Fővárosi Lapok 1882. október (225-250. szám)
1882-10-18 / 239. szám
Nem, valóban, ilyesmit éppen nem vagyok hajlandó feledni, sem folyamok és tájképek szemlélésében, sem mással, hogy vagonban töltött több éj után a rég áhított és először látott híres vidéken ébredve föl, vidám és élénk izgatottság támad lelkemben. Csak elkábítani, tompítani óhajtottam az élénk fájdalmakat a folytonos fáradalmakkal, elpusztítani nyomorúságos lényemet, ha lehet, minden öldöklő szerszám s színpadias öngyilkosság nélkül. Egy útleírás nyomán haladtam, megállapodás nélkül Páristól Velencéig, hol megérkezésemet tizenkét órai érzéketlenséggel szenteltem meg, melyet helyzetemben, jótéteménynek és kárpótlásnak tekintettem. Fölébredve, zuhogó eső akadályozott abban, hogy egy lépést is tegyek a »Hotel Dánielig-n kivül, még ha legnagyobb vágyam lett volna is arra. Csupán a nedves ablakon s a nyirkos levegőn át ismerkedhettem meg legelőször e csodás várossal. Elgondolkoztam a sors árulása, kegyetlensége fölött, aztán eszembe jutott a kis Marie, ki, magam sem tudom, miért, csak úgy, minden eszmeláncolat nélkül, egy este oly rendkívüli vágyát jelenté ki, Velencét láthatni. II. Három év múlt el azóta. Nem azért szerettem annyira Mariét, mert mindenik szeméből egy kis sugár lövell ki, mely földerítette életemet, sem azért, mert gyönyörű gesztenyeszín hajhullámok özönlöttek alá tejfehér vállára. Eléggé fiatal volt még, hogy várhasson, s eléggé szabad, hogy kénye-kedve szerint választhasson és ha én e leánykát, minden előforduló nehézség és százféle ellenvetés mellett is, nőül vettem, annak tulajdonítható, hogy neki nagy lelke volt. Egy napon B... őrgrófnét kisértem el a Bernier nővérekhez, kiknek régi, jóhírű divatüzlete a Vivienneutcában van, midőn egy tizenhat-tizenhét éves, piros arcú, élénk fiatal leány gyermekies pajzánsággal ugrott le a kocsiról, mely a mienket követte s egy szökkenéssel a szalagok és szövetek közepében termett. — Mit jelentsen ez, miss Marie? — kérdezte az őrgrófné a meglepetés és tettetett szigor kifejezésével, mert szeme a legnagyobb gyöngédségtől sugárzott. A mi engem illet, először látván életemben e szép tavaszi világot, a nélkül hogy valamit értettem volna eme jelenetből, mely szemem előtt folyt s melybe senki sem sietett engem beavatni, néma szemlélő maradtam. — Ejh, hát így kell engem fogadni, kivált idegenek előtt s a nélkül hogy bemutattatnám ... Jól van, mindjárt bemutatom én magamat. Kezdem is már. Nevem Marie . .. Három csillag. Ön engem mindig kényeztetett ... és én imádom önt. Nem maradhatok három percig sem otthon, ha ön eltávozott s megkérdeztem Jeant, nem tudja-e, hol találhatom önt meg. Ő befogott a kocsiba, nem merve velem ellenkezni s íme, most itt vagyok ! Folytassam-e még ? — Hallgass . . . rossz gyermek, — szólt az őrgrófné. E párbeszéd nagy csodálkozást kelthetett a Bernier nővéreknél. De az őrgrófné e kisasszonyoknak legrégibb vásárlója volt s a legnagyobb tiszteletet tanussták, e delnőnek hozzájok való hűsége iránt. Én azonban, a nélkül hogy előre értesültem volna arról, a mi időközben az őrgrófnénál történt, megtudtam annyit, hogy Marie három nap óta költözött a B . . . őrgrófné saint-guillaumei palotájába fogadottleány minőségben s hogy az újonnan érkezettnek mindenki meghódol. Az őrgrófné akkoriban és talán még most is tekintélyes számú unokaöcsökkel és unokahugokkal