Fővárosi Lapok 1883. május (101-125. szám)
1883-05-01 / 101. szám
Kedd, 1883. május 1. 101. szám. Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 1. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre . . . . . 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések f mintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Tavaszi viharok. (Elbeszélés.) Irta G. Büttner Júlia. (Folytatás.) Közös barátunk mélyen lesújtva hallgatta szavaimat, mert akkor is, mint mindig, őszintén elmondtam neki gondolataimat. Szomorúan forgatta kalapját kezében, végre felállt, kissé hidegen búcsút vett, bár hajamat megsimogatta s az isten minden áldását kívánva további életemre, el akart menni. De ekkor megfogtam kezét s szinte önkénytelenül, lehajoltam arra a jó becsületes kézre, mely, éreztem, hogy a legjobb barátomé. Mint piciny gyermek vesztettem el atyámat, s úgy éreztem, mintha ez az idegen férfi jóságával és szeretetével helyébe lépett volna. Hanem ő épp akkor nem volt velem megelégedve, s ijedten rántotta el kezét. — Mi jut eszébe, nagysád ? Milyen gyermek maga, kedvesem ! Reám pazarolja szeretetét, azt meg ott hagyja elveszni! — és szomorú várakozással nézett reám. Isten látja lelkem, hogy most sem tehettem mást, mint hogy újra tagadólag rázzam a fejem. Csalás lett volna tőlem már az is, ha egy pillanatig is ráhagyom, hogy Darnait viszontlátni akarom, nem még hogy azt mondjam: szeretem s neje leszek. És az én öreg barátom eltávozott szomorún lecsüggesztett fővel, én pedig másnap elhagytam azt a tájat. Itt az elbeszélő kissé fáradtan hajta vissza fejét a pamlag támlájára s elhallgatott, mig Izzi, ki eddig önfeledt szorongó érdekkel csüggött Bóra ajkain, megkönnyebbülten kiáltott fel: — Oh istenem! de jól tetted! —Már úgy féltem, hogy megbocsátasz neki! — s erősen tartja az ifjú nő kezét, mintha még most is félne, hogy Darnaival kibékülhet. — Azt hiszem magam is, hogy akkor helyesen tettem, mert most igen boldog vagyok! — És mi, Bóra! mi mennyire boldogok lettünk így! Mert hidd el nekem, hogy Imre sohsem nősült volna meg, ha téged meg nem ismer. — Oh, azt már nem hiszem. — Mert nem tudod, miként nyilatkozott ő addig a házasságról. Hisz az akkori Imre egészen más volt, mint a mostani és épp oly kevéssé hasonlít magához, mint én most az akkori Izzihez. — Én nem vettem észre Imrén semmi változást. — Tudod, mindig a harmadik az, aki mindent észrevesz. Imre előbb igen fennhéjázón beszélt a nőkről ; ha eljött nénénkhez, mindig fitymálta azokat a leányokat, kiket számára meghívtak. Némely leány pedig elég fáradtságot vett magának, hogy neki tessék. Nekem e leányok között a Darai tanácsosok H-kája igen tetszett, az úgy tudta a szemeit forgatni s ahhoz oly édes hízelgőn sipongva beszélni — ahogy még én nem láttam és nem hallottam. És anyja is meg volt elégedve vele, mert egy ízben odaintette magához s azt súgta neki: így, kis babám, így kell bánni a férfiakkal! — Nénénk is azt mondta róla, mikor elmentek, hogy igen ügyes leány, mindig jó dolga lesz, de Imre máskép vette, mert nem sokára egy barátját hozta el magával, ki mivel épp senki nem volt jelen, hát velem állt szóba, én meg aztán úgy beszéltem hozzá, mint ahogy attól a szép nagy leánytól láttam, épp úgy forgattam a szemeimet, illegettem magamat és sipongtam, mint a csibék. De ezt csak rövid ideig tehettem, mert Imre egyszerre odafigyelt s kiszólitott a mellékszobába. Ott megkérdezte, ki tanított erre -------erre