Fővárosi Lapok 1884. május (103-128. szám)
1884-05-01 / 103. szám
Csütörtök, 1884. május 1. 103. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre..................................8 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik az fcnnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere. Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A titok dalaiból. 1. Arcom két kezembe rejtem, Sírni kezd a két szemem. Ujjaim közt, könnyemen át Nézlek lopva, kedvesem! S látom a bús könnyeken át Örömteli mosolyod , Lovagodé, — szereted őt, Akárhogy is tagadod! Könny az egyik, mosoly másik, S mind akettő: szerelem. Csakhogy a könny mindig enyém, Mert a szived soha nem ! II. Tudom én, hogy ez az egész Elmúlandó álom . . . Sohse leszel te az enyim, Gyönyörű virágom! Akárhogy is szeretsz engem, S akárhogy imádlak, Nagy szerencse, ha megkapom — Fotográfiádat! m. Azért, hogy nem megyek felétek, Hogy tőled csak búcsút se vettem : Szeretlek én, szeretlek téged Még lángolóbban, édesebben ! Neveddel kezdem bús imámat, Neved zendül meg énekimben; Oh, majd meghalok te utánad, S te azt hiszed, hogy szivem sincsen. Mert sorba jött közöttünk, sorba Dac, félreértés, keserűség; Pedig szivemen nem lett csorba, Pedig szived is csupa hűség. Nyújtsd gyöngyvirágát szép kezednek, S ne higyj a rám szórt hazug vádnak . A kik nem félnek, nem szeretnek, S a kik szeretnek, megbocsátnak. Csáktornyai Lajos. ------*(#*)■---Váljunk el! (Elbeszélés.) Írta Fanghné Gyújtó Izabella. (Folytatás.) Feltette magában, hogy megveti a gyáva rágalmakat s nem gondol többé arra a levélre, a melyet barátja jóakaratból irt, ebben nem kétkedhetett, de a mely még szorosabbá tette ragaszkodását a világ által félreismert, ártatlanul rágalmazott menyasszonyához. Nem, nem gondol vele, százszor is feltette magában és mégis nem bírja kiűzni fejéből azokat a csúf rágalmakat. Kivált az utóbbi napokban mind jobban jobban üldözték ezek a mendemondák, mióta a kibékült Ella grófné, hogy mint nászasszony az esküvőn jelen lehessen, Pálmánál időzött és minden barátsága dacára nem egyszer fecsegett össze olyan dolgokat, amik némikép a levélben írottakat igazolták. És most is, ez édes órában, midőn végre övé az, akit olyan végtelenül szeret, övé isten és emberek előtt, most, midőn elérte a mire egykor még vágyni sem merészelt, nem tudja élvezni boldogságát, az a levél szüntelen eszében van és megrontja minden örömét. Hanem Pálmának nem volt szabad tudni róla, mentsen isten, hogy a gyanúnak még árnyát is mutatná előtte. Nem, inkább más ürügyet keres aggálya magyarázatául, amely ha nem is egészen légből kapott, csak másodsorban nyugtalanítja. Azonban Pálmának sikerült őt megnyugtatni. Nem azért birt e nő oly határtalan uralommal felette, hogy kezének egyetlen gyöngéd érintésével tova ne tudja űzni a homlokán tanyázó gondfellegeket. Pár nyájas szó, gyöngéd tekintet s feledve volt minden: hitt, bízott s reménytől, édes sejtelmektől dobogó szívvel várt boldogságot a jövőtől. És reménye nem biztatta hiába. Heteken, hónapokon át a legcsekélyebb oka sem volt panaszra. Pálma el volt ragadtatva a város regényes fekvésétől, a csinos lakástól, újdonságtól ragyogó bútorzatával, azzal az ezerféle csinos csecsebecsével, melylyel azt számára férjének gondos szeretete földiszítette s egész helyzetével, amely a szokatlanság érdekével birt előtte, elégültnek mutatkozott. A gazdasszonykodás, házberendezés igaz, kissé nehezen ment az első időben, de hát ott volt Lujza, az áldott jó barátnő, aki szíve mélyére fojtva meghiúsult reményei fölött érzett fájdalmát, barátságába fogadta hűtlen barátja nejét s tanácsával és segélyével gyámolította őt. És Pálma idővel egészen megnyerte a jó leány barátságát. Ama nők közé tartozott ő, akik ha akarják, rendkívül meg tudják szerettetni magukat és sokszor rajongást keltenek maguk iránt azokban, akik kezdetben tartózkodva közelednek hozzájuk. Minden tettük, minden szavuk számításon alapulván, könnyen eltalálják a mások gyöngéit s azokat legyezgetve, bebeizelgik magukat azok szivébe. És Pálma, valóban rendkívül kedves tudott lenni. Egészen feledni látszott azt a világot, társaságot, a melyben eddigelé élt, igyekezett beleélni magát új környezetébe s annak igényeihez alkalmazni személyét, tetteit. Oh, milyen boldog volt, ezt látva Elemér(Tehát valóban csak koholmány, ocsmány rágalom volt, amit az ő bőn szeretett Pálmájáról beszéltek. Meg is írta barátjának, hogy neje tökéletes lény, akit a világ csak azért rágalmaz, mert nem képes megérteni. Milyen bohó örömet érzett ez a boldog férj, midőn olykor, lakásukra térve, nejét a konyhán, egyegy különösebb étel készítésével látta sürgölődni! Igaz, a nevezetes készítmény legtöbbször élvezhetetlen volt s egy-egy tönkretett drága ruha adta meg az árát. De hiszen idővel a gyakorlat megadja a tökélyt és