Fővárosi Lapok 1883. február (27-49. szám)
1883-02-21 / 43. szám
y.1/s■ Szerda, 1883. február 21. 43. szám. Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda:Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre......................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendőit. A régi kép. (Elbeszélés) irta Majthényi Flóra. Lombok között elrejtett öreg kastély állt a parkban. Csak tornyos, csúcsos födele látszott ki az országútra, biztatólag, hogy itt is emberek laknak. De a kémény nem füstölgött, semmi jele nem volt a vendégszeretetnek. A vasrácsos kapuk zárva valának s belül fenyegető, barátságtalan arccal tekintettek föl a láncos komondorok, valahányszor arra ment valaki. De ha ment is, nem tért be senki, jól tudták, hogy itt egy különc büszke úr lakik, egyetlen lányával, a csodaszép Aimével. Mióta imádott feleségét elvesztette, csak egyetlen gyermeke nevelésének és szenvedélyének, a régiséggyűjtésnek élt. Első teendőjében igen nagy segítségére volt az öreg dajka, kit még a szegény boldogult asszony fogadott gyermeke mellé. Az apa is megtartotta kegyelettel e jó régi »bátor«-t, ki rajongással csüngött a kis leányon, kivált mióta árva lett, s a sors mintegy az ő kezébe tette le annak zsenge életét. Ápolta is gonddal, szeretettel, mint egy ifjú virágot s majdnem féltékenyen nézte, midőn évek múltán az apa maga vette át nevelésének vezetését. Megtanította írni, olvasni, később zenére, nyelvekre, tudományokra, s a festészet csodás, tarka világába is bevezette. Kivált a régi iskola, a régi minták voltak eszményképei. Órákig el bírt andalogni, vizsgálódva, tanulmányozva egy-egy sötét kép előtt, melynek alakjai lassanként mind jobban-jobban domborodtak ki a ködből, s a színek, mint az éjben kigyúló pásztortüzek, csak egyenként és fokozatosan tüntették elő pompájukat a bámuló szem előtt. S Aimének igen sok alkalma volt e csodás fekete és mégis annyi színpompát rejtő képeket nézni, tanulmányozni, mert habár az ő lakosztálya a legdédelgetőbb vidámsággal volt is bútorozva, csupa selyem, csipke, virág, madár, hangszer és világosság töltvén be a szobákat, mégis atyjának termei oly benyomást tettek a belépőre, mintha néhány századdal a múltba tartoztakvolna. Tárháza volt ez a legválogatottabb s legbecsesebb régiségeknek. Még az összekötő hosszú folyósok is tele voltak a képírás mesterműveivel , sötét ruhás arcképekkel, melyek a fénytelen keretekből oly életteljesen néztek le rég elhamvadt szemeikkel. Hát még az ebédlő-terem. Itt az ősök foglaltak helyet, a Morni grófok hosszú sora tekintett le a falakról. Mosolygó arcú, hajporos, fodros ifjú nők; szigorú kifejezésű, bátor, vagy ábrándos tekintetű férfiak állottak a fényesre csiszolt vértek és páncélok csoportjai között. Mind ifjak, életteljesek, mert e családban hagyományos szokás volt, bizonyos életkorban festetni le magát a családi képtár számára, hogy az utódok helyesebben és könnyebben hasonlíthassák össze őseik arcképeit. Aimé gyakran elmerengett atyja arcképén is, de ő nem ilyennek ismerte, s gyakran mondá: — Én jobb szeretlek igys deresedő hajaddal s homlokodon a gond redőjével — s gyöngéden keblére borulva, folytatta: — miért nem festeted le magadat most, hogy így maradjon fönn arcképed, a milyennek ismerlek, a milyennek szeretlek ! — Bohó! — felelt az atyja, — századok múlva nem fog már engem senki ismerni, senki szeretni, s csak bírálgatni, hasonlítgatni fogják arcképemet. Nem a te számodra, gyermek, de ezek számára van föltartva e csarnok! S milyen volt Aimé ? Ki tudná a szépet