Fővárosi Lapok 1883. január (1-26. szám)

1883-01-16 / 13. szám

13. szám Huszadik évfolyam. Kedd, 1883. január 16. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévit...............................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A bortárca rejtelmei. (Elbeszélés.) Írta Beniczkyné Bajza Lenke. (Folytatás.) E percben felnyílt a mellékszoba ajtaja s Berendyné izgatottan lépett be, követve Buttlertől, ki egy régi, kopott, vastag tárcát tartott kezében, s Zolonicshoz közeledett. — E tárca önt illeti, — mondá Berendyné az ifjúnak, — az abban rejlő iratokkal együtt; vegye át, közölje azt anyjával; mi nem megyünk Pestre, utazásunk fölöslegessé vált. Mindnyájan bámulva nézték a László által átvett bőrtárcát, kinek égni látszott az ujjai közt. — E régi tárca rejtelme: megmagyaráz önnek és anyjának mindent; olvassák azt át figyelemmel, én csak részben ismerem annak tartalmát, a nagyobb rész önöket illeti . . . László zsebébe vette a tárcát s kalapját vette. Laurától egy figyelmeztető és jelentésteljes pillantással vett búcsút s a többieket köszöntve, távozott és átfutva a piacon, dobogó szívvel rohant anyja szobájába s elébe tette a régi irományokkal terhelt tárcát, VIII. — Berendyné küldi ezt önnek, anyám, én nem tudom mi van benne. A grófné csodálkozva nyitá azt fel s egy csomó irományt vett ki abból. Az első irat egy házassági kivonat volt, tizenöt év előtti kelettel, Berendy Ákos és Thuránszky Mária grófnő között, mit Zolonicsné átolvasva, arcán meglepetés, aztán rémület volt látható, míg halkan susogta : — Tizenöt év előtt történt e házasság, s Berendy Tibor legalább is huszonkét éves — megfoghatatlan ... A második iromány egy levél volt, Mari aláírással, s így hangzott: »Ha e házasságra nem hajlandó, törvényes lépéseket fogok tenni s fölfedezem a titkot, a mi önt semmivé teheti.« A harmadik Berendynek egy irata volt: »Kötelezem magamat, hogy Thuránszky Mária grófnőt, bármily időben, nemmé teszem, ha ő azt kívánná, bárhol legyek, vagy bármily körülmények között éljek. Berendy Ákos, s. k.« A következő levél ismét Maritól volt: »Múltkori levelemet felelet nélkül hagyta, ha erre nyolc nap alatt nem válaszol, lépéseket teszek az ön elfogatására nézve. Mari.« Zolonicsné mind halaványabb lett ez okmányok és levelek láttára, s fia, ki mindegyiket anyja után olvasta át, mind inkább csodálkozott azok tartalmán. »Ne keressen kibúvó ajtókat. Tudom, hogy önt semmi sem tartóztathatja a nősüléstől. Hogy ha talán már házas volna, úgy el van veszve, készüljön a legrosszabbra, ami érheti.« A következő levél így hangzott: »Imádott Mari! Hogy gondolhatja, hogy levelére nema akarnék válaszolni, vagy kibúvó ajtót keresnék, mint ön mondja levelében. Ezer örömmel sietek kegyedhez, régi óhajtásomat teljesíteni, csak határozzon helyet és időt, ahol találkozhatunk, de egyre kérem, jó távol azon helytől, ahol azelőtt és most is tartózkodom, nehogy megtudassék ismerőseink által ezen házasság, minek már régen kellett volna megtörténni, sat. Berendy.