Fővárosi Lapok 1882. október (225-250. szám)
1882-10-19 / 240. szám
Csütörtök, 1882. október 19. 240. szám Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre......................8 frt. Negyedévre.....................4 írt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy merit előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Eveitie. (Elbeszélés.) irta Berzeviczy Albert. (Folytatás.) Anyja le nem vette mosolygó tekintetét arcáról. — Talán bizony az, aki minden versenyben győztes, Csobándy Jenővel ma versenyezni akar egy új nemű grand prixért ? Eveline hirtelen ijedten s félig neheztelve fordult anyjához és szorongatva mondá: — Mamám ! elég volt mára ez az egy! De a végzet könyvében úgy volt megírva, hogy erre a nevezetes napra ne legyen elég az az egy kérő, az elutasított; jönnie kellett egy másodiknak is. És azt a másodikat nem utasították el. Eveline anyja szinte megijedt a határozottság fölött, melylyel leánya a Regéczy Lóránt gróf házassági ajánlatát azonnal elfogadta. Azóta, hogy a gróffal a sétakocsizás alkalmával találkoztak, többé nevét sem említette Eveline; ebéd alatt azonban szokatlanul gondolkodó volt, mintha sokat foglalkoznék amaz eshetőség gondolatával, amelytől, midőn anyja figyelmeztette rá, annyira megriadt. Soha nem árult el eddig egy szóval sem szerelmet a gróf iránt; bár látszott, hogy udvarlását, hódolatát kedvezően fogadja, szívesen mulat, társalog vele, anyja mégis úgy hitte, hogy a nyíltság mellett, melylyel leánya előtte mindig föltárta örömét, szomorúságát, nem késnek közölni vele egy oly érzelem titkát, mely egész életére elhatározó lépésre készteti. Mégis alig egy negyedórás beszélgetés után, melyet a gróffal saját boudoijában folytatott, maga vezette őt anyjához s mutatta be, mint kérőjét. A jó öreg hölgy aggodalmát, melyet leánya e váratlan és gyors elhatározása egy percre előidézett, csakhamar eloszlatta a tökéletes nyugalom, megelégedettség és nyájas vidámság, mely leánya arcán sugárzott, midőn az anyai áldás az imént kötött frigyet megerősítette s vőlegénye magához vonva kezét, hoszszú, szenvedélyes csókot nyomott rá. Hogy e vidám megelégedés és nyugalom kicsapongó örömnek és sugárzó boldogságnak nem adott helyet, azt a perc izgalma és ünnepélyes volta, az elfogultság, a szűzies bátortalanság igazolni látszottak az anya szemében. — Én leányomban mindenemet adom önnek, — mondá az anya, Eveline s a gróf kezeit fogva meg, az utóbbihoz — az, hogy Eveline szereti önt, biztosit arról, hogy ön oly ember, akiben csalódni nem fogok Most még ketten szeretjük őt, — ha én nem leszek többé, legyen örököse Eveline iránti szeretetemnek is! A gróf is megindultnak látszott; átkarolta Eveiket s az érzelem hevétől reszkető hangon mondá: — Lemondani tudnék minden életcélból, ha az egy, a legfőbb. Eveline boldogitása azt megkívánná. Eveline megszokta vőlegénye kezét és ünnepélyes hangon szólt: — Anyám, én tudom, hogy ő be fogja váltani ígéretét! II. Acsády báró palotájában fényes farsangi táncestélyre gyűlt össze a főváros előkelő világa. A társaság egyik ünnepelt központját a bájos fiatal gróf Regéczyné képezi. Mindenki magasztalja szépségét, szeretetreméltóságát, s általán úgy találják, hogy a pár hónap előtt, a főváros nagy érdeklődése mellett végbement egybekelés minden tekintetben »comme il faut« s megfelel a társaság ízlésének. A házasfelek