Fővárosi Lapok 1884. február (27-51. szám)

1884-02-21 / 44. szám

Csütörtök, 1884. február 21. 44. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. u, L emelet. Előfizetési dij: félévre..................................8 frt. negyedévre.......................4 frt. Megjelenik , ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések mintugy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A duzzogóhoz. Oh hogy vissza, vissza venném sokszor, A­mit kimondtam hirtelen, Csak homlokod bora ne ülné­lb s­­zí­ved aggó sejtelem ! Oh, visszavenném a dacos szót, A melylyel megbántottalak, Hisz semmi sincs abból szivemben, Úgy volt az pusztán mondva csak ! Nézz beblem rejtekébe, édes !, Nincs ott egy bántó gondolat, Olyan az, mint boldog menyország, Es benn’ te élsz, csak egymagad. Hidd el, csupán az ajkam vétkes, De hát te kényeztetted el, Most pajkos olykor mint a gyermek És büntetést is érdemel. Szegény anyám, ha rosszat mondtam, Bel sokszor igy ijesztgetett: »Várj ! várj, megfoglak, rossz fiú ! S nyelvedre majd tüzet teszek !« Jöjj hát kis, haragos hívem te ! Büntess keményen engemet. — És forró édes ajkaiddal Hozd, hozd a büntető tüzet ! Földváry István. Zsófika álma. (Történeti elbeszélés.) Írta Bay Ilona (Vége.) Charnavodai Potentina a hallottakra elsápadt s pár percig maga elé bámult. De Surányi meglepe­tésére, a nagyasszony szó nélkül állt föl és szokott lelki éberségével a csomagoláshoz fogott, mert ama válságos percekben főleg a nők fejüket vesztették és kéztördelve futkostak körülte. Mikor a teli zsákokkal kivonultak a csatló­­sok, Potentina, János öcscse unszolására, mentését öltötte föl, fejét meleg kendővel körülcsavarta s egy égő szövétneket vett kezébe, melynek fényénél még halványabbnak tűnt föl arca. A feketébe öltözött agg nő impozáns alakja minden szobába befordult, egy-egy bútordarab előtt hosszasan merengett, mintha egyenkint búcsúzna el a nagy fogason becses erek­lyeként őrzött ősi fegyverektől, a szuette vén bútor­daraboktól, mialatt keskeny halvány ajkán fájdalmas rángás vonult végig. — Ni, ni az a pirosság! — sikoltotta Surá­­nyiné, felszökve üléséről, ijedségtől reszkető ujjával az ablakra mutatva. — Az a pirosság azt jelzi, hogy már Márok­­papi helységet is felgyújtották a tatárok, — viszo­nozta Bay Ignác komoran. Azzal Surányi János kirohant a szobából. — Az ég szerelméért, édes nénémasszony, sies­sünk, mindjárt nyakunkra jönnek a tatárok, — szó­lalt meg Surányi a Potentina háta mögött. Potentina fölriadt merengéséből, aztán tompa hangon mondá: — Készen vagyok, mehetünk, — és szokott ru­ganyos lépteivel a hosszú, szellős tornácon előljárólag végig haladt. Hanem a lépcső utolsó fokán elszorult a szíve, könnyű fej­szédülés következtében kissé meg­botlott a nagyasszony. De mintegy szégyelve saját maga előtt gyöngeségét, azonnal összeszedte erejét, biztos léptekkel, egyenes magatartással követte a menekülő kis társaságot. A víz szélén lebegő csol­­nakba ültek Surányiék, Bay Ignác és Derencsényi Zsófika. Potentina, kívánsága szerint, utoljára maradt, hogy még egyszer visszanézhessen kastélyára, aztán elnyomott sóhajjal ő is a csolnakba lépett.