Fővárosi Lapok 1883. december (281-305. szám)
1883-12-01 / 281. szám
Szombat, 1883. december 1. 281. szám Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési díj: félévre ....... 8 frt, Negyedévre . . . . , 4 frt. Megjelenik mi ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY: Hirdetések Színtugy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Esküvőn. A myrtus íme szerp fejedre téve, Hosszan elomló fehér fátyolod Lágyan simul sápadt orcád elébe . . . Menyasszony vagy ? vagy halovány halott ? Vagy mind a kettő ? Az vagy. Mind a kettő. Oltárhoz int a másik pillanat, Hogy boldog nőként lásson a jövendő, S hogy én halottként megsirassalak. Oh ne kerülje szép szemed, ha rajta Tekintetem még hosszan megpihen . Nincs benne bú, — ne félj , habár alatta Meg is szakad, — búm szívem mélyiben. Ne félj: egy sóhaj nem lesz árulója, Hogy te szivemnek árulója vagy, S hogy míg egymásnak üdvöt ad ez óra, E nyomorult szív vérzik, megszakad. Ne félj, hogy a szent eskünek szavára Szörnyű vád szökken ajkaimra tán . . Eredj, a merre sodor sorsod árja, Te gyönge lények leggyengébbje, lány ! Kívánható-e, hogy tán fölzúdulni Egy kis virág s sorssal dacolni fog ? Virágnak sorsa: nyitni és virulni És elvirulni haj, elébb-utóbb . . . Gegus Gusztáv. -----'*«*►------ Nem szeretik egymást. (Elbeszélés.) Írta Kvassayné Kun Melanie. (Folytatás.) Béla elmerengve pillantott a fiatal szép leány arcába. — Nem tudná megmondani, mikor volt e nap . — kérdé halkan, megindultan. — Tisztán emlékezem, — válaszolta élénken Gizella, — december nyolcadikán volt. Béla nem szólt. Ajkához vonta Gizella kezét. A fiatal leány két forró könycseppet érzett kezére hullani Béla szeméből. — E napon, — mondá végre ünnepélyes csend után Béla, — esti hét órakor majdnem hajótörést szenvedtünk Gibraltár fokán. Egy hajszálon függött életem. Őrangyalom azonban őrködött felettem. Ez őrangyal kegyed volt, Gizella. Midőn a tengeri vihar lecsöndesült és én első valék, ki Gibraltár szirtfokáira megmenekült, feltekintettem az égre. Az esthajnali csillag fénylően, biztatóan ragyogott felettem. Lelkemen megmagyarázhatatlan neme az áhitatnak és rajongásnak von erőt. Mintha lelkem sejtette volna, hogy kegyed a távolban érettem imádkozik. Én szintén imádkoztam. Őrangyalomhoz szállt ez ima. Amint ajkam forró fohászra nyílt, lelki szemeim elé kegyednek édes bájos arca tűnt. E pillanat volt az, melytől kezdve csak kegyedre gondoltam. Soha bensőségteljesebben, melegebb érzelmektől áthatva nem mondtak szavakat. Gizella megfeledkezett arról, hogy ujjacskái még mindig Béla kezében nyugszanak. Szép feje lehanyatlott kebelére, arca rózsapiros volt, és amint kezét lassan, zavartan viszszavonta, arra gondolt, hogy Bélát legjobb barátja gyanánt tiszteli és szereti. Társalgásukat nem folytathatták tovább. Idegenek közeledtek a gyalogösvényen és messziről a bokrok mögül világított Emerencia néni hófehér bodros főkötője. Nem sokára maga az agg hölgy is láthatóvá lön. A legmelegebben üdvözölte Bélát és legelső kérdése Pista bácsi volt. Mindaddig nem nyugodott, mig a legapróbb részletekig nem tudta meg az öreg úr foglalkozásait, időtöltéseit. Mindaddig szomorú, aggódó arccal tekintett maga elé, amíg Béla meg nem nyugtatta, hogy Pista bácsi nem sakkozott amaz este óta, mikor összetűzött Emerencia nénivel. Hallani sem akar más ellenfélről, mint öreg barátnője. Szinte beteg, mióta nem jár Emerencia néni szalonjába. Kivált kezdetben ment nehezen a dolog. Minden este megindult a kapuig, ott azután eszébe jutott feltevése és makacs, dacos hangon mondta: »Nem megyek! Ő sértett meg, ergo neki kell bocsánatot kérni! Csak nem engedem magamat exercitoztatni holmi asszonynéptől. Láncos lobogós. Én, ki huszárkapitány voltam és egyszerre két burkusnak nyestem le a fülét!