Fővárosi Lapok 1883. december (281-305. szám)

1883-12-18 / 295. szám

"belügyminiszter utalványa alapján a királyi adóhiva­taloktól havi részletekben veszik át a pénzt s ebből a megyék tartalékalapot is kötelesek létesíteni. A me­gyék egyúttal meg vannak hatalmazva, hogy közigaz­gatási, közlekedési, közművelődési jótékonysági stb. célokra külön 5°/0-nyi pótadót vethetnek ki. A 3°/6-ot meghaladó pótadó kivetése azonban csak a belügyi és pénzügyi miniszterek előleges jóváhagyásával tör­ténhetik. Jelenleg a tisztújítás az 1870-ben hozott tör­vény értelmében történik. A hatvanöt vármegyének törvényhatósági bizottságai fele részben a megye leg­több adót fizető polgáraiból, fele részben pedig válasz­tott tagokból állanak. Megyei törvényhatóságokban minden ötszáz lakosra egy-egy bizottsági tagot számí­tanak s mindenki csak egy törvényhatóságnak lehet bizottsági tagja. A legtöbb adót fizetők névjegyzékét minden év­ben összeállítják, illetőleg kiigazítják. A választott tagok megbízatása hat évre terjed s e tagoknak fele minden három évben kilép. A bizottsági tagok név­sorát az igazoló választmány terjeszti megerősítés végett a közgyűlés elé s az általa hozott határozatok ellen benyújtott felebbezésekre vonatkozólag a főispán elnöklete alatt megválasztott öttagú állandó bíráló választmány határoz. Általános tisztujítást hat évenként tartanak. Ha a főispáni szék üres, a király a tisztújításra leg­felsőbb kézirattal (mint jelenleg Győr megyében) egy más méltóságot bíz meg. A tisztújítás előtt a főispán a kijelölő választmányt, melybe három tagot a köz­gyűlés választ, hármat pedig a főispán hív meg, a kijelö­­lendők névsorának megállapítása végett összehívja. Ha több a pályázó, rendesen hármas kijelölés történik, de a törvény megengedi, hogy többet is jelöljenek ki. A kijelölő választmány ülését rendszerint a köz­gyűlést megelőző napon tartják. A választmány lehe­tőleg figyelemmel van a bizottsági tagok által ilyen alkalmakkor megtartatni szokott előleges értekezletek megállapodásaira. A tisztviselők minősítésére nézve a jelen választásoknál már a folyó évben hozott törvény szolgál irányadóul. A főispán a tisztújító közgyűlésre meghivatván, az alispán a maga és tiszttársai nevében megköszöni az eddigi bizalmat s a főispánnak átadja az alispáni pe­csétet, a pénztár és a levéltár kulcsait. A főispán ezután a tisztújító közgyűlés tartamára kinevezi a jegyzőt és a tiszti ügyészt a kijelölő választmány megállapodásai szerint rangsorban megteszi a kijelöléseket. Ha több jelölt van, a főispán húsz bizottsági tagnak írásban beadott kivonatára szavazást rendel. Az alispánt álta­lános, a többi tisztviselőt viszonylagos szótöbbséggel választják. Rendszerint két szavazó küldöttség műkö­dik s az egyik küldöttség előtt a legtöbb adót fizető, a másik előtt pedig a választott bizottsági tagok sza­vaznak. A szavazás nyilvános s a szavazók nevének és szavazatának feljegyzése mellett történik. A központi tisztviselők megválasztása után a járási tisztviselők megválasztása következik s végül a főispán kinevezi a tiszteletbelieket. Ha az egyes válasz­tások eredménye után a később betöltendő állomá­sokra a kijelölés megállapítását illetőleg változás igé­­nyeltetik, a kijelölő választmány visszavonul s ez időre a közgyűlés szünetet tart. Ily esetek azonban ritkán fordulnak elő, mert a kijelölések legtöbbnyire a köz­hangulatnak megfelelőleg s az esélyek számba vétele mellett történnek. A megválasztott tisztviselők esküt tesznek s a tisztválasztó közgyűlés rendszerint ez ünnepélyes moz­zanattal ér véget. Mire e sorok megjelennek, a megyei székházak termeiben már folyni fog a pártküzdelmek befejező játéka, mely hosszú hónapokon keresztül tartott iz­galmas harcot dönt el. A tisztviselők