Fővárosi Lapok 1883. október (230-255. szám)

1883-10-10 / 237. szám

Szerda, 1883. október 10. 237. szám Huszadik évfolyam Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyedévre . . . • • 4 frt. megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A kor. Az emberi élet egy útvesztő ösvény. Vándora: a kor, s ez egy kincsszomjas fösvény. Kincsét képezi az ember élte-napja. Hullatja az ember, a kor meg fölkapja. Hallatja az ember abba a reménységben, Hogy majd örök élet vár reá az égben. És az ember él, él, napjait nem szánva, A tűnőket a kor szedi s veszi számba;­­ oly fukar, hogy a­mit egyszer már megszerzett, Vissza nem ad abból egy órát, egy percet. S melybe őrzött kincsét gyűjti: az a láda A halandó ember görnyedező háza. Össze-vissza, egyre másra, Oda rakja egy rakásra, S midőn végre Több nem fér be, Elviszi a halál nagy váltó­házába, Abba a rejtelmes sötét zsákutcába, S ott oly ígérvényt kap rá a másvilágra, A melylyel játszik a halhatatlanságra. S azon nyer, vagy nem nyer ? — S ezért élt az ember ! Temérdek. ------------------­ A zokoli uraság két leánya. (Elbeszélés.) Írta Csiky Gergely. (Folytatás.) Félóra múlva, miután titkos értekezletet tartott Spira Jakab úrral, könnyed, fürge lépésekkel, mo­solygó arccal, harsogó jó kedvvel nyitott be leánya szobájába. Megfogta állát, fölemelte fejét s mélyen, hossza­san szemébe nézett, mialatt ajka körül pajkos mosoly játszott és szemeiből kimondhatatlan jó kedv, bizalom és remény sugárzott. — Nos, drága leányom, — mondá végre enye­­legve, — nem is kérded, mit jelent ez ? nem is sejted, hogy a papának valami különös mondani­valója lehet ? Nem találod ki ? No hát megmondom. Egy szó mint száz, holnap indulunk Budapestre. Emma halálsápadtan riadt vissza apja karjaiból s rémülten nézett arcába. — Oh istenem! baja van! beteg! — Dehogy van baja, dehogy beteg! — sietett Balázs úr ellensúlyozni ezt a nem várt eredményt. — Egésséges, mint a makk s jó dolga van, mint halnak a vízben. Nincs más oka fölmenetelünknek, mint a te nyugtalanságod és szomorúságod. Az az egész bajod, hogy már rég nem láttad Kálmánt — s ezen még az sem segít­ne, ha mindennap levelet kapnál tőle. Sőt, ha bízhatom titoktartásodban — ígérd meg, hogy nem szólsz róla senkinek, Kálmánnak legkevésbbé. — ígérem, Ígérem, — mondá Emma türel­metlenül. — De igazán, szavadra ígérd — Kálmán na­gyon megharagudnék rám, ha elárulnál — erősen lel­­kemre kötötte, hogy titokban tartsam előtted — — Mikor ? az égre! itt talán ? — Itt! — felelt Balázs úr merészen és elfogu­­latlanul. — Hol van levele ?­od atyám, hogy lehet oly kegyetlen, mért nem adja ide ? — Itt van ii, éppen most ígérted meg, hogy titkot fogsz tartani s már is a levelet kéred. Éppen abban áll a titok, hogy ne mutassam meg neked. Ne ellenkezzünk Kálmán akaratával. Tudja ő, mit csinál. Különben azt a levelet már elégettem, tele volt fontos állami titkokkal és politikával. Téged csak annyi ér­dekel benne, hogy ezer meg ezer millió csókot küld neked s engem arra kér, hogy ha csak lehetséges, vi­gyelek fel néhány napra Budapestre, de csak úgy, mintha meglepnék, mintha ő semmit sem tudna róla. Azért hát vigyázz, egy s­zóval se áruld el előtte, hogy tudsz a levélről... Most pedig lássunk a pakoláshoz ! Én tüstént befogatok a csatába s kihozatom Kis-Sze­benből Teréz nénédet, hadd ügyeljen fel távollétünk alatt a házra és a varró­munkára, mert a lakodalmat egy nappal sem szabad elhalasztani. Úgy kis leányom, látod, már mosolyogsz is ? Csókolj meg, megérdemlem ezt a csókot, hogy olyan szépen kitaláltam, mi volt a bibéje az én drága gyermekemnek!