Fővárosi Lapok 1884. április (78-102. szám)

1884-04-20 / 94. szám

94. szám. Huszonegyedik évfolyam. Vasárnap, 1884. ápril 20. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik a t­nnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Zúg a tenger. Zúg a tenger, szélvész kiáltoz, Nyög a hajó, recseg az árboc. Száguldó felhők tüze lobban, Dörög a menny, mind egyre jobban. És fehr­iad a hajó népe: »Jaj, elveszünk most, vége, vége!« S versenyt búgván a fergeteggel, Sirat valamit minden ember. Az apa, mellét tépve, jajgat: »Gyermekeim, nem éhen halnak !« Az ifjú búsan hajtja fennen : »Ha mátka vár a parton engem !« A kofár esdve csüng az égen: »Oda lesz minden szerzeményem!« Sóhajt a költő s ennyit szól csak : »Hát én már többé ne daloljak !« Jasváb Ödön. ------ss;w­í*------­Váljunk el ! (Elbeszélés.) Írta Fanghné Gyújtó Izabella. (Folytatás.) Sértődötten vonult hátra utasunk, mi joga volt őt igy megnézni, vagy tán ügyetlenségének szólott ez a tekintet? De­ hogy is lehetett oly elfogult, hogy egy szót se tudjon ejteni, melylyel kedvezőbb ítéletet kelt­sen maga iránt ? Mindegy, bárhogyan, de megtörtént. Azzal leg­alább nem akarta szégyenét tetézni, hogy sértődését kimutassa, hanem igyekezve hasonlóan hideg arcot mutatni, pár lépésnyire távozott, előszólitott egy pin­cért, megkérdezte, hány órakor lesz a reggeli, elkérte a »Pesti Napló« esti lapját s kényelmesen letelepülve, olvasni kezdett. Lopva azonban folyton szemmel kisérte az érde­kes nőt, a­ki sehogy sem lelte helyét. Majd lement, majd feljött, majd végigsétálva, szemle alá vette a fe­délzet népességét. Látszott, hogy unatkozik, hogy sze­retne tenni valamit s nem tudta mit. Olykor elment az utas előtt, ismét végig nézte azzal a hideg tekintettel, a­mely hova­tovább még gúnyossá is vált. Talán haragudott, miért oly ügyet­len, hogy nem igyekszik felhasználni az alkalmat; emberünket ez boszantotta s még jobban elsáncolta magát hirlapja mögé. Megszólalt a reggelihez hivó csengettyű. Az utasok az étterembe vezető lépcső felé tolultak. Pálma bárónő is lassan a tömeg után lépdelt. — Hozzon nekem egy asztalt ide, én itt fenn akarok reggelizni — szólt egy elhaladó pincérhez utasunk. Óhajtása nem sokára teljesítve jön. Pár perc múlva a meleg tea ott párolgott a fedélzeten, a csino­san megtérített asztalon. De alig fogott elköltéséhez, midőn az érdekes hölgy ismét megjelent s egy halk pardon­nal helyet foglalt az asztal túlsó felén, hova az őt követő pincér lerakta a magával hozott reggelit. — Talán bizony igen sokan vannak odalenn és nem tetszik a levegő — gondolta magában az asztal előbbeni vendége, egy főhajtással üdvözölve az újon­nan érkezettet. Aztán hallgatva fogyasztották el a reggelijöket. Eközben mindkettőjük tekintete többször pihent meg kíváncsian a másiknak arcán, persze akkor, midőn azt hitték, észrevétlenül történik. A férfi át­látta, hogy illenék társalgást kezdeni. De az a hideg tekintet még mindig bántotta és — no és aztán mi­ként, hogyan kezdjen hozzá? ez volt a fődolog.­­ Végre az étkek el voltak költve, a hölgy zsebé­ből kis ezüst dohánytartót vont elő, szivarkát facsart össze s azt, néhány pillanatig körültekintve, finom ujja közt tartá. — Itt az alkalom, — gondolta utasunk. — Nem, miért nézett olyan hidegen reám ? — folytatta s nem mozdult. De ekkor a hölgy tekintete olyan követelő módon fordult feléje, hogy udvariatlanságnak tartotta volna, észre nem venni; elővonta úti tűzszerszámát s meggyujtva, szótlanul nyujtá át. — Köszönöm — felelt, miután szivarát meg­­gyujtotta és csillogó fehér fogai közé fogta, magya­rul a nő. A férfi meghajtotta magát, szintén szivarra gyújtott s megkérdezte, ha vájjon nem zavarja-e az ő sokkal erősebb dohányának füstje ? mely esetben kész távolabb húzódni. — Nem, köszönöm ; mint látja, magam is sziva­rozom és a füst éppen nincs terhemre — felelt a hölgy, hibátlan magyarsággal, bár kissé idegenszerű kiejtés­sel, miközben levetni iparkodott vállairól köpenyét, melyet a mind inkább emelkedő nap melege fölösle­gessé tett. A férfi sietett segélyére lenni s az öltönyt egy üres székre helyezve, maga is levetette nyakáról sóhal­­ját s kigombolta köpenyét. — Milyen kellemes a reggel — folytatta a hölgy, szemét a tiszta égboltra emelve, melynek kék felületén egy-egy hófehér felhőcsoport úszkált. — Váj­jon nagy melegünk lesz ma ? — Alig hiszem. Ez a kis szellő, mely a felhőket mozgásban tartja, kellemes, hűvös napot igér, a­mi nagyon jól fog esni nekem , mert sok meleget állot­tam ki Görögország Kis-Ázsia, és Syria sivatagjain­k felett az utazó. — Ah, ön keleten utazott ? — kérdezte érde­kelten a hölgy, — s most valószínüleg egy