Fővárosi Lapok 1883. március (50-75. szám)
1883-03-04 / 53. szám
kezdett sírni, hol a saját leányára pillantva, ki még folyvást mozdulatlan állapotban feküdt ágyán, hol pedig a Laura, kedves, részvétet kifejező arcára. — Mi megmentjük őt, anyókám, — mondá Laura. — Én nem hagylak el téged többé; egészen az én kedves Katalinomnak szentelem magamat. Ne csüggedjünk, Jacqueline, isten megsegít minket. S a fiatal nő egész buzgalommal s a nők termé-szetes ügyességével vette át a beteg ápolásának gond-jait. Az orvosok jöttek-mentek, mindenről intézkedve volt, ami a lányka fölüdítésére szükségesnek látszott. Hogy Katalin várjon érezte-e ösztönszerűleg e kebelbarátnőjének a jelenlétét, ki tudná azt megmondani ? Annyi bizonyos, hogy az orvosoknak sikerült visszaadni az életet az ideggörcsök által megzsibbadt testnek s a veszély elmúlt. De mindamellett még egész hónapon át tartott folytonos áldozatkész gondoskodásra volt szükség míg e mélyen lesújtott lélek újra felüdülhetett. Laura bámulatos türelmet és szívósságot tanúsított. A tiszta, önzetlen barátság különös erőt kölcsönzött mind testének, mind lelkének. Tény, hogy Jacqueline és Laura adták Katalint az életnek vissza. Az 1882-dik év február havának elején rendkívül szépek voltak a napok s az enyhe nap verőfénye árasztotta el a majorsági lak homlokzatát. Az emeleten némi változás történt. A boudoirt rendezték be Katalinnak a szobájául, Jacqueline a leánya szobáját használta hálásra, Laura pedig a saját szobáját tartotta meg. Katalin lassankint visszanyerte testi és lelki erejét; de nagy változáson ment át; nagyon megfogyott s hajában számos ősz szál mutatkozott s még mindig szép arcán a mély szomorúság köde borongott, mely misztikus jelleget kölcsönzött annak. Ama, vértanuságot szenvedett szüzekhez hasonlított ő, kiket a festőművészet halhatatlanná tett. A kereveten pihenve Katalin, közel a nyitott ablakokhoz, a mező ama fűszeres illattát szíva be, a melyet csak azok éreznek igazán, kik valóban szeretik a mezei életet, — tej testvérének kezét kezében tartotta. Végtelen gyöngéd tekintettel nézve Laurát. E pillanatban a két leány egyedül volt. — Laura, — susogta Katalin, — én újabb há-, fával tartozom neked. Meg akartam halni s te meg- mentettél. Engedd meg, hogy föltárjam előtted szívemnek a titkát. Hadd mondhassam el neked, mily sivárrá vált életem, melyet egy nap a szerelem érzete oly széppé varázsolt, noha azt hittem, soha sem fogom azt érezni. Pillanatig azt reméltem, hogy feleség és anya lehetek, de isten nem akarta ezt. Figyel reám, hallgasd meg vallomásomat. És Katalin, az ő kedves hangján, elmondta barátnőjének, mennyire szerette ő DAllon Károlyt s ez is mily gyöngéden érzett iránta; elmondta két szívnek a reményeit, melyeket ama végzetes éjjel atyjának keze semmisített meg. — Én azt írtam neki, hogy ne jöjjön el, nem azért, mintha miatta aggódtam volna, de mert mint magad is tudhatod, nem lehetett volna szüleim előtt felfedezni, miért megyek ki éjjel. Szerencsétlenségünkre, Károly nem akart engedni ama kérelmemnek, hogy várjon holnapig. Hogy miért nem, azt én nem tudhatom. De tudni akarom azt s számítottam rád, édes Laura, hogy felleplezhessük a leplet a drámának e részéről is. — Mindent megteszek, amit óhajtasz, kedves nővér. — Mindent elbeszéltem múltamról, kedves nővér. Örökre a szivembe van ez zárva s óhajtanám, hogy soha többé, sem én sem te, ne térnénk e kínos tárgyra vissza. De habár boldogságom elenyészett a múltban, annak emléke végett, akit jegyesemnek tekinthettem, jövőmet a munkásságnak és áldozatkészségnek szentelem. Pillanatra arról gondolkoztam, hogy zárdába temetem magamat. De van nekem még anyám és szívem is sokkal inkább el van foglalva egy kedves képpel, semhogy kizárólag istennek szentelhessem minden gondolatomat.’ Ha feleség nem lehettem, anya akarok lenni, anyja mindamaz apró lényeknek, akik zsenge korukban, akár szüleik szegénysége, akár ezeknek hanyagsága miatt kellő anyai gondban nem részesülhetnek. Megértettél-e te engem ? — Bizonynyal, édes barátnőm, te gyermekápoló intézetet akarsz alapítani. Azt: e faluban menedékhelyet akarok nyitni mind ama kis angyaloknak, a kiknek erre szükségük van; látni akarom őket, amint közelemben növekednek s azt akarom, — tévé utána halkan — hogy tanuljanak meg elégültek lenni amaz állapotban, a melyben születtek s legyenek becsületesek és éljenek kötelességeiknek. — Én tökéletesen megértettem nemes gondolkozásmódodat s teljes szivemből helyeslem azt. — Rá kell bírnunk anyámat, hogy hagyjuk el e majorságot. Ha eladjuk mindazt, amivel bírunk, azt hiszem, minden szükségletünket fedezhetjük. — Minden esetre, édes Katalin. Mi mindent el fogunk követni, hogy óhajod megvalósulhasson. Csak gyógyulj meg mielőbb. — Az új reménység lesz a legjobb gyógyszer, kedves barátnőm, az én fölüdülésemre. * A törvényszék megtartotta a vizsgálatot, melynek eredménye következő volt: D’Allen Károly csakugyan kapott sürgönyt, mely őt századosi rangfokozatra előléptetéséről értesítette. Miután ő gyakran nyilvánította amaz óhaját, vajha részt vehetne valamely hadjáratban, egy ezredes, ki e fiatal ember iránt nagyon érdeklődött, rábírta a minisztert, hogy amidőn őt századossá kinevezte, rendelje őt Algírba vagy Tuniszba. Károly nagyon meg volt hatva a sürgöny vételekor. Katalin iránt mind inkább fokozódó szenvedélye egészen elfeledtető vele, hogy amaz óhaja megvalósítása végett kérelmet nyújtottak be mellette. Ez uj helyzet felől akarta ő értesíteni Katalint, s a sürgető körülmények miatt akarta viszonyukat mielőbb tisztába hozni s Katalint még amaz éjjel értesíteni, nem is képzelve, hogy a leányka nem lesz képes az éji találkozáson megjelenni. Miután a fiatal ember Párisban gyorsan elvégző ügyeit, az esti tíz órakor induló vonattal viszszatért. Azonban ahelyett, hogy St. Germainbe ment volna, időt vélt nyerhetni az által, ha Reuilban kiszáll s a marly-le-royi lóvonatu vasutat használja föl. Onnan hamar eljuthatott gyalog a majorsághoz a kitűzött órára. A kerítéshez jutva, a falon egy rést talált, melyet kúszó növények takartak s ezen át hatolt a kertbe. Ekkor kezdtek azs ebek morogni és csaholni, fölébresztve Larue Pétert, ki az ebek vonításakor tolvajt gyanított és Jacquelinenek minden esdeklése mellett is, fölkapta fegyverét, kinyitotta az ajtót s kilőtt amaz irányban, a merről az ebek csaholását hallotta. A véletlen okozta, hogy Károly nem térvén haza St. Germainbe, nem kaphatta meg Katalinnak a válaszát ; épp úgy a véletlenségnek tulajdonítható, hogy a Larue Péter fegyverének golyója a fiatal tiszt megélője lett. A Katalin és Károly szűzies szerelmének titkát kegyeletesen megőrizte a törvényszék. A részleteket bizalmasan közölték Romanez úrral és Laura ekkor értesíthette barátnőjét, a szomorú történetnek még nem ismert részleteiről. A majorság, mely időközben a Larue Péter tulajdona lett s egyéb vagyona eladásra került. Katalin és Laura a faluban vettek egy házat, nem messze a templomtól, melyet aztán saját ízlésük szerint rendeztek be. Egy hónappal később a Szent Károly-menedékhely ajtai megnyíltak a gyermekeknek és Katalin megkezdte anyai magasztos szerepét, melynek életét szentelte. Ebben keres kárpótlást. Feledni nem lesz képes, de legalább enyhülést talál a kegyeletes visszaemlékezésben. A váltótörvényszék. (Rajz.) Ott áll egy kaszárnyaszerű komor, háromemeletes épület a bálvány-utca és főút sarkán. Megvakult, kékbe és vörösbe játszó ablakai sötéten tekintenek le a zakatoló zárszekerek, zörgő bérkocsik és rohanó üzérnép által megélénkített utcákra. Ez ablakok mögül nem látunk mosolygó gyermekarcokat, fehér reggeli patyolatba burkolt, sürgő háziasszonyt előtűnni; legfölebb egy ásítozó, barna átillás hivatalszolga mutatkozik reggel az ablaknál, aki úgy immel-ámmal motoz a kezében tartott hivatalos tollseprővel és úgy tesz, mintha takarítana. Oh, hogy nincs jussa a jó Cenci néninek ahhoz, hogy ide jöjjön és megmutassa ennek a léha embernek, hogy mi az a gyökeres takarítás ! Az óra kilencet üt. A csöndes, komor épület hosszú folyosói megnépesülnek, a deszkával bevont lépcsők kopognak a rohanó léptektől, sietős itt a dolga mindenkinek. Az iktatóban, kiadóban ott ülnek már a hivatalnokok, a kijáró kabát ott csüng a fogason, csekély a fizetés, ne vássa azt a durva faszék és felpattogzott zöld asztal kérge. Csupa