a-------------modorra ? aztán azt ígérte, hogy ha még egyszer merek igy tenni, malomkövet köt a nyakamra s bedob a Dunába. Bóra vidáman kacag fel. — Kéktél tőle ? — Nem. Hisz akkor már tíz éves voltam, hanem gondolkodóba ejtett, és azt elhittem, hogy talán mégsem oly szép az a modor, mint én gondoltam. Nem sokára aztán, mikor Imre eljött s nagynénémmel valami jogi kérdés felett vitatkozott, — mert a néni akkor még mérgesebb vitákat folytatott vele ügyes-bajos dolgaiban, mint most, — én azalatt szokásom szerint Imre zsebeit kutattam át, s tárcájára akadva, abban megleltem arcképedet, melynek tiszta túllapjára ez volt írva : »Olvastam lelked szép könyvébe. És ismerek ott minden kis lapot. Tudom, hogy jó vagy, tudom, hogy szelíd vagy. Olyan szelíd vagy, mint az angyalok!...« Megismertem Imre írását s orrfintorgatva néztem bátyámra, mert nyilvánvalónak találtam, hogy szerelmes. Egyszerre úgy tűnt föl előttem, mintha Imre ifjabb lenne nálamnál s pártfogásomra lenne szüksége. Az arcképet aztán visszatettem a tárcába s azt is újra helyére csúsztattam, a nélkül hogy ő reám ügyelt volna. Nagynénénknek nem szóltam semmit, mert tudtam, hogy ő mindent kifecseg. De Imrével szemben alig álltam meg, hogy ki ne fakadjak, mert én neki akkor még kevésbbé tetszettem, mint máskor. Folyton hallottam tőle: szeretném ha ilyen, meg olyan, meg amolyan lennél, és kezdem reád haragudni, a miért »olyan jó vagy, olyan szelíd vagy, mint az angyalok!« De egyszerre Imre igen levert és szótalan lett s nagynéném mindenfelé azt beszélte, — mert abból azt következtette, — hogy Imre gyomorhurutban szenved. Mennyit nevettem én ezen! — s Izzi még most is szivéből kacag, olyan vidáman, mintha nem is ő sítt volna csak az előbb. — Én pedig, — folytatja, még mindig nevetve, — meg voltam győződve, hogy Imrét kedvese hagyta el, s nagyon regényesnek találtam, hogy úgy jár-kél a szobákban gondolatokba merülve, mintha mi ott sem lennénk. Csak szerettem volna, ha ki is tör s magánbeszédekre fakad, mint ahogy azt a színpadi szerelmesektől láttam, de azt sohsem tette. Ma is szeretném tudni, min töprengett akkor ? Nem tudod, Bóra, mit vétettél ellene ? vagy miféle félreértésre adtál neki okot, úgy tavasz elején ? — Nem lehetett azt félreérteni, ami akkor közöttünk történt. Mert Imre egy nap eljött nővéremhez , én éppen egyedül voltam honokünn ültem az erkélyen. Észre sem vettem, csak mikor mellettem állt, s megijedtem tőle. Imre azt fájlalni látszott s én engeszteltem, mire ő alkalmat talált, hogy szívét nekem felajánlja. Isten tudja, hogy erre addig soha sem gondoltam, hisz mióta ismertem, épp azért becsültem nagyra, mert nem volt udvarló s igen jó barátomnak hittem, ki távolról sem hozhat semmi érzelmi veszedelmet reám. És egyszerre, egész váratlanul, ilyen támadást intéz szívem ellen! Azt hittem, ezért méltán föllázadhatok, s ideges haraggal utasítottam őt vissza. S az még jobban bántott, midőn ő erre csak annyit mondott: — Tudtam, hogy ellenkezni fog. — Bántott és fájdalmat okozott, hogy tudta azt, s mégis kockára tette barátságunkat, mert e vallomás után, hogy is lehetnénk többé barátok ? Azok közül, kiknek kezét el nem fogadtam, csupán egyetlen egy maradt aztán csak közönyös irántam, a többi mind ellenségem lett. Meg voltam győződve, hogy vele is úgy lesz, s mikor leverten eltávozott, sírtam s búsultam, oly komoly nehezemre esett őt ezentúl ellenségemül venni. — És miként engesztelődött ki mégis