választásának joga az alkotmányos életben minden esetre oly hata­lommal ruházza fel a választókat, melynek gyakorlá­sáról nagyon sokan nem szívesen mondanának le, de ha tekintetbe veszszük a választások izgalmait , h­ogy a társadalmi élet a választások lezajlása után is csak hónapok múlva tud rendes medrébe térni, érthető, ha sokan kívánják részint az állami kinevezést, részint azt, hogy a választások érvénye élethossziglanra ter­jedne ki. Ezáltal egyrészről a tisztviselők független­ségét is biztosítanák, másrészről a választási jog épség­ben tartása mellett, a hat évi ciklus nem nyújtana alkalmat a társadalmi életnek oly nagy mérvű izgal­mas felzavarására. Szabó Sándor: Petőfi Sándor élete és költői működésének vázlata. (Irta : Dr. Bubenik F., fordította Márai L. Budapest, 1884.) Nem foglalkoznánk részletesebben e művel, ha nem Petőfiről volna szó, a legnagyobb magyar lyri­­kusról, kinek hű s hozzá méltó életrajzát ma sem bír­juk még, — s ha fordítója oly nagyhangú szavakban nem emlékeznék meg e műről, fordításához írt elő­szavában. Bubenik műve, ha nem csalódom, tavaly jelent meg s akkor elismeréssel szóltak róla a magyar la­pok. Ez elismerést egészen mi sem tagadjuk meg tőle, de távol vagyunk attól, hogy Lewes -Goethe életraj­záéhoz hasonlítsuk s Petőfi eddigelé megjelent leg­jobb, alapos és hiteles életrajzának tartjuk, mint teszi ezt a fordító, azzal akarván igazolni magyarra fordí­tását. Bubenik művecskéje jóakaratú vázlat, de héza­got nem pótol, nem alapos, sem nem hiteles, s azért fölösleges volt fordítása. Nem csodálom, ha egy idegen író annyi téves és hiányos adatot, közöl Petőfi életéről: nem ismeri az idevágó irodalmat, nem ismeri a magyar nemzetet, sem irodalmát, sem történelmét, de nem is ismerheti s ez mentségéül szolgál. De hát mire való volt azt le­fordítani és hozzá úgy lefordítani, hogy a­mi szép lehetett talán benne stíl és szerkezet tekintetében, az is veszendőbe menjen? Mert hát a fordítás rossz, nem magyaros, oly embertől ered, ki úgy látszik, a ma­gyar nyelvet hatalmában nem bírja. De erről nem kívánok szólni, valamint Petőfi költészetének e mű keretében nyújtott méltatásáról sem; csak azt akarom kimutatni, mennyiben alapos, hiteles Bubenik műve, különösen mint életrajz, miután az eddig róla megjelent ismertetések csak általános­ságban emlékeznek meg róla, többnyire dicsérőleg, mi sokakat tévedésbe ejthetne e mű értékét illetőleg Nem lehet alapos, mert forrásai — a mennyi­ben belőle kivettem, — Orlaynak, Keménynek emlé­kezéseit, Jókainak egy-két cikkét s Kertbeny életirati vázlatát használta. De nem ismerte s nem használta föl a legbecsesb, leghitelesebb és legérdekesebb ada­tokat, miket Petőfi maga szolgáltatott számos leve­leiben, úti rajzaiban , csupán a Naplójáéból idéz pár mondatot, midőn a márciusi napokat rajzolja. Orlay és Kemény bizonyára megbecsülhetetlen adatokkal já­rultak Petőfi életrajzához. Jókai nem kevésbbé — ámbár oly tények leírásában sem tagadja meg sok­szor regényíró voltát, melyeknek szem­e fültanuja volt és nagyban befolyt arra, hogy Petőfinek magya­rul irt életrajzai, — különösen a Zilahyé — oly »re­­geszerű«-ek, mint a fordító előszavában mondja. Kert­beny pedig, — kinek kétségtelenül nagy érdeme van abban, hogy a külföld Petőfivel megismerkedett, — nem volt az az ember, ki Petőfit leginkább ismerte volna, mint Bubenik-Márai állítja (2. 