Fővárosi Lapok 1883. április (76-100. szám)

1883-04-29 / 100. szám

még aznap, midőn egyikök karjába ölte karját, hagyta magát vinni, oda lett mind az a sok nemes elhatáro­zás, mert újra fölülkerekedett az urfi s bár ilyenkor ismét megszólalt benne az a szelíd, bánatos intő hang, ő megint csak azt válaszolta: »Ez az utolsó és aztán soha többet.« Hónap hónap után tűnt le s minden egyes nap egy-egy vékony porréteget vont a nemes hangszerre, melyben az a bánatos intő hang megcsendült, a ne­mes hangszer kezdte elveszíteni rezonanszát; szive elfásult, nem gondolt, nem mert reá gondolni a jö­vőre, behunyta szemét az örvény előtt s úgy haladt tovább, hadd jöjjön most már, a­minek jönni kell. Egyszer aztán eljött az az időpont is, midőn a jó barátok kezdtek meghidegülni. Már nem nevettek olyan lelkesedéssel ötletein, apró kalandjait ásítázva hallgatták, nem lehetett többé hallani azt a lelkesült kitörést, mely olyan jól esett a hiú urfinak, hogy: »mégis kuruc gyerek ez a mi öregünk« s kezdte sétái közben ritkábban hallani azt az egyik utcaszélről a másikra, nagy nonchalance-szal átkiáltott, »szervusz«t. S ha az utcán szóba akart állani egyikkel vagy má­sikkal, legtöbbnyire nagyon sietős, halaszthatatlan dolguk volt az illetőknek. Oh, nagy emberismerők ezek a jó barátok. Cipőd orráról, ruhádnak egyetlen árnyalatáról meg­mondják, mennyit érsz, vagy egyáltalában érsz-e még valamit. Ma még keblekre ölelnek s kedves brúder­­kámnak neveznek, isznak egésségedre pezsgődből, ki­kölcsönözik pénzedet. Holnap, őszinte baráti üdvözle­tedre egy rövid »jó napot« mondanak. Érezte a mellőztetést s az úrfinak ez fájt nagyon és az ismert intő szózat most uj erővel ébredt föl szi­vében és ő végre hajlott reá. Egy napon azzal az erős elhatározással indult el, hogy fölkeresi édes atyjának régi jó barátját, azt a nagy befolyású méltóságos urat, a ki hozzá, még gyer­mekkorában, olyan bohó kérdéseket intézett, akinek térdén annyiszor lovagolt s olyan jóízűen kacagott azon a bolondos kis versen, melyet ő méltósága ily alkalmakkor recsegő hangján dúdolt, hogy: »hoc, hoc katona, ketten ülünk egy lóra«. Ezt a derék öreg urat fogja megkérni, hogy adjon neki valami kis állást, vagy ha ő nem teheti, eszközöljön ki befolyásával va­lami hivatalt, mely után tisztességesen megélhet. Le­hetetlen, hogy megtagadja, hisz még nem törlődhetett el lelkében azoknak a szép napoknak emléke, melye­ket édes atyja vendégszerető házánál élvezett. Szilárd léptekkel haladt a ház kapujáig s a zárt ajtók előtt mégis megállott, mintha láthatatlan ércfal zárná el előle a bejárást, lehorgasztotta fejét, egy lé­pést tett előre, aztán lassan visszafordult s elkezdett föl s alá sétálni a ház előtt. Küzdött önmagával elha­tározása ellen, kereste a szavakat, melyekkel kérelmét kifejezte. Milyen nehéz is annak szavakat találni, a ki soha sem kért! Dühösen roppant,lábával. »Nem, és ezerszer nem! Nem könyörgök!« És az urfi büszkén fölemelt fővel távozott a kapu elől, de a büszkén kiegyenesedett alak minden lépéssel jobban és jobban görnyedt össze, feje mellére csüggött, szeme a földön révedezett, s mintha halálos ítéletét kellett volna alá­írnia, olyan kétségbeesetten susogta: »Nem lehet da­colni, meg kell lenni, könyörögni fogok.« Keze remegett, midőn a csöngettyű gombjára tette ujját, s elhitetve önmagával, hogy nem nyomja, másodpercről másodpercre lassú nyomást alkalmazott reája s az éles csendülésre, mintha sziszegő kígyót érintette volna, rántotta vissza ujját; vére rohamosan tolult vissza szivébe, egy pillanatra azt hitte, hogy összeroskad; menekülni akart az ajtótól, de már késő volt; egy öreg szolga dugta ki fejét a feltárt ajtón megpillantva őt s az öröm félreismerhetetlen derűje tükröződött vissza a becsületes vonásokról. Régi isme­rőse volt az urfi, még a méltóságos ur látogatásai idejéből s azóta nem tudta elfeledni azokat a »fáin ci­­garókat«, melyeket a kis urfi, megdézsmálva apja szi­varládáit, titokban az öreg zsebébe csúsztatott; még a névjegyét sem akarta elfogadni, egész büszkén mondta, hogy »nincs a nagyságos urfinak nálunk név­jegyre szüksége, mi sem vittünk, mikor a szegény, is­tenben boldogult nagyságos urnái jártunk.