Fővárosi Lapok 1883. szeptember (204-229. szám)

1883-09-18 / 218. szám

Kedd, 1883. szeptember 18. 218. szám Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Vélérre ....... 8 frt. negyedévre . .... 4 fit. Biegjelenik , ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívás. A „FŐVÁROSI LAPOK“ huszadik évfolya­mának utosó negyedére megnyitjuk előfizetést. Húsz év alatt a magyar műveit olvasó közönség annyira megkedvelte, fölkarolta és folytonos nagy pártfogás­ban részesíté a hazai szépirodalomnak e máig is egyetlenegy napi közlönyét, hogy régóta nincs már szükségünk programmok közlésére. Folytonos törekvé­sünk : a finomabb ízlésű olvasók igényeit kielégíteni változatos és értékes olvasmányok, gazdag tartalmú tárca és bő hírrovatok közlése által. Kitűnő írók gya­rapítják a lap tartalmát folyvást, így az új évnegyed első száma részére is két hírneves költőnk küldött már be jeles szépműveket.­ Lévay József ,,Fogy a dal" című költeményt, s Csiky Gergely ,,A zokoli uraság két leánya" című nagyobb elbeszélést. A lap kiadója , az „Athenaeum“ társulat, mely a lap csinos kiállítá­sáról és pontos szétküldéséről gondoskodik, kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. Az évnegyed ára négy forint. Lehet folyvást előfizetni félévre is nyolc s egész évre tizenhat forinttal. A postautalványokra vagy pénzes levelekre írandó cím ez ,,A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába Budapesten". Öt év múltán. (Beszély). Harmath Lujzától. (Folytatás.) A bárónénak váratlan megérkezése egészen uj életet hozott a kastélyba. Vidám mosolyával, kedvesen csevegő hangjával, mint sötét éjben a tündöklő csillag ragyogott e szo­morú magány még szomorúbb lakói között. Napokig volt mit beszélnie a fővárosi társaság­ról, meg arról, hogy B. grófnak nagyszerű fogatai tartják izgalomban a fővárost. F. herceg egy lovarnő­nek udvarol, a kis grófné elvált férjétől, kiről ezelőtt két hóval azt mondta, hogy imádja. Gyuszi Thália papnőit csodálja, Timi miniszteri jelölt, a kis Szepi képviselőnek választatta magát sat. Ki tudná feljegyezni mindazt, mit a báróné né­hány nap alatt elfecsegett.. Pálmára nézve a báróné váratlan megjelenése s kedves vidám csevegése rendkívül jótékonyan hatott. Szivét, mely nehéz gondok alatt nyögött, megköny­­nyebbültnek érezte s nem látta olyan iszonyú kietlen­nek a jövőt, mint eddig. A báróné éles szemeit nem kerülte ki a nagy változás, mely Pálmán végbement. Arca nélkülözött minden színt és szemeit sötét karikák vették körül. úgy találta, hogy a virágzó ifjú asszony néhány hó alatt, majdnem megöregedett; s az az ifjú báj, az a komoly és mégis vonzó magatartás, mely olyan bájo­­lóvá tette a grófnét, majdnem komorrá változott. Azért minden­­csevegésnek a refrainje az lett, hogy ő Pálma nélkül nem távozik, mert hiszen az borzasztó, hogy egy fiatal asszony egy ilyen félreeső falu magányába temeti el ifjú életét. Most elmennek utazni, aztán visszatérnek a fővárosba. — Még a gyász­év sem telt el, — adta okul Aporfalviné. — Hát csak úgy en famille mulatunk! — Irtózom a társaságtól! — Jár ide valaki ? — Nem. — Oh, mon dieu! Valóságos karthauzi élet! — Én itthon és kis leányom társaságában leg­jobban érzem magamat. — Kedvesem, ez önfeláldozó polgári erény túl­ságos ! — Azt akarom, hogy leányom az anyai szeretet légkörében nőj­jön fel. — A la bonheur! Csak