Fővárosi Lapok 1882. október (225-250. szám)

1882-10-19 / 240. szám

Csütörtök, 1882. október 19. 240. szám Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre­......................8 frt. Neg­yedévre.....................4 írt. Megjelenik az ü­nnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy m­erit előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Evei­­­ti­e. (Elbeszélés.) irta Berzeviczy Albert. (Folytatás.) Anyja le nem vette mosolygó tekintetét ar­cáról. — Talán bizony az, a­ki minden versenyben győztes, Csobándy Jenővel ma versenyezni akar egy új nemű grand prixért ? Eveline hirtelen ijedten s félig neheztelve for­dult anyjához és szorongatva mondá: — Mamám ! elég volt mára ez az egy! De a végzet könyvében úgy volt megírva, hogy erre a nevezetes napra ne legyen elég az az egy kérő, az elutasított; jönnie kellett egy másodiknak is. És azt a másodikat nem utasították el. Eveline anyja szinte megijedt a határozottság fölött, melylyel leánya a Regéczy Lóránt gróf házas­sági ajánlatát azonnal elfogadta. Azóta, hogy a gróffal a sétakocsizás alkalmá­val találkoztak, többé nevét sem említette Eveline; ebéd alatt azonban szokatlanul gondolkodó volt, mint­ha sokat foglalkoznék amaz eshetőség gondolatával, a­melytől, midőn anyja figyelmeztette rá, annyira meg­riadt. Soha nem árult el eddig egy szóval sem szerel­met a gróf iránt; bár látszott, hogy udvarlását, hódo­latát kedvezően fogadja, szívesen mulat, társalog vele, anyja mégis úgy hitte, hogy a nyíltság mellett, mely­­lyel leánya előtte mindig föltárta örömét, szomorúsá­gát, nem késnek közölni vele egy oly érzelem titkát, mely egész életére elhatározó lépésre készteti. Mégis alig egy negyedórás beszélgetés után, melyet a gróffal saját boudoi­jában folytatott, maga vezette őt anyjá­hoz s mutatta be, mint kérőjét. A jó öreg hölgy aggodalmát, melyet leánya e váratlan és gyors elhatározása egy percre előidézett, csakhamar eloszlatta a tökéletes nyugalom, megelége­dettség és nyájas vidámság, mely leánya arcán sugár­zott, midőn az anyai áldás az imént kötött frigyet megerősítette s vőlegénye magához vonva kezét, hosz­­szú, szenvedélyes csókot nyomott rá. Hogy e vidám megelégedés és nyugalom kicsapongó örömnek és su­gárzó boldogságnak nem adott helyet, azt a perc iz­galma és ünnepélyes volta, az elfogultság, a szűzies bátortalanság igazolni látszottak az anya szemében. — Én leányomban mindenemet adom önnek, — mondá az anya, Eveline s a gróf kezeit fogva meg, az utóbbihoz — az, hogy Eveline szereti önt, biztosit ar­ról, hogy ön oly ember, a­kiben csalódni nem fogok Most még ketten szeretjük őt, — ha én nem leszek többé, legyen örököse Eveline iránti szeretetemnek is! A gróf is megindultnak látszott; átkarolta Eve­iket s az érzelem hevétől reszkető hangon mondá: — Lemondani tudnék minden életcélból, ha az egy, a legfőbb. Eveline boldogitása azt megkívánná. Eveline megszok­ta vőlegénye kezét és ünnepé­lyes hangon szólt: — Anyám, én tudom, hogy ő be fogja váltani ígéretét! II. Acsády báró palotájában fényes farsangi tánc­estélyre gyűlt össze a főváros előkelő világa. A társaság egyik ünnepelt központját a bájos fiatal gróf Regéczyné képezi. Mindenki magasztalja szépségét, szeretetreméltóságát, s általán úgy találják, hogy a pár hónap előtt, a főváros nagy érdeklődése mellett végbement egybekelés minden tekintetben »comme il faut« s megfelel a társaság ízlésének. A házasfelek