« Emerencia néni arca úgy kitisztult e szavakra, oly mosolygóvá lön, mint nyári eső után a napsugár. Elég boldogító volt az a tudat, hogy öreg barátja nehezen nélkülözi őt. Feltette magában, hogy legelőször is, ha pár nap múlva haza utaznak, felkeresi öreg barátját és engesztelő mosolylyal nyújtja feléje kezét. Átlátta, hogy kemény szavak voltak azok, melyeket Béla ellen mondott. Szerette volna mindannyit visszavonni. Hiszen Béla olyan kedves, jó fiú valóban! És mintha Gizella sem idegenkednék már tőle annyira mint tavaly. Hiszen most is olyan lángoló pillantással tekint reá, mintha egész menyország tükröződnék Béla arcán. Hátha ? Emerencia néni szíve repesett az örömtől. Újólag kezdé szőni reményeinek hímes fátyolát. Boldogságának túláradó érzetében gyengéden ölelte kebelére Gizellát. Lehetett volna-e szebben megünnepelni kibékülését öreg barátjával, mintha gyermekeiket szerető jegyesek gyanánt vezeti Pista bácsi elén yt. Gizella rosszkedvűen hagyta el a szalont. Amint kilépett a kertajtón, föltekintett az égre, az esthajnali csillag éppen feje fölött ragyogott. Sokáig nézte a fénylő csillagot. Eszébe jutott, hogy ugyanez a gyémánt sugár világított Béla felett, messze távolban, akkor este Gibraltár szirtfokain. Béla mondta volt, hogy attól a perctől kezdve minden gondolata csupán ő benne összpontosult. Gizella azt hitte, hogy e szavak új és szebb életre ébresztik. Kezdett reménykedni, újra kellemesnek tartotta az életet. Ama reggel óta, midőn Bélával oly váratlanul találkozott, percek gyanánt múltak el a napok. Elfeledte, hogy valaha boldogtalan volt. Csengő kacaja, szemének verőfénye soha sem tanúskodott nagyobb megelégedett boldogságról, mint e pár nap alatt. Voltak percek, melyekben mintegy álomkép gyanánt tűnt eléje a múlt. Meglepeten kérdezte önmagát, hogy szerethette oly lángolóan Arnoldot. Átlátta, hogy a komoly, érett férfi oldalán aligha talált volna boldogságot. Lelkük nem egyezett volna meg soha. Eszébe jutottak Arnold szavai. Átlátta azok igaz voltát. Szerelmét olyannak tekintette, mint a pillangó legelső röptét. Tapasztalatlanul röpdös, céltalanul száz virág kölyhére száll, míg végre hosszas keresés után fölleli azt a rózsát, mely számára termett. Önmaga mosolygott gyermekes rajongásán. Jobb biztosíték aligha létezik a jövő új életre nézve, mintha egy nő szemében nevetséges a múlt. Ami mosolyra késztet, az kicsinyes előttünk, mert máskülönben ünnepélyes tisztelettel őriznek emlékét. Gizella szerette volna örökre kitörölni életéből azt a percet, melyben Bélával a“terasseon találkozott. Szégyenlette magát, hogy szivének tévedését a fiatal ember tudta, sőt mi több, akkor együtt kényeztek. Igen, Béla azt mondta, hogy nincs oly balzsam, mely képes volna meggyógyítani szivének sajgó sebét. Mily halavány volt akkor, hangja mint remegett; minden szava elárulta, mennyit szenved Amandáért. Gizella megállt a porondos ösvényen. Szép szemeinek merengő pillantása arra a lámpafényre tévedt, mely Emerencia néni szalonjából