Fővárosi Lapok 1883. november (256-280. szám)
1883-11-08 / 261. szám
az előrelátó apa észrevette fiának pazarlási hajlamait s végrendeletében határozottan meghagyta, hogy tiz év leforgása előtt a legcsekélyebb részt se lehessen az erdőből elzálogosítani. Midőn ez óvatossági intézkedését megtette, meghalt s a mély bánaton kivűl öthatszázezer franknyi tűkét hagyott fiára, ki aztán nem is késett azt mihamarabb elpazarolni. Elutazása előtt való nap Bussy egy kis számadást csinált. Tízezer frank volt a tárcájában, holott hatvanezernek kellett volna abban lenni. E fölfedezés mosolyt csalt az ajkára. Eszébe jutott amerikai erdőbirtoka, mely őt vérmes reménynyel tölté el. Mindenkinek megvan a maga ábrándja; hősünké az volt, hogy ő nagybirtokos lesz a mohikánok földén. »Levágatom az erdőt — gondolám — házakat építtettek, németeket, íreket vagy négereket telepitek oda s jóltevője, védnöke leszek jövőbeli városom, Bussy-Town bérlőinek. Öt év múlva kifizetem a hitelezőimet, tagja leszek az államtanácsnak, lehet hogy államkormányzó is és sokkal szabadabb és hatalmasabb, mint európai barátaimnak bármelyike.« New-Yorkba érkezve, első gondja is az volt, hogy birtokaira való jogcímét igazolja valamely ügyvéd közbenjárása által s aztán visszatérve, Astor Houseba, a legjobb étvágygyal ebédelt. Az amerikai konyha nagyon hasonlít az amerikai néphez. Nem csak legjobb, legizletesebb, de a legtáplálóbb és legváltozatosabb is a világ valamennyi konyhája közt. A rabarbara úgy vegyül ott el az ananászszal, mint a néger és indián a yankee-vel. Bussy, ki esetleg épp egy bájos, fehér vállú amerikai hölgygyel ült szemközt, néhány perc alatt mindama szeretetreméltó frázisokat fölhasználta, amelyet a »Guide des strangers«-ből kiaknázhatott. A hölgy, úgy látszott, el volt ragadtatva s igéző kecseset nyujtá feléje poharát, midőn az ifjú, amerikai szokás szerint, őt pezsgővel kínálta meg. E nem remélt kegy egészen elhódította barátunknak a fejét, kit párisi tapasztalatai nem tettek okosabbá s fokozva merészségét, fölkérte a hölgyet estére bővebb beszélgetésre és a fiatal, mosolygó miss nem látta okát, miért utasítsa vissza Bussy kérelmét. Kérem az olvasót, ne hirtelenkedjék szörnyüködésével. Az efféle kegyre Amerikában, az Egyesült Államokban, nem nagy súlyt szoktak fektetni. Ott, hol a fiatal leányok sokkal több szabadságot élveznek, mint Francia- vagy Olaszországban, talán még kevesebb bohóságot követnek el. Hidegvérűek-e ők avagy okosak, nehéz volna megállapítani. Mivelhogy ők szüleik bőkezűségétől nem sokat várnak, jókor megérzik a gazdag férj szükséges voltát. A leánynak, ki férjet keres, nincs szüksége kedvesre. Bussy, ki nem ismerte az amerikai szokásokat, a mellett pompásan ebédelt, az »Astorhouse« egyik márványoszlopához támaszkodva, szivarozva nézte a Broadway-n járó-kelő népet. — Mily imádandó szabadelvűség! — mondá magában. — Alig egy óra óta ismerem ezt a fiatal leányt s már is egy pohár borral kínálom meg és találkozásra kérem föl; ő pedig úgy az egyiket mint a másikat habozás nélkül, rögtön elfogadja. Mily kedves erkölcsi szabadság! E pillanatban magas, athleta termetű, nyílt, erélyes arcú fiatal ember, kissé alsó-normandi tájkiejtéssel imigy szólita meg: — Ugyan kérem, roquebrunei Bussy báró úr, nincsenek-e önnek Canadában rokonai ? — De igenis, uram, — viszontá nyájasan Bussy; — de mikép ismerheti ön olyan jól a családi nevemet ? — Hiszen ez a legegyszerűbb dolog a világon, láttam ma reggel, midőn beírta nevét Astor-House vendégkönyvébe. En de Roquebrune lovag vagyok, a Trois-Riviéres grófság egyik polgára alsó Canadából s ügyvéd Montrealban. — Kedves rokon, — szólt Bussy, kezet szorítva, — hálát kell adnom a szerencsés véletlennek, mely minket ma összehozott. Már oly rég elfeledtem bárói címemet s a roquebrunei nevet. — Micsoda ? Ön elfeledte ! — kiáltott föl a canadai. — Hát oly név a rroquebrune név, hogy azt el lehet feledni? Nekünk canadai embereknek sokkal élénkebb emlékező tehetségünk van, mint franciaországi rokonainknak. — Bocsásson meg nekem, édes rokonom, — viszonzá Bussy nevetve.— 1792-ben a nagyatyám, e jó republikánus, ki hazáját vagyonát és szabadságát hőn szerette, azt hitte, — hogy megmenthesse e háróm becses javát, — tartozik némi áldozatot hozni a kor előítéletességének. Szakított tehát bárói címével és a ttoquebrune névvel, szembe szállt az ellenséggel épp úgy mint az egész Franciaország s ezredes lett a köztársaság szolgálatában. Marengo után szelidebb időszak állván be, hazafiságát senki sem vonta kétségbe s letette a fegyvert, de nem törődött többé régi címével s elavult nevével. Az egész hadsereg úgy ismerte őt, mint a ki a Bussy jóhangzásu nevet viseli s ő megelégedett e névvel. Ez az oka, hogy engem mai napság Bussy Károlynak hínak. Párisban születtem, ügyleti célból utazom s birtokosa vagyok valamely erdőségnek, nem tudom hol, valahol a Scioto és Red-River partjain, úgy hiszem, az északi szélesség negyvenedik fokánál. — Miért írta hát a vendégkönyvbe , roquebrunei báró Bussy ? — Ez csak afféle szokás, melylyel éltem a németországi és svájci vendéglősökkel szemben; e cím kápráztatólag hatott a vendéglősökre. — Ön mindenre megfelelt, — szólt a canadai. — Nos, miután a véletlenség egy rokonnal ismertetett meg a farkasok és dollárvadászok a hazájában kötelességemnek tartom, tanácscsal látni el. — Ám tegye, ha az mire sem kötelez. — Minden tanácsnak ez a sorsa. Ön még csak most érkezett New-Yorkba; kerülje ön a Butterfly Cora kisasszonynyal való találkozást. — Kicsoda az a Butterfly Cora kisasszony ? — kérdezte Bussy közönyösen. — Ez, — viszonzá a canadai, — gyönyörű, kékszemű, szőke hajú, igéző arcú, ritka szép vállú, húsz éves leány; apró fogai oly fehérek, mint egy kis kutyáé; termete gömbölyű, ajka biborpiros, évi jövedelme ezer dollár, de nagy hajlandósága van húszezerét is elkölteni s oly gazdag férjet keres, ki meg tudja fizetni ábrándjait és csipkéit. Szóval, ez ama fiatal hölgy, ki önnek légyottot adott ma este kilenc órakor, a saját lakásán. — Ön nagyon is ismerős az én ügyeimmel, — szólt Bussy, félig nevetve, félig boszankodva. — Ne rójja ön ezt föl nekem ildomosság hiányának, — viszonzá Roquebrune. — Ön meglátta azt a fiatal szöszkét és megszerette. Ilyesmi, ősi szokásuk a franciaországi franciáknak s ezt ön sem vonhatja kétségbe. Az angolok szeretik a lovakat, a németek a sört, az amerikaiak a »whyskey«-t s a franciák szeretik a nőket. Ez nagyon finom