ne feledjük, hogy van­nak kötelezettségeink a társasággal szemben. — Igazad van, de — — Semmi de kedvesem!.. semmi de ! ígérd meg, hogy legalább meglátogatsz... A többi azután az én gondom. Az élet vigalmak nélkül, virág napsugár nél­kül ! Igen igen kedves Pálmám, ki kell szakitnod ma­gadat e lélekölő magányból. Adieu! kocsizni megyek; megengeded, hogy kis Nokiádat magammal vigyem ? — Örömmel. A báróné vidáman távozott s behallatszott, a­mint énekelte »Jean de Nivelle«-ből: »Madragora de kérlek, tedd, hogy szeretve legyek!« Midőn a kocsi robogása jelenté, hogy a báróné eltávozott, Pálma néhányszor fel- s alásétálva szobá­jában csakhamar íróasztalához ült s érzelmeit a napló­jába irt szavakban fejezte ki. »Nehány napja, hogy újra láttalak s azóta szi­vem megrepedni készül. .. Mindegy­ kell lenni erőm­nek arra, hogy lemondjak rólad!.. Talán legjobb lenne, ha engednék a báróné biztatásának és távoznám innét, hol folyton emléked üldöz. Átlátom, hogy ez lenne legjobb s még sincs erőm hozzá! Óh, mert az a tudat is, hogy közelebben élek, jótékonyan hat lelkem­­re . .. Ez ellentétes érzelmek, melyek naponkint gyö­törnek, talán mint ébredéskor a rémlátomány maradnak el tőlem, még sincs erőm eltávozni. .. Oh, miért is szeretlek annyira s miért tudsz te annyira gyűlölni!« * Néhány napig zavartalanul folyt az élet a kas­télyban. Egy napon a báróné a közel városba hajtatott apró bevásárlások végett és Pálma a kis Nokia társa­ságában ült a kastélyt övedző park egy cobeával be­futott lugasában. A gyermek előtt apró csecsebecsék hevertek, melyekkel játszódott s a grófné lapot tartott kezében, mig gondolatai messze tévelyegtek. A nap egész pompájában ragyogott a magas ég­bolton, mely jellegtelenűl, mint egy óriás üveg-harang borúit a földre. A közel ligetből a madarak vidám csi­csergése hangzott s a lugasra hajló fatetőn az árva gerle búgta szomorú danáját. A grófnét a kis Nobia hangja zavarta meg gon­dolataiban. — Mamácskám, oly szép minden; engedd, hogy Lénivel kikocsizzam. Virágokat hozok neked! A grófné még mindig gondolatai behatása alatt intett fejével. A gyermek örömmel tapsolt s a közelbe álló daj­kának mondá: — Hallod-e Léni, mamácskám megengedte, hogy kikocsizzunk; jöjj, fogassunk gyorsan. S mint a kis őzike ugrándozott a poronddal be­ltehintett úton, maga után vonva dajkáját. A grófné egyedül maradva teljesen átadta ma­gát szomorú gondolatainak. Eltűnt előle a jelen s öt évvel visszaszállva a múltba, ott látta az ifjút érzel­mektől átszellemült arcával, szerelemtől sugárzó sze­mével .. . Mennyi minden támadt és tűnt el azóta életében s öt évi küzdelem után egyedül, elhagyata áll. . .. Egyedül ?! Hát gyermeke! . . Hirtelen körültekintett s eszébe jutott, hogy a kis Nokiát kocsizni engedte. Olyan különös, indoko­latlan félelem vett rajta erőt. Hogy engedte szive gyermekét egy dajka felügyelete alatt kikocsizni! Hi­szen annyiszor történt ez. Nem, többé nem fogja en­gedni. Ha valami baj érné! . . Mi lenne akkor belőle ? Kínos sejtelemtől gyötörve a kastély felé tartott s midőn a terraszra ért, körültekintett. Sehol semmi porfelleg az úton. Talán már jöhetnének is; félórája múlt, könnyelműség volt tőle, hogy fizetett cselédre bízta kincsét, oh milyen lassan telnek a percek! A­mint szobájába ért, kitekintett az útra, mely mint fehér szalag kígyózott a zöld rétek között, sehol