­­ A tatár had rettentő zsivaja már a közelben hangzott föl. Surányi izgalmában alig tudta eloldani a csolnak kötelét. Bay Ignác fölragadta a lapátot és a csendes vizen lágy ringással odább úszó csolnakban Potentina állva maradt. Az eső elállt. Éjszakról csípős szél támadt föl. A beborult égen itt-ott foszlásnak indult fellegek közül csillagok bámultak le a környékbeli falvak lángjaitól rőt fényben úszó vidékre. Potentina hirtelen János öcscséhez fordult. — Tiszteimmel, hű cselédeimmel mi fog történni ? — Podgyászunkkal az erdőben vannak s ránk várnak. — Hála istennek. Gondoskodásodért, öcsém, áldjon meg az ég, — rebegte a nagyasszony és merev tekintete tovább bámulta a mind inkább távolabbra maradt kastélyt és a csolnakban ülők nem sejtették, hogy a mellettük fölmagasló öreg­asszony látszólagos nyugalmával, minő harcot vív keblében. Rövid percek múlva lángok nyaldossák föl az ő kedves otthonát, hol minden az ő szívós lelke küzdel­meiről, szorgalma gyümölcséről beszél ! A nagy élés­tárakat kirabolják, melyeknek kifogyhatatlan áldásai­val annyi nyomort enyhített a jó lélek. És ő, a vagyo­nos, előkelő úrasszony, most éjnek idején egy rozzant csolnakon bujdosik el, hajléktalanul, öregségére föl­dönfutóként kopogtat be a szomszédja portáján............ E gondolatra a nagyasszony szeméből kicsordult a köny. Charnavodai Potentina büszkesége nem bírta elviselni ama gondolatot. Kebléből utat tört a fájda­lom, kezét összekulcsolta, hangos zokogással égre emelte kétségbeesett tekintetét, mélyen sóhajtott és élettelenül összeroskadt. — Ne sivalkodjatok lelkeim, hisz a nénémasz­­szony nem halt meg, csak elszédült. Nem is csoda. Ebben a nedves időben átfázott a lelkem adta, hanem mentémbe göngyölöm, Darócon pedig meleg duny­hókba fektetjük és nem lesz semmi baja, — vigasztal­­gatta Surányi nejét és Zsófikét, miközben aggódó szí­vével maga is megdöbbent. A­ menekülők szerencsésen Darócra érkeztek, Daróczi Szeráf udvarházában mindent elkövettek a jó nagyasszony körül, de hasztalan fáradoztak körülte, mert a nagyasszonyt szívszélhüdés érte. Jól történt reá nézve, mert a halál nagy fájdalomtól kímélte meg. Surányból reggelre Beregszászba takarodtak a tatárok, de minő borzalmas pusztulást hagytak magok után! A mezőkön összefogdosott, menekülve bolyongó népet nagyobbrészt rabszíjra fűzték és magokkal hur­colták. S a tágas rónán kormosan füstölgő falvak, kastélyok romjai közt gazdátlan ebek éhes vonítása hallatszott.­ Mikor 1594-ben az erdélyi fejedelem, Báthori Zsigmond, a nemzeti ellenzék vezéreit, a hatalmas Kendieket alkotmányellenesen vérpadra hurcoltatta, nem csak az erdélyi, hanem a magyarországi hazafiak is mély megdöbbenéssel vették a nagyszerű tragiku­mot. Az akkor oly hatalmas egri, kassai kapitány, királyi kamarás Prépostvári Bálint méltó megindulá­sában az írta a vérengző Báthori Zsigmondnak: »Mi dolog az, hogy a mely kardot nagy fittyre a törökök ellen köszörültél, azon derék férfiak nyakán próbáltad meg, a kiknek csontjukból való csont és vérükből való vér vagy. A­mit cselekedtél, vajha ne csak az emberek szeme, de a nap se látta volna.