Fővárosi Lapok 1883. december (281-305. szám)
1883-12-18 / 295. szám
"belügyminiszter utalványa alapján a királyi adóhivataloktól havi részletekben veszik át a pénzt s ebből a megyék tartalékalapot is kötelesek létesíteni. A megyék egyúttal meg vannak hatalmazva, hogy közigazgatási, közlekedési, közművelődési jótékonysági stb. célokra külön 5°/0-nyi pótadót vethetnek ki. A 3°/6-ot meghaladó pótadó kivetése azonban csak a belügyi és pénzügyi miniszterek előleges jóváhagyásával történhetik. Jelenleg a tisztújítás az 1870-ben hozott törvény értelmében történik. A hatvanöt vármegyének törvényhatósági bizottságai fele részben a megye legtöbb adót fizető polgáraiból, fele részben pedig választott tagokból állanak. Megyei törvényhatóságokban minden ötszáz lakosra egy-egy bizottsági tagot számítanak s mindenki csak egy törvényhatóságnak lehet bizottsági tagja. A legtöbb adót fizetők névjegyzékét minden évben összeállítják, illetőleg kiigazítják. A választott tagok megbízatása hat évre terjed s e tagoknak fele minden három évben kilép. A bizottsági tagok névsorát az igazoló választmány terjeszti megerősítés végett a közgyűlés elé s az általa hozott határozatok ellen benyújtott felebbezésekre vonatkozólag a főispán elnöklete alatt megválasztott öttagú állandó bíráló választmány határoz. Általános tisztujítást hat évenként tartanak. Ha a főispáni szék üres, a király a tisztújításra legfelsőbb kézirattal (mint jelenleg Győr megyében) egy más méltóságot bíz meg. A tisztújítás előtt a főispán a kijelölő választmányt, melybe három tagot a közgyűlés választ, hármat pedig a főispán hív meg, a kijelölendők névsorának megállapítása végett összehívja. Ha több a pályázó, rendesen hármas kijelölés történik, de a törvény megengedi, hogy többet is jelöljenek ki. A kijelölő választmány ülését rendszerint a közgyűlést megelőző napon tartják. A választmány lehetőleg figyelemmel van a bizottsági tagok által ilyen alkalmakkor megtartatni szokott előleges értekezletek megállapodásaira. A tisztviselők minősítésére nézve a jelen választásoknál már a folyó évben hozott törvény szolgál irányadóul. A főispán a tisztújító közgyűlésre meghivatván, az alispán a maga és tiszttársai nevében megköszöni az eddigi bizalmat s a főispánnak átadja az alispáni pecsétet, a pénztár és a levéltár kulcsait. A főispán ezután a tisztújító közgyűlés tartamára kinevezi a jegyzőt és a tiszti ügyészt a kijelölő választmány megállapodásai szerint rangsorban megteszi a kijelöléseket. Ha több jelölt van, a főispán húsz bizottsági tagnak írásban beadott kivonatára szavazást rendel. Az alispánt általános, a többi tisztviselőt viszonylagos szótöbbséggel választják. Rendszerint két szavazó küldöttség működik s az egyik küldöttség előtt a legtöbb adót fizető, a másik előtt pedig a választott bizottsági tagok szavaznak. A szavazás nyilvános s a szavazók nevének és szavazatának feljegyzése mellett történik. A központi tisztviselők megválasztása után a járási tisztviselők megválasztása következik s végül a főispán kinevezi a tiszteletbelieket. Ha az egyes választások eredménye után a később betöltendő állomásokra a kijelölés megállapítását illetőleg változás igényeltetik, a kijelölő választmány visszavonul s ez időre a közgyűlés szünetet tart. Ily esetek azonban ritkán fordulnak elő, mert a kijelölések legtöbbnyire a közhangulatnak megfelelőleg s az esélyek számba vétele mellett történnek. A megválasztott tisztviselők esküt tesznek s a tisztválasztó közgyűlés rendszerint ez ünnepélyes mozzanattal ér véget. Mire e sorok megjelennek, a megyei székházak termeiben már folyni fog a pártküzdelmek befejező játéka, mely hosszú hónapokon keresztül tartott izgalmas harcot dönt el. A tisztviselők