Fővárosi Lapok 1883. február (27-49. szám)
1883-02-23 / 45. szám
A. „roy‘ (»Szent Lajos utolsó fia.«) (L.) Franciaországban megint nem tudja senki sem, hogy mire virrad. A köztársaság élőfájának gyökerei nagyon meglazultak az örökös földingás lágy talajában. Most látszik csak, minő erélyt, tekintélyt képviselt Gambetta, mert az ő halála óta maga a köztársaság megszűnt tekintély lenni. Napóleon herceg oly élettelen váznak tekinte már, hogy azt hitte: megdöntéséhez még csak összeesküvés sem kell, elég, ha leül az íróasztalhoz, megír egy kiáltványt s kiragasztatja a falakra. Betűiből azonban nem fújt oly erős szél, hogy magát e vézna köztársaságot azonnal elsöpörte volna, de csinált annyi galibát, hogy senki sem tudja, mit hoz a holnap ? Lehet, hogy a kérlelhetetlenek jutnak egy kis múlékony és veszedelmes uralomra. Lehet, hogy a »roy« malmára fut a víz. Pedig ez a malom nem őrölt még soha és ötvenhárom év óta várja, hogy az idő meghozza az őrleni valót. Van e sikeretlen várakozásban valami, ami gúnyra készt, de az ember, aki így tud várni, legalább is részvétre méltó ama szomorú emlékek miatt, melyek születéséhez és gyermekkorához fűződnek. Noha a »roy« sok idő óta Ausztria lakója, koránkint beszéltek is róla eleget, mindamellett most, midőn legitimista híveinek reménye ismét emelkedni kezd, (mert a reményt, mint a higanyt a csőben, emeli minden kis enyhe időfordulás,) nem éppen fölösleges foglalkozni vele, mert az olyan ember történetét, a ki nem cselekszik csak bízik, hamar elfelejti a világ. Minap igen művelt asszony mondá egy szalonban : »Az a Chambord gróf oly régen követeli s oly szelíd alakban a francia trónt, hogy már magam is, aki eleget olvastam róla, majdnem elfelejtem, hogy micsoda joga van hozzá.« Máskor meg az hallatszik társaságban, hogy ő voltaképpen mért »jog ?« Az »isteni jog« e régi képviselője, kivel a sóvárgás úgy bánt, mint a bánat Falstaffal: nagyon »felfújta«, (mert potrohos, kövér ember,) ellensége az új világrendnek, még az új írásmódnak is. Mikor »király«-nak írja alá magát, dehogy használná a »roi« szót, úgy írja, mint a régi Bourbon-királyok : »roy«. S ha élete alkonyán csakugyan trónra jutna, ezt a régi írásmódos szót valószínűleg meg kellene szoknunk. Ehhez tán még jobban ragaszkodik, mint a bourboni »fehér zászló «-hoz, melyet — kénytelenségből — alkalmasint mégis csak fölcserélne a nemzeti trikolorral, kivált mióta az Orleans-hercegekkel, a párisi gróf javára, úgy féligmeddig kiegyezett. Chambord grófban, ahogy a frohsdorfi »roy«-t nevezik, nincs nagy tettekre sarkaló szenvedély; de van meggyőződés, van elvekhez, jogokhoz való ragaszkodás. Nem szeret alkudni a siker reményében, s áltatja magát a hittel, hogy a francia »nép« — a valódi föld népe — utoljára is az övé, isten és jog nevében. Az Orleans-család királyságát, a második császárságot, az új köztársaság idejét úgy élte át, hogy mindeniknek bukásáról meg volt győződve, valamint saját királyi címeréről is szentül hiszi, hogy fel fog támadni. S az bizonyos, hogy vannak állandó hívei, kik épp úgy biznak eljövendő királyságában, mint ő maga. De hogy ha eljőne is ez a királyság, várjon meddig tartana, tovább-e, mint valami pünkösdi királyság, az kérdés. Semmi sem bizonyos ama forrongó talajon, csak a bizonytalanság. Az emlékek, melyek a legnyugodtabb, legrégibb trónkövetelői, körüllebegik, valahányszor múltjára gondol, oly szomorúak, hogy csak egy erősen képzelt kötelességérzet táplálhatja benne a vágyat: őseinek trónjára jutni. Midőn XVIII. Lajos, huszonöt évi száműzetés után, a francia trónra ült, a Bourbon-ág további virágzására aggodalommal gondolhatott. Neki nem volt gyermeke s testvéröcscsének, Artois grófnak is csak kettő. E kettő közül az idősbik, Angoulême herceg épp oly szótlan, kedvetlen ember volt, mint a felesége, a lefejezett XVI. Lajos lánya, amint egykor hívták: a »Temple árvája«. Ennek a szegény asszonynak szintén nem volt gyermeke, hisz szíve sem volt, annyira elridegitek azt az élet szomorúságai. Atyját s anyját lefejezték, öcscsét,(a leendő királyt) szeme előtt kínozták halálra, maga is a Temple börtönében s utóbb a száműzetésben mennyi szomorúság közt élt! Soha sem volt ennél ridegebb sorsú hercegnő. Artois gróf kisebbik fia, Károly Ferdinánd, vagy amint rendesen