« A házassági bizonyítvány Erdély egyik városában állíttatott ki, s e levelek íratása utáni kelettel birt. Ezek voltak a tárca egyik felének rejtélyei, a másik felében csak három levél volt, mik a legutóbbi hónapokban írattak. »Nyomodban vagyok, mindent megtudtam, te már nős voltál, mielőtt házasságra léptél velem, most kettős bűnnel terhelve, büntetésed súlyos leend, de megérdemlőd. Mari.» Következett Berendynek egy levele. »Azt nem teheti ön, hogy becsületemet pellengérre tegye, mert akkor ön is meg leend gyalázva a világ előtt. Kegyed hozzám van kötve, s bár törvénytelen házasságban éltünk, mindamellett ha az én nevem miegbecstelenittetik, az öné vele együtt gyaláztatik meg s gondolhatja, hogy én semmi irányban sem leszek kíméletesebb ennél. Igaz, hogy én kezeiben vagyok, felfedezheti a múltat, fiatalkori tévedésemet, kettős házasságomat, de ugyanakkor átszolgáltatja a világnak saját történetét, minden részleteivel együtt s ez nem leend kellemes sem kegyednek, sem pedig nővérének és unokaöcscsének; — gondolja mindezt előbb jól meg, mielőtt cselekednék. Berendy.« Zolonicsné borzadva tette fia elébe e levelet. — Borzasztó! — mondá kékült ajkakkal; — borzasztó, mily nyugodtan éltünk, nem is sejtve, hogy Damokles kardja függ felettünk. — S mily kíméletlenek, voltunk az ártatlanok iránt,— téve hozzá László, szemrehányóan. — Mit fogunk még olvasni ? — folytató reszketve Zolonicsné, elővéve az utolsó két levelet. »A boszú erősebb, mint a szerelem; ahogy egykor szerettem önt, annyira gyűlölöm e percben. Az élet rám nézve csupa tévedésekből állt, számoltam a múlttal, s minden eshetőséggel, mit törődöm én testvéremmel és fiával, soha sem tartották érdemesnek, hogy csak tudakozódjanak is hollétem iránt. Én egyedül boszomnak élek, midőn egykor megtudtam, hogy ön főnökének pénztárát megrabolta, hol álnév alatt volt alkalmazva, meggyűlöltem, elhagytam és saját munkámmal kerestem fentartásomat, önhöz hasonlón, álnév alatt. Mint tudja, végre beleuntam ez életbe, önnek kötelessége volt engem tartani, s miután atyám meghalt, nem kellett senki beleegyezését kérnem házasságomhoz ; írtam önnek s megtörtént esküvőnk, de kegyed megcsalt engem, elhagyott, nyom nélkül tűnt el s én nyomára jöttem, hogy házasságunk előtt már nős volt, mit nekem nem mert bevallani, s azt hitte, ha egyszer okirat által önhöz vagyok csatolva, nem leend bátorságom az ön nevét pellengérre állítani. De tudja meg, én halálosan beteg vagyok, alig van néhány hónapom élni, de esküszöm, ezt az időt arra használom hogy önt megbüntessem. Mari.« A következő levél volt az utolsó: »Ön határozott sorsom felett. Midőn e sorokat veszi, megszűntem élni. Ha a személy megszűnt létezni, megszűnt a boszú tárgya is; halálom kiveszi a fegyvert kezeiből s be van köztünk fejezve a pör. Isten önnel, én megbocsátok. Berendy, s. k.« E levél két nappal íratott előbb mint Berendy agyonlőtte magát. Zolonicsné reszkető kézzel nyújtá át fiának ez utolsó irományt, s hátra dőlt székében; hogy mit érzett, azt csak az értheti meg, ki valaha kíméletlen volt ártatlan emberek iránt, s jobb érzése még nem halt ki egészen szivéből. — Ki adta e tárcát Berendynének ? — kérdé halkan Zolonicsné, reszkető hangon, miután fia készen volt az olvasással. — Buttler. Zolonicsné rémülten nézett fiára. — Hogy jött ő e tárcához ? — kiáltá meglepetve. — Nem tudom, de ime éppen most állt meg kocsija házunk előtt, alkalmasint ő maga hozza a magyarázatot. — E szégyen, — suttogó az özvegy; — hányan tudnak