fiatalok, szépek, szellemesek, kedvesek, előkelők, gazdagok; a sors valóban pazarul bánt velők már bölcsőjüknél s legpazarabbul akkor, mikor őket egymásnak adta. Oly fényes természeti adományok birtokában Regéczy grófnak mi sem hiá­nyozhatott a teljes boldogsághoz, mint egy ily tökéle­tes nő, Evelinenek semmi más, mint egy ily tökéletes férj. Most egymáséi lettek s elérték a szerencse neto­vábbját. Oly házasságnak tekintették ezt, melyen még a leggonoszabb nyelv sem találhat kivetni valót. Ha Eveline leánykori barátnői körében itt-ott az irigység és boszúság rejtett érzelmei ébredtek is föl, midőn a közimádás tárgya, a legyőzhetetlennek vélt ünnepelt Regéczy, rövid viharos ifjúsága után bevonva vitorláit, örökre az Eveline szerelmének révébe tért meg, ezek az érzelmek az ifjú grófnő bájaival s szere­­tetreméltóságával szemben sokkal jogosulatlanabbak voltak, semhogy nyilatkozni, vagy éppen Evelinet meg­támadni merték volna. O, az irigyelt hölgy, keveset látszott változni ; kissé tartózkodóbb és komolyabb talán azok iránt, kik férjhezmenetele előtt udvarlói voltak, de ezt férje iránti szerelme, kivált a házasság boldog első hónap­jaiban a társaság szemében is szinte természetessé, vagy legalább felfoghatóvá teszi, mert hogy mind­kettőjüket valódi vonzalom, sőt szenvedélyes szerelem fűzi egymáshoz, aziránt a közönségnek nincs kételye. Különben kifogástalan magaviseletet tanúsítanak a világ iránt, a­mennyiben egy rövid nászút után nyílt házat visznek és a társaságból sohasem hiányoznak. Különösen a gróf legkevésbbé sem látszik a »mé­zes hónapok« alatt sem megfeledkezni arról, a­mivel a társaságnak tartozik; most is dicséretes önmegta­gadással csak perceket szentel bájos nejének, idejét a tánc, a buffet s a kártyaasztal között osztja meg. Eveline is részt vett a táncban s vidáman tár­salgott, csak midőn férjét a szokottnál ragyogóbb arc­cal s lármásabb hangon beszélve látta a mellékterem­ből belépni s ballá, a mint a kártyaasztalnál szen­vedett nagy veszteségei fölött tréfált, hívta őt magá­hoz s kérte föl, vezetné a táncterem egy magányosabb fülkéjébe, melyben végre zavartalanul beszélgethes­senek. — Maga nagyon kimerültnek és kedvetlennek látszik kedvesem, — mondá a gróf, leülve neje mellé s s karját annak széke támlájára nyugtatva. — Nagyon unom már ezt a folytonos zajt, mu­latságot, zűrzavart, melyben mindenkié vagyunk, csak egymáséi nem. Mennyire kértem, hogy vessünk már véget ennek , váljon ki vehetné rész néven, ha most még visszavonult életet élnénk. De kedvesem, a társaságnak igényei vannak irán­tunk, melyekről nem szabad megfeledkeznünk. Ki tehet róla, hogy házasságunk első hónapjai éppen a farsang­gal esnek össze, mikor egyik vigalom a másikat éri, hiszen előttünk a hosszú nyár, mikor visszavonulunk fürdőbe, falura, ott majd egymásnak élhetünk. — Ah, hol van még a nyár! — viszonza Eve­line, — és te — tette hozzá kissé hevesebben — nem is érzesz vágyat az egyedüllét után ? — Kedvesem, ma nagyon érzelgős vagy — mondá a gróf, visszadőlve székében és zsebkendőjével legyezve arcát. Eveline elfordult. Szemébe egy kony tolult. Ez volt az első köny házassága óta, nem akarta, hogy férje észrevegye. Regéczy pár perc múlva megfogta Eveline kezét s hozzáhajolva mondá: — Nem mennénk a társaságba , fel fog tűnni hosszú elmaradásunk. Eveline ingerülten válaszolt: — Mondja inkább, hogy várják a pezsgős pa­lackok, a kártyaasztal és