Fővárosi Lapok 1884. február (27-51. szám)

1884-02-23 / 46. szám

Szombat, 1884. február 23. 46. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. L emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. negyedévre.......................4 frt. Megjelenik mm ünnep utáni napokat kivóv a mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok-tera, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Egy élőhalott naplója. (Elbeszélés.) Szanday Zénótól. (Folytatás.) Távoztával soká gondolkoztam felőle. Titok volt előttem az az ember, ki a jó és nemes eszméknek magvát hordozza szivében, és a mellett maga boldogtalan, mert annak látszik És azok a szemek ! Nagy ég ! mint bírnak villogni, aztán elborulni, hogy féltem felnézni hozzájok, és mégis bármerre fordultam, nem bírtam szabadulni tőlök. Nem aludtam akkor egész éjjel, szivem lázasan vert. Mi volt az a hatalmas erő, mely lázongóvá tette az én nyugodt, csöndes szivemet? — Eszembe jutott Kain regéje, midőn égig érő tornyot építtetett, hogy ne lássa azt a szempárt, mely folyton üldözé, és mégis előtte volt mindig, bárhogy rejtőzött előle. Kain bűnös volt, és rossz lelkiismerete nem hagyta nyugodni, — én nem vétettem életemben senkinek, és mégis két szem tekintete kínoz. Hasztalan rántottam magamra a takarót, függönyöztem be az ablakot, az a szép barna szempár mindig ott ragyogott előttem. Miért kellett nekem azokat meglátni, és ha láttam is, miért nem hagytak nyugodni, pihenni puha fehér ágyamon ? Imádkozni kezdtem a mindenhatóhoz, hogy adjon nyugalmat háborgó lelkemnek. Nem bírtam bevégezni könyörgésemet, az a két bánatos szép csillag újra megjelent előttem. Zokogva borultam párnáimra, könyekben keresve a könnyebbülést. Hetek múltak el, és én nem láttam Burgheimet, de annál többet kellett felőle hallanom. Tekintélyes összeget adományozott a falunak, hogy a régi rozzant iskola helyére újat építsenek, a templomot remek harmóniummal ajándékozta meg, és a tehetetlen beteges öregeknek naponkint küldött erősítő élelmi cikkeket. És mindenütt ott volt, ahol segélyre volt szükség. — Miért nem tette mindezt a hajdani uraság, miért nem gondolt minderre Alfréd is ? — Hisz mi itt nőttünk fel, régen láthattuk, hogy minderre szüksége van a falunak. Ez az idegen ide jön rózsapiros arcával, és első dolga másokon segíteni, pedig még talán a saját szobái sincsenek kellőleg berendezve. — És miért nem jön hetek óta hozzánk ? Bizonyára nagyon naivul viseltem magamat utolsó ittlétekor, alig mertem szólani, pedig ő mily atyai jósággal beszélt hozzám. És megfogadtam, hogy ha legközelebb eljön, vig és beszédes leszek, nehogy azt higyje, valami falusi libácska vagyok. II. — Tudja-e, mi van holnap ? — mondá Alfréd egy júliusi reggelen, nagy rózsacsokorral lépve be a konyhába, hol én szorgalmasan foglalkoztam az ebéd készítéssel, és csókjaival halmozta el két kezemet egész könyökig. — Holnap a magácska nevenapja, Annuskám — folytatá örvendezve, — és én reményem, hogy a szokott módon megünnepeljük. Hivatlan vendég lesz elég, mint mindig, de hogy bivott is legyen, megmondtam Burgheim úrnak, szerencséltessen bennünket, legalább lát egy kis falusi mulatságot. — Az otthon is maradhat — mondom egész szívből, de rögtön megrettentem reá, hátha nem jön el. De eljött mégis. Már valamennyi ismerős a környékből együtt volt a nagy vendégszobában, midőn ő belépett. Csendes főhajtással üdvözle a vendégeket, nekem kezet nyújtott, és néhány halk szóval sok boldog névünnepet kívánt. Alfréd nagyon örült, hogy eljött, és a férfiak, nők vételkedve faggatták kérdéseikkel. Hogy tetszik neki a vidék, a birtok ? — miért