak csakhamar kedvöket szegte. Mindjárt harmadnapra, Mariénak a megérke­zése után, e leányka jelenlétében, ily hangon beszélt öcscseinek és húgainak, kik ebédre mentek hozzá, a legelegánsabb öltözékben, melyet talán kissé szigorúan, is megkívánt ... a férfiak fehér nyakkendősen, a nők mélyen kivágott ruhában. — Jól tudjátok, édes gyermekeim, hogy nekem rendkívül kellemes dolog, ha ezt cselekedhetem, a mi nekem tetszik s ha átalában a viszály magvát nem szórják szét körülem, főleg pedig szeretem a nyílt őszinteséget. íme, én e fiatal leánykát szeretem szü­letése óta, hogy miért, hosszadalmas volna azt elmon­dani — és miután szeretem, nagyon óhajtottam, hogy folyvást mellettem legyen s úgy kívánom őt tekinteni, mint a ház gyermekét. Hiszen, ti megértettetek en­gem, nagyon örülni fogok, ha nem kell többé e tárgyra visszatérnem s mindenkinek eszébe jut ez első és utolsó magyarázatom. III. Én nem vagyok még csak tizennyolcadik sziglen való rokona sem B . . . őrgrófnénak. Azonban föl­mentve érzem magamat annak bizonyitgatása alól, hogy ama figyelem, melyet én emez asszonyság iránt tanúsítok, tiszta vonzalom kifolyása. Valóban, én a legbarátságosabb érzületet táplálom iránta, nem any­­nyira szellemének bája, mint inkább jellemének eré­­lye végett. Ha, például, én veszélyes betegségbe esem, avagy őt lepi meg valamely ragály, bizonynyal egyi­künk a másik ágya mellett találnak vala s a mi engem illet, én őt minden habozás nélkül hivattam volna? meg lévén győződve áldozatkészségéről és bátorsá­gáról. Nő volt ez, a szó valódi értelmében! És aztán az ő háza találkozási helye volt az érdem és szellem embereinek, szellemes csevegőknek s Paris előkelő világának. Egyébiránt, ha én a dalszínházban az ő páholyába mentem, megveregette vállamat a legyező­jével, mintegy figyelmeztetve, hogy kíméletesebb le­gyek ... s ez elég volt nekem, hogy én mint valódi csodabogár tűnjem föl ez amerikai és orosz világ kö­zepett, kik ama boldog hitben élnek, hogy otthono­sabbak, mint mi, a mi Párisunkban. Végre — nem szeretnék kétkedőnek látszani, de szükséges megemlítenem — köztem és az őrgrófné közt, a meglehetős vagyoni arány, ha nem is segíté határozottan elé a mi barátságunkat, védfal gyanánt szolgált ezernyi oly apró kellemetlenség ellen, melyek mindig a barátság meglazulásával végződnek. (Folyt. köv.) A Frim­ont-csa­t­ád­ ró 1. (Újpalotai kirándulás alkalmával.) A Frimont-nevet egykor a magyar huszáréletben sokat emlegették. A kilencedik huszárezredet Frimont­­ezrednek hívták. Tulajdonosa, kitől nevét vette, egyike volt ama francia kivándorlóknak, kik elhagyva hazá­jukat, idegen földön kerestek boldogulást. Katona lé­tére mit tehetett volna okosabbat, mint hogy osztrák szolgálatba lépett, hol a külföldieket mindig megkü­lönböztetésben részesíték. Frimont Mária János lo­­tharingiai származású lévén, már eleve természetes von­zalmat érzett ama család iránt, melynek később annyi szolgálatot tett. Született 1759-ben Lotharingia Flus­­tingen nevű községben s már fiatal korában katonai pályára lépett. Kiütvén a francia forradalom, oda hagyta hazáját és számos francia emigráns társával a Conde herceg seregébe lépett. Ennek feloszlatása után az osztrákokhoz állott s a Bussyféle vadászezredben ezredesi rangot nyert. Itt kezdődik fényes hadi pályá­ja, mely