ízlésre vall, elismerem s korántsem kárhoztatom; de higgje meg nekem, helyesen cselekszik, ha málháit becsomagolja s rögtön indul a sciotoi erdőség megtekintésére. — Esh, nem oly sietős a Scioto fölkeresése; az még várhat. — De Cora kisasszony nem várhat, ugye? Óvakodjék, édesem, az oly leánytól, aki férjet keres. Mi sem veszedelmesebb annál a világon. Én vadászgattam New Brunswickban medvékre, Texasban párducokra , de sem a medvék sem a párducok nem oly félelmesek, mint az amerikai hölgy, ha férjet vadász. — Ejh, hiszen kést csak nem szegez a torkomra. Csak akkor házasodunk, ha kedvünk tartja és én nem félek sem az apáktól, sem a bátyáktól. (Folyt. köv.) „Minden poklokon keresztül.“ (Történeti regény. Irta Jókai Mór. Budapest, 1884. Révai Testvérek. Ára a két kötetnek 2 ft 40 kr.) A Révai-testvérek »Regényvilág«-a, melyben ez a mű is megjelent, nyomot fog hagyni maga után irodalmunkban. Szép nyomot, mert lendületet adott a pangásnak indult regényírásnak. Egész nagy csomóra megy már az eredeti s a jó idegen regények száma, melyek benne napvilágot láttak. Azelőtt esemény volt, ha Jókain kívül más írótól jelent meg regény; megcsodálták az írót, hogy megmerte írni, s a kiadót, hogy ki merte adni. A »Regényvilág« Jókai mellett egész sor regényírót buzdított az Írásra. De azért e vállalatban is a fővonzó erőt ő képezi. Nem is csoda! Jókai regényírói pályafutásának eddig dicsőségesen eltöltött négy évtizede alatt sokkal mélyebb gyökeret vert olvasó közönségünk rokonszenvében, semhogy őt valaki — még kiváló tehetséggel is, — háttérbe szoríthatná. Ismerik és szeretik őt palotában, kunyhóban egyaránt. Olvassa öreg és fiatal, nő és férfi. Az iskolás diák is vele és Petőfivel kezdi ismerni az irodalmat. Van ok kérdeni: honnan ez általános hatás? Nyelv és tartalom, kül- és belforma összhangja képezik a valódi költői alkotást s vannak, kik megtagadják Jókaitól mind a kettőt. Legtekintélyesebb folyóiratunk, mely kritikai dolgokban a legfőbb areopag, azt vallja, hogy Jókai rossz regényeket ír, egy nyelvészeti szaklapunk pedig egyidőben hasábszámra közölte a barbarizmusokat, melyeket Jókai a magyar nyelven elkövet. De a nagy olvasó közönség nem tud betelni e »rossz« regényekkel s nem győzi élvezni a nyelvnek ama tarka szinpompáját, melyet Jókai kifejt, s azzal hogy igy olvassa és élvezi, azt bizonyítja, hogy Jókai pompás regényeket ir. Nem első eset, hogy kritika és közönség ellenkezésbe jutnak egymással s ily esetekben a kritikának — nem mindig volt igaza. Máskor meg a közönség téved előszeretetében. A kritika méltán rója meg Jókaiban, hogy nem fest következetes jellemeket, hogy hősei vagy angyalok vagy ördögök; e miatt nem is szokott egésséges mesét szőni, mert az élire állított jellemek hozzájuk hasonló élire állított dolgokat követnek el. Elismerve e kifogások igazát, méltó foglalkozni a kérdéssel,hogy honnan hát mégis amaz elragadó báj, melylyel Jókai oly ellenállhatatlanul hat a nagyközönségre. Bárki más követné is el ama hibáknak csak egyikét, melyeket Jókai tucatonként követ el bármelyik regényében, nem kaphatna helyet a magyar Parnassuson. Jókainak tehát több szabad, mint másnak ? Valóban több szabad, mivel ő lenne, ki a hibákért nagy