1.). Hisz ő maga elégszer elmondta, hogy a nagy költőt életének csak rövid szakában ismerte, — 1844 őszétől 1845 teléig — és ez időben sem volt az, kit Petőfi barát­ságával kitüntetett volna. Kertben­ maga panaszko­dik, hogy noha mindennap fölkereste a Pilvaxban, Petőfi rá sem hederített, visszautasitólag bánt vele, köszönését is alig fogadta s csak hónapok múlva mél­tatta megszólításra. Ily kevés és hozzá nem minden­ben hiteles adatok mellett mikép lehet Petőfi alapos és hiteles életrajzát megírni — nem értem! Hisz a Petőfiről első irodalmi fölléptétől napjainkig lapok­ban, folyóiratokban, memoirákban elszórva megjelent adatok összegyűjtve kötetszámra mennek s ha valaki mindezeket ismeri is, nem vállalkozhatnék a költő életrajza megírására az idevágó irodalom é­s kor­­történeti adatok ismerete nélkül. Hozzávéve még azt is, hogy Petőfi biográfusának magyarnak kell lennie, ismernie a magyar földet, melyet Petőfi költeményei­ben oly mesterileg fest és népét, melynek jellemvo­násait — részben övéit is — dalaiban oly híven tük­­rözteti vissza. Azért hát ne ringassuk magunkat ab­ban a reményben, hogy majd fakad Petőfinek is Lewes-a, ha nem is az angolok, de talán a németek kö­zött, ki meg fogja írni hű s nagy szelleméhez méltó életrajzát. Lewes ezt tehette Goethével, mert mint angol egy rokon nép nagy fiának életét irta meg. Ezek után térjünk Bubenik műve részletes is­mertetésére. Elmondva Petőfi születését s az e feletti vitáról emlékezve, — aszódi tanuló — korából közöl néhány adomaszerű részletet Kemény Mihály följegyzései nyomán. Következtetéseket is fűz hozzájok, így elbe­széli első szerelme történetét s hozzá teszi: »Früh übt sich, was ein Meister werden will.« (E német köz­mondást épp úgy szóról-szóra fordította Márai, mint egy másikat a 14. oldalon: »Hol a szükség legna­gyobb, ott van a segély legközelebb.«) De azt feledi Bubenik, hogy épp e szerelem ébresztő föl Petőfi szu­nyadó költői tehetségét. Fölhozza bátorságát, de nem említi korán nyilatkozott önérzetét, makacsságát, erős nemzeti érzését, független szellemét, mely elnyomást nem tűr, emberszeretetét s komolyságát, mely távol tartotta a deákoknak az inasokkal folytatott küzdel­meitől és a zsidófiúk üldözésétől. Minde vonásokra találhatott volna adatokat Keménynek följegyzései­ben (Fővárosi Lapok, 1877.148—149 sz.), Petőfi útijegyzeteiben és Koreny István, a költő aszódi volt tanárának egy levelében (Ellenőr, 1878. 187 sz.). A helyett azonban fölhozza Orlay nyomán, mint csente ki a kis Sándor egyik náluk megfordult rokona po­harából a bort, melytől aztán jó kedve kerekedett, — természetesen nem minden célzás nélkül Petőfinek sokat emlegetett s nem egy izben cáfolt borivó szen­vedélyére. Selmeci életét nagyon hiányosan rajzolja Bu­benik ; úgy látszik, Szeberényi adatait nem ismerte, mert bizonyára itt is fölhozott volna egy pár »adoma­szerű« részletet. Selmecen Petőfi a rhetorikába járt. Nem tanult nagy szorgalommal, igaz, de arra, hogy a selmeci gymnasiumból kizáratással fenyegették,, nincs adatunk. Bubenik szól hanyagságáról az isko­lában, a színészet iránti hajlamáról és említi e miatt történt meghasonlását tanáraival és atyjával, — de nem emeli ki, hogy sokat tanult és olvasott otthon, mi már akkor élénken nyilatkozott költői tehetsége fejlesztésére nagyban befolyt s így Vörösmarty mű­veit, talán Csokonai s Gvadányiéit is, és a hazai tör­ténelmet. Ezt azonban még inkább meg lehetne bo­csátani, mint azt, hogy egy helytelen kifejezéssel olyat is sejtet akarva — nem akarva az olvasóval, mi árnyat vethetne Petőfi jellemére. Azt mondja ugyanis (6. 1.), hogy Pesten, ha csekély jövedelme mint nemzeti színházi statisztának elégséges nem volt, — »a hiányt más után iparkodott pótolni.« — Ho­gyan ? . . . Orlay első találkozását Petőfivel Ostfiasszony­­fán (1839.), hol Petőfi egyik rokonánál pár hónapot töltött, a fordító nem az eredeti után mondja el, pe­dig könnyen hozzáférhetett volna, — hanem német­ből fordította le — rosszul. Aztán elbeszéli Bubenik Petőfi katonáskodását, leírja pápai diákéletét és szinészkedését csak általá­nosságban említve, elmondja debreceni nyomorát 1843—44 telén és Pestre érkeztét az utóbbi év ta­vaszán. Mindez pár lapra terjed csak, de e pár lapon is elég téves és hiányos adatra bukkanunk. Csak né­hányat kívánok helyreigazítani. 