befejezett utazás után hazatérőben van ? — Nem, tovább utazom. És nagyság ? szintén hosszabb utazásra készül ? — Meglehet, noha magam sem tudom még, merre veszem utamat. Sokat utaztam már, Nyugat- Európa majdnem egészen ismeretes előttem. — Miért nem vette hát útját keletnek ? Oly sok érdekeset lehet ottan látni, tapasztalni. — Én nem elmélkedni, hanem szórakozni aka­rok és erre nézve csak nyugat elégíthet ki. Jelen ke­délyhangulatom nem képesít új benyomások befoga­dására — felelt a nő, mialatt arca keserűen sötét ki­fejezést vett fel, — inkább arra kell törekednem, hogy már látott kellemes képek újraélvezése által, a mennyire lehetséges, helyre állítsam az elvesztett egyensúlyt. De mit is beszélek ? — folytatá, fejét föl­emelve s kezével végig simítva homlokát, mintha rém­képeket akarna onnan elűzni — beszéljen inkább ön valamit arról a szép regeországról, melynek Kelet a neve. Az utas beszélni kezdett a szép Sztambulról, az archipelagus kies szigeteiről, a klasszikus Hellasz dicső maradványairól, az Akropolisról, melynek lá­tása az istenség eszméjének felfogására tanítja az embert. Szíria, Palestina emlékezetes tájairól, hol minden hegy, minden völgy, folyam vagy helység a vallásos kegyelet eszméjét ébreszti a gondolkodó lel­kében s régmúlt idők, de soha nem feledett nagyságok világába varázsolja vissza. S a­mint beszélt s látta, hogy azok a csodás szemek érdekelten lesik szavait, tudósunk arca is élénkebb szint váltott, szemében a lelkesültség fénye villant fel, alakja kiegyenesedett s az egész ember érdekesebb szinben mutatkozott. — Ön igen jól tud beszélni — szólt a hölgy, miután amaz kifáradva, szünetet tartott; — önnek nagyon jó előadása van. — Tanár vagyok, kenyerem — felelt, mintegy elutasítva a hókot, az utazó. — Úgy én szeretnék tanítványa lenni, — felelt a nő, s azokból a bűvös szemekből epedő, lágy pillan­tás szállt az utas felé. / r — És melyik város ifjúságának jutott a szeren­cse, hogy az ön tanításában részesülhet ? — folytatta aztán, kissé hidegebben.­ Felelet helyett az utas zsebébe nyúlt, tárcá­jából névjegyet vont elő s könnyű meghajlással át­ellenesének nyújtotta. — »Barnai Elemér az n-i főiskola rendes tanára,« — szólt a hölgy. — Tehát egy erdélyi kisváros nevezi önt sajátjának. És minő tárgyakat szokott ön tanítani ? — A történelem és költészet rendes tárgyaim — feleli Barmai. — Gyönyörű tárgyak, melyek a kutatónak mindig újabbnál újabb kincseket tárnak fel s ez teszi csupán megfoghatóvá, hogy az önéhez hasonló szel­lem meg tud férni egy oly 'kis város szűk korlátai között. — Nagysád túlbecsüli tehetségemet, — feleli szerényen a tanár; — aztán a kisvilág szűk körében is találhatni tápot szellemi képességeink számára, csak akarnunk kell. — Jele, hogy ön most lerázva a kisvárosi élet bilincseit, a nagyvilágba siet szórakozni, tanulmá­nyozni, — felelt mosolyogva a bárónő. — Igaz — felelt lefegyverzetten a tanár, — szükséges az embernek olykor kibontakozni a min­­dennapiság megszokásai közül, ha nem akar abban egészen elmerülni. — És már töbször tett ön ehhez hasonló uta­zásokat ? — Ez első nagyobb utam, mióta a külföldi egyetemekről, hol kiképeztetésemet befejeztem, haza­tértem. Hozzám hasonló szegény embernél csak rend­kívüli körülmények tesznek ily rendkívüli kiadást lehetővé. — És minő szerencsés körülmény az, melynek köszönhetem, hogy most önnel megismerkedhetem, talán a kormány ? — Oh nem, ennek ezejében egyszer jut ilyes­mire és akkor is azok részére jut többnyire, kik a nap közelében lévén, könnyebben juthatnak melegéhez. Magánúton jutottam e szerencséhez. Volt egy nagy­bátyám, kinek létezéséről alig bírtam tudomással, egy zsugori vén prókátor, a­ki egyszerre csak azzal lepett meg, hogy meghalt és más örökös hiányában reám hagyta pár házból és egy kis tőkepénzből álló vagyo­nát. Soha sem tartottam magamat valami rendkívüli pénzügyi kapacitásnak s igy valóban nem tudom, helyes műveletet tettem-e, midőn azt gondoltam, hogy elég nekem, ha a fekvő vagyon­t megtartom s a pénzt életem legfőbb vágyának létesítésére, egy nagy utazásra fordítom. De most már, miután úgy szólva egész élettörténetemet elmondtam, szabad-e nagysád­­nak is legalább becses nevét kérdeznem ? A nő elővonta tárcáját, kivette névjegyét s át­nyújta a tanárnak. (Folyt. köv.) A tettlegesség. (Francia elbeszélés.) Írta Daudet Alfonz. (Vége.) Y. B. Nina, moulinsi nagynénjének. Ő a vonatnál várt rám és mosolyogva, kiterjesz­tett karokkal fogadott, éppen, mintha valami közönsé­ges utazásról jöttem volna vissza. Gondolhatod, hogy a lehető legkomolyabb arcot vágtam. A­mint hazaér­tünk , azonnal szobámba zárkóztam, s fáradságomat

Next