nevezték. Berry herceg nem valami ajánló külsejű, de mint hívei állíták, tettszomjas, barátságban, szerelemben állandó szívű ifjú volt. Szerette hallgatni a nagy Napóleon katonáit, amint harcaikról beszéltek. Maga is tábornok volt, de nem tudott szert tenni harci babérra. Az udvarnál úgy gondolták, hogy előbb utóbb ő lesz a király. Apja, Artois gróf már vén, komor, s az egykori kicsapongások levezekléseül önmagát gyötrő ember volt. A király a sír szélén. A mogorva idősb testvér, Angoulême herceg pedig egy szikrát sem törődött azzal, hogy valaha XIX. Lajossá legyen. Az ifjabb ágra, az Orleansokra rossz szemmel néztek, legkivált Lajos Fülöpre, Egalité herceg fiára, ki egykor a XVI. Lajos halálára szavazott a nagy forradalom konventjében. Kivált a szegény Angoulême hercegné nem látott az Orleans hercegben mást, mint édesapja egyik gyilkosának fiát. Az a vérszomjas szavazat nagyon távol vezette egymástól a királyi család két ágát. A vén XVIII. Lajos is Berry herceget szemelte ki udódjának s 1816-ban megházasítá. Neje egy szicilai Bourbon-hercegnő lett: Mária Karolina, csinos, eleven leány, ki szeretett cukrot enni és bábával játszani. Később két leánya született, kik közül az egyik 1819-ben meghalt. Fiatalok lévén azonban, remélhették, hogy trónörökös is csak születik. De előbb, mintsem született volna, Berry hercegnek meg kellett halnia. Volt egy Louvel nevű rajongó kézműves, ki minden rosszat a Bourbonoknak tulajdonított s eltökélte, hogy egyet kiröpit ez árnyékvilágból. Három évig leskelődött Berry hercegre, tőrrel zsebében. Végre 1820 február 13-dikán hajtotta végre bősz tervét. Berry herceg és neje a Richelieuutcában fekvő operaházba mentek mulatni. Operabál volt. Louvel a hercegi kocsi mellé állt, de a mint a fiatal, mosolygó hercegnét meglátta, saját nővérére gondolt s nem birt gyilkot ragadni. Haza akart menni, elindult, gondolkozott s megint csak visszatért. Várta, mig a hercegi pár jól mulatott oda benn. A hercegné elébb tért haza s Berry herceg lekisérte a kocsihoz, hogy ő maga újra visszamenjen, nézni a farsang bohóságait. Midőn nejét besegíté az elrobogó kocsiba, Lomnel akkor ragadta meg a megforduló herceget, a tőrt bele döfve annak szívébe. Oly nagy volt a kisérő urak megriadása, hogy Louvelt engedték elmene-Folytatás a mellékleten. Ü tes emberek kezelése alatt állt. Kevéssel az előbb említett családi esemény előtt a bérlő, Larue Péter, ez erőteljes, harminc éves földmives, személyesen kereste föl Romanez urat, hírül adva, hogy az ő érdemes hitestársa, Laruené, őt gyönyörű leánygyermekkel ajándékozta meg. Romanezné asszony rögtön visszaemlékezett, hogy az elmúlt évben mily szívesen látta őt a majorságban egy körülbelül huszonöt éves, egésséges, nyájas parasztasszony, kit a bérlő épp akkortájban vett nőül. Midőn kérdést intézett Romanezné asszony a bérlőhöz az iránt, vájjon fölvállalná-e neje az ő leendő gyermekük dajkálását, Larue Péter nem igen örült e megtiszteltetésnek s mielőtt választ adott volna, kijelentette, hogy feleségének a szándékáról kell tudomást szereznie. Romanezné asszony nem akarva elszalasztani a kedvező alkalmat a kedve szerint való dajka megnyerésére nézve, kérte férjét, kísérje haza Larue bérlőt Etang-la-Villebe, hogy rögtön megtudhassa, mire határozza el magát a fiatal anya, A férj engedelmeskedett. Megérkezve a majorságba, azonnal észrevette Romanez úr, hogy neki minden áron le kell köteleznie a házastársakat, ha boldogulni akar s mindent elkövetett, hogy őket ügyének megnyerhesse. Ez pedig nem volt könnyű dolog, de végre is részint Romanezék iránt való vonzalomból, részint ama reményben, hogy helyzetükön tetemesen javíthatnak, elfogadták Romanez úr ajánlatát . Jacqueline, Laruenek a neje, elvállalta a születendő gyermek dajkálását, oly kikötéssel, hogy nem kell a saját gyermekétől megválnia, bízván erejében és egésségében, hogy két csecsemőnek is elég táplálékot nyújthat. Larue Péternek élt még az anyja s ez vállalta magára fiának a háztartását, mig menye a majorságtól távol lesz. Mindent a legjobban elintéztek és Jacquelinenek junius 25-én reggel Párisban kellett lennie. Ezért volt oly nyugtalan Romanez úr, oly izgatottsággal várva valakit — se valaki senki más nem volt, mint Jacqueline. A fiatal dajka szerencsésen