Fővárosi Lapok 1883. május (101-125. szám)
1883-05-30 / 124. szám
Szerda, 1883. május 30. 124. szám, Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre...............................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések Míntúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Schnaderhüpfeln. (Lajtántúli népdanák.*) Lágy a lánykám ölelése, Csókja édesb, mint a méz ; Szeme csak úgy sziporkázik — Majd elégek, ha rám néz. * Kedves kis lány, hallod-e ? — A sövényhez jár ide, Hadd nézzem meg a szemed: Jiamna-e vagy fekete ? * Szeretném, ha minden csillag Egy-egy kedves lányka volna, És az egész égboltozat Egyszeribe’ rám omolna! * Kedves kis lány, hed szeretnék Veled frigyre lépni! Neked adnám a szívemet, Ha ki tudnám tépni. * Mit használ az olyan gyűrű, Melyet nem viselhetek, Mit ér nékem az oly szép lány, Akit nem szívelhetek. * Szerelemhez egy kis hűség, — S mi kellene más ? Mégis egy kis csalfaság a Rendes ráadás. * Az én szivem dalkönyvecske, Van benn’ sok szép ének, S amikor dalolni vágyom, Hát csak belenézek. * Csak kacsintgat, csak kacsintgat Az a csalfa szép lány, Csakhogy mindig más legényre — Sohse’ kacsint én rám. * Csak én egyszer házasodtam, Jó előre már kimondom : Én leszek az úr a házban ! Ha az asszony nem lesz otthon. * Vadász az én szeretőm — De csak oly galambot űz, Melynek arca rózsaszín, Szeme barna s csupa tűz. * Lány, ha van számomra csókod, Hadd legyen még ma enyém: Ha holnap elpusztul a föld, Az a csók is tönkre men ! * Olyan mint a kurta nóta A lányok hűsége: Alig gyújtasz a nótára — Csak pár perc és a vége. Méry Károly. ------------------Az asztal hieroglifjei. (Elbeszélés.) Majthényi Flórától. (Folytatás.) Már 5 azalatt körül is nézett az illatos levelű rózsabokrokból álló, sötétzöld kerítésű sétányon, midőn a rendes személyvonat a pályaudvarba robogott. Ekkor oda sietve, udvariasan nyújtotta karját az óvatosan kiszálló grófnénak. Ez láthatólag kellemetlenül volt meglepetve s e szavakra fakadt. — Ay caramba! Hát Filadelfia bűvész vagy te, hogy itt is, ott is látható vagy ? *) Lajtántúli szomszédaink: az osztrákok, stájerországiak, salzburgiak, tiroliak sat. népköltészete ez ágának termékeiből alig ismer valamit irodalmunk. Pedig a »Schnaderhüpfel«, mely négy soros rimes rögtönzet, hű tükre a nép gondolkozásmódjának. Azért érdekesnek tartottak belőlük néhányat fordításban bemutatni.^ — Mindenütt kész és lekötelezett szolgája kedves nénémnek, — felelt Alonso spanyolos udvariassággal s egy diadalmas oldalpillantást vetve Alice-ra, kinek szemében fölcsillant az eltitkolhatatlan öröm. Ugyanegy vendéglőben szállottak meg s a grófné már előre elhatározta, hogy megrövidíti itteni tartózkodását. Másnap sétálni mentek a regényes fekvésű városkában s a Kálvária-dombról gyönyörködve tekintették át az egészet. Mig a grófné felvilágosítást kért egy arra menő pártól a szemközt látszó két vár, a terjedelmes székesegyház s a város és környék egyéb érdekességeire nézve, addig Alonso gyorsan közeledett Alicehez és hévvel súgta neki e szavakat. — Alice kisasszony, ön érezheti egyedül, hogy miért vagyok itt s nem fogja csodálni, ha ily rohamosan mondom el önnek, hogy szeretem, forrón szeretem! Az első perc óta arany hálójába kerültem hárfájának, a melyet ön szép kezeiben tartott s bűvös tekintetével örökre lehetetlenné tette a szabadulást. Észrevette ezt büszke nagynéném is, aki arisztokratikus gondolkozásánál fogva el akar engem öntől szakítani. De nem fog! itt e helyen esküszöm, hogy nem fog! Ön is ígérje meg nekem, Alice, hogy nem fog engem kerülni, sőt megjelöli nekem az irányt , merre önt rejteni akarják, hogy közelében lehessek és kiérdemelhessem viszontszerelmét . . . E percben a grófné visszafordult, mert befejezte beszélgetését a párral. Alice nem válaszolhatott, de egy futó tekintet is nagyon sokat mondhat. Észrevette-e ezt a grófné, azt nem tudhatja senki, de este így szólott Alice-hoz. — Már innen is el kell mennünk ! úgy látszik, az én ledér öcsém önt szemelte ki, gyermekem, regényes hajlamainak tárgyául. Miután pedig ön házamban van, kötelességem nyugalma felett őrködni, azért óva figyelmeztetem önt, ne engedjen képének helyet szívében! Alice mélyen elpirult, s nem tudott egyebet felelni mint: — Oh! grófné......... Lelkében pedig egy kis idegenkedés támadt e nő iránt, mert hajlandóbb volt annak hinni, akit szeretett. Nem sokára épp oly váratlanul utazott el a grófné, mint ezelőtt, de Alonso szobájának kulcslyukában egy paprikát lelt ez egyetlen szóval: Verona. Alice