Fővárosi Lapok 1884. január (1-26. szám)

1884-01-26 / 22. szám

Szombat, 1884. január 26. 22. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre..................................8 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Reggeltől estig. (Elbeszélés.) Irta Pálffy Albert. (Folytatás.) A­mint igy sebesen áthatol az Erzsébet-téren s az épülő nagy templom közelébe ér, egyszerre egy háznál, a kapu alól kitolt kocsi állja útját. Amolyan óriási szerkezet volt ez, minőt a költözködés idején bútorszállításokra szoktak használni. Egy kicsit feltűnt ugyan előtte, hogy Pesten, a februári évnegyed kezdetén hurcolkodik valaki, de tudta, hogy mégis elég eset van rá, hogy ez megtör­ténhetik. Ezalatt jobban szétnézve, látja, hogy a bútoro­kat azon házból hordják ki, mely Szendelényi Béla tulajdona. Mindjárt azon gyanúja akadt, hogy ezen ismert pazarló ifjú bajba keveredhetett. Tán éppen váltó­adósság miatt árverés volt a háznál és az el­kobzott holmikat most szállítják tovább. Még valami más, sokkal iszonyatosabb gondolat is vetődik elméjébe. De ezen őrült eszmét, mint vilá­gos képtelenséget, már csak saját értékének és mél­tóságának megfontolásából is irgalmatlanul kiverte agyvelejéből. Mikor a terhelt kocsit kitaszították az utca közepére, a kapu külső íve alatt egy kéjelegve mosolygó egyéniségnek alakja tűnt elé. Mindjárt meglátszott külsejéből és öntelt dicsőségéből, ki lehetett ezen ma­gával annyira megelégedett teremtés ? Ha homlokára szegezve viselné azon táblát, mely lakásának bejárata fölött díszült, s ezen feliratot hirdeti: »házmester«, nem lehetett volna biztosabban ráfogni, hogy ez csak a második háziúr, a ház-inspektor lehet. A direktor már régen nem tudta mit cselek­szik ? Egészen beszámításon kívüli állapotban volt. A­mit máskor semmi áron sem tett volna, most szóba állott a házmesterrel és kérdé: — Maga a házbirtokos költözik? A házmester megvetéssel teli mosolylyal nézett végig a hivatlan kérdezősködőn, de miután ennek kül­sejéből úgy ítélte, hogy körülbelől érdemes lehet a fe­leletre, viszont kérdé: — Melyiket tetszik érteni ? az újat, vagy a régit ? — Én Szendelényi Béla úrról tudakozódom. — Ah, Szendelényi Béla ? Sajnálom, de ez már ismeretlen név lett a háznál. Az urficska már tegnap­előtt eladta atyjáról rámaradt házát s ezután semmi keresete többé nálunk. — Eladta házát ? de azért csak még itt lakik, legalább a jövő évnegyedig ? — Bocsánat. Nem tudom, hogy tetszik érteni, hogy a volt házi ur itt, vagy akárhol, lakik-e a vilá­gon ? Mert bizony a kedves Bélácska ezentúl sehol sem lesz, akárhol is, otthon. Elutazott boldogabb és szabadabb hazát keresni. Ma reggel a fél-kilenc­­órai gyorsvonaton indult tovább és meg sem áll az amerikai partokig. Van szerencsém önnek jó estét kívánni, mert nem arra születtem, hogy itt a kapu­félfa alatt, eldiskuráljam drága időmet, az elembe ve­tődő idegenekkel. Ez ugyan goromba elutasítás volt, de a háborgó férj mégis igen szívesen hallotta. Kellemes megnyug­vást okozott a hír, hogy Szendelényi uram kipusztul az országból. Most már, ha előbb jelzett förtelmes gyanúja újra felébredne lelkében, mily megnyugvással felelhetné: — Félkilencre indult? Szívemből kívánok neki szerencsés utat. Mind a vízig szárazon. Én pedig még tizenegy óra felé is láttam nőmet, beszéltem