fiatalok, szépek, szellemesek, kedvesek, előkelők, gazdagok; a sors valóban pazarul bánt velők már bölcsőjüknél s legpazarabbul akkor, mikor őket egymásnak adta. Oly fényes természeti adományok birtokában Regéczy grófnak mi sem hiányozhatott a teljes boldogsághoz, mint egy ily tökéletes nő, Evelinenek semmi más, mint egy ily tökéletes férj. Most egymáséi lettek s elérték a szerencse netovábbját. Oly házasságnak tekintették ezt, melyen még a leggonoszabb nyelv sem találhat kivetni valót. Ha Eveline leánykori barátnői körében itt-ott az irigység és boszúság rejtett érzelmei ébredtek is föl, midőn a közimádás tárgya, a legyőzhetetlennek vélt ünnepelt Regéczy, rövid viharos ifjúsága után bevonva vitorláit, örökre az Eveline szerelmének révébe tért meg, ezek az érzelmek az ifjú grófnő bájaival s szeretetreméltóságával szemben sokkal jogosulatlanabbak voltak, semhogy nyilatkozni, vagy éppen Evelinet megtámadni merték volna. O, az irigyelt hölgy, keveset látszott változni ; kissé tartózkodóbb és komolyabb talán azok iránt, kik férjhezmenetele előtt udvarlói voltak, de ezt férje iránti szerelme, kivált a házasság boldog első hónapjaiban a társaság szemében is szinte természetessé, vagy legalább felfoghatóvá teszi, mert hogy mindkettőjüket valódi vonzalom, sőt szenvedélyes szerelem fűzi egymáshoz, aziránt a közönségnek nincs kételye. Különben kifogástalan magaviseletet tanúsítanak a világ iránt, amennyiben egy rövid nászút után nyílt házat visznek és a társaságból sohasem hiányoznak. Különösen a gróf legkevésbbé sem látszik a »mézes hónapok« alatt sem megfeledkezni arról, amivel a társaságnak tartozik; most is dicséretes önmegtagadással csak perceket szentel bájos nejének, idejét a tánc, a buffet s a kártyaasztal között osztja meg. Eveline is részt vett a táncban s vidáman társalgott, csak midőn férjét a szokottnál ragyogóbb arccal s lármásabb hangon beszélve látta a mellékteremből belépni s ballá, a mint a kártyaasztalnál szenvedett nagy veszteségei fölött tréfált, hívta őt magához s kérte föl, vezetné a táncterem egy magányosabb fülkéjébe, melyben végre zavartalanul beszélgethessenek. — Maga nagyon kimerültnek és kedvetlennek látszik kedvesem, — mondá a gróf, leülve neje mellé s s karját annak széke támlájára nyugtatva. — Nagyon unom már ezt a folytonos zajt, mulatságot, zűrzavart, melyben mindenkié vagyunk, csak egymáséi nem. Mennyire kértem, hogy vessünk már véget ennek , váljon ki vehetné rész néven, ha most még visszavonult életet élnénk. De kedvesem, a társaságnak igényei vannak irántunk, melyekről nem szabad megfeledkeznünk. Ki tehet róla, hogy házasságunk első hónapjai éppen a farsanggal esnek össze, mikor egyik vigalom a másikat éri, hiszen előttünk a hosszú nyár, mikor visszavonulunk fürdőbe, falura, ott majd egymásnak élhetünk. — Ah, hol van még a nyár! — viszonza Eveline, — és te — tette hozzá kissé hevesebben — nem is érzesz vágyat az egyedüllét után ? — Kedvesem, ma nagyon érzelgős vagy — mondá a gróf, visszadőlve székében és zsebkendőjével legyezve arcát. Eveline elfordult. Szemébe egy kony tolult. Ez volt az első köny házassága óta, nem akarta, hogy férje észrevegye. Regéczy pár perc múlva megfogta Eveline kezét s hozzáhajolva mondá: — Nem mennénk a társaságba , fel fog tűnni hosszú elmaradásunk. Eveline ingerülten válaszolt: — Mondja inkább, hogy várják a pezsgős palackok, a kártyaasztal és táncosnői. Engem