Fővárosi Lapok 1883. február (27-49. szám)

1883-02-14 / 37. szám

kezdte azt csókolni, és könyei patakként megeredtek. Csak most értette meg veszteségét. A maró keserű­ség és a vigasztalan egyedüllét érzése egyszerre éb­redt fel benne az élettel. Az emberek már elmentek, az este már beköszöntött, és ő még mindig imádko­zott és zokogott jóltevője sírján. Egyszerre női hangok hallatszottak mellette, melyek különös dolgokat juttattak tudtára. — Hogy­ne sírna, szegény.........A grófné semmit sem hagyott neki. — Végrendeletet nem irt a megboldogult,— felelt a másik.— Hogyne, hogyne sírna! Hiszen szegénynek egy fillérje sincs. Most egészen hajléktalan .... Mi lesz vele ? Ez már igazán nagy csapás! Natasa föltekintett. A közeli sírhalmon két öreg koldusasszony ült, azok közül, kik mindig ott vannak temetéseknél, s egymással beszélgetve, szánó tekintettel néztek az árvára. Natasa megijedve bánatának ilyetén magyará­zatától, visszafutott a városba; de a vámsorompónál megállóit. . . Hova menjen? Vontatottan ment a házig, melyben oly boldog napokat töltött. A ház körül a törvény emberei sürögtek s a bejárónál vára­kozott egy szegény hivatalnokné. Tudni kell, hogy a temetésről visszatérve, a székváros első hölgyei gyűlésre jöttek össze. A gyűlés, természetesen, sóhajtásokkal nyílt meg, sajnálkozá­sokkal, betanult frázisokkal a földi dolgok múlandó­ságáról és lassan lassan az emberszólásra tért át. Kár­hoztatták a grófnét a pór származásu leány iránti von­zalma miatt, kit a gróf leányából ismét a komornyik leányává tettek; elítélték esztelen neveltetését, be­széltek róla soha sem történt dolgokat és kérdezték egymástól: mi lesz most belőle? Nevelőnőnek nem való, mivel féktelen természetű; társalkodónőnek meg úgy sem. Egyik asszonyság magához vette volna, de éppen Pétervárra készült utazni. A másiknak nem vol­tak gyermekei, félt, hogy Natasa unalmasnak találna az életet nála. A harmadiknak voltak gyermekei, de ez féltette őket a rossz példától. A negyediknek alkal­matlan volt erre a házi berendezése. Szóval, mind visszautasították a leányt, a kinek néhány nap előtt a kedvét keresték, s ha nincs a szegény hivatalnokné, látása a szó teljes értelmében hajlék nélkül marad. A szegény hivatalnokné nem volt a gyűlésen, de jó szivű nő volt, s azért a kapunál várakozott. — Pavlovna Natália, — kérdés — bocsásson meg, hol fog ön lakni ezentúl ? — Nem tudom! — felelt Nátása. — Az istenért .... hogy lehet az ? Én nem vagyok gazdag, népes családom van, a férjemnek cse­kély a fizetése, de ha ön nem veti meg a szegény em­bert, nálunk meghúzódhatik. — Félek, h­ogy terhükre lennék, —­ akadozta Natasa. — Az isten áldja meg, mi félni való van ebben! Természetesen, ön sem akar sokáig nálunk maradni. Hanem úgy egy időre .... A­míg értesíthetik az örö­kösöket .... Ők bizonyosan nem hagyják el önt. — Az isten áldja meg önt! — mondá Natasa szomorúan és új otthona felé indult. A hivatalnokné valóban nem volt gazdag. Négy szobában lakott férjével és gyermekeivel, kik négyen voltak. A hivatalnok becsületes ember volt, s ezért szükséget kellett szenvednie. A legjobbik szobát, azt mely a konyha mellett volt, adták Nátásának. Ez a szoba aligha­nem még nyomorúságosabbul volt beren­dezve, mint a cselédszobák a grófi