Fővárosi Lapok 1883. február (27-49. szám)
1883-02-14 / 37. szám
kezdte azt csókolni, és könyei patakként megeredtek. Csak most értette meg veszteségét. A maró keserűség és a vigasztalan egyedüllét érzése egyszerre ébredt fel benne az élettel. Az emberek már elmentek, az este már beköszöntött, és ő még mindig imádkozott és zokogott jóltevője sírján. Egyszerre női hangok hallatszottak mellette, melyek különös dolgokat juttattak tudtára. — Hogyne sírna, szegény.........A grófné semmit sem hagyott neki. — Végrendeletet nem irt a megboldogult,— felelt a másik.— Hogyne, hogyne sírna! Hiszen szegénynek egy fillérje sincs. Most egészen hajléktalan .... Mi lesz vele ? Ez már igazán nagy csapás! Natasa föltekintett. A közeli sírhalmon két öreg koldusasszony ült, azok közül, kik mindig ott vannak temetéseknél, s egymással beszélgetve, szánó tekintettel néztek az árvára. Natasa megijedve bánatának ilyetén magyarázatától, visszafutott a városba; de a vámsorompónál megállóit. . . Hova menjen? Vontatottan ment a házig, melyben oly boldog napokat töltött. A ház körül a törvény emberei sürögtek s a bejárónál várakozott egy szegény hivatalnokné. Tudni kell, hogy a temetésről visszatérve, a székváros első hölgyei gyűlésre jöttek össze. A gyűlés, természetesen, sóhajtásokkal nyílt meg, sajnálkozásokkal, betanult frázisokkal a földi dolgok múlandóságáról és lassan lassan az emberszólásra tért át. Kárhoztatták a grófnét a pór származásu leány iránti vonzalma miatt, kit a gróf leányából ismét a komornyik leányává tettek; elítélték esztelen neveltetését, beszéltek róla soha sem történt dolgokat és kérdezték egymástól: mi lesz most belőle? Nevelőnőnek nem való, mivel féktelen természetű; társalkodónőnek meg úgy sem. Egyik asszonyság magához vette volna, de éppen Pétervárra készült utazni. A másiknak nem voltak gyermekei, félt, hogy Natasa unalmasnak találna az életet nála. A harmadiknak voltak gyermekei, de ez féltette őket a rossz példától. A negyediknek alkalmatlan volt erre a házi berendezése. Szóval, mind visszautasították a leányt, a kinek néhány nap előtt a kedvét keresték, s ha nincs a szegény hivatalnokné, látása a szó teljes értelmében hajlék nélkül marad. A szegény hivatalnokné nem volt a gyűlésen, de jó szivű nő volt, s azért a kapunál várakozott. — Pavlovna Natália, — kérdés — bocsásson meg, hol fog ön lakni ezentúl ? — Nem tudom! — felelt Nátása. — Az istenért .... hogy lehet az ? Én nem vagyok gazdag, népes családom van, a férjemnek csekély a fizetése, de ha ön nem veti meg a szegény embert, nálunk meghúzódhatik. — Félek, hogy terhükre lennék, — akadozta Natasa. — Az isten áldja meg, mi félni való van ebben! Természetesen, ön sem akar sokáig nálunk maradni. Hanem úgy egy időre .... Amíg értesíthetik az örökösöket .... Ők bizonyosan nem hagyják el önt. — Az isten áldja meg önt! — mondá Natasa szomorúan és új otthona felé indult. A hivatalnokné valóban nem volt gazdag. Négy szobában lakott férjével és gyermekeivel, kik négyen voltak. A hivatalnok becsületes ember volt, s ezért szükséget kellett szenvednie. A legjobbik szobát, azt mely a konyha mellett volt, adták Nátásának. Ez a szoba alighanem még nyomorúságosabbul volt berendezve, mint a cselédszobák a