áradott ki. A fénysugár végig táncolt a virágos erkélyen is, valamint a terrasse márvány lépcsőzetén. A zöld gyepszőnyegen estéli harmat csillogott. A jázmin hófehér virágait nesztelenül ragadta tova a langy szellő. Orgonabokrok fakadó bimbói között csalogány dalolt, és a cserjék rejtekén ibolyák bólintgattak kék fejecskéikkel. Fénybogarak ragyogtak a rezedák levelei között és ezüstös holdfény vetett tündérfátylat a vidékre. (Vége köv.) Bende Pali jogászsága. (Életkép.) Irta Milkó Izidor. A mi vidékünkön még élénken emlékszik minden idősebb ember, aki csak akar, arra az időre, amikor Bende Pali jogászkodott Pesten. Mindössze nem is volt régen, — csak valami harminc esztendeje. Mégis, ha az ember visszagondol rá, úgy tűnik föl, mintha nem is harminc, de ötszáz éve volna annak. Ha nem látnám mindennap Bende Palit magát (aki mostanában írnok a városházán és nagyban kopaszodik, — akár csak polgármester volna), én is azt hinném , isten tudja, mikor volt. Furcsa világ járt akkoriban, egészen más mint a mostani. Nem mondhatnám, hogy ma mág valami nagyon víg kedve van a magyarnak, de mégis csak jobb, mint abban az időben. Azt úgy hívták akkor nagyon jellemzően és nagyon lenézőleg, hogy : német világ. Ebbe az egy szóba : »német«, hejh, de sok megvetést tudott elrejteni a magyar ember! Beletette mindazt a csekély bevevést és semmirebecsülést, amelylyel csak az olyanok irántviseltetünk, akiket nem nézünk semminek, és mégis azt látjuk, hogy azok állnak fölöttünk. Mert meghódolni és engedelmeskedni annak, akit kevesebbnek tartunk magunknál, ez az, ami nehezebb mindennél a világon. Az 1861-iki országgyűlésen a fölirati vita egyik szónoka, Kazinczy Gábor kitűnően jellemezte a mi németjeinket. »Van a németnek«, — úgymond — »egy saját külön fajtája, mely ex officio születik, bureaukban él s akták közé temetkezik; a civilizáció misszionáriusának hirdetvén magát barbár földeken, miként a hernyó, ha saját erdejét elpusztitá, seregestől indul vándorútnak, megélni, emészteni. Fölajánlja »jó szolgálatait« minden ügynek, minden országnak a Tájótól a Néváig, mert karját és tollát, szivét és eszét óránként hordozza a világ piacára. Mindez azé, aki többet ad. Minden kitelik belőle: barrikádhős és miniszter, pórvezér és alterego, — amint jön, amint kell. Adj a kezébe egy nemzetet, ő preparálja úgy, miként kívántatik; rombol és szervez, rombolja a históriát s az életet, hogy botor agyának kísérleteit szervezze. És ha azt mit isten egyesíte, neki fördulni sikerült, ha a romlás, eszeveszettség és enyészet magvait a szivekbe, az agyakba, az institúciókba lerakta ; midőn elmondhatja s méltán: utánam az özönvíz, — akkor, uraim, no akkor háta mögé veszi a mit csinált, Rómába megy szimbólumául választja a keresztet, mint »unica spes mea«-t. És méltán. Mert hiszen egy üdvözítő isten az csak, ki az ő bűneit megbocsáthatja; megváltani nem képes ő sem«. Ilyenek voltak akkor a németek, akik Magyarországon uralkodtak, vagy legalább ilyeneknek festette őket a hazafiúi bánat. S amilyennek az idézetemben rajzolja a jeles szónok Bach-ot (t. c. Bach urat, — ahogy Széchenyi nevezte), olyannak nézte a vidéki magyar a maga beamterjét, a kivel meg volt verve. Minden helységnek meg volt a maga németje, a saját külön Bach-huszárja, a kit gyűlöltek mint a járványt. S valóban, az az érzelem, a melylyel most az ország hóhéra, Kozarek iránt viseltetünk, valóság