is vele, tehát nem szökhettek el együtt. Ismét néhány lépést tett a mamáék háza felé, de akármint igyekvék magát megvigasztalni, am a rettenetes gyanú újra fészket vert bensejében. — Tamás, Tamás — monda, fejét rázogatva. — Te vasúti direktor vagy és még­sem látsz tovább az orrodnál. Mert ha végre is együtt szöktek meg, nem lehettek olyan bolondok, hogy nyíltan egymás társa­ságában üljenek a vagyonba! Inkább valószínű, hogy az álnok csábító a reggeli, a szent esküjét lábbal ta­­padó szörnyeteg nő pedig a délutáni gyorsvonaton illant tovább. Oh, nem kétlem, pontosan összetalálkoznak a pályaház perronján s azóta nincsenek messze a bűn­től és elvetemedettségtől. Tehát ama legrémítőbb gondolat, mely eleinte csak lopva kerülgette a férj agyvelejét, sehogy sem akart elenyészni. Visszatért az, folyvást uj alakban, s nem lehetett azt a józan megfontolás fegyverével szét­kergetni. Aztán úgy szégyenlette magát, hogy mint bűnös fordult félre, ha ismerős arccal találkozott. Az anyó­sa házához érve, nem mert a benső szobákig hatolni. Inkább meghal, mint ott a szánakozók vigasztalását és a kétségbeesetteknek jajveszéklését végig hallgassa. Csak az előszobába nyitott, s mihelyt mondták neki, hogy a két kisasszony bír és eredmény nélkül tért vissza a néniktől, megfordult, bukdácsolva jutott le a lépcsőkön s mint az űzőbe vett tolvaj iramlott sa­ját lakása felé. Még egy reménye volt, de már a legutolsó : ha ezalatt, neje mégis haza kerülhetett. De haraggal telve esküdözök: — Nekem ilyen asszony többé nem kell. Kérhet bocsánatot: kényekkel áztathatja csizmámat, le is tö­rölheti rendetlenül szét­omló fürteivel: én kérlelhetetlen vagyok. Megölte szívemet a mérges vipera és én nem leszek olyan elbolondítható férj, minek a vígjátékok­ban fordulnak elő, hogy elhigyjek valami hiábavaló mesét s végre még én kértem, hogy fogadjon vissza kegyelmébe. Mikor hazajött, rettegett egyenes kérdést ten­ni.­­Csak azt tudakoló inasától, a ki az utcára vezető vasrácsos ajtót megnyitá előtte: — Hány órakor jött ma reggel haza a nagy­ságos asszony? — Az órát nem tudom bizonyosan. Lehetett kö­zel virradat felé. — Bérkocsiban jött? — Az öreg nagyságos asszony kocsijában. — Egyedül ? — Igen, egyedül ült benn a kocsiban , de a ba­kon, a kocsis mellett, mégis ült valaki, de én a sötét­ben meg nem ismerhettem. Ez elég volt, sőt több egy eddig nem ismert adattal. Most már Tamás úr nem kétkedett, hogy há­zát üresen találja, mert ha időközben neje mégis ha­zakerült volna, az inas meg nem állhatja, hogy vala­mely kíméletes módon előre el ne mondja a kellemes újságot. Midőn a ház folyosójáról az ebédlőbe lépett, ép­pen asztalt terített a szobalány. Egészen kétségbe­esve nézett urára, a­ki egyedül érkezett. A direktor pedig mentői több egykedvűséget színlelve, igen köznapi hangon parancsolt, hogy hoz­zák fel a vacsorát. Három év óta ma először ül egyedül asztalhoz. Hajszálai az ég felé merednek, mikor látja, hogy ne­jének kedvenc karszéke félre van taszítva, a szoba szögletébe, sőt hogy csak egy teríték van az asztalon. — Ez a legszörnyebb — gondoló, — ha a ház­beliek már előbbre haladtak a gazdánál. Én még nem szűntem meg remélni, még minden pillanatban vala­mely váratlan fordulatra számítok, cselédeim pedig mint bevégzett tényt, mint többé jóvá nem tehető