Fővárosi Lapok 1883. augusztus (178-203. szám)
1883-08-02 / 179. szám
ját véresen, élet nélkül ott feküdni látta, a még egészen ki nem hűlt tetem fölött megesküdött, hogy addig nem borotváltatja többé a szakásét, nem eszik terített asztalról, nem változtat ruhát s nem alszik ágyban, míg atyjának gyilkosát meg nem öli. Két év múlt el ez esemény óta. A fiatalember minden lehetőt elkövetett, hogy fogadásának eleget tehessen. Minden örökségét arra fordította, hogy egy lovas és gyalog vadászcsapatot szervezett s oly dühösen üldözte a banditákat, hogy már nem egy költözött közülök a túlvilágra, de Joselita még mindig élt. A fiatal boszúálló következetes maradt, nem váltott inget, nem evett terített asztalról és nem borotváltatta magát. Mondják, hogy szörnyűség volt, őt nézni. Ki tudja, meddig tartott volna mindez, mert Joselito nagyon ügyes volt az elrejtőzködésben, a mellett számos pártfogóra, szállásadóra számíthatott, ha ez az oroszlán, mert valódi oroszlán volt (isten bocsásson meg neki irgalmasságában,) kifáradva az üldöztetésben, egy bizalmas cigányasszonyt nem küld az alkadémiához, tudatva, hogy ha rövid úton akar vele végezni, ő egyedül fog az általa kitűzött helyen megjelenni s ott aztán végezhetnek egymással tőrviadalban, mint valódi nemes emberekhez illik. Az ajánlatot elfogadta a fiatal ember, a legszörnyűbb esküt téve mindenik, hogy egyesegyedül fognak megjelenni. Egy tölgyfaerdőben találkoztak s a verekedésnél csupán a cigány nő volt a tanú. Noha az alcade fiánál nem hiányzott a bátorság s a tőrt is jól forgatta, mondani sem kell, hogy Joselito őt ebben felülmúlta. Mint nekem beszélték, ellenfelét egy mesteri szúrással éppen szívén találta tőre, így halt meg az alcade, szegény, anélkül, hogy csak egyszer is megborotváltatta volna magát atyjának a halála után. Midőn e ténynek híre futott, Joselitonak a tekintélye még inkább növekedett az andalúziai nép előtt , legott hét ember ajánlkozott, megfogyatkozott bandájának pótlásához ; de hát az elhunyt arade példát adott az árulásra. A vidék kormányzója is szükségét látta hasonló módhoz folyamodni. Joselito megsemmisítésének a céljából egy gonosztevővel szövetkezett, akit börtönből bocsátott ki, azt híresztelve aztán, hogy ez a rab megszökött. Az áruló beszegődött a Joselito bandájába, kinek teljes bizalmát sikerült megnyernie, mígnem egy éjjel, álmában, orozva meggyilkolta. Képzelheti, uram, mily nagy fölháborodást szült ez az esemény Villahermejában.« * Miután Joselito meghalt, Baustino remélhette, hogy Marie, kinek nem volt többé oka a félelemre, kilép rejtekéből; irt is e tárgyban Pignon atyának, ki következőleg válaszolt a levelére : »Az akadályt nem egyedül az ő atyja, hanem te is eléje gördítetted; azt várja, hogy a bánat megtisztítsa lelkedet s hogy fölhagysz ábrándjaiddal. Ha minden sóvár törekvésed cserben hagy, ha boldogtalan és egyedül leszesz, akkor számíthatsz rá. Marie visszatér s talán megvigasztalhat téged; de te, úgy hiszem, távol vagy még amaz érzelmektől, melyek őt arra bírják, hogy életét neked szentelje ; te sokat szenvedhettél, meglehet ... de tévelygéseidből még nem józanodtál ki!