táncosnői. Engem nem vár senki! A gróf elbocsátotta neje kezét, fölkelt, s az ed­diginél komolyabb hangon, de nyugodtan mondá: — Kedvesem, ma nem csak érzelgős, de gyerme­kes is. — Ugyan még minek fog nevezni ? — mondá, fölkelve, látszólag enyelgő hangon, de mégis bántódva Eveline, — valóban sok okot adok elégedetlenségére. A gróf szótlanúl fogta karon nejét s közönyösen vezette tovább, alig véve észre annak fölindultságát; miután pár lépést tett, azt mondá Evelin: — Kimerültnek érzem magamat, haza akarnék menni. Regéczy egy percre megállott s nejére nézett; azután nyugodtan mondá: — Jól van, de búcsúzás nélkül, majd én súgok valamit a háziasszonynak, a mi igazolni fogja el­tűnését. Azzal kimentek az öltözőbe s míg Eveline útra készült, a gróf rendelést tett, hogy kocsija álljon elő s a háziasszonyt kereste föl. Pár perc múlva már lefelé haladtak a lépcsőn s Eveline csak akkor vette észre, hogy férje fennhagyta felöltőjét, mikor a komornyik kinyitotta a kocsi ajtaját. — Hát a gróf nem jön haza ? — Nem. — Itt marad ? — Itt maradok, — viszonza a gróf és megfogta neje karját, hogy a kocsiba segítse. Eveline ajkába harapott. Ha valaki megfigyel­te volna, észreveheti, hogy egész estre nem volt oly halovány mint e pillanatban. Gyorsan elvonta kezét férje csókja elől, a következő percben becsapódott mö­götte a kocsi ajtaja s a fogat tova robogott. Csak mikor csöndes, lágy szőnyegekkel bevont kis bondoi­jának kandallója előtt ült Eveline s a ko­­mornát, a ki átöltöztetni akarta, elküldte, akkor en­gedte át magát soká visszafojtott érzelmei rohamának. (Folyt. köv.) Eftii­n­t b o 1 (1 o g s á ff. (Francia elbeszélés.) Írta Louis Dépret. (Folytatás.) Én egy ideig, sehogy sem tudtam tisztába jőni az őrgrófnénak fogadott leánya iránt való különös anyai szeretete iránt, annyival kevésbbé értettem pe­dig a dolgot, mert az őrgrófné e leánykának soha még csak a nevét sem említette előttem, legbizalmasabb társalgásunk közben sem. Különben, ez a családi név nélkül való Marie első pillanatra elbájolt s az első be­szélgetés után, kölcsönös helyzetünk bármily megha­tározatlan volt is, a legbarátságosabb érzületben, a legmesterkéletlenebb vonzalomban nyert jelleget. Ha én mindig kiváló udvariasságot tanúsítottam B . . . őrgrófné iránt, kinek házánál, úgy ő általa mint öcscsei és hugái által oly szíves fogadtatásban része­sültem, éppen nem lehet csodálni, hiszen akkor még nem volt ott Marie, a­ki hivatva volt szokásaimban vál­tozást idézni elő. Első ízben, midőn újra meglátogattam az őr­­grófnét, a fiatal leány beiktatási ünnepe után, ez hoz­zám sietett, hogy tőlem csókot kapjon a homlokára. Ez bevett szokás volt; a család minden tagja által részesült ő ily csókban s engem is a család tagja gya­nánt tekintett e leányba. Az őrgrófné e szavakkal avatkozott a dologba : — Ez az ur csupán barátunk, kedves kicsi­kém, és . .. Én bátorkodtam szavába vágni: — A barát pedig, kisasszony, nem egyébb, mint idegen. — Nem bánom ezúttal, — szólt az őrgrófné, — ez kevésbbé esik terhemre, mint a magyarázgatás. Marie még mindig zavarban volt e jelenetka mi­att. Mi oka lehetett B . . . őrgrófnénak, azt mondani, hogy én nem vagyok egyébb, mint idegen ? A körülmé­nyek, szerencsémre, megengedték, hogy fölhasználjak előnyömre egy kedvező pillanatot. Aznap volt a fran­­cia akadémiának rendkívüli ülése. Guizot fogadta La­­cordarre atyát. E híres társaság egyik tagjának a barátsága

Next