az én kényes bátyám ? — Oh, ő nem is haragudott. Csak úgy jött azontúl is nap-nap után, mint addig, míg aztán a nyár elején szabadságra ment. Mielőtt visszajött, mi már a foci fürdőbe utaztunk. Ott pedig egy reggel a sétányon vele találkoztam. Igaz őszinte örömmel fogadtam, s ő is csak oly barátsággal volt hozzám, mint előbb. De a fürdőbe sok ismerősre talált, kik nagyon igénybe vették s én alig láttam. Különösen a nők, s azok között különösen kettő, igen elfoglalta őt. Az egyik már férjes nő volt, a másik leány, és az ügyes kacér asszonynak hátrálni kellett a leány előtt, mert ennek a mamája még a vetélytársnő férjét is a harcba vonta. Nagy megnyugvásomra szolgálhatott volna, hogy mások így méltányolják Imrét, mert az vigasztalhatta őt miattam, de én mégsem voltam megelégedve azzal, hogy egy oly kiváló férfit, mint Imre, olyan hiú együgyű nők társasága kielégítsen és vigasztaljon. Egy ízben a sétány fölötti árnyas út egyik padján ültem, mikor Imre egész váratlanul egyedül jött felém s leült mellém. Nyugtalannak látszott. Egyről-másról kérdezett, végre arról a leányról is. Hivatkozott barátságunkra s kérte őszinte véleményemet. — Gondolataink annyiszor találkoztak, — mondá, — véleményünk oly gyakran ugyanaz volt, szeretném, ha ebben is hasonlón vélekednénk. Míg így beszélt, félig lebocsátott pillái alól sajátos érdekkel nézett rám. Első pillanatban el is akartam neki mondani, hogy most nézeteim igen is eltérnek az ő véleményétől, mert Nyíri Elmát közönséges, rosszul nevelt, csacska és ravasz teremtésnek találom, míg ő, úgy látszik, szerelmes belé. — Nekem úgy tetszik, — kezdé újra, amint én rögtön nem feleltem kérdésére, — hogy Nyíri Elma igen hasonlít nagysághoz. Modora, nézetei, sőt még az a sajátos báj is, mely engem oly szerencsétlenül lekötött egykor. .. De Imre nem végezhette be ezt a beszédet, melyet én a haragtól kipirulva hallgattam, mert éppen az, a kiről szólt, kibukkant a lombos után s nagy és kövér alakjához éppen nem illő ugrándozással jött felénk. — Szerelmes sohsem volt oly vak, mint ez az ember! — gondoltam magamban. — Ezzel a ciikkel én sohsem bírtam. Minden íze mozgott, ide-oda hajlongott, perdült. És amit beszélt! Pedig folyton beszélt, sietve, sikongva, kacagva, sopánkodva. Imrét meglátva, hozzáfutott. — Oh, én boldogtalan! még ma nem láttam! Mondhatom, szép fiú! Mindenütt keresteti magát. — Képzelje nagysád, — fordult aztán hozzám a leány, — az egész fürdő tele van vele, hogy menyaszszony vagyok! Pedig én még arra fiatal vagyok, és nem is akarok férjhez menni, ha csak erővel el nem vesz valaki. Istenem, és még nem is láttak engem az emberek! Vagy az nem is kell? Ezzel már újra Imréhez fordult s beszélt neki gyorsan hadarva, nevetve, hogy milyen szörnyen, de szörnyen nevetséges az a kedves, kedves Szentesi bárónő, aki lebontva viseli a haját, mikor most senki, de senki nem hordja úgy! és hogy ők mennyit nevetnek, ha látják azt a Báttai leányt, folyton könyvvel a kezében, mert az olyan, de olyan nagyon unalmas! (Vége köv.) Hazelgreen Jack. (Angol beszély.) Írta H. Mathers. (Folytatás.) — Atyjuknak volt egy nővére is — mondja az idegen, ki szemmel láthatólag nem figyelt ostobaságainkra, hanem folyton Suere nézett, — s ő szintén fiatalon halt meg — a legszebb teremtése volt istennek — a maguk anyját kivéve ! Pillanatig csodálkozva nézünk rá — ő ismerte mamát — és Maisry néni meghalt volna ? — Atyánknak csak egy testvére volt, uram. —