« Valóban, Fausztina, bármily élénken élt is lelkében barátnőjének az emléke, még mindig táplálta magában a csalóka reményeket, bármennyire vágyott is bírni a nők legjobbikát. Pedig az ő élete eléggé nyomorúságos volt. Már korán reggel ott volt a hivatalban íróasztala mellett, kivonatokat csinálni vagy lemásolni az érkezett sürgönyöket; aztán ha nem volt meghíva valamely előkelő ember asztalához, hirtelenében elköltötte borsóját s leöntötte ezt egy pohár vízzel s aztán szalonból szalonba járt. Rosszakarója nem volt, mert senkit nem bántott; legfölebb is azok nem nézhettek rá jó szemmel, akik az ő nyomorúságos hivatalára sóvárogtak; barátainak azonban sokkal több becsvágyuk volt! Mindannyian miniszterek, cubai kormányzók s diktátorok óhajtottak lenni. Donna Aracoeli halála után örökségképen viszszakapta amaz adóslevelet, melyet egykor nagynénjének adott, midőn ez a család adósságait kiegyenlítette ; de hány ily adóslevele volt még neki azon kívül! Minda mellett is remélte ő sorsának a javulását a hivatalban való emelkedésben. Hiú reménykedés, de legalább vigasztalására szolgált. XIX. Anna télen Madridban, az előkelő világban bizonyos esemény egész korszakot képezett. Guadalbordo őrgróf, ki immár megunta a párisi és londoni életet, visszatért és a medvék és szederfák városában települt meg. Pazarul díszített palotáját értékes bútorokkal s mindenféle műremekekkel látta el. E lak nem a különlegességek tárának a látványát nyújtotta, mint annyi más, hol az ízlést a hiúság helyettesíti ; úgy látszott itt, mintha egy tündérkéz működött volna a legparányibb részleteknél is. Egy gyönyörű, szellemes, sok szép sajátssággal megáldott nőnek, valóságos tündérnek lehetett mindezt tulajdonítani s e nő a mi régi ismerősünk, Costanza volt. Odahagyta andalúziai városát, mint keletnek a gyöngye, a közönséges kagylót, melybe zárva volt, az újkori polgárisultság ezerféle finomságait elsajátítva belbecsét méginkább fokozva. Tizenhét év suhant el fölötte minden búbánat és gond nélkül, a legnagyobb fény és jólét közt. Férje imádta, a férfiak bálványozták, a nők irigyelték s ő mit sem veszített a bájaiból. Nevetése gyermekiesen csintalan volt, rózsás arca derült s homloka épp oly tiszta, fedőtlen, mint mikor unokabátyja, Faustino először találkozott vele. Termete, igaz, nem volt többé oly karcsú és hajlékony, mint a nád, de a helyett gömbölyded idomokat nyert, szobrászi, fejdelmi szépséget. Szóval, az idő semmi nyomot nem hagyott Costanzán; oly szerencsében részesült, mint ama megbűvölt hercegnők, kik századokon át ugyanoly állapotban maradtak, mint megbűvöltetésök pillanatában. Egész Madridban mindenki csak az őrgrófné öltözékeiről beszélt. Máskülönben, erényei által is kitűnt s jó hírnevén semmi legkisebb folt sem esett. Szerette férjét, mint jótékony nemtőjét, ki őt gyémánttal borította el s arany esőt ontott körűle, mi által lehetővé vált, minden szeszélyének eleget tenni. Különben, ama fenkölt vélemény, melyet Costanza táplált önnönmaga iránt, sebezhetetlenné tette minden csábítással szemben. Senkit sem látott ő magához méltónak. (Folyt. köv.) A foélbék fürdője. (Erkner.) A mai korban, midőn már a gyermekvilág is épp úgy bir társadalmi szükségletekkel, mint a felnőttek serege, érezhető az oly fürdő szüksége, melyben baby és bébé a városkerülő saisont töltsék. Ha a kisded lelkét jókor akarjuk a »diic« mélységes titkaiba beavatni, ha szellemét kellőleg akarjuk praeparálni a társadalmi modor mindenható törvényeire, gondoskodnunk kell oly fürdőről, ahol bébé