Fővárosi Lapok 1884. január (1-26. szám)
1884-01-26 / 22. szám
Szombat, 1884. január 26. 22. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre..................................8 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Reggeltől estig. (Elbeszélés.) Irta Pálffy Albert. (Folytatás.) Amint igy sebesen áthatol az Erzsébet-téren s az épülő nagy templom közelébe ér, egyszerre egy háznál, a kapu alól kitolt kocsi állja útját. Amolyan óriási szerkezet volt ez, minőt a költözködés idején bútorszállításokra szoktak használni. Egy kicsit feltűnt ugyan előtte, hogy Pesten, a februári évnegyed kezdetén hurcolkodik valaki, de tudta, hogy mégis elég eset van rá, hogy ez megtörténhetik. Ezalatt jobban szétnézve, látja, hogy a bútorokat azon házból hordják ki, mely Szendelényi Béla tulajdona. Mindjárt azon gyanúja akadt, hogy ezen ismert pazarló ifjú bajba keveredhetett. Tán éppen váltóadósság miatt árverés volt a háznál és az elkobzott holmikat most szállítják tovább. Még valami más, sokkal iszonyatosabb gondolat is vetődik elméjébe. De ezen őrült eszmét, mint világos képtelenséget, már csak saját értékének és méltóságának megfontolásából is irgalmatlanul kiverte agyvelejéből. Mikor a terhelt kocsit kitaszították az utca közepére, a kapu külső íve alatt egy kéjelegve mosolygó egyéniségnek alakja tűnt elé. Mindjárt meglátszott külsejéből és öntelt dicsőségéből, ki lehetett ezen magával annyira megelégedett teremtés ? Ha homlokára szegezve viselné azon táblát, mely lakásának bejárata fölött díszült, s ezen feliratot hirdeti: »házmester«, nem lehetett volna biztosabban ráfogni, hogy ez csak a második háziúr, a ház-inspektor lehet. A direktor már régen nem tudta mit cselekszik ? Egészen beszámításon kívüli állapotban volt. Amit máskor semmi áron sem tett volna, most szóba állott a házmesterrel és kérdé: — Maga a házbirtokos költözik? A házmester megvetéssel teli mosolylyal nézett végig a hivatlan kérdezősködőn, de miután ennek külsejéből úgy ítélte, hogy körülbelől érdemes lehet a feleletre, viszont kérdé: — Melyiket tetszik érteni ? az újat, vagy a régit ? — Én Szendelényi Béla úrról tudakozódom. — Ah, Szendelényi Béla ? Sajnálom, de ez már ismeretlen név lett a háznál. Az urficska már tegnapelőtt eladta atyjáról rámaradt házát s ezután semmi keresete többé nálunk. — Eladta házát ? de azért csak még itt lakik, legalább a jövő évnegyedig ? — Bocsánat. Nem tudom, hogy tetszik érteni, hogy a volt házi ur itt, vagy akárhol, lakik-e a világon ? Mert bizony a kedves Bélácska ezentúl sehol sem lesz, akárhol is, otthon. Elutazott boldogabb és szabadabb hazát keresni. Ma reggel a fél-kilencórai gyorsvonaton indult tovább és meg sem áll az amerikai partokig. Van szerencsém önnek jó estét kívánni, mert nem arra születtem, hogy itt a kapufélfa alatt, eldiskuráljam drága időmet, az elembe vetődő idegenekkel. Ez ugyan goromba elutasítás volt, de a háborgó férj mégis igen szívesen hallotta. Kellemes megnyugvást okozott a hír, hogy Szendelényi uram kipusztul az országból. Most már, ha előbb jelzett förtelmes gyanúja újra felébredne lelkében, mily megnyugvással felelhetné: — Félkilencre indult? Szívemből kívánok neki szerencsés utat. Mind a vízig szárazon. Én pedig még tizenegy óra felé is láttam