Fővárosi Lapok 1883. február (27-49. szám)

1883-02-21 / 43. szám

y.1/­s■ Szerda, 1883. február 21. 43. szám. Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda:­­Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre......................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendőit. A r­é­g­i k­ép. (Elbeszélés) irta Majthényi Flóra. Lombok között elrejtett öreg kastély állt a park­ban. Csak tornyos, csúcsos födele látszott ki az ország­útra, biztatólag, hogy itt is emberek laknak. De a kémény nem füstölgött, semmi jele nem volt a vendégszeretetnek. A vasrácsos­ kapuk zárva valának s belül fenyegető, barátságtalan arccal tekin­tettek föl a láncos komondorok, valahányszor arra ment valaki. De ha ment is, nem tért be senki, jól tudták, hogy itt egy különc büszke úr lakik, egyetlen lányával, a csodaszép Aimé­vel. Mióta imádott feleségét elvesztette, csak egyet­len gyermeke nevelésének és szenvedélyének, a régiség­­gyűjtésnek élt. Első teendőjében igen nagy segítségére volt az öreg dajka, kit még a szegény boldogult asszony foga­dott gyermeke mellé. Az apa is megtartotta kegyelet­tel e jó régi »bátor«-t, ki rajongással csüngött a kis leányon, kivált mióta árva lett, s a sors mintegy az ő kezébe tette le annak zsenge életét. Ápolta is gond­dal, szeretettel, mint egy ifjú virágot s majdnem félté­kenyen nézte, midőn évek múltán az apa maga vette át nevelésének vezetését. Megtanította írni, olvasni, később zenére, nyel­vekre, tudományokra, s a festészet csodás, tarka vilá­gába is bevezette. Kivált a régi iskola, a régi minták voltak eszményképei. Órákig el bírt andalogni, vizsgá­lódva, tanulmányozva egy-egy sötét kép előtt, melynek alakjai lassanként mind jobban-jobban domborodtak ki a ködből, s a színek, mint az éjben kigyúló pász­­tortüzek, csak egyenként és fokozatosan tüntették elő pompájukat a bámuló szem előtt. S Aimének igen sok alkalma volt e csodás fe­kete és mégis annyi színpompát rejtő képeket nézni, tanulmányozni, mert habár az ő lakosztálya a legdé­­delgetőbb vidámsággal volt is bútorozva, csupa se­lyem, csipke, virág, madár, hangszer és világosság töltvén be a szobákat, mégis atyjának termei oly benyomást tettek a belépőre, mintha néhány századdal a múltba tartoztak­­volna. Tárháza volt ez a legválo­­gatottabb s legbecsesebb régiségeknek. Még az össze­kötő hosszú folyósok is tele voltak a képírás mestermű­veivel , sötét ruhás arcképekkel, melyek a fénytelen keretekből oly életteljesen néztek le rég elhamvadt szemeikkel. Hát még az ebédlő-terem. Itt az ősök foglaltak helyet, a Morni grófok hosszú sora tekintett le a falak­ról. Mosolygó arcú, hajporos, fodros ifjú nők; szigorú kifejezésű, bátor, vagy ábrándos tekintetű férfiak ál­lottak a fényesre csiszolt vértek és páncélok csoport­jai között. Mind ifjak, életteljesek, mert e családban hagyományos szokás volt, bizonyos életkorban festetni le magát a családi képtár számára, hogy az utódok helyesebben és könnyebben hasonlíthassák össze őseik arcképeit. Aimé gyakran elmerengett atyja arcképén is, de ő nem ilyennek ismerte, s gyakran mondá: — Én jobb szeretlek igys deresedő hajaddal s homlokodon a gond redőjével — s gyöngéden keblére borulva, folytatta: — miért nem festeted le magadat most, hogy így maradjon fönn arcképed, a milyennek ismerlek, a milyennek szeretlek ! — Bohó! — felelt az atyja, — századok múlva nem fog már engem senki ismerni, senki szeretni, s csak bírálgatni, hasonlítgatni fogják arcképemet. Nem a te számodra, gyermek, de ezek számára van föltart­va e csarnok! S milyen volt Aimé ? Ki tudná a