nem látogatja meg őket? sat. Ő mindenkinek tudott udvarias, kitérő feleletet adni, beszélt mindenkivel, és néhány pillanat alatt megnyerte az egész társaság rokonszenvét. A kedves gömbölyű mamák reménykedve néztek reá, és nem szűntek halk utasításokat adni fiatal szende leányaiknak. Ezek meg mint a napraforgó rózsái forgatták piruló arcocskáikat felé. Urambátyámék pedig úgy körülfüstölték tajtpipáik verpeléti tömjénével, hogy gombolygó fehér felhők közt látszott állani, mint egy félisten. Uram bocsáss, milyen jól eshetett az olyan embernek, aki maga soha se él dohánylevéllel. Mindegyik tudott tőle valamit kérdezni, vagy tanácsolni az új birtokra vonatkozólag. Némelyik szidta az adót meg a fillékszerűt, jobb hiányában — a fináncot, kívánva visszára minden jót annak, a ki közéje plántálta a selyem levelű dohányos kertnek, hogy az ember szabadon még csak nem is pipázhat tőle. — Néhány fiatal földbirtokos, meg a mai jegyző kíváncsian tanulmányozták Burgheim szavait, mozdulatait, és igyeztek hevenyében utánozni. Nagy ég, mily törpék voltak ezek az emberek hozzá képest, és mily ügyesen cáfolta ő meg egykét szavával ferde fogalmaikat. Én bizonyára nem tudtam volna úgy beszélni, ítélni, mint ő, de ha szólt, éreztem, hogy igaza van, ez a helyes gondolkozásmód, mindenben megtartani a középutat, el nem ragadtatni egy vagy más szépnek tetsző gondolattól, és amit mások elitélnek, jóakaratúlag keresni benne valami előnyöset. Engem háziasszonyi teendőim elfoglalva tartottak, mert a falusi asszony nem ül a kerevetre, ha vendéget hoz az isten, ő maga bontja ki őket nagykendőből, kalapszalagból, majd hogy nem a tenyerén viszi mindegyiket ülőhelyéhez, kérdez, felel, ölel, csókol, egyik barátnőt a másik után. Aztán szaladnia kell a konyhába, félve, hátha nem is lesz elég az a teknő puffancs, az a teli ruhakosár mézes talpas, és hóhért küld a legkedvesebb búbos kacsájára is, csak hogy szaporodjék a tűzhelyen piruló pulykák, libák száma, nehogy hiányt lásson a vendég. Mialatt a dohány, pipa, kártya, bor és kacagtató adomák felhordása illeti a háziurat. De bármennyire szorgalmatoskodtam is, mégis jutott időm, Burgheimmal is váltani pár szót, és nagy megelégedésemre úgy vettem észre, hogy meglepetve figyelt reám. Soha életemben nem voltam oly ékesszóló, mint akkor, valami megmagyarázhatlan érzés adta ajkaimra a szavakat, és örömmel tapasztaltam, hogy ő többször kereste az alkalmat, hogy velem beszéljen. Talán bizonyos női hiúság volt, ami arra ösztönzött, hogy figyelmét magamra vonjam? Én bizony máig sem tudom. Csak az éreztem, hogy kimondhatatlan jól esett felnézni mélabús barna szemeihez, és ha tekintetem az övébe mélyedt. Szerettem volna benézni lelke mélyéig, hogy mit rejteget ott, ami őt idő előtt oly komolylyá tette, és oly fájdalmassá szép szemei szívhez szóló tekintetét. Szánalom, részvét fogott el; szívem úgy sajgott attól a gondolattól, hogy ez a szép, nemeslelkű férfi boldogtalan. Mily igazságtalanság a sorstól, olyantól tagadni meg a boldogságot, aki minden kellékkel rendelkezik ahhoz, hogy azt magának követelhesse. Mi lehet az, amitől ez az életerős férfi oly komoly szelíd, és mások szenvedését átérezőlőn? — Szeretett talán, és csalódott? Olyan hatalma van-e a szerelemnek, hogy az erős férfi is gyönge náciként hajol meg előtte? — Valóban szeretnék kissé gondolkozni e fölött: mi a szerelem ? — mondom önmagamhoz, éreztem-e én azt valaha? Valóban nem tudom, legalább nem fájt szívem soha. Alfréd kis koromtól velem volt, és őszintén éreztem, hogy jól fog esni egész életemen át az ő karjára támaszkodni, no meg aztán ő oly kényeztető, engedékeny