­s. A zokoli uraság utazik. Nagy szó ez, nem olyan mindennapi dolog, mintha akárki kapja az útitáskáját, kihajt vagy kisétál az állomáshoz és jegyet vált a vasútra. Ilyeténképpen akárki utazhatik, de a zokoli uraság nem akárki. Tegnap este híre futott már a faluban, hogy ő nagysága a fővárosba utazik, lehet, hogy hosszabb időre, sőt talán éppenséggel egy pár hétre. Hallatlan dolog volt ez, mert a zokoli uraság hosszú ideje csak a szomszéd uraságokhoz rándult át néha-néha, lefelebb Kis-Szebenbe vagy Eperjesre te­kintett be egy-egy napra s a legnagyobb útja Egerbe volt, mikor a kolostorba vitte leányát, vagy a mikor visszahozta onnan. És most talán több hétre távozik, olyan messzire, hová vasúton is tovább tart egy nap­nál. A cselédség és a falu népe közt ez képezte a be­szélgetések, találgatások, élénk vitatások tárgyát egész este. Olyan volt ez, mint mikor a király utazik el or­szágából. Még ideiglenes kormányzó is maradt hátra, a dynasztiának egy tagja, Teréz néni, kit a csata még azon este kihozott Kis-Szebenből, számos katulyával és apró kutyával. A hegyes orrú, éles szemű és metsző nyelvű agg hölgy tüstént átvette az ideiglenes kor­mányt s még az uraság elutazása előtt egy makacs és döntő csatát vívott a szakácsáéval, mely véglegesen részére biztosította az egyeduralmat. Kora reggel óta mossák, fényesítik, törölgetik a hintót s a kapun kívül a szájtátó tömeg feszülten várja az uraság megjelenését. Homályos hírek szivá­rognak ki a kastélyból, hogy az elutazás pontban egy órakor lesz. A cselédek egymásután hordják le az utazó bőröndöket, táskákat, lábzsákokat; huszár és kocsis nagy munkában vannak, hogy minden darabnak megfelelő helyet találanak a hintóban. Nagyot károm­kodnak, mikor hosszas fáradozás után nem képesek a bakhoz szíjazni a nagy bőröndöt s végre is kénytele­nek a megvetett András segítségéhez folyamodni. A konyhában ezalatt nagy munka van, az uraság villás­reggelijét készítik, melynek Teréz néni meghagyása szerint föl kell érnie egy ebéddel, mert Kassáig nem fognak meleg ételhez jutni. Tornácon, lépcsőkön, ud­varon fel és alá futkosó cselédek alakjai tűnnek fel s felülről szakadatlan hangzik egy éles egyhangú kele­pelés, melylyel az uj kormányzó egyre-másra osztja parancsait. Végre megjelenik Balázs úr a tornácon, tetőtől talpig ellátva prémmel s karján vezeti a lép­csőn lefelé Emma kisasszonyt, a­ki szintén meleg bun­dába van burkolva s úgy le van fátyolozva, hogy az alsóbb osztályok semmit sem láthatnak szép arcából. A kocsis a lépcső elé hajt, Balázs úr besegíti leányát, azután őt segíti be a huszár és a komornyik. A hu­szár lehajol s gondosan eligazítja a lábzsákot, aztán az uraság szájába illeszti a töltött pipát s meggyújtja egy olyan furfangos készülékkel, melyet még a forgó­szél sem olthat ki. A négy tüzes ló türelmetlenül ka­pálja a fagyos földet, a háznép hajadon fővel fogja körül a hintót. Teréz néni a lépcső legalsó fokán áll, antik viklerbe burkolózva s bolyhos muffba dugva ke­zeit, mialatt áhítattal hallgatja Balázs úr utolsó ren­deleteit, melyeket a hintó ablakán keresztül ad nagy hangon és erősen pöfékelve. A huszár felugrik a balra, a kocsis kiereszti ostorát, a kívül álló tömeg eszeveszetten fut jobbra-balra, hogy el ne tapossák a