Fővárosi Lapok 1883. október (230-255. szám)

1883-10-19 / 245. szám

Péntek, 1883. október 19. 245. szám Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyedévre . . . . .­4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mind­ennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. B u c s­ú. Elbujdosó madár úgy sír felettem, Elfonnyadt ág, lomb úgy zizeg alattam, Kihalt a táj, melyen ujjászülettem, Hol röpke kedvvel mint gyermek szaladtam. A fák, melyek oly húson eltakartak, Kopasz fejeket búsan hajtogatják; Nem látnak a földön rideg avart csak, S hiába nézik a menny boltozatját. Nem jó elé mosolygva a meleg fény, S ha jő is, oly fagyasztó, zord, mogorva, Eltűnt a szellő, mely vigan enyelgvén Éltet lehelt virágra és bokorba. Elhagyta minden e vidám vidéket. Magán maradt, mint sorsüldözte férfi . Szegény vidék­­, keserves veszteséged Az én szivem olyan mélyen megérti. Mert nékem is elválni kell tetőled: A végzet visszahí a nagyvilágba, Hol ritka szív nyílik meg résztvevőleg, Hol több a zord árny, mint a nap világa. De lelkem végre mégis üdvhöz ér el, Forrón hiszem, s oh higyj te is, vidékem ! Mig sorsunk újra együvé vezérel: Te is virulsz a kedves, régi ékben. Lenkei Henrik.­ ­—— A zokoli uraság két leánya. (Elbeszélés.) irta Csiky Gergely. (Folytatás.) IX. A két jó barát sokáig ült együtt, Balázs úr ke­zére támasztott fővel, üres bámész tekintettel, kínzó emlékeivel tépelődve, Zboray Achilles várakozó hely­zetben, le nem véve aggódó szemét kedves barátja uráról, hogy az első gyanús jelre megragadja és orvosi segítség után kiáltson. Annyira el voltak merülve mindketten, hogy neszét sem hallották annak, a­mi a szomszéd szobában történt. A csapás, mely ma Emma szivét érte, úgy ha­tott rá, mint a jótékony orvosság. A mily hirtelen tá­madt kis leányos szerelme, éppen oly hirtelen ölte ki azt szivéből az önérzetes nő megbántott büszkesége. Kiábrándult egy pillanat alatt, midőn megismerte a férfi silányságát, kit elvakult, tapasztalatlan lecke szeretni vélt. A­mig csak hűtlennek tartotta, addig bánkódott és szenvedett; ez a csalódás nem ölte meg szerelmét s fájdalmasabbá tette elhagyatását; de mi­dőn látta gyávaságát, hitványságát, egy pillanat alatt meghalt szivében a szerelem vagy az az elfogultság, melyet szerelemnek gondolt; s a kiábrándult lélekben nem maradt a fájdalomnak, szerelmi bánkódásnak semmi nyoma, nem maradt más, mint a megvetés, a szégyen és megalázás keserű érzése. Az utolsó hetek vigasztalan epekedése után valódi könnyebbülés volt reá ez érzés. Arcáról eltűnt a fájó búsongás kifejezése, szeméből kiszáradtak a könyek. Nyugodt volt és közönyös, el akarta feledni a gyávát, kire méltatlanul pazarolta nemes szerelmét, s jól esett tudnia, hogy nem­sokára és könnyen el fogja feledni, oly könnyen, mint egy kis karcolást, mint valaha az intézetben valamely növendéktársa megbántását. Szégyelte magát, hogy szeretni tudta ez embert, — ez volt az egyetlen kellemetlen érzés, mely hideg nyugalmát zavarta, a­mint ablakában ült, s a zajló Dunát és a parton járó-kelő alakokat szemlélte. — Nagyságos kisasszony, — szólt a szobalány, óvatosan bedugva fejét az ajtón, — egy úri hölgy kí­vánna nagyságoddal beszélni. — Velem ? — kérdé Emma csodálkozva. — Zokoli Emma kisasszonynyal. .