rendelkezik, a kik bizonyára nem a legjobb szemmel nézték ezt az ünnepélyes beigtatást, mely, meg vagyok győződve, magának az őrgrófnőnek is különösnek tetszett. De a nemes asszonyság valódi tekintélyt keltett mindazoknál, a kik hozzá közeledtek s ha a szükség úgy kivánta, tudott oly hangon beszélni, mely a vele vitázóknak csakhamar kedvöket szegte. Mindjárt harmadnapra, Mariénak a megérkezése után, e leányka jelenlétében, ily hangon beszélt öcscseinek és húgainak, kik ebédre mentek hozzá, a legelegánsabb öltözékben, melyet talán kissé szigorúan, is megkívánt ... a férfiak fehér nyakkendősen, a nők mélyen kivágott ruhában. — Jól tudjátok, édes gyermekeim, hogy nekem rendkívül kellemes dolog, ha ezt cselekedhetem, a mi nekem tetszik s ha átalában a viszály magvát nem szórják szét körülem, főleg pedig szeretem a nyílt őszinteséget. íme, én e fiatal leánykát szeretem születése óta, hogy miért, hosszadalmas volna azt elmondani — és miután szeretem, nagyon óhajtottam, hogy folyvást mellettem legyen s úgy kívánom őt tekinteni, mint a ház gyermekét. Hiszen, ti megértettetek engem, nagyon örülni fogok, ha nem kell többé e tárgyra visszatérnem s mindenkinek eszébe jut ez első és utolsó magyarázatom. III. Én nem vagyok még csak tizennyolcadik sziglen való rokona sem B . . . őrgrófnénak. Azonban fölmentve érzem magamat annak bizonyitgatása alól, hogy ama figyelem, melyet én emez asszonyság iránt tanúsítok, tiszta vonzalom kifolyása. Valóban, én a legbarátságosabb érzületet táplálom iránta, nem anynyira szellemének bája, mint inkább jellemének erélye végett. Ha, például, én veszélyes betegségbe esem, avagy őt lepi meg valamely ragály, bizonynyal egyikünk a másik ágya mellett találnak vala s a mi engem illet, én őt minden habozás nélkül hivattam volna? meg lévén győződve áldozatkészségéről és bátorságáról. Nő volt ez, a szó valódi értelmében! És aztán az ő háza találkozási helye volt az érdem és szellem embereinek, szellemes csevegőknek s Paris előkelő világának. Egyébiránt, ha én a dalszínházban az ő páholyába mentem, megveregette vállamat a legyezőjével, mintegy figyelmeztetve, hogy kíméletesebb legyek ... s ez elég volt nekem, hogy én mint valódi csodabogár tűnjem föl ez amerikai és orosz világ közepett, kik ama boldog hitben élnek, hogy otthonosabbak, mint mi, a mi Párisunkban. Végre — nem szeretnék kétkedőnek látszani, de szükséges megemlítenem — köztem és az őrgrófné közt, a meglehetős vagyoni arány, ha nem is segíté határozottan elé a mi barátságunkat, védfal gyanánt szolgált ezernyi oly apró kellemetlenség ellen, melyek mindig a barátság meglazulásával végződnek. (Folyt. köv.) A Frimont-csatád ró 1. (Újpalotai kirándulás alkalmával.) A Frimont-nevet egykor a magyar huszáréletben sokat emlegették. A kilencedik huszárezredet Frimontezrednek hívták. Tulajdonosa, kitől nevét vette, egyike volt ama francia kivándorlóknak, kik elhagyva hazájukat, idegen földön kerestek boldogulást. Katona létére mit tehetett volna okosabbat, mint hogy osztrák szolgálatba lépett, hol a külföldieket mindig megkülönböztetésben részesíték. Frimont Mária János lotharingiai származású lévén, már eleve természetes vonzalmat érzett ama család iránt, melynek később annyi szolgálatot tett. Született 1759-ben Lotharingia Flustingen nevű községben s már fiatal korában katonai pályára lépett. Kiütvén a francia