házban. Mikor Nátása a hivatalnoknéval beléje lépett, pléh gyertyatar­tóban sovány faggyúgyertya világította meg. Mezítlá­­bas szolgáló készítette el az ágyat. Az ajtó mögül gyermeknyöszörgés hallatszott és az orosz szegénység­től elvárhatatlan tisztátlanság minden tárgynak valami szomorúan barátságtalan kinézést adott. Nátása mind­erre közönynyel nézett, minden külsőség mellékes volt ránézve. Elmerült magamagában, a fájdalmában élt úgy szólva. Sok nap múlt el szomorú egyformaságban. Né­mely barátnőitől hallott látása egy-két hideg sajnál­kozó szót, másoktól még ezt sem. úgy látszott, mintha meghalt volna jótevőjével együtt. Előbbi vidámsága eltűnt. Nem volt többé gon­datlan gyermek, hanem szenvedő lény, mely egyszerre kapja ki részét az élet minden csalódásaiból. Jólte­­vője sírján átlátta az élet hiábanvalóságát. A porba esve a földre, lélekben az éghez közeledett, imájával, a fellegek fölé emelkedett , és megkönnyebülten érezte magát. Első ifjúságának gondtalanságát csen­des lelki békére változtatta, a sors akarata iránti szót­­lan megadásra. Azalatt a hivatalnok és a kormányzó nem egy ízben írtak a grófné örököseinek, segélyt kérve a ne­velt­ leány számára. Hosszei biában való várakozás után a kormányzó látásához vitte a grófné rokonai legbő­­kezűbbikének ajándékát, egy száz rubeles bankjegyet. A fényes házat, melyben a grófné lakott, bérbeadták. A bútorokat és különféle tárgyakat Pétervárra köve­telték. Kevés idő múlva azt kezdték beszélni, hogy az örökösök pert kezdtek egymás közt. A ház lakók és felügyelet nélkül maradt. Lassan lassan romladozni kezdett s eljutott mai állapotába, de a per még mai napig sem ért véget. Mikor kiderült, hogy Nátására éppen semmi örökség sem néz, a hivatalnokné lassanként megvál­toztatta bánásmódját irányában. Eltelt egy év a grófné halála óta, s a Nátása jelenléte valóban nagyon terhes lett a szegény családra. Ő maga is érezte ezt és minden módon segíteni igyekezett j­ólte­vőinek, részt vett a háztartás gondjaiban, tanította a gyermekeket. Járni kezdett a piacra élelmi­szereket vásárolni, de ezért csak szemrehányást kapott, mert nem tudta jól a szükségeseket megválasztani, és igen drágán fizetett meg mindent. A gyermekekkel sem tudott bánni, elkényeztette őket, ezért is kijutott neki. Jót tenni nem nehéz , kitartani nehéz benne. A hivatalnok felesége nem volt rossz asszony, de örökös harcba a sanyarú élettel, elvész a gyöngéd érzés, mely becset ad a jótettnek. Előhozakodott Nátása előtt az általános drágasággal, a nagy család szükségleteivel, sőt még azzal is, hogy a Nátása szobáját bérbe ad­hatná. Sokszor megdorgálta a férje az ilyen beszédért és ő siránkozó hangon felelt vissza, sopánkodva, hogy egy idegen elveszi a kenyeret a tulajdon gyermekei elől. Nátása hallotta szobájából ezeket a szóváltá­sokat, és elhatározta, hogy bármi történjék is, meg­szabadítja a szegény embereket magától. De miként ? Hova menjen ? Fölkereste ismerőseit, azokat a­kik hajdan sorsát irigyelték, és kérte, hogy adjanak neki valami helyet. Leereszkedőn fogadták, kérték, hogy menjen el máskor, ők mindent megkísértenek. De hely sehol sem akadt. És az idő csak múlt és a hiva­talnokné türelmetlensége mindennap világosabb és durvább lett, s szegény látása helyzete