« Olyan jól esett neki a ragaszkodás, őszinte jó indulat e félreis­merhetetlen jele; oly rég is találkozott már ilyennel, hogy most szinte megkönnyebbültnek érezte tőle lel­két s bátran, bizalommal nyitott be ő méltósága ajta­ján. Hogy is ne, ha már a szolga is ilyen örömmel fogadja. Ő méltósága azonban a lehető legharagosabb képpel tekintett fel íróasztala mellől a megzavarodott fiatal emberre s csak midőn már ez bemutatta magát, enyhült meg a szigorú arc. No, lám, alig ismert rá ő méltósága, nem is csoda. Az a kis bajusz, meg az a pelyhes kis szakál nagyon megváltoztatja az arcot. Hogy megférfiasodott, he .. he ... he.. egész férfi lett belőle, hogy megy a dolga ?.. persze, hogy jól­­ sietett ő méltósága saját kérdésére felelni, hogy is mehetne másként ilyen csinos fiatal legénynek, he .. he .. he.. S a szegény fiatal ember csak nézett ő méltóságára s helyben hagyta, hogy jól, igen jól megy a dolga, hisz ő méltósága maga mondta s e mellé elgondolta: »Hát ez az ember-e az, a ki őt a térdén lovagoltatta, a kit édes atyja olyan igaz barátsággal ölelt kebelére? Nincs azokban a szavakban egy hang sem, mely a a szívből jönne és nem volt ereje ez előtt az ember előtt megvallani aggodalmát saját jövője iránt, nem tudta magát odáig alázni, hogy valamit kérjen ez em­bertől ; de ő méltósága is sietett ezt megakadályozni, mert halaszthatatlan hivatalos teendőkkel mentege­tőzve, vett búcsút a fiatal embertől, ki igen örvendett, hogy tiszteletét tehette ő méltóságánál. És ő méltó­sága már nem emlékezett vissza arra az eleven kis fiúra, a­ki átkarolva őt, szeretetteljesen simult hozzá s kényes szemekkel kérdezte : »Kedves bácsi, mikor látjuk újra, mikor látogat meg bennünket?« Hja f ő méltóságának nagyon rossz emlékező tehetsége van, nem tehet róla. Megfejthetetlen rejtélyként állott előtte az a szolga, ki csak az asztalukról lehullott morzsát sze­degette fel és az az úr, a­kit teljes szeretetekkel és barátságukkal halmoztak el. Nem tudta megfejteni a rejtélyt, de érezte, hogy bizalma, hite az emberekben kezd elveszni, megtanulta ismerni az emberben a rossz szívet. Később megtanult még mást is. Néhány hó múlva beköszönt hozzá a nyomor s lefestette először ruházatát. A sok drága öltöny egy­másután tűnt el szekrényéből s az, mely testét fedte, kezdett kopni, szakadozni. Hogy összeborzadt, midőn először vette észre, hogy kopott a ruhája! — Ha va­laki az utcán hosszasan nézett reá, a szégyen pírja futott arcába s hirtelen félre kapta fejét, azt hitte, hogy kopott ruháját nézik, mint a tolvaj suhant a mellék­utcákon tova, messziről kerülve ismerőseit. Mikor már szekrénye egészen kiürült, a büszke urfi régi barátai ajtaján kopogtatott s kért tőlük kölcsön. Nehezen ment először nagyon, de aztán megszokta, kezdett is­mert alakja lenni a játékbarlangoknak és végre képes volt megválni attól a szent ereklyétől, attól a két ka­rika-gyűrűtől, mely egykor két nemes szivet fűzött össze s melynek férges gyümölcse ő lett. Az átvirrasztott éjek, az éhség, a lelki szenvedé­sek megtörték alakját, arcáról letépték az üde rózsa­­pirt s helyét sápadt, sárgás szin foglalta el; élénk szemeiből kiégett a tűz, szempillái bágyadtan csügg­­nek a véres erekkel átfutott szemgolyók fölött, szem­öldökei között két vágás keletkezett, mely sötétté tette nyílt homlokát. Még ott libeg az örvény fenekét borító iszap fölött, mert még érzi