Fővárosi Lapok 1882. december (276-301. szám)
1882-12-01 / 276. szám
Péntek, 1882. december 1. 276. szám. Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. L emelet. Előfizetési dij: Félévre.................................8 frt. Negyedévre . . . . . 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy ír 1tt előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épilet) a kiadóhivatalba küldendők. A szerelem gyors ébredése. (A Calderon »Zalamea Birájá-ból.) Don Alvaro. Egy nap alatt két a nap s száll. Egy nap alatt egész ország Romba dől; egy nap alatt Épület lesz sziklaszirtből; Egy nap alatt dől el a harc Győzelemre, győzetesre; Egy nap alatt vált a tenger Sima tükröt vészes árral; Egy nap alatt nyerhet éltet És halált az ember. így hát Nem láthat az én szerelmem Árnyat és fényt, mint a csillag ? Bút s szerencsét, mint az ország, Népesülést, mint az erdő, Zajt s nyugalmat mint a tenger, S mint a harc : vészt, győzedelmet, Életet s halált, miként az Érzelem s erők ura ? És ha egy nap oly elég volt Arra, hogy szörnyű hatalma Engem ekkér meggyötörjön : Oh miért, mért ne lehetne Egy nap arra elegendő, Hogy boldoggá is tegyen ? Több idő kell hát foganni Boldogságnak mint a kínnak ? Őrmester. Egyszer láttad azt a lányt csak, S már is ennyi kínra gerjeszt ? Don Alvaro. Kell-e kínra gerjedéshez Több, lillut egyever látni öt ? Hirtelen válik tüzárrá Hamvadó kis gyenge szikra, Hirtelen kezd szörnyű vulkán Kénes lángözönt okádni, Hirtelen fogant a villám, Mely a mit sújt, romba dönti, Hirtelen kelt fegyver ölele Rémülést és pusztulást! És te kérded: ily hamar tud Szerelmem, e négyszeres tűz, — Mert láng, fegyver, akna, villám, — Gyűlni, égni, dúlni, ölni ? (Spanyolból.) Györy Vilmos: Anyátlan leány. (Elbeszélés.) Irta Hollós László. (Folytatás) Az orvos előugrott s kimondta, hogy a seb nem veszélyes s a lezuhanás csak ájulás következménye. A sebet hirtelen bekötöztük, Jenőt a kocsiba emeltük, haza vittük s ágyba fektettük, melyből két hó múlva kelt fel először. Arc-sebe begyógyult ugyanannyi nap alatt, de láza, melyből himlő fejlődött ki, iszonyún boszulta meg ama végzetes és vakmerő lépését. Valódi csoda, hogy természetének szívóssága megbirta e szörnyű kórt. Ha látta volna ön, Aurélia, mivé törte össze ezt az Adoniszt az a rettenetes betegség! Egy kiaszott vézna alak tántorgott előttem két hó múlva a szobában, tanulgatva, mint kisgyermek, a járást. Barna foltoktól sűrűn tarkított arcára nem lehetett megrezzenés nélkül tekinteni. Ez a szánandó teremtés az egykor irigyelt férfiasságnak, Jenőnek romja volt. — Mit tudsz Natalie felől ? Beszélj, beszélj nekem valamit róla, — könyörgött nekem, midőn először magához tért és csontujjaival türelmetlenül szorongatta csitító kezemet. Szegény fiú, még akkor is a kacér nő volt a legelső gondolata. — Semmi baja — feleltem megnyugtatólag. — Sokszor kérdezősködött felőled, de a himlőtől félve, nem mert soha meglátogatni. Jenő elgondolkozott. Egyszer aztán megint felém fordult, görcsösen megragadva kezemet. — És az az angol ? . . . — Elutazott — feleltem. — Hála istennek! — suttogta megkönnyebbülve. Azt persze elhallgattam, hogy Nataliet is magával vitte. Ez az értesítés ekkor még végzetes lehetett volna szegény barátom gyönge idegeire. A kilencedik héten Jenő szemmel láthatólag üdülésnek indult. Alvásának nyugodtsága és visszatérni kezdő étvágya lassan kint visszaidézték az eltűnt életet. A tizenegyediken már megtehette karomon a sétapróbát, mely a körülményekhez képest elég jól sikerült. De amily mértékben tért vissza egéssége, abban az irányban növekedtek az én helyzetem nehézségei is. Éreznem kellett, hogy türelmetlensége kifog az én jóindulatú hazudozásaimon, melyekkel a rá nézve megrendítő valót eltakarni igyekeztem. Egy délben határozottan kijelentette, hogy látogatóba megy Nataliehoz. Teljes erőmből igyekeztem visszatartani. Mondtam neki, hogy ez tőle oktalanság lenne. Várjon, míg arca legalább annyira menyire visszanyeri előbbi alakját. Mondtam neki, hogy Nataliet megijesztené, meg magának sem használna. Nem ért semmit, kijelentette, hogy megmarad szándéka mellet. Láttam, hogy elérkezett az a perc, amelytől oly igen reszkettem. — Aztán Nataliehoz ma azért sem mehetsz — mondám, a lehetőségig egykedvűséget színlelve, — mert a báróné ma nincs benn. — Hát hol van ? — kérdé izgatottan. — Nem tudom, valahová elutazott. — Mikor ment el ? — kérdé újra és szemei vérben kezdtek fordulni. — Ha ennyire fölizgatod magad, hallgatni fogok — feleltem szigorún. Kért, könyörgött, csengett. — Kedves Kálmánom, beszélj, mondd el a mit tudsz. Mikor ment el ? — Már régebben, mikor én és ápolónőd halálod