diktálja a törvényt. Ezeknek szem előtt tartása mellett állott elő a brandenburgi homoksivatagból ama kis paradicsom, melynek neve Erkner. Igaz, hogy aki tervezte, másra is gondolt, praktikusabb szempontból indult ki. Tudvalevő dolog, hogy Berlinben minden nyáron sajátságos betegség lép föl a járványok pusztító erejével : az úgynevezett »berlini betegség«, mely abból keletkezik, hogy a roppant hőség megsavanyítja a kisdedek táplálékára való tejet, (ritka ugyanis az olyan anya, ki maga táplálja gyermekét, általánosan bevett szokás szerint túlnyomó a mesterséges táplálás), megmérgezi az eledel forrását s ez kimutatta annak szükségét, hogy legszigorúbb felügyelet alatt állíttassék fel olyan intézmény, hol a napnak minden órájában, minden vegyüléktől ment friss tej legyen kapható. Érezték annak szükségét is, hogy a német főváros közelében, a befásitás még a legalantiabb fokon állván, oly helyiség legyen, melyben a gyermeki test erdőség és pázsit balzsamos kilehelésében edződjék. Mindezen szükségek kielégítésére épült Erkner. Minden nagyobb városban más nevet visel a kisdedek öldöklő angyala. Budapesten még néhány év előtt (és tán most is?) az »angyalcsinálás« tizedelte meg a fiatal csemetéket. Bécsben a kahlenbergi csúcsról jövő mészpor, Londonban a kőszénfüst, Berlinben végre a rossz tej és még rosszabb víz pusztít az emberiség reményeiben. Mindenütt akadnak emberbarátok, kik jóvá akarják tenni, amit hanyagság, bűnös nyereményvágy elrontott. Az erkneri telep létesítésénél is az emberszereteté volt az oroszlánrész. Nem egyes ember tervezte: az égető szükségből csírázott eszméje s közös erőfeszítés vitte a dolgot megvalósulásra. Néhány év előtt a nyári halálozás a kisdedek sorában az egész évi halálesetek kilencven százalékát tette, ma már teljesen helyre van állítva az arány: ötven téli halálesetre ötven olyan jut, mely nyári hónapokban követeli áldozatát. A »berlini betegség« első szimptomái feltűnő hasonlatosságot mutatnak ama rettenetes kór tüneteihez, mely most Egyptomban pusztít. Égető szomjúság gyötri a csecsemőt, nem képes a bevett táplálékot magában tartani, testecskéje fölpuffad. A mosolygó angyalfőre rövid idő alatt ama színárnyalat borul, mely keleti fölfogás szerint a halál zászlóján otthonos. Nincs fájdalmasabb látvány, mint az olyan gyermekarc, mely üde életpirosság helyett életunt zöldes színt mutat. Mintha nem bírná el az élet terhét, úgy nehezül fejecskéje ápolójának karjaira. Lefelé, mindinkább lefelé — mintha csak titkos szózat hívogatná a föld mélyébe! Nézzük néhány héttel később. A kerületi orvosnak tudomására jutván a baj, mely az apró virág életgyökerén rágódik, a tudomány embere rögtön megteszi a szükséges intézkedéseket. Ha szegény a család, akkor városi költségen, ha módosabb, akkor saját, de mindig igen mérsékelt költségén küldi a beteget Erknerbe. Nem szükséges, hogy a szülő is elkísérje. Gondos ápolásban részesítik ott, akár csak az anyai szeretet géniusza lebegne felette. Minden reggel hosszú séta az üde levegőben, zamatos illatot lehelő fenyősor árnyékában, táplálékul háromszor napjában a legtisztább tej, fürdő szükség szerint — és bébé ismét mosolyra csucsorítja ajkait; meg van mentve! Nemcsak az édesanyjának, hanem minden emberi szívnek szomorító látvány a komor kisdedarc. Ha nem nevetgél, nem csicserget dalos madár