meg aztán mennyit lehetett nevetni egy ilyen elszerencsétlenedett étken, egy-egy pórul járt öltözéken ! És Pálma milyen gyermekes örömet mutatott, midőn férjével a színházban legelőbb elfoglalták zártszékeiket, ő, aki egész életében csak elsőrangú páholyba járt. Milyen új dolog volt előtte, alkonyatkor gyalog kimenni a sétányra, midőn ezelőtt délután világért ki nem ment volna az utcára gyalog. Úgy szerette férje karján bejárni ezt a várost, ahol őt nem ismerte senki, ahol a társasági illem tőle semmit nem követelt. És férje, bár olykor anyagi áldozatok árán, igyekezett neki minden lehető kényelmet, szórakozást megszerezni s igy helyzete jóval fényesebb volt, mint a többi hasonló helyzetű asszonyoké. Csak egy keserítette néha s e bánatát nyíltan kimutatta férje, barátai előtt, gyermekeinek távolléte. De Elemér erre is talált balzsamot. Megígérte, hogy valamely legközelebbi szünidőn Bécsbe rándulnak s meglátogatják őket s a kis leányt az iskolaév letelte után egészen magukhoz veszik. Oh, mint örült ennek Pálma! mint ölelte, simogatta az ő jó, áldott férjét e biztatásért! De hát, az ég sem lehet mindig egészen tiszta kék; arra is felhők vonulnak néha, hogyan lehetne menti minden korútól ez a köznapi földi lét ? A tél, a farsang behozta vidékről a város arisztokráciáját, mert van-e erdélyi város, amely ilyennel ne bírna ? És ennek a társaságnak megvan az a kiváltsága, hogy ország-világszerte ismerik egymást annak tagjai. Ha személyileg nem is, hírből, névről bizonyosan s ha valahol összejönnek, egy tekintetre jobban felismerik egymást, mint a szabadkőmivesek mesterkélt jelvényeikről. Pálma egy színi előadás alkalmával nagyon sok látcsövet érzett az első emeleti páholyokból az ő zártszéke felé fordulni s ettől fogva nem volt rábírható, hogy többé színházba menjen. Sőt szorgosabb megfigyelésre lehetetlen volt észre nem venni a borús hangulatot, amely kedélyére nehezült. És ez adolog nem maradott következmények nélkül. A városi jótékony nőegylet egy elemi csapásoktól sújtott vidék felsegélésére bazárt rendezett. Talán női kíváncsiságból történt, hogy a grófi elnök maga jött, Bajnai tanár nejét a részvételre felszólítani. Elég az, hogy ezt a kitüntetést nem lehetett nem méltányolni, kivált miután ő méltósága olyan szíves, olyan előzékeny volt az egész látogatás alatt. Igaz, ez a leereszkedő modor kissé sértette Pálma büszkeségét, aztán meg a grófnő következetesen kikerülte azt a kis egytagú szócskát a megszólításnál, amelyet más körülmények között bizonynyal kimondott volna. De hiszen a grófnő öregasszony, anyja lehetne, s ha nem is tegezte, de megemlítette, hogy családja ismerős előtte és anyjára jól emlékszik. A gyász ugyan kimentette a bazárban való részvétel alól, de a grófnő látogatását lehetetlen volt nem viszonoznia. Ezt meghívás követte egy kis házias estélyre, hova ismét lehetetlen volna el nem mennie. És ez az est az ellentétes érzelmek egész világát keltette fel Pálma lelkében. Az estély hölgytagjai nem mulasztották el, noha mindnyájan igen szívesek és előzékenyek voltak iránta, éreztetni vele, hogy ő Bajnai tanárneje. S bár ez a leereszkedő, kissé erőltetett szívesség boszantotta őt, nem tagadhatta el önmaga előtt, hogy az e társaságban otthonos könnyed, előkelő modor; a bár minden mélység nélküli, de finom, szellemes társalgás, az a megszokott elegancia, az a keresetlen előkelőség, amely szavakban, mozdulatokban, a háztartás, az öltözékek legapróbb részleteiben nyilvánul] a mely, mint lenge, kellemes illat[árad szét ez egész különleges kis világ fölött, rendkívüli varázszsal hatott egész lényére, viszabűvölte őt abba a még sokkal fényesebb körbe, ahonnan végkép kilépett, de a melyhez, jól érezte, valójának minden szálával most is fűzve van. Milyen ridegnek, lakálytalannak tetszett neki, ez estélyről hazatérve, az ő egyszerű otthona! Egyetlenegy varázsütésre eltűnt életéből mind az a kellem, vonzerő, melylyel azt, mintegy erőszakkal, önmagát hitegetve, felruházta! És férje! az a jó, becsületes, kétségkívül eszes, művelt ember az ő kétségkívül eszes, de kissé nehézkes modorával! Oh, mennyire különbözött egész megjelenése ama világ fiainak könynyed mulattató fellépésétől, amelyben ő otthon volt egykor s most? Most nem egyéb, mint eltűrt vendég, akit tán kíváncsiságból percre a megszokott légkörbe vontak, hogy aztán, meglehet, ismét feledjenek. És úgy is volt. Az első meghívást nem követte több, a kíváncsiság az ő és férje személyét illetőleg, ki volt elégítve. Így(Folyt. köv.) T fP' p?A hazQaiU« irta Juliette Lamber (Mme Adam).1 [(Folytatás.) HgMennél elégtelenebb a [szó, melyet egy rendküli szerelem kifejezésére találtunk ; mennél tehetettebbnek érzi magát az akarat, midőn az igazit keisi; mennél kevésbbé tud e nagy szerelemről képet In, annál szilajabb a szerelmesekben a törek- 8 .. . . rírí