Fővárosi Lapok 1884. május (103-128. szám)

1884-05-30 / 127. szám

Péntek, 1884. május 30. 127. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyedévre......................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Tiszteljétek! Csak hányjátok szememre bátran Sok apró gyöngeségemet, De tiszteljétek azt a lantot, A melyet pengetek. — Nem én hangoltam húrjait fel, Hanem az istenek. Gyermekkoromban áhítattal Csak azt a mesét hallgatám, A melyben mindig volt egy árva, Fiúcska, vagy leány. — Intett az emberszeretetre, Tanított jó anyám. Ifjú koromban, járva-kelve, A sorsa merre hányt, vetett, Utamban mindig csak találtam Egy szegény gyermeket. — És nőtt szivemben, nem az ábránd, Hanem a szeretet. S nem egyszer megdöbbenve láttam, A merre éltem útja vitt. Kis gyermek mellett vándor atyja Megroskadt tagjait. — És fájó szívvel hallgatom őt, A hárfás dalait. Oh fájt a dal a nyomor ajkán ! A szíven úgy átreszketelm :egy a sírba roskadó aggalm : árva gyermeke. — S a nagy világ csak fájdalommal, Nyomorral van tele! És megpendítem azt a lantot, A melyet most is pengetek. Nem én hangoltam húrjait fel, Hanem az istenek. — Azok az áldott, égi nemzők : A részvét, szeretet , Azok az áldott, égi nemzők Vezettek mindig útamon, Azok sugalták régen is már, Azok minden dalom’. — Sugallatukra alkotám meg És védem otthonom’. E szent forrásból fakadoznak A röpke dalok, énekek : Örömöm, gondom csak a hű nő S a kedves gyermekek. — Hát tiszteljétek azt a lantot, melyet pengetek. Dömötör Pál. ----■*~«ο*-.■ — Sohasem! (Elbeszélés.) Majthényi Flórától. (Folytatás.) Irén pedig hátradőlve a ruganyos támlányra, előre elgondolta, hogy milyen is lehet az a Nizza, tiszta egével, meleg napsugarával, ezüstszin tengerével, pálmafás partjával! Mily szépségek koszorúzzák a díszes nyaralók és házak csoportját. Eliz kisasszony is elgondolkozott, csak hogy ő nem a célpont szépségén tépelődött. Őt az foglalta el, hogy miután sorsa darab idő óta jobbra fordult, a szerencse nem kívánja-e talán őt is kegyébe fogadni ezentúl s az Irén szeszélyes gondolata nem fog-e az ő számára is teljesülni ottan ? Hű ábrándok s a panoráma változatossága mellett gyorsan telt az idő. Irén oly szabadságot érzett, mely a madarakéhoz volt hasonló. Úgy tetszett neki, mintha gyors szárnyakon ringana a levegőben és követné azt az irányt, amely neki tetszik. — Milyen jó is a pénz! — folytatta gondolatait. — E csengő érc megnöveszti a legszeszélyesebb vágyak szárnyait, és lehetővé teszi azok elérését. Milyen jó a cím is, a jó hangzású név! Mindenütt biztosítja a rangunkhoz mért fogadtatást, az emberek tiszteletteljes közeledését, úgy hogy mindenütt és mindenkor kitüntetetteknek érezzük magunkat. Milyen sokat köszönhetünk őseinknek! így gondolkozott Irén, de hazájának átlépett határán oda módosította ez utóbbi véleményét, hogy nem elég az ős hangzású nemesi név, mert ez a külföldön gyakran ismeretlen. De többet ér ennél a hétvagy kilenc ágú korona, mert ezt nem csak az érti meg, aki a történelemben jártas, de még az is, aki olvasni sem tud és csak az úti táskára hímzett rajzot nézi. György urnak fogalma sem volt pártfogoltja e fönhéjázó gondolatairól. Jó, hogy e sima homlokon át nem láthatta meg a tépelődő gondolatokat, mert ugyancsak harcra kelt volna saját — századokat ért — neve mellett, sokkal többre becsülvén azt holmi »újdonsült« grófi címeknél, amint ő szokta mondani. VII. Irén s Eliz kisasszony érdekeltsége fokról fokra nőtt, látva a szebbnél szebb olaszországi városokat, a lépten-nyomon föltáruló műremekeket, a meglepőleg szép növényzetet s az emberek örökösen pezsgő vidám kedvét, melyről nem tudhatni, hogy a derűit kék ég okozza-e, vagy az égbolt mosolyog ez örökös vidámságon ? Csak az öreg nagybácsi nem mosolygott, mert igen belefáradt már a nézegetésbe és utazásba. Azt mondta, hogy egy-egy várost jól átvizsgálni, csak annyi fáradság, mint a vasúti kocsiban rázatni magát. Midőn pedig Nizzához közel a kis Monte-Carlo fürdőbe megérkeztek, egyenesen kijelentette, hogy pihenőt fog itt pár napig tartani, mert nem bírja tovább a fáradságot. Hasztalan mondották, hogy Nizza mindjárt itt van már, ezúttal annyira szépnek és pihenésre hívónak találta e pontot, hogy most az egyszer saját akarata szerint kívánt eljárni. Annál inkább, hogy ez is fürdő, hát nézzék meg ezt is. Ha Nizza közel van, annál könnyebben oda érnek majd. Irén sem tett ellenvetést. Neki is annyira megtetszett e hely fekvése, hogy közelebbről kívánta megtekinteni. Kocsit véve, legelőször is a szállóba hajtattak, hogy ott kipihenve, öltözéket váltsanak. Az első érkezés mindig oly zavart, hogy alig bírjuk a tárgyak arányát, fekvését