forradalom, oda hagyta hazáját és számos francia emigráns társával a Conde herceg seregébe lépett. Ennek feloszlatása után az osztrákokhoz állott s a Bussyféle vadászezredben ezredesi rangot nyert. Itt kezdődik fényes hadi pályája, mely tele volt kitüntetéssel, szerencsével. Részt vett a Napoleon elleni harcokban, 1809 ben már táborszernagyságig vitte s 1812-ben a visszavonult Schwarzenberg herceg helyébe az osztrák segédhadak fővezére lett. 1815-ben Murat király ellen harcolt s Bianchi közreműködésével csakhamar véget vetett a Nápolyban alapított napóleoni királyságnak. A második párisi béke után Franciaországba vonult, mint a megszálló hadsereg parancsnoka. Majd 1821-ben ismét Nápolyba küldték, hol a szolgálatára állított ötvenezer emberrel elnyomta, kiirtotta a carbonarismust s visszahelyezte Ferdinándot a nápolyi trónra. E király kétszázhuszezer aranynyal jutalmazta szolgálatát s azonfelül még introduccor előnévvel hercegi rangra is emelte. A béke helyreálltával a vitéz katonát Lombardiába küldték, hol mint főhadparancsnok nyugalmas életet élt, s időközben grófságot és Magyarországon tekintélyes királyi adományt nyert, az uralkodó családnak tett szolgálatai fejében. Mint a bécsi cs. kir. udvari haditanács elnöke, 1831-ben végezte be hosszú és küzdelmes életét. A hírneves katona Bihar vármegyében kapott terjedelmes birtokot és magyar honpolgárságot. Nem csak arra gondolt ő, hogy családja neve fenmaradjon, hanem hogy annak fénye is gyarapodjék. Nagyvárad közelében, Szent-András és Szent-János szomszédságában, hol egykor a johannita lovagrendnek virágzó , kolostora volt hajdan, német telepitvényesekből uj községet alapított, melynek neve Uj Palota. A község keresztalakban épült, s annak közepén ugyancsak ke-resztalakban díszes bazilika hirdeti a világnak egy hirtelen nevezetességre vergődött és fényes polcra emelkedett család hatalmát, de egyszersmind a földi dolgok múlandóságát is. E templomot, paduai szent Antalról elnevezve, néhai Frimont Mária János gróf és antrodoccói herceg, cs. kir. lovassági tábornok, a Mária-Terézia-rend nagykeresztese, emeltette. Mindez Nagyváradon igen kedves társaságban képezvén társalgás tárgyát, többek indítványára elhatároztuk, hogy a bazilikát megnézni Uj-Palotára rándulunk. Átkeltünk a Kőrös hidján s végig haladva a Teleki-utcán, csakhamar a szabadba jutottunk. Itt ölelkezik az alföld a hegyvidékkel. A szép magyar síkság tenger végtelenségében nyájas nyugalommal terült el előttünk. Rövid órai kocsizás után bekanyarodtunk a mellékúton, mely Új-Palota községéhez vezet egyenes irányban. Azonnal feltűntek ellőttünk a bazilika körvonalai. A keresztalak, a kupola s a két torony szigorúan stilszerű építkezésre mutatnak, s az egész építmény, külső igénytelensége mellett is, azonnal megnyeri a néző tetszését. Néhány lépcsőn át egyszerű görög ajtón lépünk az isten házába. Titokzatos félhomály környez, mely ha nem nagyon kedvez is a képek látásának, fokozza az ájtatosságot. Kivül korinthi cifrázat simul a puszta falhoz tapadt oszlopok fejéhez, itt belőlióni ízlés uralg. Oltárai carrarai fehér márványból valók, a főoltár gyönyörű színes alkatrészekkel. Festményei csekély kivétellel Olaszországból kerültek, s igen valószínűleg az alapitó öreg gróf megrendelésére készültek.Egy festmény,mely Mária mennybemenetelét ábrázolja s egy helybeli asszonyság ajándéka, uj