tele volt kitüntetéssel, szerencsével. Részt vett a Napoleon elleni harcokban, 1809 ben már tábor­­szernagyságig vitte s 1812-ben a visszavonult Schwar­­­­zenberg herceg helyébe az osztrák segédhadak fővezére lett. 1815-ben Murat király ellen harcolt s Bianchi közreműködésével csakhamar véget vetett a Nápoly­ban alapított napóleoni királyságnak. A második pá­risi béke után Franciaországba vonult, mint a meg­szálló hadsereg parancsnoka. Majd 1821-ben ismét Nápolyba küldték, hol a szolgálatára állított ötvenezer emberrel elnyomta, kiirtotta a carbonarismust s vissza­helyezte Ferdinándot a nápolyi trónra. E király két­­százhuszezer aranynyal jutalmazta szolgálatát s azon­­felül még introduccor előnévvel hercegi rangra is emelte. A béke helyreálltával a vitéz katonát Lombardiába küldték, hol mint főhadparancsnok nyugalmas életet élt, s időközben grófságot és Magyarországon tekinté­lyes királyi adományt nyert, az uralkodó családnak tett szolgálatai fejében. Mint a bécsi cs. kir. udvari haditanács elnöke, 1831-ben végezte be hosszú és küz­delmes életét. A hírneves katona Bihar vármegyében kapott terjedelmes birtokot és magyar honpolgárságot. Nem csak arra gondolt ő, hogy családja neve fenmaradjon, hanem hogy annak fénye is gyarapodjék. Nagyvárad közelében, Szent-András és Szent-János szomszédsá­gában, hol egykor a johannita lovagrendnek virágzó , kolostora volt hajdan, német telepitvényesekből uj községet alapított, melynek neve Uj Palota. A község keresztalakban épült, s annak közepén ugyancsak ke-­­­resztalakban díszes bazilika hirdeti a világnak egy hirtelen nevezetességre vergődött és fényes polcra emelkedett család hatalmát, de egyszersmind a földi dolgok múlandóságát is. E templomot, paduai szent Antalról elnevezve, néhai Frimont Mária János gróf és antrodoccói her­ceg, cs. kir. lovassági tábornok, a Mária-Terézia-rend nagykeresztese, emeltette. Mindez Nagyváradon igen kedves társaságban képezvén társalgás tárgyát, többek indítványára el­határoztuk, hogy a bazilikát megnézni Uj-Palotára rándulunk. Átkeltünk a Kőrös hidján s végig haladva a Teleki-utcán, csakhamar a szabadba jutottunk. Itt ölelkezik az alföld a hegyvidékkel. A szép magyar síkság tenger végtelenségében nyájas nyugalommal terült el előttünk. Rövid órai kocsizás után bekanya­rodtunk a mellékúton, mely Új-Palota községéhez vezet egyenes irányban. Azonnal feltűntek ellőttünk a bazilika körvonalai. A kereszt­alak, a kupola s a két torony szigorúan stilszerű építkezésre mutatnak, s az egész építmény, külső igénytelensége mellett is, azon­nal megnyeri a néző tetszését. Néhány lépcsőn át egy­szerű görög ajtón lépünk az isten házába. Titokzatos félhomály környez, mely ha nem nagyon kedvez is a képek látásának, fokozza az ájtatosságot. Kivül korin­­thi cifrázat simul a puszta falhoz tapadt oszlopok fejé­hez, itt belől­ióni ízlés uralg. Oltárai carrarai fehér márványból valók, a főoltár gyönyörű színes alkatré­szekkel. Festményei csekély kivétellel Olaszországból kerültek, s igen valószínűleg az alapitó öreg gróf meg­rendelésére készültek.Egy festmény,mely Mária menny­­bemenetelét ábrázolja s egy helybeli asszonyság aján­­déka, uj adomány. Szamossy festette, illetőleg másolta a Tizian világhírű festménye után. Megyjegyzendő, hogy e veterán festőnk öt ily másolatot készített e kép után, s azok közül egy már Amerikában is hirdeti nevét. A főoltár képe, életnagyságú alakokkal, Krisz­tust a keresztfán tünteti fel. A kereszt­ oltárok képei közül az egyik Szent Katalint, a másik keresztelő Szent Jánost ábrázolja szép vonatkozással az alapító gróf és neje, született báró Mittenburg Katalin nevére.