és valódi szépségét fölfogni. Itt is úgy volt. Csak annyit láttak, hogy a tengerparton fekvő pályaháztól fölfelé szépen terasszozott park vezet egy széles lépcsőzetű nagyszerű épület felé, honnan zene hangzott le hozzájuk s hogy a kocsi-attól jobbra-balra alap-, kaktusz- és bors-bokrok virítanak tarkán és illatosan. Midőn megálltak a szálló előtt, azonnal észrevették, hogy ez ama nagyszerű épületnek tőszomszédságában áll, hogy a zene is itt közel hangzik s hogy sok cifra vendég jár-kel a tér közepén locsogó szökőkút permetező közelében, mintegy üdülést, enyhét keresve e nedvesen gyöngyöző légkörben a nap égető heve ellen. De minderre sok figyelmet nem fordíthattak, sietve hagyván el a bérkocsit, hogy szobáikat mielőbb elfoglalják és úti fáradalmaikat, ha csak részben is, kipihenjék. S erre nagyon alkalmasak voltak e szobák. Mindkettő homályosan volt lefüggönyözve s a kényelmes bútorzatnak e percben leghivóbb darabjait képezték a hálószerű, csipkefüggönyökbe rejtett széles nyoszolyák. Mintha kínálva kínálták volna fáradt utasainknak az üdülést és a szép álmokat. György ur félig lehunyt szemmel azonnal le is telepedett az egyik nagy zsölyeszékbe s csak arra pillantott föl némi érdekkel, midőn a pincér udvarias meghajlással kérdést intézett az iránt, hogy a table d’hote-hoz mennek-e le reggelizni, vagy fölhozatni rendelik-e a levesből, halakból, sültekből, zöldségből, gyümölcsből és csemegéből álló reggelit. Most már küzdeni kezdett az étvágy az álommal , hogy mielőbb ki lehessen békíteni mind a kettőt, a szobába rendelték az ebédnek is beillő reggelit. Ennek elköltése után pedig átengedték magukat a pihenésnek, mely úgy ringatja az öntudatot a lét és nem lét között, mint az árnyas napos felhő a beletévedt lepkét, a földnek messzennen látszó, tarka virágai és az égnek tiszta azúrja között. Végre a mély álom zárta le szemeiket. György úr volt az első, aki fölébredt, mert a fiatalabbaknak több álomra volt szükségük. Legelőször is félrehúzta ablakainak redőnyeit, hogy az órára tekintsen. Öt óra volt, csak hogy a mély álomtól azt sem tudta reggel-e vagy délután. Miután pedig erre az óra választ nem adott, kitekintett az ablakon, hogy a látandókból tájékozhassa magát, kérdést nem akarván eziránt intézni senkihez, nehogy kinevessék. Odakint fényesen sütött a nap. A szoba kilátása ama szökőkutas nagy térre szolgált, melyet érkezéskor György úr már észrevett. Cifra emberek járkáltak le s föl, s ültek részint a szemközti kávéház előtt, vagy vásároltak a díszes kis dohánybódéból szivart és ujságlapokat. Oldalt állt ama nagyszerű oszlopos, lépcsős épület is, melynek bejárata előtt egyenruhás inasok őgyelegtek. — Ez bizonyosan a fürdőház, — gondolta magában György úr — s csak azt szeretném tudni, mely rendszer szerint vezetik föl a tenger vizét erre a magasságra ? Tovább folytatva gondolatait, végre is a nap állásából tudta meg, hogy délután van, mert különben e sétáló és kávézó díszes közönség beleillett volna a reggel keretébe is. Annál inkább, mert a György ur véleménye szerinti fürdőházat keresték föl a legcsoportosabban. Gyorsan felöltözve, elhatározta, hogy lemegy s némi előleges tudomást szerez e helyről, hogy majd vezetője lehessen a sétálni kívánkozó hölgyeknek. A szomszéd ajtó csapására fölébredt a félszenderben levő Irén is, figyelmeztetve Eliz kisasszonyt, hogy ideje lenne már fölkelni, mert a bácsi úgy látszik, kiment. Gyorsan elhagyva nyughelyeiket, mindenek előtt az ablakhoz léptek ők is, melynek redőnyeit felnyitva a legmeglepőbb, legszebb látvány tárult szemeik elé. (Folyt. köv.) A Calel barlangja. (Francia elbeszélés.) Írta Frédéric Thomas. (Folytatás.) A legnagyobb óvatossággal kell e rejtélyes aknában, e tátogó mélységek fölött járnunk. És mégis, méltó, hogy szemünket csillagvizsgáló módja szerint fölemeljük, mert soha még az arab mesék palotája sem csillogott annyira. Megszámlálhatatlan jegecedések borítják e csarnokok falait, a hullámzatos sárga pat csepegőkövei. Eme jegecedések, melyek a boltozatok izzadmányaitól nyernek táplálékot, mint díszes épület-cifrázatok pompáznak. Fényes márvány, sima alabástrom vegyül a csillogó sztalagmit közé s mind e bámulatra méltó ékítmények, cifrázatok a legnagyobbszerű pompát, a legcsodálatosabb költészetet tüntetik föl. Az óriási oszlopok, a bordázott, merész boltívek, a függő rojtozatok, gúlák, felfordított tornyok, dómok, oszlopcsarnokok, mind szeszélyes, fantasztikus és nagyszerű alakulatban csillognak a fáklyák fényénél. Ne ijedjünk meg, ha fáklyánk lángja körül a denevérek egész légiója röpköd, fülkábító zajjal suhanva el fölöttünk. Több torkolat által képződött keresztúthoz jutva.