módjára, tudjuk, hogy sötét hatalom lopja ki belőle lassan kint a jókedv forrásait, az életrőt. És azért az erknek sétánya mennyi örömet, ugyanannyi fájdalmat csepegtet a szemlélő lelkébe. Minden lépten halvány gyermekarc: olyanoké, kik csak most érkeztek. De viszont minden fordulatnál vígan tapsikoló apróság, a telep régi lakója. Feltolul a részvét könyvje a szív mélyéből, de megáll feje útján. Ami pályáját szegi, az a remény, hogy már rövid idő múlva a szenvedő kicsike is visszanyeri, amit a betegség elrabolt tőle: üdeségét. Aki különben egészen át akarja érezni Krisztus ama mondását: »engedjétek a kisdedeket hozzám jönni«, az látogasson ide vasárnap. És aki meg akar arról győződni, hogy nagyon sok még a jó és nemes az emberek lényében, keresse fel Erknert ünnepnapon. Van-e különben hely a világon, hol az önzetlenség, a szeretet tanyázik, nem tudom, de azt merem állítani, hogy itt több nemes érzelmet láttam mint bárhol. Szegény munkások, kik egész héten távol voltak gyermekeiktől, a röghöz tapadt páriái a társadalomnak, kiket egészen elfoglal a »ma« keserű gondja, a viszontlátás örömében egészen megfeledkeznek a máról és a holnapról. A durva kéz oly szelíden simít végig a pici fejecskén, mintha örökké bársonyon pihent volna; az élet nehéz küzdelmében elkanyarodott vonásokra meglepő gyöngédség ül. A két erős kar körülöleli a kis testet, mintha soha sem akarná elbocsátani az apai, az anyai szívtől. A szülői érzet leül a terített asztalhoz, jóllakik a hosszú-hosszú nélkülözés után. Erkner külsőleg nem felel meg egészen a fürdő divatos fogalmának. Aki azért jött ide, hogy mulatságát lelje, meglehetősen csalódik. Szórakozásról, a fogalomnak megszokott értelmében, nem igen lehet szó. De ha a fürdőhelytől nem kívánunk egyebet, mint amit az egésségügyi szempontból nyújtani köteles, ha megelégszünk előnyben gazdag levegővel, az idegeket felvillanyzó sétával fenyvesek közt és a testet acélozó kristályfürdővel, akkor bátran jöhetünk ide, ha túl is volnánk már a gyermekéveken! Tavaly a fürdő felügyelősége megpróbálta ugyan, hogy a felnőttek számára a színházi élvezetet honosítsa meg, de a kísérlet meglehetősen balul ütött ki. Annál nagyobb diadalokat arat Policinello, ki az itteni Babszem Jankó-féle színpadon agál. Minden este szorongásig telik meg a bódé és nincs hálásabb közönség ennél a hat éven alulinál. A kacaj, mely a bábuk ugrásait és fickándozását követi, valóságos zeneszó a szülők fülében. Tán Patti sem aratott még oly roppant sikert, mint »Däumling« uram, ha rákezdi híres nótáját, hogy: »Ich bin ein kleines Männchen.« Az idén különben előkelő vendégek is meglátogatták Erknert. A gyermekvilágban a rangfokozat nem a szülők állásától, hanem a kortól függvén, bátran használhatjuk az »előkelő« kifejezést. Ugyanis gróf Wittgenstein itteni birtokán fogadta a berlini árvaház egyik kolóniáját, nyári tartózkodásra. A tíztizenkét éves suhancok serege valóságos pezsgőéletet hozott a különben csöndes tájra. Bármerre tévedünk, mindenütt ilyen serdülő honpolgárokon akad meg tekintetünk, kik a porosz ifjúság kedvenc mulatságát: a katonásdit űzik. Jó szerencse, ha nem vesznek francia számba és nem indítanak ellenünk csatározást — apró burgonya-lövegekkel, így is, úgy is mindenképen megérdemli Erkner az elnevezést, melyet ráruháztak: gyermekek fürdője, Tábori Róbert.