sem fedezhetett fel valami nyomot, a melyből gyerme­ke visszatérését sejthette volna. Midőn a percek egy­mást űzték, midőn már az órák száma is kettőt hala­dott meg, mióta gyermeke távozott, nyugtalansága tetőpontra hágott." Hiába vett könyvet kezébe, hiába járta össze a fényes termeket, hogy kínos sejtelmeit elűzze, a jövő percben ismét dolgozó­szobája ablakánál látjuk, honnan a kastélyba vezető út egészen belátszik. S míg a grófné az anyai szív sejtelmével küzd, azalatt a parkon át egy szomorú menet halad a kastély felé. Egy férfi — kiben Zombolyaira ismerünk — tartja karjain a kis Nokiát, ki aléltan fekszik ott s homlokáról az időnkint lecseppenő vér jelenti, hogy valami baleset történt. A síró dajka kezeit tördelve halad Zombolyai után. A grófné még ott állt ablakánál, midőn mögötte felnyílt az ajtó, s belépett a fenti menet. A zaj, idegen léptek és siró hangokra hirtelen megfordult s egy vér­­fagyasztó sikoltással nehány lépést tett előre. — Gyermekem! E hangban az anyai szív egész szerelme ben­ne volt. Azután tántorogva még néhány lépést tett és összerogyott a férfi lábainál. — Nyugodjék meg grófné, — szólt a férfi, mély, tompa hangon, — azt hiszem, nem halálos a seb.­ Magában pedig azt gondolta: »e nő valóban szereti gyermekét.« — Oh, gyermekem! Egyetlen kincse életemnek! — kiáltott őrült szenvedéllyel a grófné, — nyisd ki szemedet, mondd, hogy élsz, mert különben meg­őrülök. Az ifjú részvéttel tekintett a kétségbeeső anyára s mialatt a kis Nobiát egy pamlagra fektette, igy szólt: — Engedelmével grófné, legényemet azonnal a városba küldtem orvosért, azt hiszem, nem komoly baj. — Oh köszönöm, köszönöm — felelt a grófné, mialatt csókjaival árasztotta el gyermekét. Zombolyai a dajkát vizért küldötte, hogy mig az orvos megérkezik, legalább hideg borogatást rak­janak s azután a grófnéhoz fordúlva folytatta: — Az erdő alján találkoztam a kis Nokiával s midőn meglátott, örömmel tapsolt kezeivel. Leszállt kocsijából s én is segítettem neki virágot szedni. Nem­sokára kocsiba ült ismét és haza kívánkozott. Én el­váltam tőlük, de megállva tekintettem a távozók után. Az erdő alján, hol legkeskenyebb az út, egy rakott szekér jött velük szembe, a kocsis ki akart térni, a mikor a kerék nagyot zökkent, a tengely kettétörött s a kis Nokia a zökkenés következtében kiesve, egy ki­álló kőbe ütötte halántékát. A grófné borzadva kiáltott fel. — Midőn odaértem, még eszméleténél volt és hogy ölembe vettem, megragadta karomat s ez menti tolakodásomat, hogy ide beléptem. A grófné könytelt szemét az ifjúra vetette s re­megő hangon szólt: — Ön nagylelkű Zombolyai, köszönöm. S most megengedi a grófné, hogy távozzam, nem akarom, — szólt keserű hangon — hogy látásom még fájdalmát tetézze. E szavak után mély meghajtással az ajtó felé tartott. (Vége köv.) A vesztett boldogság. (Francia beszély.) Plouvier Eduárd-tól. I. Az 1856-ik év egyik szép októberi reggelén két lovas haladt csöndes lépésben egymás mellett a Páris­­ból Amiens-be vivő országúton, néhány órányi távolra Chantilly-tól. Az égboltozat tiszta, jellegtelen vo­lt s a nap pazarul küldte búcsúsugarait a meghidegülni készülő földre. Kellemes őszi szellő susogott a csalitok lombjai közt s az utszéli fák levelei még fönn lebeg­tek, várva minden pillanatban az első tért, melynek érintésére sárgultan fognak aláhullni, az a szép idő

Next