elvisel­hetetlenebb. Szomorúan ment egyszer az utcán, lehajtott fővel; érezte, hogy már felesleges ezen a világon, nincs szüksége rá senkinek s csak terhére van annak a családnak, a mely befogadta. Az utcán találkozott azzal az öreg úrral, a­ki egyszer úgy feldicsérte az ő színpadi tehetségeit. Ez az öreg eredeti egy ember volt. Szinte egész vagyonát zenére költötte, noha maga nem értett a zenéhez. Unalmában zenekart állí­tott fel magának a falun, és mint rendesen az orosz ember, a­ki egy eszmébe belefogódzik, minden egyéb­ről megfeledkezett; a gazdasága fenekestül felfordult, de nem sokat gondolt vele. A muzsikák hegedültek, írnokok másolták a hangjegyeket; a szélesajkú gyer­mekek kijelöltettek fuvolára vagy klarinétra, a széles­­vállúak fagotra. Pétervárról hangszereket és karmes­tert hozatott. Mindenuntalan össze-összehívta a szom­szédjait, és úgy örült mint egy gyermek, mikor vala­hol, a lugasban, vagy a sürü berekben, mintegy várat­lanul egyszerre csak felhangzott a nyitánya a Bag­­dadi Kalifának, vagy a Toledoi Vakoknak. De lassan a házi művészek nevelésével oly rossz lábra jutott a borjúnevelés és az egész gazdaság, hogy zenekarát kénytelen volt értékesíteni. Eladni nem akarta, noha szép árt ajánlottak fel értte, tehát utazott velük város­­­­ról városra, átengedte zenészeit bálokra, színházakba , s a kapott pénzzel tartotta embereit s magát. (Folyt, köv.) A mai filharmóniai hangverseny. (Február 14.) A redoute termei, a farsang lezajlott táncára­data után, ma este újra az abszolút zene múzsájának nyílnak meg. A hál szépei ezúttal ülni fognak,­­de nem petrezselymet árulva, hanem Szent Cecilia hang­szerből kinőtt virágaiban gyönyörködve), s helyettük a vonók fognak táncolni a költészet rhytmikus szol­gálatában. A mai műsor változatosan van összeállítva, egy­mástól lényegesen eltérő zeneköltők műveiből, hogy különféle zeneirányok kedvelői egyaránt ki legyenek elégítve. Hallani fogjuk a zene klasszikus múltjának legnagyobb héroszát, felöltöztetve egy újabb mester ra­gyogó hangszerelésében, a köztünk élő Liszt arrange­­mentjában, ki maga ugyan a tréfásan úgynevezett »jövő zenéjé«-hez tartoznék, de a múltak zenehőseinek oly igaz tisztelője, hogy akár Beethovent, akár Schuber­tet látja el új zenei mezzel, nagyon vigyáz rá, hogy egyszersmind ki ne vetkőztesse őket saját benső lé­nyükből. Hallani fogjuk az élők közül Goldmarkot, e keleties hangulatoktól áthatott mai zeneköltőt, az aligmúlt holt halhatatlanjai közül pedig Schumannt, a zenei romantika e sajátszerű képviselőjét, kit szen­vedély és álmodozás oly igazi költővé tettek. Nagyon helyes, ha e zenekari hangversenyek műsora nem szenved a zenei felekezetesség egyoldalú­ságában. Nem egyes, tán uralkodó irányt kell itt szol­gálni, hanem minden irányból visszatükrözni a szépet és jót. Az ily hangverseny is, mint a drágakő, akkor ér legtöbbet, ha sok szint játszik. A fő az, hogy a­mi e szint csillogtatja, szolid, hamisítatlan legyen. Az első szám a Goldmark »Sakuntala« nyitá­nya lesz. Ismeretes már évek óta, mert még az öreg Jennier­­F­erenc neuiuiaina amuarmonikusok utján aiutui, midőn még nem is volt redoute-unk s a hangversenye­ket délben a nemzeti színházban tartották. Fia­tal lélek, élénk képzelem munkája, mely hangjaiban sok szépet