sü­lyedését, mert lelke óriási kí­nokat szenved — mert szívében nem mondott még átkot — szüleire. Fővárosi hírek. * A képviselőház tegnap mindenek előtt jegy­zőt választott. A beadott 152 szavazatból 149 esett Berzeviczy Albertre s a ház éljenzéssel fogadta ez eredményt. A közgazdasági bizottságba gróf Apponyi Albertet, a Deák-síremléke bizottságába Dániel Pált, a közoktatásügyibe Mészáros Nándort, a gazdaságiba Berenczy Miklóst választották meg. A közadók keze­léséről szóló javaslatnak függőben maradt pontjai ügyében a pénzügyi bizottság beadta jelentését s ezt hétfőre tűzték ki napirendre, aztán a csendőrségről szóló törvényjavaslatot tárgyalták. Tischler Vince előadó indokolta a javaslat ama intézkedését, mely szerint a két utolsó csendőrparancsnokság szervezhe­­tése végett szükséges a honvédség legénységének igénybevétele. Ez ellen először Hoitsy Pál szólalt föl. A közszabadság elvét látja megsértve a javaslat által s kárhoztatta, hogy az előadó nem jelezte az elvi álláspontot, csak a szükséget, a többséget kérte, ne tekintse az előadói tisztet pártkérdésnek, mert ettől függ az a niveau, melyet a parlamenti viták legutóbb mutattak. A javaslat nem fogadható el, mert erőszak­kal kényszerít egyeseket, kik szolgálati kötelezettsé­­geknek megfeleltek, hogy csendőrök legyenek; azt még egy állam törvényhozása sem merte tenni, hogy valakit finánccá, zsandárrá kényszerítsen. Csak az abszolutizmus idején volt ilyesmire eset s csak kommu­­nisztikus társadalomban volna lehetséges. Orbán Ba­lázs szintén ellenezte a javaslatot, melyben a honvéd­ség elzsandárosodását látja; ugyanezt találja benne Thaly Kálmán, hozzátéve, hogy a honvédség elzsan­­dárosítása már régóta tart; a honvédség szerencsés volt az egész nemzet által tisztelt főt kapni, de kine­veztek melléje egy országul gyűlölt mellékfőt, egy fő­­főzsandárt, az adlatust. (Nagy zaj és mozgás). A javaslatot gróf Ráday honvédelmi miniszter, Ernuszt Kelemen és Tisza Kálmán kormányelnök védték a többség élénk helyeslése közt. A tárgyalást hétfőn folytatják. * »A képzőművészet remekei« című vállalat­ból a második kötet negyedik füzete került ki sajtó alól. Az ebben közölt öt kép a következő: »Venus a fürdőben,« Richomme metszete után; »A szent család,« Rembrandttóll; »Tizian modellje«, Tiziantól; »Pihe­nő,« Wonnermanntól. «A vegyész« Van Ostadetól és végre képek kiállítása e füzetben is azon a művészi szín­vonalon áll, melylyel a kiadó Divald-féle műintézet oly méltó elismerést aratott az előbbi füzetek megjelené­sekor. A szöveg Szendrei János tanártól, egész kis széptani és műtörténelmi fejtegetéseket nyújt. A füzet ára 1 ft, 20 kr. * A heraldikai társaság tegnap tartotta első felolvasó ülését. Radvánszky Béla báró elnökölt s Nagy Gyula tartotta az első felolvasást a »turul«-ról, e sasfaju fejedelmi madárról, mely a magyar nemzet legrégibb hadi jelvénye volt, a bátorság és erő jelvé­nye, melynek emlékét Kézai mester tarta fenn. A fel­olvasás kiterjedt a szónyelvészeti fejtegetésére is. Majláth Béla a Péter alnádor 1298-diki címeres pe­csétjét ismertette, a múzeumban levő Forgách-féle levéltár egy okiratán lévő példányról s fejtegette ez alnádor nemzetségi eredetét. Mind a két felolvasás elismeréssel találkozott. A titkár több új tagot je­lentett be, köztük alapítóknak gróf Károlyi Gyulát és gr. Zichy Nép. Jánost. A társaságnak már 332 tagja van, köztük 31 alapító. A bevétel eddigelé 795 forint, a kiadás pedig csak 73 frt 69 krajcár. * Színházi játékrend. A nemzeti szín­házban: holnap, 30-án, »Fedóra,« május elsején a »Bűvös vadász«, 2-án »A nők iskolája» s először »A nők iskolájának bírálata« Moliére-tel, 3-án »Carmen« Bignio Lajossal, 4-én »Nőuralom« és »Az égben«, 5-én »A troubadour« T­u r­o 11 a Emma kisasszonnyal és Bignioval, 6-án »Fedóra«, 7-én »Egy millió.