Fővárosi Lapok 1882. november (251-275. szám)
1882-11-22 / 268. szám
268. szám Tizenkilencedik évfolyam. Szerda, 1882. november 22. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévit.............................8 írt. Negyedévre...................4 írt. Megjelenik ,na ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. " Ősz van a pusztán ... Ősz van a pusztán, száll alább-alább , kialszik égő felhők közt a nap. Mint könnyek a szerelmet, szomorún Tükrözik arcát szerteszórt tavak. Hamar kialszik üdvöd, szerelem, Hamar elcsattan bármi hosszú csók, De a boldogtalanság könnyei Sokáig folynak, el nem apadók. Nyomtalan illan lelkünkből a kéj, Mint vízen a sugár nem hagy nyomot, S eljö az ősz és harmata a könny, S szerelmünk abból újra felragyog. Ne lássam könnyed ! nyugton nézem éli Kísértő ajkad, lángra nem hevít, Csók és mosoly nem gyújtja föl szivem, De újra elcsábitnak könnyeid! Bartók Lajos. -------------------Anyátlan leány. (Elbeszélés.) Irta HollóS LáSZlÓ. (Folytatás.) III. Ne gondolja ám senki, hogy a Varga András uram Nellije — azért, hogy a gazdasszonykodást a háznál más végezte, — nem talált magának foglalkozást. Ellenkezőleg, maradt neki is tenni valója, s mogorva atyjának is föltűnt sokszor az a szép rend, melyben az imént össze-vissza szurkált fehérnemű-szekrényét mindig találta. Azután fölváltva olvasott, itt vagy zongorázott, a délutánt pedig szép időben egy igen hálás munka teljesítésére használta föl. A kertek alatt ugyanis ki szokott sétálniatyjának a falutól negyedórányi távolságra eső tanyájára, hol a számadó juhászból előléptetett botos ispán uralkodott. Ott aztán már a nagy körtefa alá összegyűlve találta a cselédség apró gyermekeit, közéjük ült s a fiúcskákat az olvasás és számolás elemeiben, a leánykákat pedig azonkívül még a kötésben is oktatgatta. Nagyra is volt tudományukkal a botos ispán s áldotta valamennyi cseléd ennek a jó kisszonynak még a lába nyomát is. Nelli egy vagy másfél órai ott időzés után valamely cseléd kíséretében, sokszor a nélkül is, hazafelé sétált. Nem kellett tartania semmitől, senkitől; egy sík rétegen, a Kenderessynéén kellett csupán keresztülvágnia s azonnal elérte a kertek aljának suhogó nyárfáit, honnan hazáig már csak néhány lépésnyi útja volt. A rétség dűlő útja egy alacsony korlátú gémeskút mellett vezetett el, mely körül a Kenderessyné asszonyság gályája szokott legelészni. A víz kifolyásának irányát a közönségesnél jóval magasabb fű és buja sás jelölte meg, ahol a nyár két harmadrészében gyönyörű nefelejcs-bokrokat lehetett találni. A nefelejcs volt Nelli kedves virága, melyből minden harmad-negyed nap fris koszorúcskát kötött édesanyja keresztjére. Itt tehát rendszerint meg szokott állapodni. Senki nem ütődött meg rajta; gulyás és gulya ismerték jól alakját; a gulyás bozontos fejű »Lompos «-a pedig már negyedórányiról vihogva sietett üdvözlésére. Egy szép verőfényes őszi nap délutánján, mikor már úszkáltak a levegőben azok a lenge szálak, melyekkel talán az idő szeretné megkötni a rövidülő nappalt. Nellit nefelejcs-szedés közben nagyobb veszedelem fenyegette, mint amilyenre e helyen gondolhatott. A sás közül egyszerre dühösen ugrott föl egy fiatal bivaly, mely kényelmének megzavarásáért akart boszút állni s neki fordulva, üldözőbe vette a halálra sápadt leányt. Rémült segélykiáltásai hiába hangoztak szét a tiszta légben, a gulya messzebb volt, hogysem őrizője még a kellő időben segítségére siethetett volna, a környéken pedig sehol