ismerős arcok, hosszú évek során úgy megszokja őket az ember, mint valami hivatalos bútordarabot és ha egyszer egy bizonyos széken nem egy bizonyos alakot lát az ember, akkor bizonyos, hogy ez az ember meghalt és csak valószínű, hogy talán előléptették. Mint mikor a harangütésre megindulnak egy óriási gyártelep ezernyi kerekei, a hivatalos óra ütésére úgy indul mozgásba a hazai igazságszolgáltatás egyik óriási gépezete, mely ez ódon épületbe van elhelyezve. Ha a hajdúnánási zabliteráns elsején nem szállítja a megvett zabot és másodikán nem érkezik váll—«a» tójára födezet, ha a félegyház-ágotai szatócsot egy éjjel kirabolják és másnap nem tud fizetni, a pesti nagykereskedő viszi azt a zöld papírszeletet a fiskálisához, a ki neki áll a szárnysegédjeivel egy előre kinyomatott blanquett-nek, melyen meg van minden, csak a nevet és számokat kell beleírni és készen van a por. Magyarország egész kereskedelmi hitel- és pénzforgalmának itt van a gyúpontja. A szolnoki kaszárnya, a szegedi gáterődítés, a hadház-kaszaéri szárnyvasút vállalkozói, a sóházi paraszt-szücs mind a budapesti kir. kereskedelmi és váltótörvényszék illetősége alá tartozik, mihelyest a váltóra rá van írva, hogy »fizetendő Budapesten,« vagy mihelyt a pesti hitelező gyáros vagy nagykereskedő beírja az adósa nevét a maga rendesen vezetett könyveibe. Óriási munkát végez ez a törvényszék, amiről különben az ügydarabok száma tanuskodhatik leginkább. Mert itt a számok beszélnek. Számok nélkül el nem igazodhatnék senki ebben a papiros-rengetegben. Minden beadvány, mely az igtatató-hivatalba érkezik, számot kap a megfelelő évszám mellé és ez a szám szolgál cicerone gyanánt az iratcsomók vadonában.Az igtatóban csak elkiáltja magát a fiskális úr szárnysegédje, hogy »Kohn Abrahám contra Kapufélia János és társai« és az igtató ur előveszi a vastag bőrkötésű könyvet, egyet-kettőt fordít a nevek és számok halmazában és hallatszik rá a mogorva válasz, hogy »29,718.« Az igtató urak és a vidéki postamesterek — közmondás szerint — állandóan rosszkedvűek. Azzal a számmal azután elmegy a fürge adlatus ur a kiadóba, megtudja, hogy »kézbesítve« van-e alpereseknek a »NI példány,« hogy »van-e veszély?« hogy a »neheztelt elsőbirósági ítélet,« meglett-e változtatva, vagy helyben hagyatott a tekintetes királyi Tábla által, és mit mondott a nagyméltóságú kir. Curia a »napnál világosabb sérelem« láttára. A biró urak külön szobákban dolgoznak a nagyreményű jegyző urakkal és csak referálás alkalmával vannak együtt kollegáikkal a közös tanácsülésben. Magukkal a pörös felekkel soha sem találkoznak, hacsak valamelyiknek »fő, pót, becslő, felfedező.« vagy egyébb esküt nem kínál az ellenfél, vagy »ítél oda« a tek. kir. törvényszék, mely esetben az esküt a biró úr magánszobájában teszi le a fél, szivére tett jobb kézzel. Igen kemény és szigorú forma az az írásbeliség. A biró urak a fakó papiros betűihez vannak kötve, melyekből szintén nem a pörlekedő felek, hanem a »pörben vallott« ügyvéd urak csodabogár-stílusa és agyafúrt okoskodása látszik ki. Pedig mennyire máskép volna az, ha a tekintetes kir. törvényszék közvetlenül érintkezhetnék a felekkel! Az igazságérzet mindig bizonyos biztosságot kölcsönöz az embereknek, míg a hazugság a legmerészebb formában is magán viseli a rossz lelkiismeretből folyó ingadozás, ellenmondásoktól rettegő habozás bélyegét. Sokszor egy elejtett szó, egy ügyesen alkalmazott keresztkérdés, egy gyors elpirulás is elég volna ahhoz, hogy a bírót tájékozza, míg így a legegyszerűbb kérdést is bonyolulttá tudja tenni az ügyvéd urak csűrése-csavarása, merész tagadások, vakmerő túlzások, az a szemkápráztató játék a paragrafusok ezreivel, amiben a körmönfont ügyvédek valóban remekelni tudnak. Az írásbeliség rendszerének főelve: ami nincs az iratokban, az nem existál, nincs a világon. E szigorú elvhez kell tartani magát bírónak és bárha a méltányosság és magán értesül mást sugalnak is,neki a fakó papiros gubancos betűihez és a rideg paragrafusok kategoricus értelméhez kell tartania magát a mikor »Ő Felsége a király nevében ítéltetik.« Különben az írásbeliség, szóbeliség és közvet- Folytatás a mellékleten. — 336