Fővárosi Lapok 1883. október (230-255. szám)
1883-10-19 / 245. szám
Péntek, 1883. október 19. 245. szám Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyedévre . . . . .4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. B u c sú. Elbujdosó madár úgy sír felettem, Elfonnyadt ág, lomb úgy zizeg alattam, Kihalt a táj, melyen ujjászülettem, Hol röpke kedvvel mint gyermek szaladtam. A fák, melyek oly húson eltakartak, Kopasz fejeket búsan hajtogatják; Nem látnak a földön rideg avart csak, S hiába nézik a menny boltozatját. Nem jó elé mosolygva a meleg fény, S ha jő is, oly fagyasztó, zord, mogorva, Eltűnt a szellő, mely vigan enyelgvén Éltet lehelt virágra és bokorba. Elhagyta minden e vidám vidéket. Magán maradt, mint sorsüldözte férfi . Szegény vidék, keserves veszteséged Az én szivem olyan mélyen megérti. Mert nékem is elválni kell tetőled: A végzet visszahí a nagyvilágba, Hol ritka szív nyílik meg résztvevőleg, Hol több a zord árny, mint a nap világa. De lelkem végre mégis üdvhöz ér el, Forrón hiszem, s oh higyj te is, vidékem ! Mig sorsunk újra együvé vezérel: Te is virulsz a kedves, régi ékben. Lenkei Henrik. —— A zokoli uraság két leánya. (Elbeszélés.) irta Csiky Gergely. (Folytatás.) IX. A két jó barát sokáig ült együtt, Balázs úr kezére támasztott fővel, üres bámész tekintettel, kínzó emlékeivel tépelődve, Zboray Achilles várakozó helyzetben, le nem véve aggódó szemét kedves barátja uráról, hogy az első gyanús jelre megragadja és orvosi segítség után kiáltson. Annyira el voltak merülve mindketten, hogy neszét sem hallották annak, ami a szomszéd szobában történt. A csapás, mely ma Emma szivét érte, úgy hatott rá, mint a jótékony orvosság. A mily hirtelen támadt kis leányos szerelme, éppen oly hirtelen ölte ki azt szivéből az önérzetes nő megbántott büszkesége. Kiábrándult egy pillanat alatt, midőn megismerte a férfi silányságát, kit elvakult, tapasztalatlan lecke szeretni vélt. Amig csak hűtlennek tartotta, addig bánkódott és szenvedett; ez a csalódás nem ölte meg szerelmét s fájdalmasabbá tette elhagyatását; de midőn látta gyávaságát, hitványságát, egy pillanat alatt meghalt szivében a szerelem vagy az az elfogultság, melyet szerelemnek gondolt; s a kiábrándult lélekben nem maradt a fájdalomnak, szerelmi bánkódásnak semmi nyoma, nem maradt más, mint a megvetés, a szégyen és megalázás keserű érzése. Az utolsó hetek vigasztalan epekedése után valódi könnyebbülés volt reá ez érzés. Arcáról eltűnt a fájó búsongás kifejezése, szeméből kiszáradtak a könyek. Nyugodt volt és közönyös, el akarta feledni a gyávát, kire méltatlanul pazarolta nemes szerelmét, s jól esett tudnia, hogy nemsokára és könnyen el fogja feledni, oly könnyen, mint egy kis karcolást, mint valaha az intézetben valamely növendéktársa megbántását. Szégyelte magát, hogy szeretni tudta ez embert, — ez volt az egyetlen kellemetlen érzés, mely hideg nyugalmát zavarta, amint ablakában ült, s a zajló Dunát és a parton járó-kelő alakokat szemlélte. — Nagyságos kisasszony, — szólt a szobalány, óvatosan bedugva fejét az ajtón, — egy úri hölgy kívánna nagyságoddal beszélni. — Velem ? — kérdé Emma csodálkozva. — Zokoli Emma kisasszonynyal. .