Fővárosi Lapok 1883. szeptember (204-229. szám)
1883-09-18 / 218. szám
Kedd, 1883. szeptember 18. 218. szám Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Vélérre ....... 8 frt. negyedévre . .... 4 fit. Biegjelenik , ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívás. A „FŐVÁROSI LAPOK“ huszadik évfolyamának utosó negyedére megnyitjuk előfizetést. Húsz év alatt a magyar műveit olvasó közönség annyira megkedvelte, fölkarolta és folytonos nagy pártfogásban részesíté a hazai szépirodalomnak e máig is egyetlenegy napi közlönyét, hogy régóta nincs már szükségünk programmok közlésére. Folytonos törekvésünk : a finomabb ízlésű olvasók igényeit kielégíteni változatos és értékes olvasmányok, gazdag tartalmú tárca és bő hírrovatok közlése által. Kitűnő írók gyarapítják a lap tartalmát folyvást, így az új évnegyed első száma részére is két hírneves költőnk küldött már be jeles szépműveket. Lévay József ,,Fogy a dal" című költeményt, s Csiky Gergely ,,A zokoli uraság két leánya" című nagyobb elbeszélést. A lap kiadója , az „Athenaeum“ társulat, mely a lap csinos kiállításáról és pontos szétküldéséről gondoskodik, kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Az évnegyed ára négy forint. Lehet folyvást előfizetni félévre is nyolc s egész évre tizenhat forinttal. A postautalványokra vagy pénzes levelekre írandó cím ez ,,A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába Budapesten". Öt év múltán. (Beszély). Harmath Lujzától. (Folytatás.) A bárónénak váratlan megérkezése egészen uj életet hozott a kastélyba. Vidám mosolyával, kedvesen csevegő hangjával, mint sötét éjben a tündöklő csillag ragyogott e szomorú magány még szomorúbb lakói között. Napokig volt mit beszélnie a fővárosi társaságról, meg arról, hogy B. grófnak nagyszerű fogatai tartják izgalomban a fővárost. F. herceg egy lovarnőnek udvarol, a kis grófné elvált férjétől, kiről ezelőtt két hóval azt mondta, hogy imádja. Gyuszi Thália papnőit csodálja, Timi miniszteri jelölt, a kis Szepi képviselőnek választatta magát sat. Ki tudná feljegyezni mindazt, mit a báróné néhány nap alatt elfecsegett.. Pálmára nézve a báróné váratlan megjelenése s kedves vidám csevegése rendkívül jótékonyan hatott. Szivét, mely nehéz gondok alatt nyögött, megkönynyebbültnek érezte s nem látta olyan iszonyú kietlennek a jövőt, mint eddig. A báróné éles szemeit nem kerülte ki a nagy változás, mely Pálmán végbement. Arca nélkülözött minden színt és szemeit sötét karikák vették körül. úgy találta, hogy a virágzó ifjú asszony néhány hó alatt, majdnem megöregedett; s az az ifjú báj, az a komoly és mégis vonzó magatartás, mely olyan bájolóvá tette a grófnét, majdnem komorrá változott. Azért mindencsevegésnek a refrainje az lett, hogy ő Pálma nélkül nem távozik, mert hiszen az borzasztó, hogy egy fiatal asszony egy ilyen félreeső falu magányába temeti el ifjú életét. Most elmennek utazni, aztán visszatérnek a fővárosba. — Még a gyászév sem telt el, — adta okul Aporfalviné. — Hát csak úgy en famille mulatunk! — Irtózom a társaságtól! — Jár ide valaki ? — Nem. — Oh, mon dieu! Valóságos karthauzi élet! — Én itthon és kis leányom társaságában legjobban érzem magamat. — Kedvesem, ez önfeláldozó polgári erény túlságos ! — Azt akarom, hogy leányom az anyai szeretet légkörében nőjjön fel. — A la bonheur! Csak