most is már e dologról, ki menti meg nevünk becsületét ? László arcán önkénytelen szigorú kifejezés ült. — Nem volt-e anyám kíméletlen a mások neve, a mások becsülete iránt ? — gondoló; — a bűn mindig megérdemli a büntetést. Buttler lépett a terembe. — Egy igen szomorú ügyben jövök, — mondá, nyájas hangjával igyekezvén a helyzet kellemetlenségét enyhíteni, s kezet szorított a grófnéval és leült, mig amaz egy szót sem birt kiejteni. — Tegnap egy ismeretlen hölgy érkezett Csekmére, — folytató a báró, mielőbb át akarva esni az előadandókon; — mint mondá, halálos beteg és ott kíván meghalni, a hol született. Thuránszky Marinak nevezi magát, s azt hitte, hogy Csekme még mindig családja birtokában van. — Én, természetesen, szobát adattam neki, az általa rám bízottakat elvégezem, — folytató, a bőrtárcára s a levelekre pillantva, és most még csak a haldokló kérelmét adom át, ki mint mondá, utolsó óráiban testvérét óhajtaná látni. Zolonicsné kezeibe rette arcát. Büszkesége borzasztó csapást szenvedett. A báró hangja félreismerhetetlen hidegséget árult el, vonásain ki volt fejezve ítélete. . — Az üzenet átadását köszönöm, — mondá végre akadozva; — el fogok jönni. . . még ma, pár óra múlva, de erőmet össze kell szednem e találkozásra. A báró elhagyta helyét. — Még egyet, grófné — mondá habozva, de hangja éles figyelmeztetéssel birt; — tudatnom kell, hogy a Berendy-család velem szoros barátságban áll. A családfő halála megfosztóőket legközelebbi pártfogójuk, védőjüktől. Berendy Tibor alig huszonkét éves, tapasztalatlan, de én, ki annyira tisztelem és becsülöm őket — minden ügyeket magamévá teszem ott, hol e családot bármily részről, bármily irányban kellemetlenség érhetné. Meghajta magát és távozott. (Folyt. köv.) A Fragnoise-kastély. (Francia elbeszélés.) Írta Louis Dépret. (Folytatás.) Majd, csevegtünk különféle tárgyakról, könyvekről, színházakról, eléggé kellemesen, de nem elég hévvel ; hiányzott az a bensőség, melynél egy szó egész világot alkothat. »Hejh ! — gondolom, — mindent elvesztettem... Újra puszta, üres lesz a szívem!« Egyébiránt Nanine azontúl csupa jóakarat, csupa szívesség volt. Midőn távozni készülve, keztjüimet húzom és kalapomat előveszem, Mersias hercegné egyszerre elsápadt. Az előteremben férfilépteket hallottunk. A hercegné, ki mind inkább levertnek látszott, csaknem susogva mondta: — Tudtam én jól, hogy sokáig időztem itt. — ez ő! — Leon! — szólt parancsoló hangon Bareuil grófné, ki teljes hidegvérét megőrizte, — tegye meg nekem azt az örömet s vonuljon vissza, mint valamely sylph, a mellékterembe. A fölhívás hasztalan lett volna s nekem időm sem lett volna engedelmeskedni minden iparkodásom mellett, ha a félelmes látogató, nem találván abban a pillanatban senkit, a ki őt bevezesse, ama jó gondolatra nem jó, hogy a szalon ajtaján kopogtasson. Mikor neki azt kiáltották: »Lehet!« — én már láthatatlanná váltam. Azután belépett egy úr, kit én nem láttam s ki úgy jelent meg, mint a hogy a színpadon szokás : — — Bocsánat, hölgyeim, eme szeleskedésemért.. . Képzelhetik olvasóim, mennyire dobogott a szívem emez ajtó mögött! Bizonyára, ha kard hegyét szegezik a mellemnek, nem gerjedek föl ennyire, de ha egyszer egy remegő hölgyet szeretünk, nagy felelősség hárul ránk.