adomány. Szamossy festette, illetőleg másolta a Tizian világhírű festménye után. Megyjegyzendő, hogy e veterán festőnk öt ily másolatot készített e kép után, s azok közül egy már Amerikában is hirdeti nevét. A főoltár képe, életnagyságú alakokkal, Krisztust a keresztfán tünteti fel. A kereszt oltárok képei közül az egyik Szent Katalint, a másik keresztelő Szent Jánost ábrázolja szép vonatkozással az alapító gróf és neje, született báró Mittenburg Katalin nevére. Ugyancsak a család tagjainak neveire vonatkozólag tartalmaz apró ereklyéket ama, drágakövekkel kirakott, kis kereszt, mely a baloldali keresztoltáron látható. Az arany és ezüst itt többnemű feldolgozásban és alakban fordul elő, de mégis legnagyobb mennyiségben látjuk az ércet az oltárokon levő kisebb-nagyobb gyertyatartókon, melyeknek anyagát az alapító öreg gróf Nápolyban zsákmányul ejtett ágyukból szerezte. Van néhány becses pompéji régiség is, többi között egy igen szép mozaik asztal, mozaik kép. Szép alakú orgonáját kiválónak mondják. A misemondó ruhák gazdagok s többnyire kegyeletes kezek szorgalmából erednek. Egy szóval, a bazilika gazdagon ízléssel van fölszerelve s a szentelt víztartók is méltó részei az egésznek, mennyiben finom fehér márványból vannak faragva. A község szives plébánosa, főtiszt. Gabriely úr, ki lelkiismeretesen őrködik e templom minden köve fölött, semmit sem hagyott mutatlanul, s igy bő alkalmunk volt mindennel megismerkedni. így igen jellemzőnek találtuk ama korra nézve a plébános abbeli előadását, hogy a drágaságok között sok oly ajándék tárgy található, melylyel az öreg grófot, mint templomépitőt, barátai s tisztelői lepték meg. Mert ismervén fáradozását, az általa fölkarolt nemes ügynek bármi csekély részben is előmozdítói kívántak lenni. Gyöngédség és vallási érzület sugalta ezt nekik. Fölseis táborszernagy, Grabovszky és de Lort ezredesek, Alladarz címz. kanonok s ezredlelkész értékes arany és ezüst templomi készletek ajándékozásával szereztek nevet e bazilika történetében. A templomot 1829-ben, tehát még az építő életében, avatták fel. A főoltár alatt sírbolt terül el, valódi kápolna, melynek carrarai márványból készült oltárát gyönyörű mozaik díszíti. Ez alatt nyugszik a templom alapítója, palotai Frimont gróf és antrodoccói herceg. Az öreg grófnak két gyermeke maradt: a hazafias szellemű Frimont Béla gróf és Teodóra, most már özvegy Lónyay Andrásné. Frimont Béla magyar nevelést kapott. Atyja nem akarta, hogy katonává legyen. Ismerve saját tapasztalásából a katonaélet veszélyeit, különösen háborús időben, a világért sem engedte volna meg, hogy egyetlenegy fia, a család fentartója, hasonló viszontagságoknak legyen kitéve, mint ő maga volt. Hadd legyen belőle gazda; neve, vagyona így is előkelőséget biztosítnak személyiségének. Úgy is lett. Frimont szeretetreméltó, művelt ember volt, valódi gavallér minden izében. De rövid ideig élt. A hazai és külföldi lapokat 1860 tavaszán végig járta a hir, hogy Frimont gróf Bécsben, egy a Grabenen lakó puskamüvesnél régi fegyvereket vizsgáltatván, a szemle alá vett puska véletlen elsülése következtében halálos sebet kapott s nem sokára rá meg is halt, így halt meg a Frimont család utolsó sarjadéka, kit atyja annyira féltett a katonaélet veszélyeitől, a golyótól, mely az apát a harcok tüzében is megkímélte, mig fiát csata nélkül is megölte. Vajda Viktor, 1481