ne feledjük, hogy vannak kötelezettségeink a társasággal szemben. — Igazad van, de — — Semmi de kedvesem!.. semmi de ! ígérd meg, hogy legalább meglátogatsz... A többi azután az én gondom. Az élet vigalmak nélkül, virág napsugár nélkül ! Igen igen kedves Pálmám, ki kell szakitnod magadat e lélekölő magányból. Adieu! kocsizni megyek; megengeded, hogy kis Nokiádat magammal vigyem ? — Örömmel. A báróné vidáman távozott s behallatszott, amint énekelte »Jean de Nivelle«-ből: »Madragora de kérlek, tedd, hogy szeretve legyek!« Midőn a kocsi robogása jelenté, hogy a báróné eltávozott, Pálma néhányszor fel- s alásétálva szobájában csakhamar íróasztalához ült s érzelmeit a naplójába irt szavakban fejezte ki. »Nehány napja, hogy újra láttalak s azóta szivem megrepedni készül. .. Mindegy kell lenni erőmnek arra, hogy lemondjak rólad!.. Talán legjobb lenne, ha engednék a báróné biztatásának és távoznám innét, hol folyton emléked üldöz. Átlátom, hogy ez lenne legjobb s még sincs erőm hozzá! Óh, mert az a tudat is, hogy közelebben élek, jótékonyan hat lelkemre . .. Ez ellentétes érzelmek, melyek naponkint gyötörnek, talán mint ébredéskor a rémlátomány maradnak el tőlem, még sincs erőm eltávozni. .. Oh, miért is szeretlek annyira s miért tudsz te annyira gyűlölni!« * Néhány napig zavartalanul folyt az élet a kastélyban. Egy napon a báróné a közel városba hajtatott apró bevásárlások végett és Pálma a kis Nokia társaságában ült a kastélyt övedző park egy cobeával befutott lugasában. A gyermek előtt apró csecsebecsék hevertek, melyekkel játszódott s a grófné lapot tartott kezében, mig gondolatai messze tévelyegtek. A nap egész pompájában ragyogott a magas égbolton, mely jellegtelenűl, mint egy óriás üveg-harang borúit a földre. A közel ligetből a madarak vidám csicsergése hangzott s a lugasra hajló fatetőn az árva gerle búgta szomorú danáját. A grófnét a kis Nobia hangja zavarta meg gondolataiban. — Mamácskám, oly szép minden; engedd, hogy Lénivel kikocsizzam. Virágokat hozok neked! A grófné még mindig gondolatai behatása alatt intett fejével. A gyermek örömmel tapsolt s a közelbe álló dajkának mondá: — Hallod-e Léni, mamácskám megengedte, hogy kikocsizzunk; jöjj, fogassunk gyorsan. S mint a kis őzike ugrándozott a poronddal beltehintett úton, maga után vonva dajkáját. A grófné egyedül maradva teljesen átadta magát szomorú gondolatainak. Eltűnt előle a jelen s öt évvel visszaszállva a múltba, ott látta az ifjút érzelmektől átszellemült arcával, szerelemtől sugárzó szemével .. . Mennyi minden támadt és tűnt el azóta életében s öt évi küzdelem után egyedül, elhagyata áll. . .. Egyedül ?! Hát gyermeke! . . Hirtelen körültekintett s eszébe jutott, hogy a kis Nokiát kocsizni engedte. Olyan különös, indokolatlan félelem vett rajta erőt. Hogy engedte szive gyermekét egy dajka felügyelete alatt kikocsizni! Hiszen annyiszor történt ez. Nem, többé nem fogja engedni. Ha valami baj érné! . . Mi lenne akkor belőle ? Kínos sejtelemtől gyötörve a kastély felé tartott s midőn a terraszra ért, körültekintett. Sehol semmi porfelleg az úton. Talán már jöhetnének is; félórája múlt, könnyelműség volt tőle, hogy fizetett cselédre bízta kincsét, oh milyen lassan telnek a percek! Amint szobájába ért, kitekintett az útra, mely mint fehér szalag kígyózott a zöld rétek között, sehol sem