ad vissza a keletindiai hires drámai költe­mény szelleméből. Meleg dallamosság, keleties kolorit, ragyogó áradozás jellemzik. Meg van már benne az egyéni bélyeg, mely a költő későbbi műveiben határo­zottabb jelleget öltött. Lesz a hangversenynek »új ember«-e is: Brod­­szky tanár, kinek eddig nálunk a nevét is kevesen hallották. Orosz művész, ki a bécsi zenedében növe­kedett s Hellmesberger tanár egyik legkitűnőbb tanít­ványa volt. Külföldön, kivált saját honában, sokra becsülik. Az ő külön műsora is különféleséget képvi­sel. Oly darabokat választott, melyek művészetének minden oldalát élénk színben tüntethetik föl. A nálunk még ma is ismeretlen orosz Csajkofszkij (orosz költő) hegedűversenyében a virtuóz nehézség játszi legyőzé­sével kell hatnia. Sarasate »Spanyol táncai«-ban, (melyet mi a redoute-ban magától Sarasate-től hal­lottunk,­ déli hevet, életkedvet és pörgő elevenséget mutatnia; a régi jó Spohr »adagio«-jában pedig a nyugodt nemes előadás, énekszerűség és széles hang poézisét. Mindezzel mélyen be kell vésnie művészetét a közönség kedélyébe, hogy a­ki pár nap múlva jó, a már­is világhírre kapott fiatal Ondricsek hegedűje el ne feledtesse. Élénk érdeklődéssel várhatjuk mind a két művészt. De nem kevesebbel azt a művet sem, mely a mai műsorban harmadik helyen áll: Beethoven b-dúr triójának Liszt Ferenc által hangszerelt »andante cantabile«-aht. E himnuszszerű »zöngemény« ama nemes egyszerűségében, a­mint eredetileg meg­lldilUltj ILioglictpUlctg IvJiillttCcUlJct­UUJ l/UJCllCuL, 1J11I1U.UI1 fenkölt érzéstől mélyen áthatott lelkét. Liszt, midőn hangszerekre írta át, nem a saját dicsőségén kívánt lendíteni, hanem épp a Beethoven dicsőségének hódolt oly áhítattal, mint egy jó pap az oltárnál. Ez az átté­tel ugyanis Lisztnek a Beethoven százados ünnepére (karra, zenekarra s magánszólamokra) írt széles ter­jedelmű kantátéjának zenekari bevezetését képezi. Midőn dicsőíteni kívánta a zenei Olympus eddigi leg­nagyobb hősét, úgy találta helyén­valónak, hogy az maga szóljon először a maga dicsőségéért, s ő csak tolmácsolója legyen a polyphonia szélesebb nyelvén. Néhány oly bevezető ütem után, melyekben rögtön rá­ismerünk a Liszt mesteri kezére, a lélekből áradó dal­lam fúvó hangszerek öbléből kerekedik elénk, majd több (mindig élénkebb menetű) változat után hatal­mas föllendülésre kap s utóbb elhaló pianóban hang­zik el. Liszt művészien tudta itt párosítani saját ge­­niális hangszerelési képességét azzal a követeléssel, hogy mégis a Beethoven szellemének igazi interpre­­tálója maradjon. A műsor záradéka a Schumann Róbert c-dúr szinfoniája (61. mű) lesz. E mű oly rég letűnt nálunk a filharmonikusok műsoráról, hogy igen sok hallgatója új fog lenni. A kamarai tiszta irály kedvelői, kik nem keresnek minden ütem mögött programmot, zenefes­tést, örömüket fogják lelni hallásában. Mikor Schu­mann ezt írta, tevékenysége delén állt. Nem volt még disharmonia kevélyvilágában. A­mint mondani szok­ták : egyik leghozzáférhetőbb szinfoniai terméke. Első részének pathetikus kezdete, lassan léptető hat­negye­dével s a rézfúvókon felzúduló thémájával, rögtön a Beethoven sphaerái felé látszik emelkedni. Az első théma a második és utolsó részben is fel van használva Folytatás a mellékleten: 238

Next