választásának joga az alkotmányos életben minden esetre oly hatalommal ruházza fel a választókat, melynek gyakorlásáról nagyon sokan nem szívesen mondanának le, de ha tekintetbe veszszük a választások izgalmait , hogy a társadalmi élet a választások lezajlása után is csak hónapok múlva tud rendes medrébe térni, érthető, ha sokan kívánják részint az állami kinevezést, részint azt, hogy a választások érvénye élethossziglanra terjedne ki. Ezáltal egyrészről a tisztviselők függetlenségét is biztosítanák, másrészről a választási jog épségben tartása mellett, a hat évi ciklus nem nyújtana alkalmat a társadalmi életnek oly nagy mérvű izgalmas felzavarására. Szabó Sándor: Petőfi Sándor élete és költői működésének vázlata. (Irta : Dr. Bubenik F., fordította Márai L. Budapest, 1884.) Nem foglalkoznánk részletesebben e művel, ha nem Petőfiről volna szó, a legnagyobb magyar lyrikusról, kinek hű s hozzá méltó életrajzát ma sem bírjuk még, — s ha fordítója oly nagyhangú szavakban nem emlékeznék meg e műről, fordításához írt előszavában. Bubenik műve, ha nem csalódom, tavaly jelent meg s akkor elismeréssel szóltak róla a magyar lapok. Ez elismerést egészen mi sem tagadjuk meg tőle, de távol vagyunk attól, hogy Lewes -Goethe életrajzáéhoz hasonlítsuk s Petőfi eddigelé megjelent legjobb, alapos és hiteles életrajzának tartjuk, mint teszi ezt a fordító, azzal akarván igazolni magyarra fordítását. Bubenik művecskéje jóakaratú vázlat, de hézagot nem pótol, nem alapos, sem nem hiteles, s azért fölösleges volt fordítása. Nem csodálom, ha egy idegen író annyi téves és hiányos adatot, közöl Petőfi életéről: nem ismeri az idevágó irodalmat, nem ismeri a magyar nemzetet, sem irodalmát, sem történelmét, de nem is ismerheti s ez mentségéül szolgál. De hát mire való volt azt lefordítani és hozzá úgy lefordítani, hogy ami szép lehetett talán benne stíl és szerkezet tekintetében, az is veszendőbe menjen? Mert hát a fordítás rossz, nem magyaros, oly embertől ered, ki úgy látszik, a magyar nyelvet hatalmában nem bírja. De erről nem kívánok szólni, valamint Petőfi költészetének e mű keretében nyújtott méltatásáról sem; csak azt akarom kimutatni, mennyiben alapos, hiteles Bubenik műve, különösen mint életrajz, miután az eddig róla megjelent ismertetések csak általánosságban emlékeznek meg róla, többnyire dicsérőleg, mi sokakat tévedésbe ejthetne e mű értékét illetőleg Nem lehet alapos, mert forrásai — a mennyiben belőle kivettem, — Orlaynak, Keménynek emlékezéseit, Jókainak egy-két cikkét s Kertbeny életirati vázlatát használta. De nem ismerte s nem használta föl a legbecsesb, leghitelesebb és legérdekesebb adatokat, miket Petőfi maga szolgáltatott számos leveleiben, úti rajzaiban , csupán a Naplójáéból idéz pár mondatot, midőn a márciusi napokat rajzolja. Orlay és Kemény bizonyára megbecsülhetetlen adatokkal járultak Petőfi életrajzához. Jókai nem kevésbbé — ámbár oly tények leírásában sem tagadja meg sokszor regényíró voltát, melyeknek szeme fültanuja volt és nagyban befolyt arra, hogy Petőfinek magyarul irt életrajzai, — különösen a Zilahyé — oly »regeszerű«-ek, mint a fordító előszavában mondja. Kertbeny pedig, — kinek kétségtelenül nagy érdeme van abban, hogy a külföld Petőfivel megismerkedett, — nem volt az az ember, ki Petőfit leginkább ismerte volna, mint Bubenik-Márai állítja (2. 