Fővárosi Lapok 1884. február (27-51. szám)
1884-02-21 / 44. szám
Csütörtök, 1884. február 21. 44. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. u, L emelet. Előfizetési dij: félévre..................................8 frt. negyedévre.......................4 frt. Megjelenik , ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések mintugy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A duzzogóhoz. Oh hogy vissza, vissza venném sokszor, Amit kimondtam hirtelen, Csak homlokod bora ne ülnélb szíved aggó sejtelem ! Oh, visszavenném a dacos szót, A melylyel megbántottalak, Hisz semmi sincs abból szivemben, Úgy volt az pusztán mondva csak ! Nézz beblem rejtekébe, édes !, Nincs ott egy bántó gondolat, Olyan az, mint boldog menyország, Es benn’ te élsz, csak egymagad. Hidd el, csupán az ajkam vétkes, De hát te kényeztetted el, Most pajkos olykor mint a gyermek És büntetést is érdemel. Szegény anyám, ha rosszat mondtam, Bel sokszor igy ijesztgetett: »Várj ! várj, megfoglak, rossz fiú ! S nyelvedre majd tüzet teszek !« Jöjj hát kis, haragos hívem te ! Büntess keményen engemet. — És forró édes ajkaiddal Hozd, hozd a büntető tüzet ! Földváry István. Zsófika álma. (Történeti elbeszélés.) Írta Bay Ilona (Vége.) Charnavodai Potentina a hallottakra elsápadt s pár percig maga elé bámult. De Surányi meglepetésére, a nagyasszony szó nélkül állt föl és szokott lelki éberségével a csomagoláshoz fogott, mert ama válságos percekben főleg a nők fejüket vesztették és kéztördelve futkostak körülte. Mikor a teli zsákokkal kivonultak a csatlósok, Potentina, János öcscse unszolására, mentését öltötte föl, fejét meleg kendővel körülcsavarta s egy égő szövétneket vett kezébe, melynek fényénél még halványabbnak tűnt föl arca. A feketébe öltözött agg nő impozáns alakja minden szobába befordult, egy-egy bútordarab előtt hosszasan merengett, mintha egyenkint búcsúzna el a nagy fogason becses ereklyeként őrzött ősi fegyverektől, a szuette vén bútordaraboktól, mialatt keskeny halvány ajkán fájdalmas rángás vonult végig. — Ni, ni az a pirosság! — sikoltotta Surányiné, felszökve üléséről, ijedségtől reszkető ujjával az ablakra mutatva. — Az a pirosság azt jelzi, hogy már Márokpapi helységet is felgyújtották a tatárok, — viszonozta Bay Ignác komoran. Azzal Surányi János kirohant a szobából. — Az ég szerelméért, édes nénémasszony, siessünk, mindjárt nyakunkra jönnek a tatárok, — szólalt meg Surányi a Potentina háta mögött. Potentina fölriadt merengéséből, aztán tompa hangon mondá: — Készen vagyok, mehetünk, — és szokott ruganyos lépteivel a hosszú, szellős tornácon előljárólag végig haladt. Hanem a lépcső utolsó fokán elszorult a szíve, könnyű fejszédülés következtében kissé megbotlott a nagyasszony. De mintegy szégyelve saját maga előtt gyöngeségét, azonnal összeszedte erejét, biztos léptekkel, egyenes magatartással követte a menekülő kis társaságot. A víz szélén lebegő csolnakba ültek Surányiék, Bay Ignác és Derencsényi Zsófika. Potentina, kívánsága szerint, utoljára maradt, hogy még egyszer visszanézhessen kastélyára, aztán elnyomott sóhajjal ő is a csolnakba lépett. A tatár had rettentő zsivaja már a közelben hangzott föl. Surányi izgalmában alig tudta eloldani a csolnak kötelét. Bay Ignác fölragadta a lapátot és a csendes vizen lágy ringással odább úszó csolnakban Potentina állva maradt. Az eső elállt. Éjszakról csípős szél támadt föl. A beborult égen itt-ott foszlásnak indult fellegek közül csillagok bámultak le a környékbeli falvak lángjaitól rőt fényben úszó vidékre. Potentina hirtelen János öcscséhez fordult. — Tiszteimmel, hű cselédeimmel mi fog történni ? — Podgyászunkkal az erdőben vannak s ránk várnak. — Hála istennek. Gondoskodásodért, öcsém, áldjon meg az ég, — rebegte a nagyasszony és merev tekintete tovább bámulta a mind inkább távolabbra maradt kastélyt és a csolnakban ülők nem sejtették, hogy a mellettük fölmagasló öregasszony látszólagos nyugalmával, minő harcot vív keblében. Rövid percek múlva lángok nyaldossák föl az ő kedves otthonát, hol minden az ő szívós lelke küzdelmeiről, szorgalma gyümölcséről beszél ! A nagy éléstárakat kirabolják, melyeknek kifogyhatatlan áldásaival annyi nyomort enyhített a jó lélek. És ő, a vagyonos, előkelő úrasszony, most éjnek idején egy rozzant csolnakon bujdosik el, hajléktalanul, öregségére földönfutóként kopogtat be a szomszédja portáján............ E gondolatra a nagyasszony szeméből kicsordult a köny. Charnavodai Potentina büszkesége nem bírta elviselni ama gondolatot. Kebléből utat tört a fájdalom, kezét összekulcsolta, hangos zokogással égre emelte kétségbeesett tekintetét, mélyen sóhajtott és élettelenül összeroskadt. — Ne sivalkodjatok lelkeim, hisz a nénémaszszony nem halt meg, csak elszédült. Nem is csoda. Ebben a nedves időben átfázott a lelkem adta, hanem mentémbe göngyölöm, Darócon pedig meleg dunyhókba fektetjük és nem lesz semmi baja, — vigasztalgatta Surányi nejét és Zsófikét, miközben aggódó szívével maga is megdöbbent. A menekülők szerencsésen Darócra érkeztek, Daróczi Szeráf udvarházában mindent elkövettek a jó nagyasszony körül, de hasztalan fáradoztak körülte, mert a nagyasszonyt szívszélhüdés érte. Jól történt reá nézve, mert a halál nagy fájdalomtól kímélte meg. Surányból reggelre Beregszászba takarodtak a tatárok, de minő borzalmas pusztulást hagytak magok után! A mezőkön összefogdosott, menekülve bolyongó népet nagyobbrészt rabszíjra fűzték és magokkal hurcolták. S a tágas rónán kormosan füstölgő falvak, kastélyok romjai közt gazdátlan ebek éhes vonítása hallatszott. Mikor 1594-ben az erdélyi fejedelem, Báthori Zsigmond, a nemzeti ellenzék vezéreit, a hatalmas Kendieket alkotmányellenesen vérpadra hurcoltatta, nem csak az erdélyi, hanem a magyarországi hazafiak is mély megdöbbenéssel vették a nagyszerű tragikumot. Az akkor oly hatalmas egri, kassai kapitány, királyi kamarás Prépostvári Bálint méltó megindulásában az írta a vérengző Báthori Zsigmondnak: »Mi dolog az, hogy a mely kardot nagy fittyre a törökök ellen köszörültél, azon derék férfiak nyakán próbáltad meg, a kiknek csontjukból való csont és vérükből való vér vagy. Amit cselekedtél, vajha ne csak az emberek szeme, de a nap se látta volna.« És ennek a hires hatalmas Prépostvári Bálintnak, Csáky Annától született Borbála leánya volt az utolsó Surányi-Charnavodai hitvese. Unokáját pedig Bay Ferenc vette nőül, kinek utódai most is birtokosok Surányban és Csarodán. A surányi várnak most már nyoma sincs, de a falu határában ama mezőséget, melyet a lizombékosodott Mic pataka részén körül, most is »Várszegnek« nevezik. Csaroda faluban pedig, azon a helyen, hol hajdan a Charnavodaiak kastélya emelkedett, a föld talaja kong, tágas földalatti üregekről beszél a nép s egy aratás alkalmával töméntelen tégladarabok közt, a tizenötödik századból származó ónmázas kályhatörmelékek kerültek a felszínre. Esküvő előtt. (Francia elbeszélés.) irta Alfred des Essarfs. (Vege.) — Tehát olasz nő volt ? — kockáztatta a kérdést, pillanatnyi szünet után, Marguerite, tudni is akarva, meg nem is valamit. — Igen, olasz nő, a legjobb, a legszebb kétségkívül, valamennyi földije között. — Ejh no. Nőül kellett volna vennie, azt a tökéletességet. — Hja, sok mindenféle akadály merült föl. Aztán híres táncosnő volt egyik római színházban. Marguerite elsápadt. Egy ballerina mindig kétségbeejtő vetélytárs. Bizonyítják a Taglionik s Elslerek által ébresztett hercegi szenvedélyek, nem is számítva a közönségesebb szeszélyeket, a mik napjainkban, számos áldozataik szivében s erszényében, annyi pusztítást visznek véghez. — Ha tudná, — folytatta, a szegény gyermek zavarát számba sem véve Paul, — minő báj, minő kellem ömlött el Stella egész lényén! Szőke haja, ritkaság az ő hazájában, térdéig érő hosszú fonatokban csüngött alá. Azuz szemei az email fényével bírtak, arcszíne akár az alabastrom, ajkai mint a bíbor. Dereka, lábai az eszterga valódi remekművei és aztán megközelíthetetlen talentuma. Valósággal bolondja voltam! — S bevallotta neki szerelmét ? — Soha nem hallgatott volna meg. Maga az ártatlanság volt. Hódolatom egyedül abban nyilvánult, hogy naponként ellátogatva a színházba, bámultam messziről. Összhangzó, ütemszerű mozdulatait majd elnyeltem a tekintetemmel; dühös valók, ha mások megtapsolták, bírni óhajtottam . . . bírni egyedül. — Paul, — mormogta Marguerite, kezét szivére szorítva, — megmondtam, hogy minden bizalmas vallomástól feloldozom. Egyetlen szót csak: szereti-e most is ? — Most, édesem, most, legyen meggyőződve, egyedül mennyasszonyomat szeretem. Különben nem sokára megismeri kegyed, az én első fellobbanásom tárgyát. — Soha, uram, soha, bele nem egyezem, látni azt a teremtést. Tehát követte önt. — Véglehejletemig kell vádolnom magamat megszöktettem Olaszországból. — Lehetséges-e ? — És még ma is bírom. Ez egyszer Marguerite kisasszony felhőt érzett elvonulni szeme előtt s inkább dőlt, mint ült a karszékre, mely szerencsére rendelkezésére állott. Paul hirtelen mellette termett, megijedve, hogy tán igen is messzire talált menni. Két könycsepp, két gyöngy rezgett a fiatal leány hosszú szempilláin, jegyese lecsókolta onnan, aztán hangja gyöngédebb árnyalatával, újra fölvette a szót: — Jó Marguerite-em, ne érzékenyedjék annyira. Bocsássa meg annak régi tévedését, ki kegyedet szereti és egész életén át szeretni fogja. Boldog, büszke vagyok, elleshetve szívének a féltékenységre valló e mozdulatát, ami én előttem szerelmének bizonyítéka. Mit érnek ily félvallomások? Engedje inkább, hadd