Fővárosi Lapok 1883. március (50-75. szám)

1883-03-04 / 53. szám

kezdett sírni, hol a saját leányára pillantva, ki még folyvást mozdulatlan állapotban feküdt ágyán, hol pe­dig a Laura, kedves, részvétet kifejező arcára. — Mi megmentjük őt, anyókám, — mondá Laura. — Én nem hagylak el téged többé; egészen az én kedves Katalinomnak szentelem magamat. Ne­­ csüggedjünk, Jacqueline, isten megsegít minket. S a fiatal nő egész buzgalommal s a nők termé-­­­szetes ügyességével vette át a beteg ápolásának gond-­­­jait. Az orvosok jöttek-mentek, mindenről intézkedve volt, a­mi a lányka fölüdítésére szükségesnek látszott.­­ Hogy Katalin várjon érezte-e ösztönszerűleg e kebel­barátnőjének a jelenlétét, ki tudná azt megmondani ? Annyi bizonyos, hogy az orvosoknak sikerült visszaadni az életet az ideggörcsök által megzsibbadt testnek s a veszély elmúlt. De mindamellett még egész hónapon át tartott folytonos áldozatkész gondosko­dásra volt szükség míg e mélyen lesújtott lélek újra felüdülhetett. Laura bámulatos türelmet és szívósságot tanú­sított. A tiszta, önzetlen barátság különös erőt kölcsön­zött mind testének, mind lelkének. Tény, hogy Jacqueline és Laura adták Katalint az életnek vissza. Az 1882-dik év február havának elején rendkí­vül szépek voltak a napok s az enyhe nap verőfénye árasztotta el a majorsági lak homlokzatát. Az emeleten némi változás történt. A boudoirt rendezték be Katalinnak a szobájául, Jacqueline a leánya szobáját használta hálásra, Laura pedig a sa­ját szobáját tartotta meg. Katalin lassankint visszanyerte testi és lelki erejét; de nagy változáson ment át; nagyon megfo­gyott s hajában számos ősz szál mutatkozott s még mindig szép arcán a mély szomorúság köde borongott, mely misztikus jelleget kölcsönzött annak. Ama, vér­­tanuságot szenvedett szüzekhez hasonlított ő, kiket a festőművészet halhatatlanná tett. A kereveten pihenve Katalin, közel a nyitott ablakokhoz, a mező ama fűszeres illattát szíva be, a melyet csak azok éreznek igazán, kik valóban sze­­­­retik a mezei életet, — tej testvérének kezét kezében­­ tartotta. Végtelen gyöngéd tekintettel nézve Laurát.­­ E pillanatban a két leány egyedül volt. — Laura, — susogta Katalin, — én újabb há-, fával tartozom neked. Meg akartam halni s te meg-­­ mentettél. Engedd meg, hogy föltárjam előtted szí­vemnek a titkát. Hadd mondhassam el neked, mily sivárrá vált életem, melyet egy nap a szerelem érzete oly széppé varázsolt, noha azt hittem, soha sem fo­gom azt érezni. Pillanatig azt reméltem, hogy feleség és anya lehetek, de isten nem akarta ezt. Figyel reám, hallgasd meg vallomásomat.­­ És Katalin, az ő kedves hangján, elmondta ba­rátnőjének, mennyire szerette ő DAllon Károlyt s ez is mily gyöngéden érzett iránta; elmondta két szív­nek a reményeit, melyeket ama végzetes éjjel atyjá­nak keze semmisített meg. — Én azt írtam neki, hogy ne jöjjön el, nem azért, mintha miatta aggódtam volna, de mert mint magad is tudhatod, nem lehetett volna szü­leim előtt felfedezni, miért megyek ki éjjel. Sze­rencsétlenségünkre, Károly nem akart engedni ama kérelmemnek, hogy várjon holnapig. Hogy miért nem, azt én nem tudhatom. De tudni