— Az én vagyok. Bocsássa be. — Igen, de azt mondta, hogy csak nagyságoddal, egyedül csak nagyságoddal kíván találkozni. — Egyedül vagyok, — felelt Emma nyugodtan. A szobalány feje eltűnt s a következő percben belépett az ajtón a látogató. Emma kíváncsian sietett eléje s ráemelte szemeit. Az idegen nő arcát fátyol borította. De mintha megértette volna a szelíd szemek kérdő tekintetét, gyorsan félrevetette fátyolát s Emma egy szép, ismeretlen arcot látott maga előtt. — Találkozni kívánt velem, asszonyom ? — kérdé halkan, lesütve szemét az idegen nő csodálatos tekintete előtt, melylyel reá nézett. Szeretet, gyűlölet, szánalom, harag, gyöngédség, keserűség, rokonszenv váltakozott e hosszú tekintetben, és a hang is, mely megszólalt, ez ellentétes indulatok csodálatos összekeveredésétől reszketett. — Bocsásson meg, kisasszony, — mondá akadozó lélekzettel, — bocsássa meg, hogy ily sajátságos módon látogatom meg, hogy ismeretlenül beszélni óhajtok önnel és nevemet sem mondom meg.... — Mit kíván tőlem,asszonyom ? — kérdé Emma idegenkedőleg, s bizalmatlan tekintetet vetve a különös látogatóra, néhány lépésre elvonult tőle. — Nem — nem—ne nézzen rám ily tekintettel, — suttogott gyorsan az idegen nő s ismét közelebb lépett Emmához. — Ne fordítsa el szemét, tekintsen reám azzal a pillantással, melylyel először fogadott, — azzal a szelíd, gyöngéd, jóakaró pillantással... Oh! ha tudná, mily szükségem van nekem arra, mennyire epedek utána! — Nem értem önt, asszonyom, — felelt Emma szelíd szánakozással, mintha gyermekkel vagy őrülttel beszélne.— Nekem bizonyára nincs okom máskép tekinteni önre, mint jóakarattal; s ha van valami kívánsága, mondja ki bátran, habozás nélkül, hogy bebizonyítsam jóakaratomat. — Nincs semmi, kívánságom, semmi — csak látni akartam önt... — Csak engem látni! — szólt Emma csodálkozva. — És miért ? — Ne kérdezzen, nem felelhetek. Vegye szeszélynek, vegye kíváncsiságnak — csak ne tegyen fel rólam semmi rosszat, — ne idegenkedjék tőlem. Adjon nekem néhány percet, beszéljen velem akármiről, közömbös tárgyakról s aztán bocsásson el... csak engedje, hogy megismerjem önt, hogy néhány vonást vegyek föl lelkembe, melyekből emlékezetem megrajzolhatja képét. — Asszonyom, én nem idegenkedem öntől, nem gyanakszom önre,— mondá Emma szelíden s vendége karjára tévé kezét; — bármily érthetetlen előttem e viselet, nem kérek öntől semmi magyarázatot; csak arra kérem, ismételten, ha van valami kívánsága, melyet talán fél kimondani, fejezze ki bátran — én örülnék, ha szolgálatára lehetnék, hiszen látom, hogy szenved, hogy boldogtalan. — Nagyon, nagyon boldogtalan voltam egész életemben... — Szegény! — mondá halkan Emma s megfogta az idegen nő kezét.— Nem kérdem boldogtalansága okát, — ha szükségesnek tartja, tudom, nem fogja eltitkolni a résztvevő szívtől... De ha én segíthetnék rajta, higgye el, bátran kívánhat tőlem bármi lehetségest. — Oh, ha ilyen testvérem lett volna, — ha ily szerető kebelre hajthattam volna fáradt fejemet! — Szegény asszony! — most már értem boldogtalansága okát — ugye senkije sincs e világon ? — Senkim, senkim! A ki volt, a ki szeretett, rég sírjában fekszik,— most nincs senkim, senkim! — Mért nem lehetek én testvére ? — mondá