fedezhetett fel valami nyomot, a melyből gyermeke visszatérését sejthette volna. Midőn a percek egymást űzték, midőn már az órák száma is kettőt haladott meg, mióta gyermeke távozott, nyugtalansága tetőpontra hágott." Hiába vett könyvet kezébe, hiába járta össze a fényes termeket, hogy kínos sejtelmeit elűzze, a jövő percben ismét dolgozószobája ablakánál látjuk, honnan a kastélyba vezető út egészen belátszik. S míg a grófné az anyai szív sejtelmével küzd, azalatt a parkon át egy szomorú menet halad a kastély felé. Egy férfi — kiben Zombolyaira ismerünk — tartja karjain a kis Nokiát, ki aléltan fekszik ott s homlokáról az időnkint lecseppenő vér jelenti, hogy valami baleset történt. A síró dajka kezeit tördelve halad Zombolyai után. A grófné még ott állt ablakánál, midőn mögötte felnyílt az ajtó, s belépett a fenti menet. A zaj, idegen léptek és siró hangokra hirtelen megfordult s egy vérfagyasztó sikoltással nehány lépést tett előre. — Gyermekem! E hangban az anyai szív egész szerelme benne volt. Azután tántorogva még néhány lépést tett és összerogyott a férfi lábainál. — Nyugodjék meg grófné, — szólt a férfi, mély, tompa hangon, — azt hiszem, nem halálos a seb. Magában pedig azt gondolta: »e nő valóban szereti gyermekét.« — Oh, gyermekem! Egyetlen kincse életemnek! — kiáltott őrült szenvedéllyel a grófné, — nyisd ki szemedet, mondd, hogy élsz, mert különben megőrülök. Az ifjú részvéttel tekintett a kétségbeeső anyára s mialatt a kis Nobiát egy pamlagra fektette, igy szólt: — Engedelmével grófné, legényemet azonnal a városba küldtem orvosért, azt hiszem, nem komoly baj. — Oh köszönöm, köszönöm — felelt a grófné, mialatt csókjaival árasztotta el gyermekét. Zombolyai a dajkát vizért küldötte, hogy mig az orvos megérkezik, legalább hideg borogatást rakjanak s azután a grófnéhoz fordúlva folytatta: — Az erdő alján találkoztam a kis Nokiával s midőn meglátott, örömmel tapsolt kezeivel. Leszállt kocsijából s én is segítettem neki virágot szedni. Nemsokára kocsiba ült ismét és haza kívánkozott. Én elváltam tőlük, de megállva tekintettem a távozók után. Az erdő alján, hol legkeskenyebb az út, egy rakott szekér jött velük szembe, a kocsis ki akart térni, a mikor a kerék nagyot zökkent, a tengely kettétörött s a kis Nokia a zökkenés következtében kiesve, egy kiálló kőbe ütötte halántékát. A grófné borzadva kiáltott fel. — Midőn odaértem, még eszméleténél volt és hogy ölembe vettem, megragadta karomat s ez menti tolakodásomat, hogy ide beléptem. A grófné könytelt szemét az ifjúra vetette s remegő hangon szólt: — Ön nagylelkű Zombolyai, köszönöm. S most megengedi a grófné, hogy távozzam, nem akarom, — szólt keserű hangon — hogy látásom még fájdalmát tetézze. E szavak után mély meghajtással az ajtó felé tartott. (Vége köv.) A vesztett boldogság. (Francia beszély.) Plouvier Eduárd-tól. I. Az 1856-ik év egyik szép októberi reggelén két lovas haladt csöndes lépésben egymás mellett a Párisból Amiens-be vivő országúton, néhány órányi távolra Chantilly-tól. Az égboltozat tiszta, jellegtelen volt s a nap pazarul küldte búcsúsugarait a meghidegülni készülő földre. Kellemes őszi szellő susogott a csalitok lombjai közt s az utszéli fák levelei még fönn lebegtek, várva minden pillanatban az első tért, melynek érintésére sárgultan fognak aláhullni, az a szép idő