Fővárosi Lapok 1883. szeptember (204-229. szám)
1883-09-01 / 204. szám
Szombat, 1883. szeptember 1. 204. szám. miszauik evidyísm. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. JS®gyedévre ..... 4 írt. megjelenik , ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. ————Bimma Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A legszebb asszony. (Történeti beszély.) irta P. Szathmáry Károly. (Folytatás.) — Én is azt hiszem, — mondá a hercegnő. — , mielőtt önöket további lépésekre kérném, engedjék meg, hogy magam tegyek egy kísérletet. A lovagok búcsút vettek, a hercegnő pedig irószekrényét nyitotta fel és gyászt jelentő ezüst szegélyű névjegyére pár sort vetve, azt borítékba tette és Luchezi Palli gróf nevére cimezé. Aztán mosolyogva mondá magában: — Ha Hektor úr csakugyan Hektor, akkor egy nő szives kérését nem tagadhatja meg. Ezzel szolgáját szólita be. — Vigye ön e levélkét a vendéglősnek és kérje meg nevünkben, hogy azt rendeltetése helyére juttassa. V. Luchezi gróf valódi mintája volt az olasz férfiúi szépségnek. Gazdag koromfekete haj, sötét olajszín arcbőr, mélyen fekvő, de a szenvedély tüzében lángoló szemek, széles váll és termet, melyről bármely szobrász Apollót mintázhatta volna. Öltözete egyszerű és elegáns, mely Páris legelső szalonjában is kifogástalannak találtatott volna. A gróf bejelente magát s a következő pillanatban szemtől szembe állott a hercegnővel. Talán mindenki életében előfordult legalább egyszer, hogy oly lénynyel találkozzék, kinek első megpillantására önkénytelenül érzi, hogy a találkozás életre kiható, hogy azt talán soha sem fogja többé elfeledni. E találkozásnál ez a különös hatás kölcsönösnek látszott. A hercegnő és gróf egyszerre elhalványodtak, mintha arcuk minden vére a szívre tolult volna, hogy a következő pillanatban annál nagyobb hatalommal térjen vissza. Jó hosszú perc telt el, miközben némán tekintettek egymásra s ha valami festőművész lett volna jelen, e kiváló szépségű férfit és a természet minden gazdagságával ellátott nőt, amintegy egymással szemben állnak nagy örvendetes meglepetésben, egy addig soha nem érzett vonzalomtól egymás felé ragadtatva, bizton vehette volna mintaképül az első emberpár találkozásához a paradicsomban. — Azt hiszszük, hogy a paradicsomban is Éva asszony szólalt meg először, — itt is úgy történt. — Megbocsáthatja a gróf úr a szokatlan merészséget, hogy egy, önt csak híréből ismerő nő magához kéretni merte ? Mentse ki e merészséget az a balsors, mely engem és gyermekemet a föld egyik leghatalmasabb trónjától az élet tengerébe dobott és bujdosóvá tett. — Felséges asszonyom, — mond a gróf, miközben szenvedélylyel égő szemei a hercegnő gyönyörű arcán és termetén röpültek végig, s nekem kell sorsomat áldanom, hogy elhozta reám e szerencsés pillanatot, midőn az isten legszebb teremtményét színről színre láthatom magam előtt. A hercegnő elbűvölő tekintete a hízelgőn nyugodott s az édes szavak mint valami zene látszottak elbűvölni egész valóját. — Gróf úr, én pártfogását kérem saját magam, de különösen szegény szerencsétlen fiam, Henrikem számára. Ismeri ön bátyámnak, a királynak sajátságos természetét, mely már odáig tagadta, hogy nekem, hugának sincsen szabad bejáratom hozzá. Bárkihez fordultam eddig, hogy ő felsége és közöttem közbenjáró legyen, mindenki ringatta vállát és mindannyian önre hivatkoztak, mint egyetlenre, ki e merész ügyben ő felségének előterjesztést tehet. A gróf elkomolyodott és azután bizonyos elfogadással mondá: — Legyen meggyőződve felség, hogy én mindazt megteszem, mi ez ügyben lehetséges, ha mindjárt életembe kerül is. Ne méltóztassék ez utóbbi kifejezést a szokott könnyű értelemben venni, mert ismeretes dolog a király ő felsége szenvedélyessége azok iránt, kik valami, neki nem tetsző ügyben mernek előterjesztést tenni. Én