egy ember, egy mentő kéz. Lélekjelenléte azonban szerencsére nem hagyta el. Sikerült a kút mellvédjéhez menekülnie, hova a bőszült állattal csaknem egy pillanatban érkezett. Ott aztán minden izében remegve állást foglalt. A bivaly bőszen ordított, a földet túrta s a kút összetákolt deszkaoldalát kezdte bontogatni szarvaival, hogy áldozatához férkőzhessek. Nelli érezte, hogy kürülbelől veszve van , s mivel tapasztalta, hogy segélykiáltásai csak fokozzák az állat bőszültségét, jó szerencséjére bízta magát s merő figyelemmel kisérve a bivaly mozdulatait, azon igyekezett, hogy mindig a vele ellenkező oldalra ugorhassék. — Istenem, mi lesz velem! — sóhajtotta kétségbeesetten s ha arra gondolt, hogy félreugrás közben megbotolhatik, ereiben majd megfagyott a vér. Egyszerre vágtató lónak dobogása hallatszott s a másik pillanatban váratlanul és a szélvész gyorsaságával egy lovas ugratott a kút mellé, s nehéz fokosa oly iszonyú erővel sújtotta homlokon az ágaskodó állatot, hogy bőgve és hörögve fordult le lábairól. A szegény leány ijedtében és kimerültében nem tudta, mi történik vele. Csak annyit látott, hogy meg van szabadítva. Minden esetre jó volt, hogy a kút oldalfalába kapaszkodhatott, különben le kellett volna rogynia. A lovas babtól tajtékzó paripájáról leugrott, a kantárszárat a kínlgémhez akasztotta, a leány mellé szökött s annak fehér és hideg homlokát friss vízzel a leggyöngédebb módon meglocsolta; mindez jóformán egy perc műve volt. Lélekszakadt futásban ekkor érkezett a helyszínére a képéből kikelt gulyás, kinek szeme haragra villant, mikor állatját végső vonaglásai közt látta fetrengeni a kút előtti tócsa sorában. — Istenem, uram, mi lesz velem! — kiáltott fel. — Az lesz, — felelte a mentő csöndesen, — hogy Kenderessyné asszonyságnak az okozott kárt megtérítem, kelmedet pedig vasra veretem, ha még egyszer igy fog vigyázni a barmaira. — S aztán a fölocsudó leányhoz fordult: — Kisasszony, ámbár nem gondolom, hogy személyem teljesen ismeretlen lenne ön előtt, minthogy ezúttal van szerencsém először találkozhatni kegyeddel, bemutatom magamat önnek. Én Szegváry Ervin vagyok, ura atyjának nem éppen régi birtokostársa. Örvendek, hogy a veszélyt, melyben kegyed forgott, jó messziről észrevettem s még idejekorán megérkezhetem. Talán nem leszek tolakodó, ha a dűlő út végéig, a boly veszély már nem fenyegetheti, karomat ajánlom. Oly szerényen és annyi nyájassággal mondta Szegváry e szavakat, hogy Nelli —ki még mindig nem volt teljesen magánál, — bámulva tekintett rá mint sajátszerű jelenségre, s elfogultan csak annyit tudott rebegni: — Köszönöm . . . Karját nem kellett odaadnia, mert Ervin akkorra már úgy fordult melléje, hogy a karonfogás önkénytelenül megtörtént. Megindultak. Nelli fölpillantott a fiatal férfi arcára. Az nem mutatott többet harmincöt évnél, de minden inkább volt, mint szép. Nagy himlőhelyek tarkították s azonfölül jobb füle aljától ajkáig egy erős kardvágásnak nem nagy gonddal összeforrasztott sebhelye vonult el, melyet nem tudott befödni teljesen a föléje növesztett szakáll sem. Szótlanul haladva leértek a kertek alatti nyárfákhoz. Itt a két kar gyöngéden kibontakozott, Ervin kis pörge kalapjához nyúlt, jobbjával pedig a Nelli szép fehér kezét emelte ajkához. Ez szemei közé nézett s elfelejtette visszavonni. — Ajánlom magamat kisasszony, — mondta,— ha szabad önnek valamit tanácsolnom, az az, hogy a mezőn ne járjon keresztül kíséret nélkül s kalandunkról hallgasson, mint én is hallgatni