— Az én vagyok. Bocsássa be. — Igen, de azt mondta, hogy csak nagysá­goddal, egyedül csak nagyságoddal kíván találkozni. — Egyedül vagyok, — felelt Emma nyugodtan. A szobalány feje eltűnt s a következő percben belépett az ajtón a látogató. Emma kíváncsian sietett eléje s rá­emelte sze­meit. Az idegen nő arcát fátyol borította. De mintha megértette volna a szelíd szemek kérdő tekintetét, gyorsan félrevetette fátyolát s Emma egy szép, isme­retlen arcot látott maga előtt. — Találkozni kívánt velem, asszonyom ? — kérdé halkan, lesütve szemét az idegen nő csodálatos tekintete előtt, melylyel reá nézett. Szeretet, gyűlölet, szánalom, harag, gyöngédség, keserűség, rokonszenv váltakozott e hosszú tekintet­ben, és a hang is, mely megszólalt, ez ellentétes indula­tok csodálatos összekeveredésétől reszketett. — Bocsásson meg, kisasszony, — mondá aka­dozó lélekzettel, — bocsássa meg, hogy ily sajátságos módon látogatom meg, hogy ismeretlenül beszélni óhajtok önnel és nevemet sem mondom meg.... — Mit kíván tőlem,asszonyom ? — kérdé Emma idegenkedőleg, s bizalmatlan tekintetet vetve a külö­nös látogatóra, néhány lépésre elvonult tőle. — Nem — nem—ne nézzen rám ily tekintettel, — suttogott gyorsan az idegen nő s ismét közelebb lépett Emmához. — Ne fordítsa el szemét, tekintsen reám azzal a pillantással, melylyel először fogadott, — azzal a szelíd, gyöngéd, jóakaró pillantással... Oh! ha tudná, mily szükségem van nekem arra, mennyire epedek utána! — Nem értem önt, asszonyom, — felelt Emma szelíd szánakozással, mintha gyermekkel vagy őrült­tel beszélne.— Nekem bizonyára nincs okom máskép tekinteni önre, mint jóakarattal; s ha van valami kívánsága, mondja ki bátran, habozás nélkül, hogy be­bizonyítsam jóakaratomat. — Nincs semmi, kívánságom, semmi — csak látni akartam önt... — Csak engem látni! — szólt Emma csodál­kozva. — És miért ? — Ne kérdezzen, nem felelhetek. Vegye sze­szélynek, vegye kíváncsiságnak — csak ne tegyen fel rólam semmi rosszat, — ne idegenkedjék tőlem. Ad­jon nekem néhány percet, beszéljen velem akármiről, közömbös tárgyakról s aztán bocsásson el... csak en­gedje, hogy megismerjem önt, hogy néhány vonást vegyek föl lelkembe, melyekből emlékezetem meg­rajzolhatja képét. — Asszonyom, én nem idegenkedem öntől, nem gyanakszom önre,— mondá Emma szelíden s vendége karjára tévé kezét; — bármily érthetetlen előttem e viselet, nem kérek öntől semmi magyarázatot; csak arra kérem, ismételten, ha van valami kívánsága, melyet talán fél kimondani, fejezze ki bátran — én örülnék, ha szolgálatára lehetnék, hiszen látom, hogy szenved, hogy boldogtalan. — Nagyon, nagyon boldogtalan voltam egész életemben... — Szegény! — mondá halkan Emma s meg­fogta az idegen nő kezét.— Nem kérdem boldogtalan­sága okát, — ha szükségesnek tartja, tudom, nem fogja eltitkolni a résztvevő szívtől... De ha én segít­hetnék rajta, higgye el, bátran kívánhat tőlem bármi lehetségest. — Oh, ha ilyen testvérem lett volna, — ha ily szerető kebelre hajthattam volna fáradt fejemet! — Szegény asszony! — most már értem bol­dogtalansága okát — ugy­e senkije sincs e világon ? — Senkim, senkim! A ki volt, a ki szere­tett, rég sírjában fekszik,— most nincs senkim, senkim! — Mért nem lehetek én testvére ? — mondá Emma szelíden, gyöngéden magához vonva az idegen nő kezét s arcára emelve tiszta szerető szemeit. — Testvérem — testvérem, — mormogott resz­ketve a különös asszony,—oh mily szép szó,milyen édes! mint lecsillapítja lelkem viharját, mily világot vet útamra! Köszönöm, kisasszony, — folytatá előre hajtva fejet s leirhatatlan tekintettel szegezve kényes sze­meit Emma részvevő arcára. — Köszönöm, most már megismertem önt. Isten áldja meg! áldja meg az isten! Megfordult, mintha távozni akarna, de néhány lépés után megállt, lassan, habozva visszatért Emmá­hoz és megfogta kezét. — Azt mondta, hogy szeretne testvérem lenni, — engedje meg, hogy én most az egyszer testvérem­nek nevezzem — s ne vegye rossz néven e csókot, hiszen a testvérnek szabad megcsókolnia testvérét. Tovább nem szólhatott, könyei elfojtották hang­ját, — megcsókolta Emmát, hosszan, hevesen, — és gyorsan távozott a szobából. X. Másnap a reggeli vonattal haza utazott Ba­lázs úr, úgy sietett, oly mohón nógatta leányát a készü­lésre, mintha valami nagy veszedelem elől menekülne Huszárjával is kiegyezett, felmondott neki, kielégi­tette s elbocsátotta szolgálatából. Többé nincs szük­sége ily fényűzési cikkre, otthon úgyis elküldené, igy legalább megkíméli az úti költséget. Zboray Achilles ur csak a fejét csóválta e jelek láttára s a nap folytán titokban többször megvigasz­­talá kedves barátját a boszu reményével, melyet öcs­­cse fog venni mind bajok okozóján. Másnap reggel már a pályaházban várta Balázs urat, midőn leányával megérkezett. — Endre öcsém tiszteletét, legmélyebb tiszte­letét küldi, — szólt Emmához, ki egészen nyugodtnak, sőt jókedvűnek látszott — és ezerszer bocsánatot kér, hogy személyesen nem tehette tiszteletét, — nagyon fontos hivatalos dolgai vannak éppen e pillanatban — gyűlés, főbenjáró ügyekben__ Erre karon fogta Balázs urat s mig a pénztár­hoz mentek jegyet váltani, sebtében tudósitá a nagy eseményekről. — Megtörtént, — suttogott rejtelmes kifejezés­sel, — éppen egy órával ezelőtt. Kálmán urfi hatalmas vágást kapott a bal karjára, — bár az orrát vágta volna le! Endrének semmi baja sincs. — Derék fiú, nemes lélek! — mondá Balázs ur. — Én és leányom soha sem feledjük el, milyen jó volt hozzánk. Achilles ur jelentősen köhögött, kacsintott s oldalba lökte barátját, de semmi világosabb szóval nem magyarázta meg e titkos jelek értelmét. Ott ma­radt az utolsó csengetésig s még akkor is integetett kalapjával az elrobogó vonat után, mikor már sokszo­rosan nagyitó távcsővel sem lehetett volna látni baráti búcsúzását. A zokoli uraság elhagyta a fővárost, és Zboray Achilles úr ismét országos dolgai után nézhetett. (Folyt, köv.) Az én diák fiam. (Olasz elbeszélés.) Írta Salvatore Farina. (Vége.) Eleinte tettettem magamat, mintha nem érte­ném. Egy hiú kísérlet után, melynek célja volt, vissza­vezetni őt Perzsiába, ahol olyan jól éreztem már ma­gamat, olyan otthonosnak , végre kényszerítve láttam magamat, hogy engedjem tovább beszélni. Aztán jöttek másféle meglepetések is: a föld­rajz, a bibliai­­történelem, sőt még a fiam aritmeti­kája is tele volt rám nézve mélységes titkokkal. Ez a három vékony könyvecske, felbátorítva a katekizmus­tól, mely már régen kínzott misztériumaival,­ reggel

Next