valóban nem csak állásommal, mely kétség kivűl egyike a legelőnyösebbeknek, hanem életemmel is játszom. — Fel tudom fogni e szolgálat nagyságát, — mond a hercegnő — és ahhoz fogom mérni az elismerését és háláét. Foglaljon helyet, gróf úr, — mondja aztán, az egyik kereveten maga is helyet foglalva; de a gróf ezután is állva maradt. — Felség, — mond aztán szenvedélylyel, — én érzem e pillanat jelentőségét, mely mindkettőnk sorsa fölött határoz. Azon pillanat óta, hogy felségedet megpillantani szerencsés lehettem, egy bűvölet hatalma alatt állok, mely ellen nem lehet egyébb taliz-mánom, mint felséged elhatározása. Én életemet kockáztatom, szívesen teszem felségedért, de ez élet amúgy is elveszti becsét előttem, ha felséged nem győz meg arról, hogy annak jövőre még némi értéke lehet. Én imádom, bálványozom felségedet, — mond aztán térdre bocsátkozva. — Felségednek egy »igen« szava a legboldogabb embert fogja fölkelteni e helyről, ki mindent képes áldozni azon jövőért, mely azon pillanattól kezdve az övé is. A hercegnő kezét nyújtá a grófnak, ki azt szen-vedélyes csókokkal halmozta el. Don Esteban is megjelent és valamivel komolyabb spanyol grandezzával szintúgy előadta szivének érzelmeit. A válasz hasonló volt az előbbiekhez. Midőn aztán ez is elment, a hercegnő szenvedélyes hangon kiáltott fel: — Oh mennyit kell értted áldoznom, kedves Henrikem! És ugyanez estén Nápoly egyik félreeső kápolnájában egy ritka szép ifjú pár jelent meg és pár egyszerű halász tanúsága mellett egy jól megfizetett lelkész rájuk adta az ég és egyház áldását. A rövid szertartás végezte után az ifjú pár hintóba ugrott és később ama palotában tűnt el, melyet Barry hercegnő használt lakásul. (Vége köv.) Az elválhatatlanok. (Orosz elbeszélés.) Írta Turgenyev Iván. (Folytatás.) Noha még csak tizenkét éves voltam, hála mithologiai tanulmányaimnak, mégis tudtam, kik voltak az argonauták. De annál inkább bámultam, mikor e szót oly embernek a szájából halottam, kit úgyszólván csak rongyok takartak. — Hát tanult ön mithologiát is ? — kérdeztem, forgatva kezemben a sapkáját, mely belől ki volt vattázva, kivűl melyette prémmel szegélyezve s megtöredezett szemernyővel is ellátva. — Ezzel a tudománynyal is foglalkoztam én, édes urficskám , behatólag foglalkoztam. Most azonban adja vissza a sapkámat, hogy azzal kopasz fejemet eltakarjam. Lehúzta sapkáját a szemére. Aztán fehéres szemöldökét felvonva, kérdezte, ki vagyok én tulajdonképpen s kik a szüleim ? — Én e birtok tulajdonosának az unokája vagyok ; az ő egyetlen rokona. A papa meg a mama már meghaltak. Punin keresztet vetett magára. — Isten juttassa őket a paradicsomba! Tehát árva és egyszersmind e birtoknak az örököse. Mindjárt láthatni önben a nemes vért, a mint a szemében meg-megvillan és ereiben pezseg — zum — zum — zum. Ugyanekkor ujjaival iparkodott megérthetővé tenni a pezsgő kékvér keringését. — És tudja-e nagyságod, vájjon a pajtásom megegyezett-e a nagymamájával s megkapta-e a neki ígért állomást? — Azt nem tudom. Punin sóhajtott. — Oh, ha itt felüthetnék a sátrunkat, habár rövid időre is! Örökké bujdosni, örökké bujdosni. .. sehol egy nyughely, soha sem szűnik meg e világi zaj s a lélek . . . — Mondja csak, — szakitom meg a beszédet, — talán pap ön ? Punin felém fordult s megvillant a szeme. — Honnan támadt e gondolata, kedves urficskám ? — Nos, ön úgy beszél, mint ahogy a templomban szoktak. — Mert költői fordulatokkal élek ? Ezen nem kell csodálkoznia. Természetesen, a közéletben az efféle fordulatok nem mindig helyesek. De mihelyt a lélek magasabb lendületre emelkedik, a nyelv is fellengőbbé, magasabbá változik. Nem tanítá ezt önnek a nevelője, a ki a hazai irodalomban oktatta — hiszen nyert ebben, nemde, oktatást ? — nem magyarázta ezt önnek ? — Nem, ezt nem fejtegették előttem, — viszont