grófi házban. Mikor Nátása a hivatalnoknéval beléje lépett, pléh gyertyatartóban sovány faggyúgyertya világította meg. Mezítlábas szolgáló készítette el az ágyat. Az ajtó mögül gyermeknyöszörgés hallatszott és az orosz szegénységtől elvárhatatlan tisztátlanság minden tárgynak valami szomorúan barátságtalan kinézést adott. Nátása minderre közönynyel nézett, minden külsőség mellékes volt ránézve. Elmerült magamagában, a fájdalmában élt úgy szólva. Sok nap múlt el szomorú egyformaságban. Némely barátnőitől hallott látása egy-két hideg sajnálkozó szót, másoktól még ezt sem. úgy látszott, mintha meghalt volna jótevőjével együtt. Előbbi vidámsága eltűnt. Nem volt többé gondatlan gyermek, hanem szenvedő lény, mely egyszerre kapja ki részét az élet minden csalódásaiból. Jóltevője sírján átlátta az élet hiábanvalóságát. A porba esve a földre, lélekben az éghez közeledett, imájával, a fellegek fölé emelkedett , és megkönnyebülten érezte magát. Első ifjúságának gondtalanságát csendes lelki békére változtatta, a sors akarata iránti szótlan megadásra. Azalatt a hivatalnok és a kormányzó nem egy ízben írtak a grófné örököseinek, segélyt kérve a nevelt leány számára. Hosszei biában való várakozás után a kormányzó látásához vitte a grófné rokonai legbőkezűbbikének ajándékát, egy száz rubeles bankjegyet. A fényes házat, melyben a grófné lakott, bérbeadták. A bútorokat és különféle tárgyakat Pétervárra követelték. Kevés idő múlva azt kezdték beszélni, hogy az örökösök pert kezdtek egymás közt. A ház lakók és felügyelet nélkül maradt. Lassan lassan romladozni kezdett s eljutott mai állapotába, de a per még mai napig sem ért véget. Mikor kiderült, hogy Nátására éppen semmi örökség sem néz, a hivatalnokné lassanként megváltoztatta bánásmódját irányában. Eltelt egy év a grófné halála óta, s a Nátása jelenléte valóban nagyon terhes lett a szegény családra. Ő maga is érezte ezt és minden módon segíteni igyekezett jóltevőinek, részt vett a háztartás gondjaiban, tanította a gyermekeket. Járni kezdett a piacra élelmiszereket vásárolni, de ezért csak szemrehányást kapott, mert nem tudta jól a szükségeseket megválasztani, és igen drágán fizetett meg mindent. A gyermekekkel sem tudott bánni, elkényeztette őket, ezért is kijutott neki. Jót tenni nem nehéz , kitartani nehéz benne. A hivatalnok felesége nem volt rossz asszony, de örökös harcba a sanyarú élettel, elvész a gyöngéd érzés, mely becset ad a jótettnek. Előhozakodott Nátása előtt az általános drágasággal, a nagy család szükségleteivel, sőt még azzal is, hogy a Nátása szobáját bérbe adhatná. Sokszor megdorgálta a férje az ilyen beszédért és ő siránkozó hangon felelt vissza, sopánkodva, hogy egy idegen elveszi a kenyeret a tulajdon gyermekei elől. Nátása hallotta szobájából ezeket a szóváltásokat, és elhatározta, hogy bármi történjék is, megszabadítja a szegény embereket magától. De miként ? Hova menjen ? Fölkereste ismerőseit, azokat akik hajdan sorsát irigyelték, és kérte, hogy adjanak neki valami helyet. Leereszkedőn fogadták, kérték, hogy menjen el máskor, ők mindent megkísértenek. De hely sehol sem akadt. És az idő csak múlt és a hivatalnokné türelmetlensége mindennap világosabb és durvább lett, s szegény látása