nőmet, beszéltem is vele, tehát nem szökhettek el együtt. Ismét néhány lépést tett a mamáék háza felé, de akármint igyekvék magát megvigasztalni, am a rettenetes gyanú újra fészket vert bensejében. — Tamás, Tamás — monda, fejét rázogatva. — Te vasúti direktor vagy és mégsem látsz tovább az orrodnál. Mert ha végre is együtt szöktek meg, nem lehettek olyan bolondok, hogy nyíltan egymás társaságában üljenek a vagyonba! Inkább valószínű, hogy az álnok csábító a reggeli, a szent esküjét lábbal tapadó szörnyeteg nő pedig a délutáni gyorsvonaton illant tovább. Oh, nem kétlem, pontosan összetalálkoznak a pályaház perronján s azóta nincsenek messze a bűntől és elvetemedettségtől. Tehát ama legrémítőbb gondolat, mely eleinte csak lopva kerülgette a férj agyvelejét, sehogy sem akart elenyészni. Visszatért az, folyvást uj alakban, s nem lehetett azt a józan megfontolás fegyverével szétkergetni. Aztán úgy szégyenlette magát, hogy mint bűnös fordult félre, ha ismerős arccal találkozott. Az anyósa házához érve, nem mert a benső szobákig hatolni. Inkább meghal, mint ott a szánakozók vigasztalását és a kétségbeesetteknek jajveszéklését végig hallgassa. Csak az előszobába nyitott, s mihelyt mondták neki, hogy a két kisasszony bír és eredmény nélkül tért vissza a néniktől, megfordult, bukdácsolva jutott le a lépcsőkön s mint az űzőbe vett tolvaj iramlott saját lakása felé. Még egy reménye volt, de már a legutolsó : ha ezalatt, neje mégis haza kerülhetett. De haraggal telve esküdözök: — Nekem ilyen asszony többé nem kell. Kérhet bocsánatot: kényekkel áztathatja csizmámat, le is törölheti rendetlenül szétomló fürteivel: én kérlelhetetlen vagyok. Megölte szívemet a mérges vipera és én nem leszek olyan elbolondítható férj, minek a vígjátékokban fordulnak elő, hogy elhigyjek valami hiábavaló mesét s végre még én kértem, hogy fogadjon vissza kegyelmébe. Mikor hazajött, rettegett egyenes kérdést tenni.Csak azt tudakoló inasától, a ki az utcára vezető vasrácsos ajtót megnyitá előtte: — Hány órakor jött ma reggel haza a nagyságos asszony? — Az órát nem tudom bizonyosan. Lehetett közel virradat felé. — Bérkocsiban jött? — Az öreg nagyságos asszony kocsijában. — Egyedül ? — Igen, egyedül ült benn a kocsiban , de a bakon, a kocsis mellett, mégis ült valaki, de én a sötétben meg nem ismerhettem. Ez elég volt, sőt több egy eddig nem ismert adattal. Most már Tamás úr nem kétkedett, hogy házát üresen találja, mert ha időközben neje mégis hazakerült volna, az inas meg nem állhatja, hogy valamely kíméletes módon előre el ne mondja a kellemes újságot. Midőn a ház folyosójáról az ebédlőbe lépett, éppen asztalt terített a szobalány. Egészen kétségbeesve nézett urára, aki egyedül érkezett. A direktor pedig mentői több egykedvűséget színlelve, igen köznapi hangon parancsolt, hogy hozzák fel a vacsorát. Három év óta ma először ül egyedül asztalhoz. Hajszálai az ég felé merednek, mikor látja, hogy nejének kedvenc karszéke félre van taszítva, a szoba szögletébe, sőt hogy csak egy teríték van az asztalon. — Ez a legszörnyebb — gondoló, — ha a házbeliek már előbbre haladtak a gazdánál. Én még nem szűntem meg remélni, még minden pillanatban valamely váratlan fordulatra számítok, cselédeim pedig mint bevégzett tényt, mint többé jóvá