Fővárosi Lapok 1883. május (101-125. szám)

1883-05-23 / 119. szám

Szerda, 1883. május 23. 119. szám, Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: n­._ * «­­ . Félévre................................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenít az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések mintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A szentvárost majd­ fölveszi A harangszó, az ének, A körmenet most jár körül, A pápa megy középett. A jámbor Orbán pápa ez, A koronás, nagy pápa ; Bíbor palástja földig ér, Bárók mennek nyomába. »Oh szent atyám, megállj, ne menj. E helyből el ne mozdulj ; Elébb halld meg gyónásomat És ments meg a gonosztól!« A nép kitér, mély csendbe vesz A buzgó halleluja: Ki az a dúlt zarándok ott, Ki mostan térdre hulla ? »Te köthetsz, oldhatsz, szent atyám, Csak tőled függ, tudom jól; Te szabadíts meg engemet A sátántól, pokoltól. TANNHÄUSER ROMÁBAN. (Heine.) »Tannhäuser lovag a nevem, He szerelmet szomjazván, A Vénushegybe szálltam s ott Hét évig éltem aztán. »Az én szerelmes Vénusom Az a legédesebb nő, Mint napfény, illat; a szava Oly lágy, gyönyörrekeltő. »Ahogy a rózsatő körül A lepke száll csapongva , Mézédes ajkai körül A lelkem úgy csaponga. »Éjszín haja vállára foly­­os, illatos fürtökben ; Ha rád veti két nagy szemét, A lelked is megdöbben. »Két nagy szemét ha rád veti, Rablánc se köt le jobban ; Azt a hegyet én is csupán Sok baj közt hagytam ottan. »Ott hagytam a tündér-hegyet, De most, bármerre járjak, Tekintetével üldöz­ö, Es hí­­jer vissza, várlak ! »Nappal kisértő árny vagyok, Csak az éj kelt életre; Akkor felőle álmodom, Mellettem ül nevetve. »Fénylő fehér fogaival Oly jóizán kacag rám ; Ha e kacajra gondolok, Kényekben fürdik orcám. »Óhajtom őt mindenhatón, E vágyban nincs üdv, béke; Szerelmem egy vad vizesés, Melynek nincs gátja, féke. »Tajtékzó dühvel ront le ez Egy szirtfokról a másra S bár százszor törje is nyakát, Nem lassudik futása. »Ha tőlem függ , én ő neki Oda­adtam volna régen A napot, holdat s mind a hány Csillag csak van az ágon. »Óhajtom őt mindenhatón, Lelkem tűzlángban ég el; Vagy tán ez már a kárhozat Elolthatlan tüzével ? »Te köthetsz, oldhatsz, szent atyám, Csak tőled függ, tudom jól; Te szabadíts meg engemet A sátántól, pokoltól!« — Csak összecsapja két kezét, S jajgatva szól a pápa: »Boldogtalan te, e varázst Széttörni mind hiába. »A leggonoszabb ördög az, a Kit Vénusnak neveznek; Szép karmaiból, jó vitéz, Többé ki nem vehetlek. Az asztal hieroglifjei. (Elbeszélés.) Majthényi Flórától. (Folytatás.) Alice elővette munkáját és várni, újra várni kezdett Ámde minő várakozás volt ez! Olyan mint egy néma, sötét éj a tengeren, melyet nem derít föl biztatólag a messzünnen látszó fénytorony halvány, rezgő világa. Alice nem kapott semmi hírt, nem volt legcse­kélyebb támpontja sem, a­melyen csüggedő lelke megpihenhetett volna. Önmagából merítette a vigaszt, a kétséget, a reményt és kétségbeesést. Gyakran egy semmit mondó körülmény, egy átvonuló esős nap, vagy az est bíborában égő havas­csúcs megváltoztatta egész nézetét, akként, a mint kedélyére hatott. E hangulat bűvös tarka üvegén át nézte azután jövőjét s látta szürkének vagy aranysár­gának, a reá ható körülmények szerint. E kedélyhullámzások alatt gyakran zárkózott, gyakran pedig izgatott lett. Sokszor azt gondolta, hogy anyja szívére borul és tőle kér tanácsot, véle­ményt, de azután eszébe jutott, hogy ez neki még ke­vesebbet mondhat, mint a saját elméje. Hisz nem is­meri az egyéneket, viszonyokat és körülményeket! S attól is tartott, hogy az egész fülébe lő majd atyjának, a­ki gyakorlati életnézeteinél fogva nem fogja helye­selni leányának ábrándjait. Újra magába zárkózott és tűrt, várt, kétkedett és remélt. Apróbb testvéreit szedte gyakran térdére s az ártatlan gyermek-kacagás legjobban szórakoz­tatta, így teltek hónapok, mig végre ismét levél ér­kezett Gizelától. A szegény meggyötört Alice remegve bontotta föl. Talán lelke az örökös izgatottságtól vált olyan fogékonynyá, hogy megérezte az árnyat, mint az összezáródó kelyhű virág az alkonyt. A levél így szólt: »Édes Aliceom. Rég nem írtam önnek. Most azonban örömmel teszem. Jó hírről tudósíthatom önt, t. i. pár hét múlva elhagyom a nevelő intézetet s szabad leszek újra, mint a madár a kék levegőben. S mi okozza e változást, hogy a kiszabott idő előtt menjek haza? Találja ki! Dehogy találhatná, hisz’ nem ismerte az egyéneket! Lotti néném, ki özvegy volt, meghalt pár hét előtt, így leánya, a szegény Margit, árván maradt, és hozzánk jó lakni, miután atyám gyámja neki. Ő most 17 éves, igen szép leány, s azt is megsúgom, hogy szüleim Elemérnek szánták, a­kit úgy látszik végtele­nül boldoggá tesz e kombináció, s azt hiszem, hogy Margitnak is egyetlen vigasztalása e gondolat. A múlt farsangon sokat hálóztak együtt s még szegény anyja tervezgette ezt egy atyámmal. De ne gratuláljon kérem levelében, mert ez még családunk titka s előbb a gyászévnek is le kell telnie. De önnek elmondtam, hisz ön is a családunkhoz tartozik ugy­e ? Én legalább még oda számítom önt, mintha folytono­san itt lenne. Írjon magáról sokat mielőbb és legyen meg­győződve, hogy mindig az leszek, a mi voltam: az ön változatlan Gizelája. U. i. E sorokat vasárnap, otthon irom.