vágtató lovak s az elrobogó hintó után karban hang­zik az udvarról a bucsúkiáltás: — Szerencsés utat! így utazott el a zokoli uraság, háznépének hó­dolata és a falu lakosságának bámulata közt, fényben, dicsőségben és kényelemben, oda sem hederítve Spira Jakabnak, a ki háza kapujában áll s mély meghajlá­sokkal üdvözli az elrobogó hintót. Az első vasúti állomást egy óra múlva elérték, a huszár elment jegyet váltani, első helyre urának és kisasszonyának, második helyre magának, a sok min­denféle holmit leszedték és feladták a vasútra s az üres hintó visszarobogott Zokolra. Balázs úr úgy állapította meg útitervét, hogy az első nap Kassára megy, ott meghal s másnap indul tovább a főváros felé. Kassán valami igen fontos sürgős dolga lehe­tett, mert alig helyezte el leányát a fogadóban, meg­csókolta, megmagyarázta neki, hogyan kell a fogadói csengetyűt kezelni s megigértette vele, hogy el nem hagyja szobáját, míg vissza nem tér. Ezzel kisietett a fogadóból s a legelső mellékutcába befordulva, egy csinos ház ajtaján csengetett. Az utcán meglehetős sötét volt már, Balázs ur- nak jó sokáig kelletett várnia, míg csengetésére meg­mozdult valaki a házban. — Ki van ott ? — hallatszott egy mérges hang belülről. — Zokoli Balázs. — Előbb majd megkérdem az úrtól, bebocsát­­hatom-e ? — felelt a mérges hang, s a távozó csoszo­­gás bizonyitá, hogy be is váltotta szavát. Az utcában, sőt az egész városban is akárki megmondhatta volna, hogy e házban Csermák úr la­kik, a híres Csermák Márton, a­kihez fogható fiskális nem volt Felső-Magyarországon a harminc év alatt míg peres ügyekkel foglalkozott. Nemcsak ügyessége és tudománya vetette meg hírének alapját, hanem az az általános meggyőződés is, mely Csermák Mártont igen őszinte és becsületes embernek hirdette. Csermák úr e hízelgő véleményt az által alapította meg, hogy kivétel nélkül és rend­kívüli módon goromba volt, s az emberek, kik óvato­san kerülték a sima és alattomos gazokat, feltétlenül hittek a goromba Csermák becsületességében. Akármilyen viszonyban áll különben a gorom­baság a becsületességhez, annyi bizonyos, hogy Cser­mák Márton harminc éven át sok uradalmat perelt el, sok embert tett úrrá, még többet koldussá, sok titkot rejtett el lelke mélyében és derekasan meggaz­dagodott. S most nagyúri jólétben él kényelmes házá­ban, egészen visszavonulva az ügyektől, a régi pályá­járól semmi mást nem hozva át magával, mint a be­csületesség nimbusát és a gorombaság zamatát. (Folyt. köv.) A communard neje. (Francia elbeszélés.) Írta Adolphe Badin. (Folytatás.) Kimentem a kikötőhöz, hol könnyen találhattam bárkát, mely engem a munkói táborhelyhez elszállítson. Magammal vittem ama ládát is, melyben férjemnek a műszerei voltak s Berthának a fényképét, azonkívül még némi eleséget és dohányt, mert elgondoltam, hogy a táborhelyen effélékkel nem a legjobban lehetnek ellátva. A numeai kikötőtől a numbói táborhelyig leg­­felebb tiz-tizenkét kilométer a távolság , de nekem csak egy evező emberem volt s csaknem két óráig tartott az utunk. Váltig türelmetlenkedtem s ösztö­nöztem emberemet, hogy siessen , de gyorsabban azért meg sem haladhattunk, a­mi ugyan nem az ő hibája volt; megtett mindent, a­mi erejétől telt. Végre közeledtünk lassan kint; a dacos félsziget most is oly sivárnak, oly lakatlannak látszott; azt lehetett volna hinni, hogy e hideg vidéken soha sem lakott élő­lény. Azonban, a­mint jobban körültekint

Next