1839 őszén Petőfi nem a Goldner, hanem a Gollner-ezredbe lépett. Arról nem szól Bubenik, hogy Petőfi Sopron­ban csak rövid ideig maradt és hogy később Horvát­országba került, hol elbocsáttatott a katonaságtól. Hogy a francia nyelvet már Pápán sajátította volna el, arra sincsen semmi adat; franciául Debrecenben tanult meg betegsége alatt. A pápai képző-társulat öröm-ünnepélyén a balladára kitűzött két aranyat »Szín és való« című költeményével s nem e költemény előadásával nyerte el. Szinészeti működéséről Szabó József társulatánál (1842—1843) Bubenik mitsem mond, valamint arról sem, mily nyomorban élt Po­zsonyban 1843 nyarán, midőn, hogy magát föntartsa, az országgyűlési tudósításokat kellett másolnia. — Debrecenben nem »bukott meg fényesen«, jóformán föl sem lépett ott, mert Komlóssyval, az igazgatóval, megegyezésre nem jutván, egy kisebb vidéki társaság­hoz szegődött s evvel működött az Érmelléken pár hétig, mig a betegség végkép elcsigázta s Debrecenbe kellett visszatérnie, hol a telet tölté betegen, nyomo­rogva. 1844. februárban üres zsebbel, tele reménynyel, kopott ruhában, de ez alatt drága kincset — költemé­nyeit — rejtegetve ment Pestre, hogy verseinek ki­adót keressen. Sokat hurcolta ide-oda, végre Vörös­marty­hoz fordult. Petőfi látogatását Vörösmarty­­nál Bubenik Kertbeny után ekkér adja elő: Vö­rösmarty nagyon hidegen fogadta a szegényes és kopott külsejű ifjút és nehezen adta rá magát, hogy néhány költeményét meghallgassa. Alig kezdé azon­ban Petőfi költeményeit szavalni, Vörösmartyt érde­kelni kezdé az ifjú költő és érdeklődése több költe­mény elmondása után látszólag fokozódott. Az ünne­pelt költő ekkép szólt Petőfihez: »Ön az egyetlen igazi lyrikus irodalmunkban, magamat hozzáértve. Önről gondoskodnunk kell!« E hideg fogadtatást értenék, ha Petőfi mint, egész ismeretlen ember állított volna be kopott ruhá­jában Vörösmarty­hoz. Magyarország akkoriban leg­­ünnepeltebb költője már nagyon jól ismerte a hozzá­fordult ifjú költőt, kinek első versei, melyek az Athe­­naeumban jelentek meg4á£42—43-ban, annyira meg­nyerték tetszését, hogy a régibb írót vélt neve alatt lappangani. Szívesen fogadta, midőn karácsonkor (1842.) Petőfi fölrándulva Székesfehérvárról, meglá­togatta őt és Bajzát s 1843-ban egyike volt azoknak, kik segélyezték az ifjú költőt, midőn Pozsonyban nyo­morgott. Vörösmarty nem hidegen, sőt ellenkezőleg nagyon szívesen fogadta Petőfit, elolvasott mindjárt néhányat átnyújtott költeményeiből s készséggel ígérte, hogy azoknak kiadót keres. Vörösmarty valódi atyja volt a fiatalabb íróknak. Petőfit különösen szerette, az ő lelkes ajánlatára adta ki a »Kör« (mely, melles­leg mondva, nem volt »irodalmi egyesület«), ő figyel­meztette Vahot Imrét is Petőfire, midőn a Pesti Divatlaphoz segédszerkesztőt keresett. Vörösmarty ismert szerénységéhez nem igen illenek azok a fenhé­­jázó szavak, miket Kertbeny ad szájába, nem volt annyira öntelt, sőt midőn később Petőfi ellenségei ter­jesztették felőle, hogy magát Vörösmarty fölé helyezi s ez ennek fülébe jutott, azzal némitá el a rágalmazó­kat : »Nem szeretnék úgy meghalni, mint Magyaror­szág legnagyobb költője!« Petőfi habozásáról nevét illetőleg szólva, azt mondja Bubenik-Márai, hogy egy költeményt leírunk tőle, mely az 1839-ben kiadott gyűjteményben nin­csen fölvéve, hol a »Dalma« nevet használja. Ez vagy tollhiba, vagy felületes olvasás következménye, mert Petőfi »Versei«-nek első kötete 1844-ben jelent meg. A szóban levő költemény Petőfinek ifjkori műve, 1839-ben írta, de egy gyűjteményébe sem vette föl. 1885

Next