volt irántam, mondhatni, leste minden óhajtásomat. Élénk, kék szemeit megszoktam piciny koromtól , bizonyára nem szakgatta tekintetek szívemet, de oly jó és megnyugtató volt égszín tükrükbe néznem, mindig az én arcom miniature másolata mosolygott reám onnan. A környék többi ifja meg oly egyforma volt mind, bobó vagy nyegle fiúk. Bizonyára Alfréd volt az egyetlen, akihez bizalommal mentem nőül, hisz együtt növekedve ő ismerte apró szeszélyeimet, hibáimat, és ő tanítgatott mindarra, amit tudott. Vacsora után urambátyámék kártyához láttak, s a jó pap bácsi igen zokon vette, hogy Burgheim ezúttal sem tartott velük. A fiatal hölgyek vidám csoportjába vegyült, és éreztem, hogy bár másokkal beszél, tekintete gyakran rajtam pihen és figyel arra, amit én teszek. Oly jól esett az a tudat, hogy ő észrevett, és pajkos jó kedvem lett tőle. Barátnőim nem győztek dicsérni, mily csinos vagyok, milyen irigylésreméltó boldog vagyok; mindent megadott a sors, amit csak egy nő kívánhat. — Gazdag vagy, jó férjed van; egésséges, vidám kedélyed, rózsás arcod, házi békességed, mindened megvan — mondák. Én leültem a zongorához s »Táncra leányok!« kiáltam. És lett is mindjárt nagy zavar, a fiatal emberek kapkodták a táncosnékat. Mikor nincs kedve táncra az ifjúságnak ? — Sőt nagy csodálkozásomra Burgheim is felkérte Jegenyésy Erzsikét, egy csinos, nyúlánk, fiatal leánykát, és a táncosok közé vegyült. Ujjaim sebesen futottak a billentyűkön, de tekintetem szüntelen Burgheimot követte. Mily délceg magatartással, hajlékony mozdulatokkal táncolt. Amíg a többiek azzal tetszelegtek, hogy jobbra-balra hánytákvetették magukat, majd felvették a házat, úgy szántam Burgheimot ezek közt a léha uracsok közt látni. Mentől tovább néztem, szivem annál jobban elszorult, és máig se tudom miért, két köny gördült végig arcomon. Ismeretlen vágy kelt lelkemben, úgy szerettem volna távol lenni a vigadóktól, leborulni valahol, kisírni magamat egy egész életre. (Folyt. köv.) A san-carmeli térítőtelepen. Bret Harte elbeszélése. (Folytatás.) Pater Pedro ritkán mosolygott. Noha sem Las Casas, sem Junipero Serra nem volt, mégis át volt hatva ama komolyságtól, mely minden oly tanítványt megszáll, kinek az evangéliumot kell hirdetnie, melynem a saját műve. Ma az ő mosolyának a lelkészin kívül tisztán emberi jelentősége is volt, mert szeme elégülten nyugodott Franciscónak, a zárdatanítványnak és karénekesnek szőke ,fürtös fején, ki koronkint elő-előtűnt a szőlősorok közül s e közben fölhangzott a pater legkedvesebb zenéje, a magas szoprán, a melyen a fiú ájtatos énekét a kerti munka közben végezte. A fiú énekét az ijedtség fölkiáltása szakította meg. Aztán oda futott Pedro atyához, átkarolta őt, sőt kísérletet is tett, fürtös fejét a barát kámzsás ruhájának bő redőibe rejteni. A türelmetlenség kifejezésével bontakozott ki a szerzetes a fiú ölelő karjai közül. — Nos, mi az már megint? Talán az eb bújt meg újra a kataláni szőlők között ? Vagy talán valamelyik pogány americano Montereyből ? — Egyik férfi, kedves atyám, viszonzá a fiú, miközben lassan kint újra visszanyerte arcának a pírját s szégyenkezve, csengő pillantást vetett a szerzetesre. — Egyik sem, hanem egy csúnya, nagy béka !Majdnem rám ugrott! — Béka akart rád ugrani ? — ismételte a pater boszosan. — Azt mondom én neked, gyermekem, hogy ez a bohó félénkség illetlen s ezt le kell győznöd, ha máskép nem lehet, vezeklés és imádkozás által. Egy békától félni! A vértanuk szent vérére épp olyannak látszol, mintha valamely együgyű leányka volnál ! . . Pater Pedro egyszerre félbeszakító beszédét s köszörülte a torkát.