akarom azt s számí­tottam rád, édes Laura, hogy felleplezhessük a lep­let a drámának e részéről is. — Mindent megteszek, a­mit óhajtasz, ked­ves nővér. — Mindent elbeszéltem múltamról, kedves nővér. Örökre a szivembe van ez zárva s óhajtanám, hogy soha többé, sem én sem te, ne térnénk e kínos tárgyra vissza. De habár boldogságom elenyészett a múltban, annak emléke végett, a­kit jegyesemnek tekinthettem, jövőmet a munkásságnak és áldozatkészségnek szen­telem. Pillanatra arról gondolkoztam, hogy zárdába temetem magamat. De van nekem még anyám és szí­vem is sokkal inkább el van foglalva egy kedves kép­pel, semhogy kizárólag istennek szentelhessem min­den gondolatomat.’ Ha feleség nem lehettem, anya akarok lenni, anyja mindamaz apró lényeknek, a­kik zsenge korukban, akár szüleik szegénysége, akár ezek­nek hanyagsága miatt kellő anyai gondban nem része­sülhetnek. Megértettél-e te engem ? — Bizonynyal, édes barátnőm, te gyermekápoló intézetet akarsz alapítani. Azt: e faluban menedékhelyet akarok nyitni mind ama kis angyaloknak, a kiknek erre szükségük van; látni akarom őket, a­mint közelemben növeked­nek s azt akarom, — tévé utána halkan — hogy ta­nuljanak meg elégültek lenni amaz állapotban, a mely­ben születtek s legyenek becsületesek és éljenek köte­lességeiknek. — Én tökéletesen megértettem nemes gondol­kozásmódodat s teljes szivemből helyeslem azt. — Rá kell bírnunk anyámat, hogy hagyjuk el e majorságot. Ha eladjuk mindazt, a­mivel bírunk, azt hiszem, minden szükségletünket fedezhetjük. — Minden esetre, édes Katalin. Mi mindent el fogunk követni, hogy óhajod megvalósulhasson. Csak gyógyulj meg mielőbb. — Az új reménység lesz a legjobb gyógyszer, kedves barátnőm, az én fölüdülésemre. * A törvényszék megtartotta a vizsgálatot, mely­nek eredménye következő volt: D’Allen Károly csakugyan kapott sürgönyt, mely őt századosi rangfokozatra előléptetéséről értesí­tette. Miután ő­ gyakran nyilvánította amaz óhaját, vajha részt vehetne valamely hadjáratban, egy ezre­des, ki e fiatal ember iránt nagyon érdeklődött, rá­bírta a minisztert, hogy a­midőn őt századossá kine­vezte, rendelje őt Algírba vagy Tuniszba. Károly nagyon meg volt hatva a sürgöny véte­lekor. Katalin iránt mind inkább fokozódó szenve­délye egészen elfeledtető vele, hogy amaz óhaja meg­valósítása végett kérelmet nyújtottak be mellette. Ez uj helyzet felől akarta ő értesíteni Katalint, s a sürgető körülmények miatt akarta viszonyukat mielőbb tisztába hozni s Katalint még amaz éjjel értesíteni, nem is képzelve, hogy a leányka nem lesz képes az éji találkozáson megjelenni. Miután a fiatal­­ ember Párisban gyorsan elvégző ügyeit, az esti tíz órakor induló vonattal visz­­szatért. Azonban a­helyett, hogy St. Germainbe ment volna, időt vélt nyerhetni az által, ha Reuilban kiszáll s a marly-le-royi lóvonatu vasutat használja föl. On­nan hamar eljuthatott gyalog a majorsághoz a kitű­zött órára. A kerítéshez jutva, a falon egy rést talált, melyet kúszó növények takartak s ezen át hatolt a kertbe. Ekkor kezdtek az­s ebek morogni és csaholni, fölébresztve Larue Pétert, ki az ebek vonításakor tol­vajt gyanított és Jacquelinenek minden esdeklése mel­lett is, fölkapta fegyverét, kinyitotta az ajtót s kilőtt amaz irányban, a merről az ebek csaholását hallotta. A véletlen okozta, hogy Károly nem térvén haza St. Germainbe, nem kaphatta meg Katalinnak a vá­laszát ; épp úgy a véletlenségnek tulajdonítható, hogy a Larue Péter fegyverének golyója a fiatal tiszt meg­élője lett. A Katalin és Károly szűzies szerelmének titkát kegyeletesen megőrizte a törvényszék.