órájának bekövetkezésétől remegtünk. — A szívtelen! — sóhajtott Jenő és karjai lehanyatlottak. — És nem volt egy búcsúszava, egy búcsú sora hozzám, ki két éven át a szívtől a becsületig mindent áldoztam neki! És ez az erős szívő katona, aki Montebellónál egy ágyútelepet foglalt el, lekönyökölt az asztalra és sírt. — Bizonynyal nem volt szükségre semmire, lord Watton pótolta a helyedet. — Ugye, vele ment el ? Tudom, hogy úgy volt. Az a gazember elcsábította ! — Vagy megfordítva — feleltem szárazon. — Különben légy férfi és ne irigyeld lord Watton sorsát; nem adok neki sok időt, mikor a szerep köztetek megfordul s ő fogja irigyelni a te szabadulásodat. — Hiszen igaz, igaz — tördelte szegény barátom, — de mikor oly nehéz mégis a szív keserű csalódását elviselni. — A csalódás csak akkor lehet igazán keserű, ha hozzánk méltóban csalódtunk. Natalie nem volt ilyen. Hitted, hogy szereted, pedig csaltad magadat. Nem szerethetünk olyat, akit nem becsülhetünk. Még nagyra is voltam vele magam előtt, hogy dolgomat ily sikeresen végeztem, pedig rövid időn látnom kellett, hogy csak önámításban ringattam magamat. Soha emberen oly külső és belső változást nem láttam, mint amilyenen Jenő keresztülment. A megnyerő vonású, szelíd modorú ifjúból egy éppen nem szép, hozzá dacos, rideg, pedáns férfiú lett, ki előtt az alájarendelt fiatal tisztek remegve jelentek meg. A szolgálati ügyeken kívül egyátalán nem érintkezett senkivel, társaságokban soha sem mutatkozott s egészen katonai teendőinek élt, melyeket fagyos szigorral teljesített és teljesíttetett. Alárendeltjeivel röviden és gyakran kíméletlenül beszélt. Egy lélekbúvár ráismert volna, hogy ez egy önmagával meghasonlott kedély beteges idegessége, de a fiatal tisztek csak kíméletlenséget, rideg szigort láttak eljárásában és meggyűlölték. Jenőnek lehetetlenség volt ezt észre nem vennie, ha velük érintkezett, de nem sokat adott rá. Ő maga soha nem mosolygott, még jól is esett hát neki, ha körülötte minden arc hideg maradt. Volt a fiatal tisztek közt egy sápadt ifjú, nagy beszédes szemekkel, minőket egy színésznél különös istenadománynak szoktak nevezni, mert alkalmasak az érzelem különböző árnyalatainak visszatükrözésére. Senki sem tudta néma gyűlöletét oly élénken kifejezni, mint ez a tiszt, aki különben szerény magaviseletű, szorgalmas ifjú volt, szerény viszonyok közt élő özvegy anyjának minden büszkesége. Egy nap Jenő kora reggel meglátogatta a lovagló iskolát, hol ez a sápadt fiú éppen az újoncok begyakorlásával vesződött. Valami csekély hibát vett észre s emiatt ott az egész szakasz és egyik tiszttársa jelenlétében igen kíméletlenül megkorholta a hadnagyot. Az megállt előtte, mozdulatlanul, ránézett sötét nagy szemeivel, összeharapta ajkait, s mikor a korholás véget ért, köszönt s szó nélkül folytatta teendőjét. Jenen akkor már meg is bánta elhirtelenkedését, érezte, hogy igazságtalan volt a fiatalember irányában, de a dolgon többé nem lehetett segíteni. Déltájt kopogtak ajtaján. Jenő föltekintett s azt a fiatal hadnagyot látta maga előtt. Semmi változás nem látszott különben rajta, csak az, hogy még sápadtabb volt, mint rendesen. — Mit kíván ? — kérdezte Jenő szárazon. — Önnel nehány szót váltani, kapitány úr, — hangzott a hasonlóul rideg felelet. — Ezt hivatalomban s a kellő időben megteheti. Ez itt,ahol vagyunk, magánlakásom. — Épp ezért keresem önt itt föl s nem hivatalában. Az alárendelt hadnagynak nincs önhöz mondanivalója, de a megsértett férfinak igen. Ön engem ma reggel egy tiszttársam és szakaszom előtt oly sértő szavakkal illetett, melyekért felelősségre kell vonnom. Önnek e sértő szavakhoz nem volt joga, ígérje meg, hogy azokat megfelelő módon vissza fogja vonni. — Megteszem — felelte Jenő elsápadva, — de oly formán, hogy önt a profeszhoz kisértetem. (Foly. köv.) Mi kép, mikor és miért? (Olasz elbeszélés.) Írta G. Verga. (Folytatás.) A fiatal asszony maga is hitte azt, a mit beszélt s ez, a nélkül hogy maga is tudta volna, sajátságos bájt kölcsönzött neki. Majd mélabúsan vete utána: — Boldogok önök, akik saját akaratuk szerint élhetnek! — Akkor én a kegyed lábai elé borulnék s úgy élném le napjaimat. — Egész életén keresztül ? — kérdezte a szép asszony mosolyogva. — Egész életem fogytáig. — Vigyázzon magára, mert beléfáradna, — válaszolt Rinaldininé nevetve. — Ön nagyon gyakran beléfáradna, — ismétlé Mária oly pillantással, mely bátorságot s közönbösséget akart jelezni. Polidori igézőnek találta a fiatal asszony zavarát. Csak az kár, hogy e zavartság nagyon soká tartott. Mielőtt Rinaldininé a légyottra indult, még az utolsó pillanatban is, midőn a küszöböt átlépte, mind..