« És ennek a hires hatalmas Prépostvári Bálintnak, Csáky Annától szü­letett Borbála leánya volt az utolsó Surányi-Charna­­vodai hitvese. Unokáját pedig Bay Ferenc vette nőül, kinek utódai most is birtokosok Surányban és Csaro­­dán. A surányi várnak most már nyoma sincs, de a falu határában ama mezőséget, melyet a liz­ombéko­sodott Mic pataka részén körül, most is »Várszeg­nek« nevezik. Csaroda faluban pedig, azon a helyen, hol haj­dan a Charnavodaiak kastélya emelkedett, a föld ta­laja kong, tágas földalatti üregekről beszél a nép s egy aratás alkalmával töméntelen tégladarabok közt, a tizenötödik századból származó ónmázas kályha­törmelékek kerültek a felszínre. Esküvő előtt. (Francia elbeszélés.) irta Alfred des Essarfs. (Vege.) — Tehát olasz nő volt ? — kockáztatta a kér­dést, pillanatnyi szünet után, Marguerite, tudni is akarva, meg nem is valamit. — Igen, olasz nő, a legjobb, a legszebb kétség­kívül, valamennyi földije között. — Ejh no. Nőül kellett volna vennie, azt a tö­kéletességet. — Hja, sok mindenféle akadály merült föl. Aztán híres táncosnő volt egyik római színházban. Marguerite elsápadt. Egy ballerina mindig két­ségbeejtő vetélytárs. Bizonyítják a Taglionik s Elsle­­rek által ébresztett hercegi szenvedélyek, nem is szá­mítva a közönségesebb szeszélyeket, a mik napjaink­ban, számos áldozataik szivében s erszényében, annyi pusztítást visznek véghez. — Ha tudná, — folytatta, a szegény gyermek zavarát számba sem véve Paul, — minő báj, minő kellem ömlött el Stella egész lényén! Szőke haja, ritkaság az ő hazájában, térdéig érő hosszú fonatok­ban csüngött alá. Azuz szemei az email fényével bír­tak, arc­színe akár az alabastrom, ajkai mint a bíbor. Dereka, lábai az eszterga valódi remekművei és aztán megközelíthetetlen talentuma. Valósággal bo­londja voltam! — S bevallotta neki szerelmét ? — Soha­ nem hallgatott volna meg. Maga az ártatlanság volt. Hódolatom egyedül abban nyilvá­nult, hogy naponként ellátogatva a színházba, bá­multam messziről. Összhangzó, ütemszerű mozdula­tait majd elnyeltem a tekintetemmel; dühös valók, ha mások megtapsolták, bírni óhajtottam . . . bírni egyedül. — Paul, — mormogta Marguerite, kezét szi­vére szorítva, — megmondtam, hogy minden bizalmas vallomástól feloldozom. Egyetlen szót csak: szereti-e most is ? — Most, édesem, most, legyen meggyőződve, egyedül men­nyasszonyomat szeretem. Különben nem sokára megismeri kegyed, az én első fellobbanásom tárgyát. — Soha, uram, soha, bele nem egyezem, látni azt a teremtést. Tehát követte önt. — Véglehejletemig kell vádolnom magamat megszöktettem Olaszországból. — Lehetséges-e ? — És még ma is bírom. Ez egyszer Marguerite kisasszony felhőt érzett elvonulni szeme előtt s inkább dőlt, mint ült a kar­székre, mely szerencsére rendelkezésére állott. Paul hirtelen mellette termett, megijedve, hogy tán igen is messzire talált menni. Két köny­csepp, két gyöngy rezgett a fiatal leány hosszú szempilláin, jegyese le­csókolta onnan, aztán hangja gyöngédebb árnyalatá­val, újra fölvette a szót: — Jó Marguerite-em, ne érzékenyedjék annyira. Bocsássa meg annak régi tévedését, ki kegyedet sze­reti és egész életén át szeretni fogja. Boldog, büszke vagyok, elleshetve szívének a féltékenységre valló e mozdulatát, a­mi én előttem szerelmének bizonyítéka. Mit érnek ily félvallomások? Engedje inkább, hadd

Next