nyugodtan utazott el. Meg volt győződve, hogy pár nap múlva követni fogja őket az, kit ő annyira vágyott viszontlátni. E gondolattal vidáman tekintett ki a vagyon-ablakon és elfogulatlanul társalgott a grófnéval, kit e vidámság megnyugtatott, azt gondolván, hogy a leányka még sincs talán érdekelve. Öreg várost hagytak el és öreg városba jutottak. Verona alkalmas volt arra, hogy a jelent elfeledjék. Érdekkel nézték meg a Rómeó és Julia kőkoporsóját, a Julia által egykor lakott házat, az érdekes régi hidat, a Scaligheri k szép faragványú sírját és a római amfiteátrumot. Ez utóbbinak magas kőlépcsőin gyorsan járkált Alice, míg a grófné a vezetővel csendesen haladott. Megnézték az alant levő kazamatákat is, de a grófné kijelenté, hogy ily fáradságos megtekintésre többé nem vállalkozik, annál kevésbbé, miután e régi épületmaradvány okvetetlenül telis tele van skorpiókkal. így telt el két nap . Alice már aggódni kezdett, hátha a paprikát valamelyik szobaleány kidobta a kulcslyukból s nem jutott kézhez ? Gondolataiból a grófné hangja költötte fel, ki inditványozá, hogy menjenek sétálni. Alice kissé merengve és lehangoltan járt a grófné oldala mellett s ez érzését alig tudta elrejteni, leküzdeni. Éppen az egyik tornyos kapu alatt haladtak el, midőn az atelleni járdáról váratlanul Alonso toppant eléjök. A megrezzent leányka majd felkiáltott örömében. — Mily szerencsés véletlen az, kedves néném, mely bennünket utunkban mindig összehoz. Valóban hálásnak kell lennem sorsom iránt, mely engemet enynyi kedvezményben részesít. A grófné finom ajkán gúnyos mosoly vonult el, mialatt az üdvözlést viszonozta. — Úgy látszik öcsém, jó titkos rendőr lett volna belőled! — S miért kedves néném ? — kérdé Alonso tettetett csodálkozással. — Csak! Ez az én véleményem. — S Alice kisasszony, hogy van ? — fordult Alonso az elpiruló leánykához, — látom, hogy viruló színben, mint rendesen. Hogy tetszik Verona, s a folytonos utazás ? — Oh jól — felelt amaz — igen boldog vagyok ... a grófné körében. De ez lehangoltan, kevés idő múlva félbe szakította sétáját és haza ment. A vendéglőben így szóllott Alice-hez: — Kedves gyermekem, újra figyelmeztetem önt arra, amire egyszer már figyelmeztettem. De Alice most egy szót sem bírt kiejteni, csak mélyebben hajtotta arcát a kézimunkájára. Délután meglátogatta őket Alonso. Nem sokára megjelenése után kiküldötte a grófné Alice-t a komornához valamely nagyon jelentéktelen üzenettel s ekkor igy szólt Alonsohoz: — Tudom öcsém, hogy regényes hajlamaid tárgyául most Alice-t szemelted ki. De ő az én védelmem alatt van, azért nem kivánom, sőt megtiltom, hogy bennünket ezentúl kövess. — Kedves néném igen csalódik, — nevetett Alonso — s véleményem szerint, a vasutak, sőt országutak is mindenki számára vannak építve. Mindamellett, meghajlom kedves nénémnek szigorú parancsa előtt s azon tiszteletnél fogva, melylyel iránta viseltetem, egy időre legalább meg leszek fosztva a szerencsétől, hogy becses társaságát élvezhessem. Ezzel vette kalapját, mélyen meghajlott a grófné előtt s kissé feltűnő gyorsan távozott. A grófné sajnálta, hogy ideje sem volt megkérdezni, mely után tudhatta meg újabb tartózkodási helyüket s e kérdés fejtegetésébe s találgatásába elmerült. Ezalatt Alonso az előszobában találkozott a visszatérő Alice-szal, s megragadva kezét, sietve igy szólt: — Végtelenül boldoggá tett ön a tudósítás által, mert bebizonyította, hogy nem közönyös irántam. De néném határozottan ellenzi összeköttetésünket s megtiltá, hogy önöket utazásukban kövessem. De nem szakadhatok el öntől, oh hisz ez lehetetlen! Azért, imádott Alice-om kívánkozzék ön haza látogatáskép... vagy végkép . .. így tudni fogom az irányt, követni fogom önt mint az árny, mig Lauseanne-ban egyesíthetve utunkat, Spanyolországba megyünk együtt, hogy az én engedékeny jó anyám áldását kinyerve, mint imádott nőmet zárhassam keblemre. E szavaknál mielőtt a leányka ellenezhette volna, forrón magához ölelte s elborítva arcát csókjaival, behizelgő hangon suttogta: — Akarja-e? Akarod-e? Szegény Alice remegett a meglepetéstől, boldogságtól és félelemtől s tartva attól, hogy a grófné minden percben kinyithatja az ajtót, kibontakozva suttogta: — Oh Alonso! szeretlek, szeretlek!... Még egy csók s a jövő pillanatban üres volt az előszoba. Alice bement a grófnéhoz, Alonso pedig diadalmasan, boldogan rohant le a lépcsőn. A grófné kedvetlensége, töprengése még folyton tartott, nem is vette észre a leányka fölindulását, ki mélyen hajlott kézimunkájára. (Folyt, köv.)