ese­ményt tekintik, hogy örökre meggyalázott férj marad­tam. Azt gondolják, másokon is megesett már az efféle, még­sem fordult föl miatta a világ régi tisztes rendje. Aztán a terítékre tekintve,vállvonogatva folytató: — Mit is tehettek volna szolgai közönyös lélek­kel ? Egyre teríteni, annyi mint tudni, hogy ezután már mindig igy lesz. Kettőre? annyi, mint engem megsérteni és kigunyolni. Hozzá látott tehát isten áldásaihoz. Mintha azt akarná megmutatni: annyiba sem veszi a dolgot, hogy miatta étvágyát elveszítse. Evett tehát sokat. Többet is mint máskor, de nem tudta mit ? Az előtte fekvő tálból az utolsó da­rabig elpusztította a burgonyát, a mesterileg sütött beatsteak-et pedig érintetlenül ott hagyta. Azután csibukra gyújtott, fújta a füstfellegeket, vagy lehorgasztva fejét, hallgatagon nézett a kandal­lónak hamu alá temetkező parázsába. (Folyt. köv.) A c a c i a. (Francia regény.) Írta Alfréd Assollant. (Folytatás.) Ám fejtse meg valaki, ha tudja­ ezt az ellen­mondást. Acacia szelid, kedves, vidám, könnyelmű és szerény ember volt, a­nélkül hogy akár követelő, akár féltékeny lett volna. Éjfélkor még arra gondolt, váj­jon mikép rázhassa le a nyakáról, minden megrázkó­­dás előidézése nélkül, a szegény Júliát? Három óra­kor pedig azt hitte, hogy a hölgy előre megvigasz­talta már magát s ő a vigasztalhatatlan. Minden kopogtatás nélkül lépett be a Júlia szobájába. A fiatal nő még fenvirrasztott, teljesen föl volt öltözve. A neszre megfordult s a kezében tartott köny­vet letette az asztalra. Egész éjjel vártalak, — monda szemrehányó, panaszos hangon. — Mért hagytál ennyi ideig ma­gamra ? — Tartóztattak. Deborah kisasszony keringőt, polkát s mit tudom én, mit nem akart még táncolni ? Én magam is úgy forgottam, mint egy dervis; egé­szen ellankadva tértem vissza. Miféle könyvből ol­vastál az imént? — La Bruyére-nek a művét. E szerző azt fedezte föl, hogy az emberek hálátlanok. — Hát azt nem mondja-e, hogy a nők kacérak ? — Arról én mit sem olvastam. — Nem volt itt senki ? — Ejb, ugyan ki látogatna meg ily remetés­­kedő nőt ? — Mindenki, például az angol. — Kicsoda ? Az a nagy swedenborgiánus ? Hát még ő is számításba jöhetne ? a megtisztelt engem látogatásával s hosszadalmas beszédet tartott az erők­ről és szellemekről, melyek a főangyalok és kherubok rendelkezése alatt állnak. Én elkezdtem ásítozni, ma­gam sem tudom, miért; idegessé tett. . . Hogy is ne­vezed te ezt a bajt, te, ki oly tudós vagy és a tudósok­kal társalogsz ? . . . Igen! most már eszembe jutott... járomcsont-ideg. Ő észre vette ezt s hogy ébren tart­son, elkezdett a tűzhányókról, meg a holdról értekezni. No, mondhatom, ezzel egészen tönkre tett engem. Annyit tudok előadásából, hogy leszállt a tűzhányó­hegy tölcsérébe, megmérni annak magasságát, széles­ségét s én kényelmesen kinyujtózkodtam karszékem­ben. A többire nézve bővebb felvilágosítást komornám­­tól kérhetsz. Én a te lépteid neszére ébredtem föl. E beszéd, mely közönyös hangon volt elmondva, mindenkit félrevezethetett volna, csak a bölcs Acaciát nem. Sajnos, ő sokkal többet tapasztalt már az élet­ben, semhogy gyanakodó ne lett volna. Azonban szín­lelte, mintha hinne Júliának a szavaiban s talán elégültséget is érzett, hogy ürügyet lelhet visz a megszakítására. Kezet csókolt Júliának s a n

Next