nem vár senki! A gróf elbocsátotta neje kezét, fölkelt, s az eddiginél komolyabb hangon, de nyugodtan mondá: — Kedvesem, ma nem csak érzelgős, de gyermekes is. — Ugyan még minek fog nevezni ? — mondá, fölkelve, látszólag enyelgő hangon, de mégis bántódva Eveline, — valóban sok okot adok elégedetlenségére. A gróf szótlanúl fogta karon nejét s közönyösen vezette tovább, alig véve észre annak fölindultságát; miután pár lépést tett, azt mondá Evelin: — Kimerültnek érzem magamat, haza akarnék menni. Regéczy egy percre megállott s nejére nézett; azután nyugodtan mondá: — Jól van, de búcsúzás nélkül, majd én súgok valamit a háziasszonynak, a mi igazolni fogja eltűnését. Azzal kimentek az öltözőbe s míg Eveline útra készült, a gróf rendelést tett, hogy kocsija álljon elő s a háziasszonyt kereste föl. Pár perc múlva már lefelé haladtak a lépcsőn s Eveline csak akkor vette észre, hogy férje fennhagyta felöltőjét, mikor a komornyik kinyitotta a kocsi ajtaját. — Hát a gróf nem jön haza ? — Nem. — Itt marad ? — Itt maradok, — viszonza a gróf és megfogta neje karját, hogy a kocsiba segítse. Eveline ajkába harapott. Ha valaki megfigyelte volna, észreveheti, hogy egész estre nem volt oly halovány mint e pillanatban. Gyorsan elvonta kezét férje csókja elől, a következő percben becsapódott mögötte a kocsi ajtaja s a fogat tova robogott. Csak mikor csöndes, lágy szőnyegekkel bevont kis bondoijának kandallója előtt ült Eveline s a komornát, a ki átöltöztetni akarta, elküldte, akkor engedte át magát soká visszafojtott érzelmei rohamának. (Folyt. köv.) Eftiint b o 1 (1 o g s á ff. (Francia elbeszélés.) Írta Louis Dépret. (Folytatás.) Én egy ideig, sehogy sem tudtam tisztába jőni az őrgrófnénak fogadott leánya iránt való különös anyai szeretete iránt, annyival kevésbbé értettem pedig a dolgot, mert az őrgrófné e leánykának soha még csak a nevét sem említette előttem, legbizalmasabb társalgásunk közben sem. Különben, ez a családi név nélkül való Marie első pillanatra elbájolt s az első beszélgetés után, kölcsönös helyzetünk bármily meghatározatlan volt is, a legbarátságosabb érzületben, a legmesterkéletlenebb vonzalomban nyert jelleget. Ha én mindig kiváló udvariasságot tanúsítottam B . . . őrgrófné iránt, kinek házánál, úgy ő általa mint öcscsei és hugái által oly szíves fogadtatásban részesültem, éppen nem lehet csodálni, hiszen akkor még nem volt ott Marie, aki hivatva volt szokásaimban változást idézni elő. Első ízben, midőn újra meglátogattam az őrgrófnét, a fiatal leány beiktatási ünnepe után, ez hozzám sietett, hogy tőlem csókot kapjon a homlokára. Ez bevett szokás volt; a család minden tagja által részesült ő ily csókban s engem is a család tagja gyanánt tekintett e leányba. Az őrgrófné e szavakkal avatkozott a dologba : — Ez az ur csupán barátunk, kedves kicsikém, és . .. Én bátorkodtam szavába vágni: — A barát pedig, kisasszony, nem egyébb, mint idegen. — Nem bánom ezúttal, — szólt az őrgrófné, — ez kevésbbé esik terhemre, mint a magyarázgatás. Marie még mindig zavarban volt e jelenetka miatt. Mi oka lehetett B . . . őrgrófnénak, azt mondani, hogy én nem vagyok egyébb, mint idegen ? A körülmények, szerencsémre, megengedték, hogy fölhasználjak előnyömre egy kedvező pillanatot. Aznap volt a francia akadémiának rendkívüli ülése. Guizot fogadta Lacordarre atyát. E híres társaság egyik tagjának a barátsága