helyzete elviselhetetlenebb. Szomorúan ment egyszer az utcán, lehajtott fővel; érezte, hogy már felesleges ezen a világon, nincs szüksége rá senkinek s csak terhére van annak a családnak, a mely befogadta. Az utcán találkozott azzal az öreg úrral, aki egyszer úgy feldicsérte az ő színpadi tehetségeit. Ez az öreg eredeti egy ember volt. Szinte egész vagyonát zenére költötte, noha maga nem értett a zenéhez. Unalmában zenekart állított fel magának a falun, és mint rendesen az orosz ember, aki egy eszmébe belefogódzik, minden egyébről megfeledkezett; a gazdasága fenekestül felfordult, de nem sokat gondolt vele. A muzsikák hegedültek, írnokok másolták a hangjegyeket; a szélesajkú gyermekek kijelöltettek fuvolára vagy klarinétra, a szélesvállúak fagotra. Pétervárról hangszereket és karmestert hozatott. Mindenuntalan össze-összehívta a szomszédjait, és úgy örült mint egy gyermek, mikor valahol, a lugasban, vagy a sürü berekben, mintegy váratlanul egyszerre csak felhangzott a nyitánya a Bagdadi Kalifának, vagy a Toledoi Vakoknak. De lassan a házi művészek nevelésével oly rossz lábra jutott a borjúnevelés és az egész gazdaság, hogy zenekarát kénytelen volt értékesíteni. Eladni nem akarta, noha szép árt ajánlottak fel értte, tehát utazott velük városról városra, átengedte zenészeit bálokra, színházakba , s a kapott pénzzel tartotta embereit s magát. (Folyt, köv.) A mai filharmóniai hangverseny. (Február 14.) A redoute termei, a farsang lezajlott táncáradata után, ma este újra az abszolút zene múzsájának nyílnak meg. A hál szépei ezúttal ülni fognak,de nem petrezselymet árulva, hanem Szent Cecilia hangszerből kinőtt virágaiban gyönyörködve), s helyettük a vonók fognak táncolni a költészet rhytmikus szolgálatában. A mai műsor változatosan van összeállítva, egymástól lényegesen eltérő zeneköltők műveiből, hogy különféle zeneirányok kedvelői egyaránt ki legyenek elégítve. Hallani fogjuk a zene klasszikus múltjának legnagyobb héroszát, felöltöztetve egy újabb mester ragyogó hangszerelésében, a köztünk élő Liszt arrangementjában, ki maga ugyan a tréfásan úgynevezett »jövő zenéjé«-hez tartoznék, de a múltak zenehőseinek oly igaz tisztelője, hogy akár Beethovent, akár Schubertet látja el új zenei mezzel, nagyon vigyáz rá, hogy egyszersmind ki ne vetkőztesse őket saját benső lényükből. Hallani fogjuk az élők közül Goldmarkot, e keleties hangulatoktól áthatott mai zeneköltőt, az aligmúlt holt halhatatlanjai közül pedig Schumannt, a zenei romantika e sajátszerű képviselőjét, kit szenvedély és álmodozás oly igazi költővé tettek. Nagyon helyes, ha e zenekari hangversenyek műsora nem szenved a zenei felekezetesség egyoldalúságában. Nem egyes, tán uralkodó irányt kell itt szolgálni, hanem minden irányból visszatükrözni a szépet és jót. Az ily hangverseny is, mint a drágakő, akkor ér legtöbbet, ha sok szint játszik. A fő az, hogy ami e szint csillogtatja, szolid, hamisítatlan legyen. Az első szám a Goldmark »Sakuntala« nyitánya lesz. Ismeretes már évek óta, mert még az öreg JennierFerenc neuiuiaina amuarmonikusok utján aiutui, midőn még nem is volt redoute-unk s a hangversenyeket délben a nemzeti színházban tartották. Fiatal lélek, élénk képzelem munkája, mely hangjaiban sok