fogok arról. Ezzel udvariasan meghajtotta magát s gyors léptekkel visszasietett türelmetlenül kapálódzó paripájához, fölvetette magát hátára s egészen ellenkező kerülővel elszáguldott a falu felé. Nelli megállt a nyárfasorban és utána nézett hosszasan. Nem tudott volna számot adni e pillanatban arról, a mit gondolt és érzett. IV. Otthon volt, kis szobájában s varróasztalkája előtt ült, ölhetett kezekkel, elmerengve. A veszélyre, melyben egy órával előbb forgott, nem is gondolt. Elméjét egészen másnemű kérdések foglalkoztatták. Kedélyállapota olyan volt, mint a megzavart delejtűé, mely rendeltetésének két végső sarkpontja közt bizonytalanul lebeg. Kérdések tolultak eléje ösztönszerűleg: várjon tudta-e e fiatal férfi, hogy aki veszélyben forgott, ő volt? Vagy annyit látott csupán, hogy valakit bal környékez és csak nemes szíve sugallatát követve röpült, annak a »valakinek« segítségére ? . . . Megpróbált emlékezetével visszatérni e végzetes délutántól az előbbi időkre. És úgy rém lett előtte, mintha tanyai sétái alkalmával a távol erdőszéli után többször is látott volna egy lovas embert, hol lassan lépegetni, hol egy kissé feléje poroszkálni, majd azután a messze távolba elvágtatni. Összehasonlítva ez alakot a maival, alig lehetett kétsége az iránt, hogy az a lovas mindig Szegváry Ervin volt. Aztán összemérve a nagy távolságot, melyről megmentésére sietett, az időnek csaknem képtelen rövidségével, mely alatt a kúthoz érkezett, alaposan következtethette, hogy Ervin a veszélyt a legelső pillanatban megérezte. Ez az ember tehát figyelmezett rá. Ismeretlen s ránk nézve közömbös egyént ily figyelemben nem szoktunk részesíteni. Valószínűleg azt is tudta hát Ervin, hogy kinek sietett a segítségére. (Folyt, köv.) A tolvajok és a szamár. (Elbeszélés.) Zola Emiltől. (Folytatás.) A fiatal nő lehajolt, kezét a vízbe mártva. Vizet merített markába, azután ábrándosan nézte a cseppeket, melyek ujjáról gyöngyöztek. León nézte, mit mivel, de hallgatott, rossz kedvű lévén ellensége közeliém miatt. Kétszer kinyitotta, ajkát, kétség kívül, hogy valami bolondot mondjon, de hamar becsukta, mosolyomat látva. Később egyik sem látszott nagyon örülni szomszédjának. Hátat fordítottak egymásnak. Antoinette, megunva csipkéi nedvesítését, minapi bánatáról beszélt nekem. Azt monda, hogy megvigasztalódott. de azért még mindig szomorú. A nyári napokon nem tudott szerelem nélkül élni. Nem tudta, mihez fogjon, várva az őszt. Fészket keresek, — szólt. — Egészen kék selyemből akarom megalkotni. Tovább tart a szerelem, ha a bútorok, szőnyegek és függönyök az ég szikét viselik. A nap csalódnék, megfeledkeznék az estéről, azt hivén, hogy már nyugodott egy éjjel. He hiába keresek. A férfiak oly gonoszak. Egy szigethez értünk.Mondtam az evezőknek,hogy tegyenek partra. Már egy lábbal a szárazra léptem, mikor Antoinette fölkiáltott, hogy a sziget csúnya és lombtalan és ő nem enged bennünket ilyen sziklára kitenni. León föl sem emelkedett a padról. Visszaültem helyemre, folytattuk utunkat. A fiatal nő gyermeki örömmel folytatta álmodott fészke leírását. A szobának négy szögletűnek kell lennie, a tetőnek magasnak és boltozatosnak. A falak kárpitja legyen fehér, tehintve búzavirág-bokrétákkal, melyeket egymással szalag-füzérek kötnek össze. A négy sarokban virág-kosarak álljanak; a szoba közepét szintén virág-asztal foglalja el. Azután kis pam- ágról sem szabad megfeledkezni, melyre két ember csak szűken ülhessen ; tükör nem kell, mert önző ka-