« Elszakadt a fátyol, mely a szegény leányka sze­meit jövőjére nézve kötve tartá. Világosan látta, hogy minden ábrándjának, mindennek vége! Ő, ki máskor oly könnyen sirt, e percben megfagyottaknak érezé a könyeket szivében, s a kétségbeesés hideg számítása foglalt abban helyet. Vége, vége! elmosódtak a ragyogó, tarka zo­­máncú ködképek, melyeken annyi előszeretettel csüg­­gött s melyek napokon át úgy el tudták andalítani. Most a puszta valóság áll csak előtte kietlen egy­hangú szürkeségben, mely elzárja a láthatárt! Ezzel kell hát megalkudnia s jövőjét rendeznie úgy, a mint lehet. S már éppen gondolkodni kezdett a prózai, min­dennapi lehetőségeken, midőn szívében újra felütötte csírázó fejét ama kiirthatatlan, tövises kis dudva, melynek a neve remény! Pénze még van, hátha meglátogatná átutazás ürügye alatt a grófi családot a fővárosban s Elemér őt meglátva, újra a régi lángra lobbanna ? De szép lenne-e ez tőle, igy betolakodni a családi tervek szö­vevényébe s talán összetépni az egészet ? S végre si­kerülne-e ez és nem utasitanák-e újra ki, gyöngéden, észrevétlenül ? Pénzét is megemésztené e hiú kísérlet s ha talán már Somkutra utaztak, elég sem lenne! Nem, nem, ezt nem teheti, ez nem lenne szép s ily áron még a boldogság sem kell neki! Tenyerébe hajtotta halvány arcát s csak ekkor indultak meg a könyek, e szívből jövő tiszta harmat­­cseppek, melyek azonban ellenkezőleg a természet rendével, nem üdítették föl a remény támadó kis nö­vényét, hanem egészen elhervasztották. Napokig nem gondolkozott már semmin! Gé­piesen végezte mindennapi egyhangú teendőjét, nem tépelődött és nem tervezett már többé. Mintha egy kérlelhetetlen fatalisztikus végzetnek adta volna át egész sorsát, A határtatlanság apathiája volt ez ! »Lelkeddel kell fizetned most A gyönyöröknek árát; Te veszve vagy, a kárhozat Örök tűzlángja vár rád !« Zanathy Kálmán. Egész otthon-időzése alatt szülei hallgatag figye­lemmel kisérték viseletét. Mintha arcvonásaiból akar­ták volna kiolvasni szándékát, hogy ezentúl otthon maradni, vagy újra elmenni akar-e ? De nem kérdez­ték, nehogy azt hihesse, hogy terhekre van. Annál kevésbbé tették, mert nem voltak éppen rászorulva, hogy leányuk a világba menjen, habár az igazat meg­vallva, az apa inkább óhajtotta volna ez utóbbit. Sze­rinte, a­hol sok gyermek van, jó, ha mindnyájan keres­nek. Ezen felül a távolban, a jó társaságokban csak mivelődik, csiszolódik az ifjúság, a­mint ez már e leányon is meglátszik! De nem szólott ez elvekről Alice előtt semmit, azt várta, hogy ez magától fog majd el­kívánkozni, úgy mint először tette. Nem sejtette, hogy szegény Alice előtt éppen most van elzárva az egész világ, az egész akaraterő s az egész tervező képesség. S éppen ő volt az, ki gyer­mekét e merev tétlenségből, habár öntudatlanul, föl­rázta. Egy ebéd alkalmával a szokott kedvenc újság volt az apa kezében, szórakozottan majd a tányérjára pillantott, majd pedig a terjedelmes lapból olvasott. A gyermekek zajongva követelték a nekik osztandó ételt s a mama ugyancsak sietett a nagy kanállal, hogy mindnyájukat és mielőbb kielégítse. Alice álma­tagon tekintett végig a fehér abroszos hosszú asztalon, melyen csillogtak az üvegek és ragyogott a napsugár s mintegy feledve az ételt, gondolkozva morzsolt el darab kenyérbelet finom ujjai között. (Folyt. köv.) F­i­­­a (Norvég elbeszélés.) Kielland L. Sándortól (Y ege.) Hl. A hóval csakugyan úgy állt a dolog, a­hogy a nagykereskedő jelentette. Bár még messze volt a tél, mégis néhány napon át nedves hó esett reggelenkint, mely napfölkeltével finom esőre fordult. Ez volt majdnem az egyetlen jele a nap­fölkel­tének, mert napközben sem lett világosabbá vagy melegebbé az idő. A levegőben sűrű köd állt,­­ nem fehéres szürke tengeri köd, hanem sűrű, nehéz, barna oroszországi köd, mely Svédországon történt átvonul­­tában sem lett könnyebbé; a keleti szél hozta magá­val és beékelte Kopenhága házai közé. A kastély­kert és az ültetvények egészen feke­ték voltak az ágakról csepegő nedvtől, de az utcák közepét vékony fehér hóréteg bor­ta.

Next