Emma szelíden, gyöngéden magához vonva az idegen nő kezét s arcára emelve tiszta szerető szemeit. — Testvérem — testvérem, — mormogott reszketve a különös asszony,—oh mily szép szó,milyen édes! mint lecsillapítja lelkem viharját, mily világot vet útamra! Köszönöm, kisasszony, — folytatá előre hajtva fejet s leirhatatlan tekintettel szegezve kényes szemeit Emma részvevő arcára. — Köszönöm, most már megismertem önt. Isten áldja meg! áldja meg az isten! Megfordult, mintha távozni akarna, de néhány lépés után megállt, lassan, habozva visszatért Emmához és megfogta kezét. — Azt mondta, hogy szeretne testvérem lenni, — engedje meg, hogy én most az egyszer testvéremnek nevezzem — s ne vegye rossz néven e csókot, hiszen a testvérnek szabad megcsókolnia testvérét. Tovább nem szólhatott, könyei elfojtották hangját, — megcsókolta Emmát, hosszan, hevesen, — és gyorsan távozott a szobából. X. Másnap a reggeli vonattal haza utazott Balázs úr, úgy sietett, oly mohón nógatta leányát a készülésre, mintha valami nagy veszedelem elől menekülne Huszárjával is kiegyezett, felmondott neki, kielégitette s elbocsátotta szolgálatából. Többé nincs szüksége ily fényűzési cikkre, otthon úgyis elküldené, igy legalább megkíméli az úti költséget. Zboray Achilles ur csak a fejét csóválta e jelek láttára s a nap folytán titokban többször megvigasztalá kedves barátját a boszu reményével, melyet öcscse fog venni mind bajok okozóján. Másnap reggel már a pályaházban várta Balázs urat, midőn leányával megérkezett. — Endre öcsém tiszteletét, legmélyebb tiszteletét küldi, — szólt Emmához, ki egészen nyugodtnak, sőt jókedvűnek látszott — és ezerszer bocsánatot kér, hogy személyesen nem tehette tiszteletét, — nagyon fontos hivatalos dolgai vannak éppen e pillanatban — gyűlés, főbenjáró ügyekben__ Erre karon fogta Balázs urat s mig a pénztárhoz mentek jegyet váltani, sebtében tudósitá a nagy eseményekről. — Megtörtént, — suttogott rejtelmes kifejezéssel, — éppen egy órával ezelőtt. Kálmán urfi hatalmas vágást kapott a bal karjára, — bár az orrát vágta volna le! Endrének semmi baja sincs. — Derék fiú, nemes lélek! — mondá Balázs ur. — Én és leányom soha sem feledjük el, milyen jó volt hozzánk. Achilles ur jelentősen köhögött, kacsintott s oldalba lökte barátját, de semmi világosabb szóval nem magyarázta meg e titkos jelek értelmét. Ott maradt az utolsó csengetésig s még akkor is integetett kalapjával az elrobogó vonat után, mikor már sokszorosan nagyitó távcsővel sem lehetett volna látni baráti búcsúzását. A zokoli uraság elhagyta a fővárost, és Zboray Achilles úr ismét országos dolgai után nézhetett. (Folyt, köv.) Az én diák fiam. (Olasz elbeszélés.) Írta Salvatore Farina. (Vége.) Eleinte tettettem magamat, mintha nem érteném. Egy hiú kísérlet után, melynek célja volt, visszavezetni őt Perzsiába, ahol olyan jól éreztem már magamat, olyan otthonosnak , végre kényszerítve láttam magamat, hogy engedjem tovább beszélni. Aztán jöttek másféle meglepetések is: a földrajz, a bibliaitörténelem, sőt még a fiam aritmetikája is tele volt rám nézve mélységes titkokkal. Ez a három vékony könyvecske, felbátorítva a katekizmustól, mely már régen kínzott misztériumaival, reggel