1.). Hisz ő maga elégszer elmondta, hogy a nagy költőt életének csak rövid szakában ismerte, — 1844 őszétől 1845 teléig — és ez időben sem volt az, kit Petőfi barátságával kitüntetett volna. Kertben maga panaszkodik, hogy noha mindennap fölkereste a Pilvaxban, Petőfi rá sem hederített, visszautasitólag bánt vele, köszönését is alig fogadta s csak hónapok múlva méltatta megszólításra. Ily kevés és hozzá nem mindenben hiteles adatok mellett mikép lehet Petőfi alapos és hiteles életrajzát megírni — nem értem! Hisz a Petőfiről első irodalmi fölléptétől napjainkig lapokban, folyóiratokban, memoirákban elszórva megjelent adatok összegyűjtve kötetszámra mennek s ha valaki mindezeket ismeri is, nem vállalkozhatnék a költő életrajza megírására az idevágó irodalom és kortörténeti adatok ismerete nélkül. Hozzávéve még azt is, hogy Petőfi biográfusának magyarnak kell lennie, ismernie a magyar földet, melyet Petőfi költeményeiben oly mesterileg fest és népét, melynek jellemvonásait — részben övéit is — dalaiban oly híven tükrözteti vissza. Azért hát ne ringassuk magunkat abban a reményben, hogy majd fakad Petőfinek is Lewes-a, ha nem is az angolok, de talán a németek között, ki meg fogja írni hű s nagy szelleméhez méltó életrajzát. Lewes ezt tehette Goethével, mert mint angol egy rokon nép nagy fiának életét irta meg. Ezek után térjünk Bubenik műve részletes ismertetésére. Elmondva Petőfi születését s az e feletti vitáról emlékezve, — aszódi tanuló — korából közöl néhány adomaszerű részletet Kemény Mihály följegyzései nyomán. Következtetéseket is fűz hozzájok, így elbeszéli első szerelme történetét s hozzá teszi: »Früh übt sich, was ein Meister werden will.« (E német közmondást épp úgy szóról-szóra fordította Márai, mint egy másikat a 14. oldalon: »Hol a szükség legnagyobb, ott van a segély legközelebb.«) De azt feledi Bubenik, hogy épp e szerelem ébresztő föl Petőfi szunyadó költői tehetségét. Fölhozza bátorságát, de nem említi korán nyilatkozott önérzetét, makacsságát, erős nemzeti érzését, független szellemét, mely elnyomást nem tűr, emberszeretetét s komolyságát, mely távol tartotta a deákoknak az inasokkal folytatott küzdelmeitől és a zsidófiúk üldözésétől. Minde vonásokra találhatott volna adatokat Keménynek följegyzéseiben (Fővárosi Lapok, 1877.148—149 sz.), Petőfi útijegyzeteiben és Koreny István, a költő aszódi volt tanárának egy levelében (Ellenőr, 1878. 187 sz.). A helyett azonban fölhozza Orlay nyomán, mint csente ki a kis Sándor egyik náluk megfordult rokona poharából a bort, melytől aztán jó kedve kerekedett, — természetesen nem minden célzás nélkül Petőfinek sokat emlegetett s nem egy izben cáfolt borivó szenvedélyére. Selmeci életét nagyon hiányosan rajzolja Bubenik ; úgy látszik, Szeberényi adatait nem ismerte, mert bizonyára itt is fölhozott volna egy pár »adomaszerű« részletet. Selmecen Petőfi a rhetorikába járt. Nem tanult nagy szorgalommal, igaz, de arra, hogy a selmeci gymnasiumból kizáratással fenyegették,, nincs adatunk. Bubenik szól hanyagságáról az iskolában, a színészet iránti hajlamáról és említi e miatt történt meghasonlását tanáraival és atyjával, — de nem emeli ki, hogy sokat tanult és olvasott otthon, mi már akkor élénken nyilatkozott költői tehetsége fejlesztésére nagyban befolyt s így Vörösmarty műveit, talán Csokonai s Gvadányiéit is, és a hazai történelmet. Ezt azonban még inkább meg lehetne bocsátani, mint azt, hogy egy helytelen kifejezéssel olyat is sejtet akarva — nem akarva az olvasóval, mi árnyat vethetne Petőfi jellemére. Azt mondja ugyanis (6. 1.), hogy Pesten, ha csekély jövedelme mint nemzeti színházi statisztának elégséges nem volt, — »a hiányt más után iparkodott pótolni.« — Hogyan ? . . . Orlay első találkozását Petőfivel Ostfiasszonyfán (1839.), hol Petőfi egyik rokonánál pár hónapot töltött, a fordító nem az eredeti után mondja el, pedig könnyen hozzáférhetett volna, — hanem németből fordította le — rosszul. Aztán elbeszéli Bubenik Petőfi katonáskodását, leírja pápai diákéletét és szinészkedését csak általánosságban említve, elmondja debreceni nyomorát 1843—44 telén és Pestre érkeztét az utóbbi év tavaszán. Mindez pár lapra terjed csak, de e pár lapon is elég téves és hiányos adatra bukkanunk. Csak néhányat kívánok helyreigazítani. 