szépet ad vissza a keletindiai hires drámai költemény szelleméből. Meleg dallamosság, keleties kolorit, ragyogó áradozás jellemzik. Meg van már benne az egyéni bélyeg, mely a költő későbbi műveiben határozottabb jelleget öltött. Lesz a hangversenynek »új ember«-e is: Brodszky tanár, kinek eddig nálunk a nevét is kevesen hallották. Orosz művész, ki a bécsi zenedében növekedett s Hellmesberger tanár egyik legkitűnőbb tanítványa volt. Külföldön, kivált saját honában, sokra becsülik. Az ő külön műsora is különféleséget képvisel. Oly darabokat választott, melyek művészetének minden oldalát élénk színben tüntethetik föl. A nálunk még ma is ismeretlen orosz Csajkofszkij (orosz költő) hegedűversenyében a virtuóz nehézség játszi legyőzésével kell hatnia. Sarasate »Spanyol táncai«-ban, (melyet mi a redoute-ban magától Sarasate-től hallottunk, déli hevet, életkedvet és pörgő elevenséget mutatnia; a régi jó Spohr »adagio«-jában pedig a nyugodt nemes előadás, énekszerűség és széles hang poézisét. Mindezzel mélyen be kell vésnie művészetét a közönség kedélyébe, hogy aki pár nap múlva jó, a máris világhírre kapott fiatal Ondricsek hegedűje el ne feledtesse. Élénk érdeklődéssel várhatjuk mind a két művészt. De nem kevesebbel azt a művet sem, mely a mai műsorban harmadik helyen áll: Beethoven b-dúr triójának Liszt Ferenc által hangszerelt »andante cantabile«-aht. E himnuszszerű »zöngemény« ama nemes egyszerűségében, amint eredetileg meglldilUltj ILioglictpUlctg IvJiillttCcUlJctUUJ l/UJCllCuL, 1J11I1U.UI1 fenkölt érzéstől mélyen áthatott lelkét. Liszt, midőn hangszerekre írta át, nem a saját dicsőségén kívánt lendíteni, hanem épp a Beethoven dicsőségének hódolt oly áhítattal, mint egy jó pap az oltárnál. Ez az áttétel ugyanis Lisztnek a Beethoven százados ünnepére (karra, zenekarra s magánszólamokra) írt széles terjedelmű kantátéjának zenekari bevezetését képezi. Midőn dicsőíteni kívánta a zenei Olympus eddigi legnagyobb hősét, úgy találta helyénvalónak, hogy az maga szóljon először a maga dicsőségéért, s ő csak tolmácsolója legyen a polyphonia szélesebb nyelvén. Néhány oly bevezető ütem után, melyekben rögtön ráismerünk a Liszt mesteri kezére, a lélekből áradó dallam fúvó hangszerek öbléből kerekedik elénk, majd több (mindig élénkebb menetű) változat után hatalmas föllendülésre kap s utóbb elhaló pianóban hangzik el. Liszt művészien tudta itt párosítani saját geniális hangszerelési képességét azzal a követeléssel, hogy mégis a Beethoven szellemének igazi interpretálója maradjon. A műsor záradéka a Schumann Róbert c-dúr szinfoniája (61. mű) lesz. E mű oly rég letűnt nálunk a filharmonikusok műsoráról, hogy igen sok hallgatója új fog lenni. A kamarai tiszta irály kedvelői, kik nem keresnek minden ütem mögött programmot, zenefestést, örömüket fogják lelni hallásában. Mikor Schumann ezt írta, tevékenysége delén állt. Nem volt még disharmonia kevélyvilágában. Amint mondani szokták : egyik leghozzáférhetőbb szinfoniai terméke. Első részének pathetikus kezdete, lassan léptető hatnegyedével s a rézfúvókon felzúduló thémájával, rögtön a Beethoven sphaerái felé látszik emelkedni. Az első théma a második és utolsó részben is fel van használva Folytatás a mellékleten: 238