szépet leírni, ki tudná a kifejezést visszaadni? Nem a színezet nem az alak a szép, de a lélek, mely rajta elömlik. A­mi kedves, a mi gyermekded, a mi elbájoló, az egyesítve volt benne ; az ő szépsége hasonlított ama bűvös ka­leidoszkóphoz, melyben mindenki azt látja meg, a­mi legtetszősebb neki. Mihelyt Aimé tizennyolc éves lesz, őt is lefestik a képcsarnok számára. De még addig háromszor kell a park lombjainak lehullaniok. Három év! Egy fejlődő szívnek mily nagy idő, a magányban töltve. Mennyi ábránd, mennyi sejtelem és alaktalan remény vonul azon végig, kivált az ily visz­­szás magányban, mint ez volt. A leánygyermek anya nélkül olyan, mint a fo­lyondár, melynek elvették hajlékony támaszát, a ruga­nyos ifjú élőfát, mely engedett is, nem is a gyermek szeszélyeinek s majd hajlott a szeretettel ráfonódó in­dák vonzásának, majd ismét visszatarta a féktelen csapongást, úgy amint azt a folyondárjává megkívánta. Szegény Aimének ily támasza soha sem volt. Ő, a zsenge folyondár, csak a tölgynek — édes apjá­nak — fonódhatott kérges szívére, mely habár szere­tettel dobogott is, még­sem birt, és nem is bírhatott az anyai szív és kedély gyöngéd engedékenységével. A dajka védtelen szeretetével nem adhatott irányt a lány­kának , s szabadon hagyta növekedni, engedve legsze­szélyesebb óhajtásainak is. Ily ellentétes helyzetben a legtermészetesebb az volt, hogy az ifjú lélek önmagába merült, s követte, fejlesztette azt az irányt, mely minden ébredő kedély sajátja­ — az ábrándozást. Elősegítette ezt még az is, hogy az egész kas­télyt sajátságos hangulat lengette át, melyet legin­kább a múlt századok légcsapásához lehetne hasonlí­tani. Mint midőn például valaki a nyitott ablakhoz lép s­ váratlanul a tavasz balzsama, vagy a tenger üdítő légáramlata csapja meg valahonnan távolról; csakhogy itt ez a rég lezajlott múlt időkből jött, föl­zaklatva a képzeletet. S e képzeletet fokozták még ama könyvek is, melyeket Aimé kénye-kedve szerint hordott elő a gömbölyű toronyszobából, s nagyon természetes: ha belefáradt a tudományokba, elővette az ábrándos re­gényeket is. Talán egy ily könyv olvasásában háborgatta atyja akkor is, midőn egy esős nyári délután örömtel­jesen hívta magához : segítsen neki egy újonnan érke­zett régi képhalmazt átvizsgálni és rendezni. Megbízottja küldte azt a városból, ki a rende­lethez képest időközönként küldött egy-egy szállít­mányt. Néha egy szép tárgy kedvéért mellékesen összevásárlott egész csomó régi limlomot. Most is úgy volt. A képek között volt egy, melyet a gróf egyszerűen félredobott. Darab fes­tett rongynál nem volt egyébbnek mondható. Valaha arckép lehetett, de most ez arc keresztül volt szakad­va, a vonások pedig lekopva, s a ruházatnak is csak imitt-amott látszott egy-egy foszlánya a durva szálú vásznon. A félredobott képet Aimé gyermekes kíváncsi­sággal kapta föl s olajos ruhával megfrisitvén a régi színeket: a homályból mintegy találgatni, betűzgetni kezdé a rejtett értelmet. Mint egy igen távoli háttérből, úgy tünedeztek lassanként elő a még meglevő részletek. Egyszerű fe­kete öltöny, milyet a protestáns papok viseltek, festői­­leg rendezetten, bozontos fekete haj, s az egyik szem , de a többi vonás mind le volt már kopva. De minő szem volt ez! Mennyit fejezett ki, mennyit mondott. Mennyi ábrándot, szenvedélyt, meny­nyi szelídséget s rajongó szerelmet, a szervnt, a mint a képet fordították. Úgy tetszett, mintha a régi fosz­lánynak rejtett lelke volna s a szem lenne annak tükre. Aimé önfeledt, gyönyörködő mosolylyal bámulta e régi festményt, s forgatta azt parányi kezében, mint