­­ A részleteket bizalmasan közölték Romanez úrral és Laura ekkor értesíthette barátnőjét, a szo­morú történetnek még nem ismert részleteiről. A majorság, mely időközben a Larue Péter tu­lajdona lett s egyéb vagyona eladásra került. Katalin és Laura a faluban vettek egy házat, nem messze a templomtól, melyet aztán saját ízlésük szerint rendez­tek be. Egy hónappal később a Szent­ Károly-menedék­hely ajtai megnyíltak a gyermekeknek és Katalin meg­kezdte anyai magasztos szerepét, melynek életét szen­telte. Ebben keres kárpótlást. Feledni nem lesz ké­pes, de legalább enyhülést talál a kegyeletes vissza­emlékezésben. A váltótörvényszék. (Rajz.) Ott áll egy kaszárnyaszerű komor, háromemele­tes épület a bálvány-utca és főút sarkán. Megvakult, kékbe és vörösbe játszó ablakai sötéten tekintenek le a zakatoló zárszekerek, zörgő bérkocsik és rohanó üzér­nép által megélénkített utcákra. Ez ablakok mögül nem látunk mosolygó gyer­mek­arcokat, fehér reggeli patyolatba burkolt, sürgő háziasszonyt előtűnni; legfölebb egy ásítozó, barna átillás hivatalszolga mutatkozik reggel az ablaknál, a­ki úgy immel-ámmal motoz a kezében tartott hivata­los tollseprővel és úgy tesz, mintha takarítana. Oh, hogy nincs jussa a jó Cenci néninek ahhoz, hogy ide jöjjön és megmutassa ennek a léha embernek, hogy mi az a gyökeres takarítás ! Az óra kilencet üt. A csöndes, komor épület hosszú folyosói megnépesülnek, a deszkával bevont lépcsők kopognak a rohanó léptektől, sietős itt a dolga mindenkinek. Az iktatóban, kiadóban ott ülnek már a hivatalnokok, a kijáró kabát ott csüng a fogason, csekély a fizetés, ne vássa azt a durva faszék és fel­­pattogzott zöld asztal kérge. Csupa ismerős arcok, hosszú évek során úgy megszokja őket az ember, mint valami hivatalos bútordarabot és ha egyszer egy bi­zonyos széken nem egy bizonyos alakot lát az ember, akkor bizonyos, hogy ez az ember meghalt és csak valószínű, hogy talán­­ előléptették. Mint mikor a harangütésre megindulnak egy óriási gyártelep ezernyi kerekei, a hivatalos óra üté­sére úgy indul mozgásba a hazai igazságszolgáltatás egyik óriási gépezete, mely ez ódon épületbe van el­helyezve. Ha a hajdú­nánási zabliteráns elsején nem szál­lítja a megvett zabot és másodikán nem érkezik vál­l—«a» tójára födezet, ha a félegyház-ágotai szatócsot egy éjjel kirabolják és másnap nem tud fizetni, a pesti nagykereskedő viszi azt a zöld papírszeletet a fiská­lisához, a ki neki áll a szárnysegédjeivel egy előre ki­nyomatott blanquett-nek, melyen meg van minden, csak a nevet és számokat kell beleírni és készen van a por. Magyarország egész kereskedelmi hitel- és pénzforgalmának itt van a gyúpontja. A szolnoki kaszár­nya, a szegedi gáterődítés, a hadház-kaszaéri