megérkezett, éppen a legalkalmasabb időben, gyönyörű leánykájával a karján. Néhány órával később új hivatáskörébe lépett s elhelyezkedett a két csecsemővel a számára berendezett szobában. A Larue Péter leánya a keresztségben Katalin nevet nyert, a Romanez kisasszonyt pedig Laurának keresztelték. Két évvel később, midőn a gyermekeket el kellett választani, a két kis tejtestvér annyira ragaszkodott egymáshoz, hogy gondolni sem lehetett elkülönítésekre. Jacqueline azonban vissza óhajtott térni a majorságba s a dolog kiegyenlítése céljából, abban állapodtak meg kölcsönösen, hogy a két kis leányt még egy ideig Párisban együtt fogják nevelni. Semmi sem tartósabb az ideiglenes állapotnál. Katalin még tizenhárom éves korában sem vált meg Laurától. A majorságba gyakran tettek kirándulásokat s tavaszszal és nyáron napokig időztek ott. Romanez úr a majorsági lakra még egy emeletet rakatott, mely két hálószobából és egy kis szalonból állt, a leánykák számára; Romanezné asszony pedig csinos és kényelmes bútorokkal látta el a kis mezei fészket. Jacqueline és Péter, kik mindig áldották azt az órát, melyben Romanezék óhajának engedtek, kissé talán büszkék is voltak leányukra. A két leánykának egymás iránt való vonzalma velük növekedett. Egy nap azonban a szerencsétlenség bekopogtatott a Romanezék palotájának kapuján. Romanezné, hosszas betegeskedés után meghalt. E gyászeset miatt Katalinnak vissza kellett térnie az étang-la-villei majorságba. A két leányka ekkor tizennégy éves volt. A megválás rendkívül fájdalmas volt; Laura megígérte tej testvérének, hogy föl-fölkeresi őt a majorságban s kérte őt, tartsa rendben azt a kis mezei fészket, hol ő majd a tavasz vagy a nyár egy részét fogja tölteni. Romanez úr mindenbe beleegyezését adta, amit a leánya óhajtott; különben is, a vidéki levegő oly üdvös hatással volt egésségére. Péter és Jacqueline csak most sajnálták először, hogy beleegyeztek Katalinnak a Romanczék palotájában oly sokáig tartózkodásába. Oly szokásokat sajátított el, amelyekkel immár szükségképen szakítania kellett, örökre. Maga Romanez úr is érezte, mily oktalanul cselekedett ő akkor, mikor oly fényben, pompában engedett felnőni két ily gyermeket, kiknek a sorsa annyira eltérő lesz. Ha mégis abban a korban lett volna Katalin, melyben a leányok férjhez mehetnek, talán akad rala a gyárüzlet fiatal hivatalnokai közül olyan, ki Katalin sorsát biztosítja s tisztességes helyzetet teremt a számára. De akkor Katalin még nagyon fiatal volt s még évekig kellett várni, mig férjhez menetelére gondolni lehetett. Romanez úr nem merte magára vállalni azt a felelősséget, hogy ezentúl is az ő felügyelete alatt maradjon e leányka. Katalin visszatért tehát a majorságba, hová Laura is követte barátnőjét néhány napra, míg ez új helyzetébe beletörődik.* Ha a Saint-Germainből Versaillesbe vezető útról jobbra letérve, ama mezei után haladunk, mely egy ritka erdős halom alatt kígyózik tova, egy malom mellett, egyszerre egy kis szűk völgyhöz érünk, melynek torkolatából kristálytiszta patak fakad. Az átelleni oldalon szelíd lejtős fensík húzódott, melyen a marly-le-roi-i gyönyörű erdőség terül e mögött rejlik Saint-James, balra s Aigremont, jobbra. Eme völgyön, mely egykor csupa költészet volt, most vasúti töltés vonul át, mely Versaillest Saint- Germain és Poissyvel köti össze s ama hadászati hálózatnak egy ágát képezi, mely minden nevezetesebb pontot egybekapcsol a székvárossal. A vasúton túl, a halom oldalában egy igénytelen majorság látszik, melynek átellenében terepszelvény mélyed be, melyből egyszerre Montagne falu emelkedik ki, míg a völgy másik oldalán Etang-la- Ville fekszik, Mareuil felé. A völgy ama bemélyedése, mely a majorsági épületeknek festői látványt kölcsönöz, a saint-germaini halmoktól Corneil, Sannois és Gratienig terjed s erdős magaslatok zárják be a kilátás határát. E majorságnál két különösség vonja magára a figyelmet: kövekből kirakott fal vette egészen körül, melyet csaknem mindenütt kúszónövényzet, jerikói lene, vadszőllő, iszalag borított; a másik különösség a központ, a tulajdonképi majorság, a régi téglaépület, melynek falaira a vadszőllő kapaszkodott föl, gyönyörű leveleivel szép díszítményt képezve az emelet ama négy ablaka fölött, mely a völgyre nyílt. (Folyt. köv.) 288 .