­­ Ugyancsak a család tagjainak neveire vonatkozólag tartalmaz apró ereklyéket ama, drágakövekkel kira­kott, kis kereszt, mely a baloldali keresztoltáron lát­ható. Az arany és ezüst itt többnemű feldolgozásban és alakban fordul elő, de mégis legnagyobb mennyi­ségben látjuk az ércet az oltárokon levő kisebb-nagyobb gyertyatartókon, melyeknek anyagát az alapító öreg gróf Nápolyban zsákmányul ejtett ágyukból szerezte.­­ Van néhány becses pompéji régiség is, többi között egy igen szép mozaik asztal, mozaik kép. Szép alakú or­­­­gonáját kiválónak mondják. A misemondó ruhák gaz­dagok s többnyire kegyeletes kezek szorgalmából ered­nek. Egy szóval, a bazilika gazdagon ízléssel van föl­szerelve s a szentelt víztartók is méltó részei az egész­nek, mennyiben finom fehér márványból vannak farag­va. A község szives plébánosa, főtiszt. Gabriely úr, ki lelkiismeretesen őrködik e templom minden köve fölött, semmit sem hagyott mutatlanul, s igy bő alkal­munk volt mindennel megismerkedni. így igen jellem­zőnek találtuk ama korra nézve a plébános abbeli elő­adását, hogy a drágaságok között sok oly ajándék tárgy található, melylyel az öreg grófot, mint temp­­lomépitőt, barátai s tisztelői lepték meg. Mert ismer­vén fáradozását, az általa fölkarolt nemes ügynek bár­mi csekély részben is előmozdítói kívántak lenni. Gyöngédség és vallási érzület sugalta ezt nekik. Föl­­seis táborszernagy, Grabovszky és de Lort ezredesek, Alladarz címz. kanonok s ezredlelkész értékes arany és ezüst templomi készletek ajándékozásával szereztek nevet e bazilika történetében. A templomot 1829-ben, tehát még az építő életében, avatták fel. A főoltár alatt sírbolt terül el, valódi kápolna, melynek carrarai márványból készült oltárát gyönyörű mozaik díszíti. Ez alatt nyugszik a templom alapítója, palotai Frimont gróf és antrodoccói herceg. Az öreg grófnak két gyermeke maradt: a haza­fias szellemű Frimont Béla gróf és Teodóra, most már özvegy Lónyay Andrásné. Frimont Béla magyar nevelést kapott. Atyja nem akarta, hogy katonává legyen. Ismerve saját ta­pasztalásából a katonaélet veszélyeit, különösen hábo­rús időben, a világért sem engedte volna meg, hogy egyetlenegy fia, a család fentartója, hasonló viszon­tagságoknak legyen kitéve, mint ő maga volt. Hadd legyen belőle gazda; neve, vagyona így is előkelőséget biztosítnak személyiségének. Úgy is lett. Frimont sze­retetreméltó, művelt ember volt, valódi gavallér min­den izében. De rövid ideig élt. A hazai és külföldi la­pokat 1860 tavaszán végig járta a hir, hogy Frimont gróf Bécsben, egy a Grabenen lakó puskamüvesnél régi fegyvereket vizsgáltatván, a szemle alá vett puska véletlen elsülése következtében halálos sebet kapott s nem sokára rá meg is halt, így halt meg a Frimont család utolsó sarjadéka, kit atyja annyira féltett a katonaélet veszélyeitől, a golyótól, mely az apát a harcok tüzében is megkí­mélte, mig fiát csata nélkül is megölte. Vajda Viktor, 1481

Next