« — A népszínházban: holnap (hétfőn) a »Fati­­nitza« kerül színre Blaha Lujza asszonynyal; ked­den pedig a csángók javára a »Peleskei nó­tárius«, nemzeti színházi tagok közreműködésével. E színház legközelebbi újdonsága »A fütty« lesz, Nyirő Sándor népszínműve, zenéjét szerző Serly Lajos. * Az akadémia holnap d. u. öt órakor összes ülést tart. Kozma Ferenc lev. tag mond emlékbeszédet Fabritius Károly történetbuvár fölött. Ez után folyó ügyeket tárgyalnak. * A Rudolf jótékony egylet zászló-felavatási ünnepe május 14-dikén, d. e. tíz órakor lesz, a redoute nagy termében. A zászlóanya tisztét Stefánia főher­cegnő elvállalta. Az egylet az akadémia palotája elől vonul a színhelyre, hol alkalmi beszéd, énekkar, szög­­beverés s egyéb ünnepélyesség lesz. Este ugyanott táncvigalmat rendeznek. * Könyvek. Az »Archaeologiai Érte­sítő« új folyamából, Pulszky Károly szerkesztése mellett, megjelent a második kötet harmadik része. Közel negyedfélszáz lapra terjedő nagy kötet, mely az akadémia archaeologiai bizottságának és a régé­szeti társulatnak hivatalos közleményein kívül több becses értekezést közöl. Ezek között van a Kossuth Lajos tanulmánya báró Nyáry Jenőnek »Az aggte­leki barlang« című művéről, továbbá szakszerű érte­kezések Torma Károlytól, Pulszky Ferenctől, Ham­pel Józseftől, Téglás Gábortól, Deák Farkastól s magától a szerkesztőtől. A borítékon Pulszky Károly felel ama támadásokra, melyek e folyóirat ügyében ellene megjelentek. Egyik felszólalásnak a mi lapunk nyilván tért, most a válaszból is megemlítjük, hogy Pulszky Károly a felhozott panaszok alaptalanságát mutatja ki. Hogy régészeti irodalmunk nem oly ter­mékeny, mint tudományos irodalmunk többi ágai, annak oka nem a folyóirat időhöz nem kötött, gyér megjelenése, hanem az, hogy míg történész, természet­­tudós sal, sok van, szorosan vett archaeologusunk nincs több hétnél. Hogy az »Archaeologiai Értesítő« füzetei most kevesebbet nyújtanának, azt a szerkesztő számokkal cáfolja meg, kimutatva egészen a betűk számáig, mennyivel többet közöl a folyóirat most, mint az előbbi szerkesztőség alatt. Alaptalan az is, mintha régészetünk régi jelesei visszavonultak volna a közlöny­től; megjelentek cikkek Römer, Henszlmann,Lehoczky, Majláth tollából, mások meg ígértek dolgozatokat. Vé­gül kifejti Pulszky Károly, hogy a régészeti társulat nem önképző kör, tagjai nem kezdő munkákat, hanem alapos dolgozatokat kívánnak s valamely leletnek, mely évszázadokig lappangott, szakkörök előtt nem vesz el érdekessége, ha nem rögtön, de pár hónap múlva van róla szó, ekkor azonban alaposan.­­ Az Athenaeum­­társulatnál második kiadásban látott napvilágot Bek­­sics Gusztávnak »Kemény Zsigmond, a for­radalom s a kiegyezés« című műve, mely­nek első kiadása oly nagy érdeklődést és többfelől el­leniratot is idézett fel. A szerző ez új kiadásban több részletet bővített, javított, újabb előszóban pedig ki­fejti álláspontját a könyve ellen történt támadásokkal szemben. Ara 2 Zrt. * A király-himnusz ügyében az országos da­­láregyesület igazgató választmánya felhívást bocsátott ki a nagyközönséghez. A tavalyi dalárünnepélyen, mint tudva van, melegen felkarolták a király-himnusz eszméjét s a terv gyakorlati megvalósításával az igaz­gató választmányt bízták meg, mely most meleg sza­vakkal hívja fel a magyar közönséget adakozásra. A daláregyesület pályázatot fog kitűzni először a him­nusz szövegére, aztán ennek megzenésítésére, még pe­dig a szövegre száz, a zenére kétszáz darab aranyat; az eredményt a jövő évi dalárünnepélyen fogják be­mutatni. Az adományok a szép terv megvalósításának költségeire szükségesek s az összeg nem lévén nagyon jelentékeny, hiszszük, össze is fog gyűlni rövid idő alatt. Az adományok Engeszer Mátyáshoz, a dalár- 639

Next