leírni, ki tudná a kifejezést visszaadni? Nem a színezet nem az alak a szép, de a lélek, mely rajta elömlik. Ami kedves, a mi gyermekded, a mi elbájoló, az egyesítve volt benne ; az ő szépsége hasonlított ama bűvös kaleidoszkóphoz, melyben mindenki azt látja meg, ami legtetszősebb neki. Mihelyt Aimé tizennyolc éves lesz, őt is lefestik a képcsarnok számára. De még addig háromszor kell a park lombjainak lehullaniok. Három év! Egy fejlődő szívnek mily nagy idő, a magányban töltve. Mennyi ábránd, mennyi sejtelem és alaktalan remény vonul azon végig, kivált az ily viszszás magányban, mint ez volt. A leánygyermek anya nélkül olyan, mint a folyondár, melynek elvették hajlékony támaszát, a ruganyos ifjú élőfát, mely engedett is, nem is a gyermek szeszélyeinek s majd hajlott a szeretettel ráfonódó indák vonzásának, majd ismét visszatarta a féktelen csapongást, úgy amint azt a folyondárjává megkívánta. Szegény Aimének ily támasza soha sem volt. Ő, a zsenge folyondár, csak a tölgynek — édes apjának — fonódhatott kérges szívére, mely habár szeretettel dobogott is, mégsem birt, és nem is bírhatott az anyai szív és kedély gyöngéd engedékenységével. A dajka védtelen szeretetével nem adhatott irányt a lánykának , s szabadon hagyta növekedni, engedve legszeszélyesebb óhajtásainak is. Ily ellentétes helyzetben a legtermészetesebb az volt, hogy az ifjú lélek önmagába merült, s követte, fejlesztette azt az irányt, mely minden ébredő kedély sajátja — az ábrándozást. Elősegítette ezt még az is, hogy az egész kastélyt sajátságos hangulat lengette át, melyet leginkább a múlt századok légcsapásához lehetne hasonlítani. Mint midőn például valaki a nyitott ablakhoz lép s váratlanul a tavasz balzsama, vagy a tenger üdítő légáramlata csapja meg valahonnan távolról; csakhogy itt ez a rég lezajlott múlt időkből jött, fölzaklatva a képzeletet. S e képzeletet fokozták még ama könyvek is, melyeket Aimé kénye-kedve szerint hordott elő a gömbölyű toronyszobából, s nagyon természetes: ha belefáradt a tudományokba, elővette az ábrándos regényeket is. Talán egy ily könyv olvasásában háborgatta atyja akkor is, midőn egy esős nyári délután örömteljesen hívta magához : segítsen neki egy újonnan érkezett régi képhalmazt átvizsgálni és rendezni. Megbízottja küldte azt a városból, ki a rendelethez képest időközönként küldött egy-egy szállítmányt. Néha egy szép tárgy kedvéért mellékesen összevásárlott egész csomó régi limlomot. Most is úgy volt. A képek között volt egy, melyet a gróf egyszerűen félredobott. Darab festett rongynál nem volt egyébbnek mondható. Valaha arckép lehetett, de most ez arc keresztül volt szakadva, a vonások pedig lekopva, s a ruházatnak is csak imitt-amott látszott egy-egy foszlánya a durva szálú vásznon. A félredobott képet Aimé gyermekes kíváncsisággal kapta föl s olajos ruhával megfrisitvén a régi színeket: a homályból mintegy találgatni, betűzgetni kezdé a rejtett értelmet. Mint egy igen távoli háttérből, úgy tünedeztek lassanként elő a még meglevő részletek. Egyszerű fekete öltöny, milyet a protestáns papok viseltek, festőileg rendezetten, bozontos fekete haj, s az egyik szem , de a többi vonás mind le volt már kopva. De minő szem volt ez! Mennyit fejezett ki, mennyit mondott. Mennyi ábrándot, szenvedélyt, menynyi szelídséget s rajongó szerelmet, a szervnt, a mint a képet fordították. Úgy tetszett, mintha a régi foszlánynak rejtett lelke volna s a szem lenne annak tükre. Aimé önfeledt, gyönyörködő mosolylyal bámulta e régi festményt, s forgatta azt parányi