szárny­­vasút vállalkozói, a sóházi paraszt-szücs mind a buda­pesti kir. kereskedelmi és váltótörvényszék illetősége alá tartozik, mihelyest a váltóra rá van írva, hogy »fize­tendő Budapesten,« vagy mihelyt a pesti hitelező gyá­ros vagy nagykereskedő beírja az adósa nevét a maga rendesen vezetett könyveibe. Óriási munkát végez ez a törvényszék, a­miről különben az ügydarabok száma tanuskodhatik legin­kább. Mert itt a számok beszélnek. Számok nélkül el nem igazodhatnék senki ebben a papiros-rengetegben. Minden beadvány, mely az igtatató-hivatalba érkezik, számot kap a megfelelő évszám mellé és ez a szám szol­gál cicerone gyanánt az iratcsomók vadonában.Az igta­­tóban csak elkiáltja magát a fiskális úr szárnysegédje, hogy­ »Kohn Abrahám contra Kapufélia János és tár­sai« és az igtató ur előveszi a vastag bőrkötésű könyvet, egyet-kettőt fordít a nevek és számok halmazában és hallatszik rá a mogorva válasz, hogy »29,718.« Az igtató urak és a vidéki postamesterek — közmondás szerint — állandóan rosszkedvűek. Azzal a számmal azután elmegy a fürge adla­­tus ur a kiadóba, megtudja, hogy »kézbesítve« van-e alpereseknek a »NI példány,« hogy »van-e veszély?« hogy a »neheztelt elsőbirósági ítélet,« meglett-e vál­toztatva, vagy helyben hagyatott a tekintetes királyi Tábla által, és mit mondott a nagyméltóságú kir. Curia a »napnál világosabb sérelem« láttára. A biró urak külön szobákban dolgoznak a nagy­reményű jegyző urakkal és csak referálás alkalmával vannak együtt kollegáikkal a közös tanácsülésben. Magukkal a pörös felekkel soha sem találkoznak, ha­csak valamelyiknek »fő, pót, becslő, felfedező.« vagy egyébb esküt nem kínál az ellenfél, vagy »ítél oda« a tek. kir. törvényszék, mely esetben az esküt a biró úr magánszobájában teszi le a fél, szivére tett jobb kézzel. Igen kemény és szigorú forma az az írásbeliség. A biró urak a fakó papiros betűihez vannak kötve, melyekből szintén nem a pörlekedő felek, hanem a »pörben vallott« ügyvéd urak csodabogár-stílusa és agyafúrt okoskodása látszik ki. Pedig mennyire más­kép volna az, ha a tekintetes kir. törvényszék közvet­lenül érintkezhetnék a felekkel! Az igazságérzet mindig bizonyos biztosságot kölcsönöz az embereknek, míg a hazugság a legmerészebb formában is magán viseli a rossz lelkiismeretből folyó ingadozás, ellen­mondásoktól rettegő habozás bélyegét. Sokszor egy elejtett szó, egy ügyesen alkalmazott keresztkérdés, egy gyors elpirulás is elég volna ahhoz, hogy a bírót tájékozza, míg így a legegyszerűbb kérdést is bonyo­lulttá tudja tenni az ügyvéd urak csűrése-csavarása,­­ merész tagadások, vakmerő túlzások, az a szemkáp­ráztató játék a paragrafusok ezreivel, a­miben a kör­mönfont ügyvédek valóban remekelni tudnak. Az írásbeliség rendszerének főelve: a­mi nincs az iratokban, az nem existál, nincs a világon. E szigorú elvhez kell tartani magát bírónak és bárha a méltá­nyosság és magán értesül mást sugalnak is,neki a fakó papiros gubancos betűihez és a rideg paragrafusok kategoricus értelméhez kell tartania magát a mikor »Ő Felsége a király nevében ítéltetik.« Különben az írásbeliség, szóbeliség és közvet- Folytatás a mellékleten. — 336

Next