egy véletlenül talált értékes fekete gyémántot, mely­nek csillogásával nem bir meglepett szeme eltelni. Az ábrándos leányka bűvös csillogó világot fe­dezett föl a sötét szemben, melynek bámulásában egé­szen elmerült. Képzelete gyorsan,­­élénken festette oda a hiányzó többi vonást is, úgy hogy míg e foszlá­nyon más csak egy hiányos töredéket látott volna, addig arról ő reá egy csodaszép ifjú arca mosolygott, kifejező szemekkel, beszédes alakkal. Épp olyan, mint az ő legszebb képzelete. Végre Aimé a bűvös hatás alól mintegy önkényt szabadítva föl magát, gyorsan atyjához lépett e szavakkal: — Nézd e gyönyörű képet! A gróf becsesebb tárgyairól hidegen fordította oda tekintetét az értéktelen foszlányra. Már éppen kicsinylő megjegyzésre akará nyitni ajkait, midőn Aimé ezt észrevéve, hévvel kérdé: ■— Nekem adod ? — Hogyne! De hisz csak lomtárba való. A bohó Aimé talán már nem is hallotta ez utolsó szavakat. Boldogan szökött végig a szobák hosszú során, míg talált kincsével saját lakosztályá­ba ért. Ott aztán első gondja volt azt kedvezően elhe­lyezni, és pedig úgy, hogy az elmosódott vonásokat eltakarja az árny, a meglevő szemet és hajat pedig úgy érje rézsűt a világosság, hogy a csillogás, a kife­jezés még fokozottabb legyen. Sok dolga volt, míg ezt elérte. Majd oda illesztette a falra, majd ismét le. — Hányszor nézte közelről, távolról, és minden irány­ból, míg végre sikerült a parcellán cserepekben álló déli növényzet segítségével e félfényt és félhomályt elérnie. A virágdús lombok aztán egész füzért képez­­­nek az elszakadt, elkorhadt kép körül. De Aimé lelke előtt egész épségben állt az; előtte nem a színek voltak elmosódva, de a hiány mo­sódott el. Ő, a magány által ábrándossá és különckö­dővé vált leányka, egész órákig ült a szemközti pam­­lagon s merengett a lelkében élő eszményen. Sokszor, midőn holdvilágos estéken a zongorán ábrándozott, szeme ott révedezett az oldalt álló virító lombsátoron, melynek titokteljes félhomályából előde­rengett a régi kép egy-egy részlete, a­mint azt a fel­hőkből előtörő holdsugár megvilágítá. Aimé ilyenkor figyelmesen bámult oda és mosolygott. Mit gondolt, mit érzett ? Ki tudná azt meg­mondani ? Ki bírná követni egy ébredő ifjú lélek áb­rándos röptét, mely szabálytalanabb a fellegek szeszé­lyes alakzatainál, kivált, ha regényes magányban, ön­magára van hagyva ? Ily tépelődő ábrándokban telt el az idő. Min­denki a maga utján járt korlátlanul és háborítatlanul. Az apa régiségeit szaporította, gyűjtötte és osztályoz­ta. Az egykori dajka új hatáskörében a ház teendőivel volt elfoglalva, csak távolról kísérve szerető és min­dent helyeslő figyelmével Aimét, a­mint az hajlamának megfelelőleg zenével, festészettel, vagy olvasással fog­lalkozott. A jó asszony nem is sejtette, hogy kedvence mennyi édes mérget hord össze, a gömbölyű torony­szobából nyalábszámra előszedett, ódon­ kötésű, érzelgő regényekben. (Folyt. köv.) 4 nevelt­ leány. (Orosz elbeszélés.) Írta gróf Sollogub. (Folytatás.) Szomorú volt ez este látása. Erőt véve magán, valami ledér szerepet kellett játszania. Elgondolta, hogy igen könnyen engedett a pillanatnyi kísértésnek; érezte, hogy gyöngéd érzésű szíve sohasem keménye­­dik meg az őt meg nem értő emberek érintkezésétől. Vele játszott a gimnazista, kit a megbánás és a félté­kenység gyötört, és kínozta az önvád, hogy a Nátása szent szerencsétlenségét felhasználta arra, hogy őt ma­gához kösse, és lerántsa őt a sárba. Valami gyarló párbeszédet folytattak ketten, a­melyben nem volt sem érzés, sem gondolat, sem igazság, lelkekben pedig ez­

Next