kezében, mint egy véletlenül talált értékes fekete gyémántot, melynek csillogásával nem bir meglepett szeme eltelni. Az ábrándos leányka bűvös csillogó világot fedezett föl a sötét szemben, melynek bámulásában egészen elmerült. Képzelete gyorsan,élénken festette oda a hiányzó többi vonást is, úgy hogy míg e foszlányon más csak egy hiányos töredéket látott volna, addig arról ő reá egy csodaszép ifjú arca mosolygott, kifejező szemekkel, beszédes alakkal. Épp olyan, mint az ő legszebb képzelete. Végre Aimé a bűvös hatás alól mintegy önkényt szabadítva föl magát, gyorsan atyjához lépett e szavakkal: — Nézd e gyönyörű képet! A gróf becsesebb tárgyairól hidegen fordította oda tekintetét az értéktelen foszlányra. Már éppen kicsinylő megjegyzésre akará nyitni ajkait, midőn Aimé ezt észrevéve, hévvel kérdé: ■— Nekem adod ? — Hogyne! De hisz csak lomtárba való. A bohó Aimé talán már nem is hallotta ez utolsó szavakat. Boldogan szökött végig a szobák hosszú során, míg talált kincsével saját lakosztályába ért. Ott aztán első gondja volt azt kedvezően elhelyezni, és pedig úgy, hogy az elmosódott vonásokat eltakarja az árny, a meglevő szemet és hajat pedig úgy érje rézsűt a világosság, hogy a csillogás, a kifejezés még fokozottabb legyen. Sok dolga volt, míg ezt elérte. Majd oda illesztette a falra, majd ismét le. — Hányszor nézte közelről, távolról, és minden irányból, míg végre sikerült a parcellán cserepekben álló déli növényzet segítségével e félfényt és félhomályt elérnie. A virágdús lombok aztán egész füzért képeznek az elszakadt, elkorhadt kép körül. De Aimé lelke előtt egész épségben állt az; előtte nem a színek voltak elmosódva, de a hiány mosódott el. Ő, a magány által ábrándossá és különcködővé vált leányka, egész órákig ült a szemközti pamlagon s merengett a lelkében élő eszményen. Sokszor, midőn holdvilágos estéken a zongorán ábrándozott, szeme ott révedezett az oldalt álló virító lombsátoron, melynek titokteljes félhomályából előderengett a régi kép egy-egy részlete, amint azt a felhőkből előtörő holdsugár megvilágítá. Aimé ilyenkor figyelmesen bámult oda és mosolygott. Mit gondolt, mit érzett ? Ki tudná azt megmondani ? Ki bírná követni egy ébredő ifjú lélek ábrándos röptét, mely szabálytalanabb a fellegek szeszélyes alakzatainál, kivált, ha regényes magányban, önmagára van hagyva ? Ily tépelődő ábrándokban telt el az idő. Mindenki a maga utján járt korlátlanul és háborítatlanul. Az apa régiségeit szaporította, gyűjtötte és osztályozta. Az egykori dajka új hatáskörében a ház teendőivel volt elfoglalva, csak távolról kísérve szerető és mindent helyeslő figyelmével Aimét, amint az hajlamának megfelelőleg zenével, festészettel, vagy olvasással foglalkozott. A jó asszony nem is sejtette, hogy kedvence mennyi édes mérget hord össze, a gömbölyű toronyszobából nyalábszámra előszedett, ódon kötésű, érzelgő regényekben. (Folyt. köv.) 4 nevelt leány. (Orosz elbeszélés.) Írta gróf Sollogub. (Folytatás.) Szomorú volt ez este látása. Erőt véve magán, valami ledér szerepet kellett játszania. Elgondolta, hogy igen könnyen engedett a pillanatnyi kísértésnek; érezte, hogy gyöngéd érzésű szíve sohasem keményedik meg az őt meg nem értő emberek érintkezésétől. Vele játszott a gimnazista, kit a megbánás és a féltékenység gyötört, és kínozta az önvád, hogy a Nátása szent szerencsétlenségét felhasználta arra, hogy őt magához kösse, és lerántsa őt a sárba. Valami gyarló párbeszédet folytattak ketten, amelyben nem volt sem érzés, sem gondolat, sem igazság, lelkekben pedig ez