szépségekkel tud kárpótolni. Képzelmét, leleményét, elbeszélői hangjának varázsát illetőleg nincsen, akihez mérni lehessen. Sem előde, akit túlszárnyalt volna, sem utóda, aki mérkőzhetnék vele. S az, hogy utódai sincsenek, bizonyít legjobban mellette. Nem azért nincsenek, mintha nem akarnák őt utánozni, hanem azért, mert nem bírják. Akadtak már elegen, kik az ő általa megtört légi után próbálkoztak, de szárnyaszegetten hullottak alá mindannyian. Ama sajátságok közül, melyek Jókai rendkívüli tehetségét alkotják, kiválóan kettő az, mely őt, véleményem szerint, nagggyá tette: a humor és a naivitás. E kettőben leírja, ő ama megtörhetetlen bájt, melyet olvasójára folyvást gyakorol. E tekintetben Jókai regényeit nem kell két részre osztani: régiekre, jobbakra s újakra, gyöngébbekre; olvassuk el vaktában Jókai bármelyik regényét, a humor és naivitásnak valamennyiben oly gazdag erőt fogjuk találni, mely lebilincsel bennünket. Ám vegyük bármily hidegen bíráló szándékkal kezünkbe könyvét, a kritika szigora, melylyel elménket felpáncéloztuk, hova tovább engedni fog, mert az elbeszélés más után fér hozzánk: kedélyünket melegíti s képzelmünket foglalkoztatja. Olykor alig is veszszük észre a hihetetlen eseményeket, melyek előttünk lefolytak, mert nem értünk rá gondolkodni. Jókai ismeri jól ez ellenállhatatlan erejét, s néha vissza is él vele; de hány költő van, aki teljesen menti minden aberrációtól ? Természetes, hogy mennél közelebb hozza Jókai hozzánk szereplő hőseit, mennél közelebb esik a szintér, melyen meséjét lejátszatja, annál jobban háttérbe szorulnak e kiváló tulajdonai s természetesen annál fokozottabb mértékben lépnek elő hiányai. A naivitás csak a távol messzesség ködét töri át aranysugaraival, melybe ártatlan hit szemüvegével tekint a szem, a közel, mely a valóság reális színében mutatja a tárgyakat, eloszlatja, letörli, mint a hűs fuvalat a virág himporát. A modern élet küzdelmei, melyeket a napi életből vett regény többnyire rajzol, nem igen engedik a költőt, hogy a humor magaslatáról tekintse őket, mert ahol harc, küzdelem van, ott megszűnik a humor. S mert mindezt Jókai maga is jól tudja, azért meri és szereti ő fantáziájának a féket odadobni, hogy ez mint tüzes paripa csörtessen át árkon-bokron, a merre kénye-kedve tartja, és messze az ismert világrészekből ismeretlen, soha szem nem látta tájak felé, egész a mesék országába, hol nincs határ, mely a néző szemét megkösse, nincs akadály, mely útját állja. A képzelmek országa, ez Jókai valódi eleme. Itt érzi ő magát igazán szabadnak, annak a mi, bűbájos mesék, csodálatos történetek elbeszélőjének. Nyelve képezi egyik varázseszközét. Az a Jókai, kit a külföld ismer, korántsem a valódi, csak kis része annak. A fordítás nagyon megcsappantja színgazdagságát. S idegen, ki nem a magyar föld rónáin vagy bércei közt született, nem érezhet eléggé együtt e keleties képzelmű költővel, midőn ez kalandos terekre röpül, tündéri tájakat fest s a magyar dicsőség emlékeivel telik meg. Az ősi magyar dicsőség egy darabja az is, a mit »Minden poklokon keresztül« című uj regényében elmesél ; egy darab magyar dicsőség abból a korból, melyben a magyar zászló volt az első Európában, a Folytatás a mellékleten. 1666