nem tehető eseményt tekintik, hogy örökre meggyalázott férj maradtam. Azt gondolják, másokon is megesett már az efféle, mégsem fordult föl miatta a világ régi tisztes rendje. Aztán a terítékre tekintve,vállvonogatva folytató: — Mit is tehettek volna szolgai közönyös lélekkel ? Egyre teríteni, annyi mint tudni, hogy ezután már mindig igy lesz. Kettőre? annyi, mint engem megsérteni és kigunyolni. Hozzá látott tehát isten áldásaihoz. Mintha azt akarná megmutatni: annyiba sem veszi a dolgot, hogy miatta étvágyát elveszítse. Evett tehát sokat. Többet is mint máskor, de nem tudta mit ? Az előtte fekvő tálból az utolsó darabig elpusztította a burgonyát, a mesterileg sütött beatsteak-et pedig érintetlenül ott hagyta. Azután csibukra gyújtott, fújta a füstfellegeket, vagy lehorgasztva fejét, hallgatagon nézett a kandallónak hamu alá temetkező parázsába. (Folyt. köv.) A c a c i a. (Francia regény.) Írta Alfréd Assollant. (Folytatás.) Ám fejtse meg valaki, ha tudja ezt az ellenmondást. Acacia szelid, kedves, vidám, könnyelmű és szerény ember volt, anélkül hogy akár követelő, akár féltékeny lett volna. Éjfélkor még arra gondolt, vájjon mikép rázhassa le a nyakáról, minden megrázkódás előidézése nélkül, a szegény Júliát? Három órakor pedig azt hitte, hogy a hölgy előre megvigasztalta már magát s ő a vigasztalhatatlan. Minden kopogtatás nélkül lépett be a Júlia szobájába. A fiatal nő még fenvirrasztott, teljesen föl volt öltözve. A neszre megfordult s a kezében tartott könyvet letette az asztalra. Egész éjjel vártalak, — monda szemrehányó, panaszos hangon. — Mért hagytál ennyi ideig magamra ? — Tartóztattak. Deborah kisasszony keringőt, polkát s mit tudom én, mit nem akart még táncolni ? Én magam is úgy forgottam, mint egy dervis; egészen ellankadva tértem vissza. Miféle könyvből olvastál az imént? — La Bruyére-nek a művét. E szerző azt fedezte föl, hogy az emberek hálátlanok. — Hát azt nem mondja-e, hogy a nők kacérak ? — Arról én mit sem olvastam. — Nem volt itt senki ? — Ejb, ugyan ki látogatna meg ily remetéskedő nőt ? — Mindenki, például az angol. — Kicsoda ? Az a nagy swedenborgiánus ? Hát még ő is számításba jöhetne ? a megtisztelt engem látogatásával s hosszadalmas beszédet tartott az erőkről és szellemekről, melyek a főangyalok és kherubok rendelkezése alatt állnak. Én elkezdtem ásítozni, magam sem tudom, miért; idegessé tett. . . Hogy is nevezed te ezt a bajt, te, ki oly tudós vagy és a tudósokkal társalogsz ? . . . Igen! most már eszembe jutott... járomcsont-ideg. Ő észre vette ezt s hogy ébren tartson, elkezdett a tűzhányókról, meg a holdról értekezni. No, mondhatom, ezzel egészen tönkre tett engem. Annyit tudok előadásából, hogy leszállt a tűzhányóhegy tölcsérébe, megmérni annak magasságát, szélességét s én kényelmesen kinyujtózkodtam karszékemben. A többire nézve bővebb felvilágosítást komornámtól kérhetsz. Én a te lépteid neszére ébredtem föl. E beszéd, mely közönyös hangon volt elmondva, mindenkit félrevezethetett volna, csak a bölcs Acaciát nem. Sajnos, ő sokkal többet tapasztalt már az életben, semhogy gyanakodó ne lett volna. Azonban színlelte, mintha hinne Júliának a szavaiban s talán elégültséget is érzett, hogy ürügyet lelhet visz a megszakítására. Kezet csókolt Júliának s a n