1839 őszén Petőfi nem a Goldner, hanem a Gollner-ezredbe lépett. Arról nem szól Bubenik, hogy Petőfi Sopronban csak rövid ideig maradt és hogy később Horvátországba került, hol elbocsáttatott a katonaságtól. Hogy a francia nyelvet már Pápán sajátította volna el, arra sincsen semmi adat; franciául Debrecenben tanult meg betegsége alatt. A pápai képző-társulat öröm-ünnepélyén a balladára kitűzött két aranyat »Szín és való« című költeményével s nem e költemény előadásával nyerte el. Szinészeti működéséről Szabó József társulatánál (1842—1843) Bubenik mitsem mond, valamint arról sem, mily nyomorban élt Pozsonyban 1843 nyarán, midőn, hogy magát föntartsa, az országgyűlési tudósításokat kellett másolnia. — Debrecenben nem »bukott meg fényesen«, jóformán föl sem lépett ott, mert Komlóssyval, az igazgatóval, megegyezésre nem jutván, egy kisebb vidéki társasághoz szegődött s evvel működött az Érmelléken pár hétig, mig a betegség végkép elcsigázta s Debrecenbe kellett visszatérnie, hol a telet tölté betegen, nyomorogva. 1844. februárban üres zsebbel, tele reménynyel, kopott ruhában, de ez alatt drága kincset — költeményeit — rejtegetve ment Pestre, hogy verseinek kiadót keressen. Sokat hurcolta ide-oda, végre Vörösmartyhoz fordult. Petőfi látogatását Vörösmartynál Bubenik Kertbeny után ekkér adja elő: Vörösmarty nagyon hidegen fogadta a szegényes és kopott külsejű ifjút és nehezen adta rá magát, hogy néhány költeményét meghallgassa. Alig kezdé azonban Petőfi költeményeit szavalni, Vörösmartyt érdekelni kezdé az ifjú költő és érdeklődése több költemény elmondása után látszólag fokozódott. Az ünnepelt költő ekkép szólt Petőfihez: »Ön az egyetlen igazi lyrikus irodalmunkban, magamat hozzáértve. Önről gondoskodnunk kell!« E hideg fogadtatást értenék, ha Petőfi mint, egész ismeretlen ember állított volna be kopott ruhájában Vörösmartyhoz. Magyarország akkoriban legünnepeltebb költője már nagyon jól ismerte a hozzáfordult ifjú költőt, kinek első versei, melyek az Athenaeumban jelentek meg4á£42—43-ban, annyira megnyerték tetszését, hogy a régibb írót vélt neve alatt lappangani. Szívesen fogadta, midőn karácsonkor (1842.) Petőfi fölrándulva Székesfehérvárról, meglátogatta őt és Bajzát s 1843-ban egyike volt azoknak, kik segélyezték az ifjú költőt, midőn Pozsonyban nyomorgott. Vörösmarty nem hidegen, sőt ellenkezőleg nagyon szívesen fogadta Petőfit, elolvasott mindjárt néhányat átnyújtott költeményeiből s készséggel ígérte, hogy azoknak kiadót keres. Vörösmarty valódi atyja volt a fiatalabb íróknak. Petőfit különösen szerette, az ő lelkes ajánlatára adta ki a »Kör« (mely, mellesleg mondva, nem volt »irodalmi egyesület«), ő figyelmeztette Vahot Imrét is Petőfire, midőn a Pesti Divatlaphoz segédszerkesztőt keresett. Vörösmarty ismert szerénységéhez nem igen illenek azok a fenhéjázó szavak, miket Kertbeny ad szájába, nem volt annyira öntelt, sőt midőn később Petőfi ellenségei terjesztették felőle, hogy magát Vörösmarty fölé helyezi s ez ennek fülébe jutott, azzal némitá el a rágalmazókat : »Nem szeretnék úgy meghalni, mint Magyarország legnagyobb költője!« Petőfi habozásáról nevét illetőleg szólva, azt mondja Bubenik-Márai, hogy egy költeményt leírunk tőle, mely az 1839-ben kiadott gyűjteményben nincsen fölvéve, hol a »Dalma« nevet használja. Ez vagy tollhiba, vagy felületes olvasás következménye, mert Petőfi »Versei«-nek első kötete 1844-ben jelent meg. A szóban levő költemény Petőfinek ifjkori műve, 1839-ben írta, de egy gyűjteményébe sem vette föl. 1885