Fővárosi Lapok 1884. június (129-152. szám)
1884-06-03 / 130. szám
Kedd, 1884. június 3. 130. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................4 frt. Negyedévre......................4 frt. Megjelenne az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok-tera, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Sohasem! (Elbeszélés.) Majthényi Flórától. (Folytatás.) Az egyik fiatal ember fényes ezüst pénzt csúsztatott az inas kezébe, ki viszonzásul csíkos jegyzőpapirt rakott az elhelyezkedők elé. Azok tárcáikat, trónjaikat szedték elő, míg az öreg ur szemüvegét megtisztítva feltette, maga mellé rakva burnót-szelencéjét s fölnyitva jókora vaskos jegyzőkönyvét, ebbe nagy figyelemmel jegyezgetni kezdett, pontosan magyarázva közbe-közbe majd az egyik, majd a másik mellette ülő fiatal embernek valamit. Ezek osztatlan figyelemmel hallgatták, s néma feladására az egyik fiatal ember meglehetős összeg pénzt tolt föl a »rateau«-val az egyik »chance«-ra. Az öreg nagy figyelemmel nézte a golyó forgását, esését s midőn a hangos jelentés előtt meggyőződött, hogy a föltett összeg nyert, örömteljesen rezzent össze s jegyezte be a számot könyvébe, érthetetlen hieroglifekkel környezve azt. Újabb számítás után még nagyobb lelkesedéssel adott jelt a tételre ; újabban figyelt s midőn látta, hogy vesztettek, némi zavar volt rajta észrevehető. De azért kettőztetett erélylyel adott jelt az újabb tételre, sőt megkettőzteté a tételt is. Midőn ezt megnyerték, elégülten hajtogatta fejét, midőn pedig ezután makacs vesztés állott be, égni kezdettek füle hegyei. Soká nézte a mi kis társaságunk e jelenetet, egyikük sem tudta elgondolni, hogy mi viszonyban állhat e három ember egymáshoz. Társak-e a játékban s közös pénzzel játszanak-e ? Vagy az öreg tanítja-e fiait? Végre eszébe jutott György urnak, hogy már ideje is lenne a menetelnek, mert az a becsületes, önzetlen idegen talán már keresni is fogja őket. Kimentek újra a virágos termen át az előcsarnokba s midőn a szökőkutas térre levezető széles lépcsőn haladtak, Irén lelkesülten kiáltott föl: — Ah de szép, nézzék csak ! Eddig észre sem vettem, — s ezzel a szemközti hegyek felé mutatott. Valóban pompás látvány is volt! A tengeri Alpesek sziklásan emelkedtek a felhőkbe, míg lábaiknál a déli növényzet pompája virított s szebbnél szebb házak és villák diszlettek. — E szép déli növények — folytatta Irén — egészen a tengerpartig tartanak, övezve e nagyszerű »casino »-t és terrasse-ozott kert alakjában végződnek, melynek többszörös lépcsői a fövenyes partra vezetnek. Ide megyek majd dagály után kagylót szedni és azt a tengerbe nyúló szép sötét sziklát jobban megnézni, melynek tetején vár áll s melyet ablakunkból már láttam. — Csak hogy — szólt György ur — oda lent a vasút kanyarog, azért vigyáznod kell. Ama sötét szikla pedig tudod-e hogy micsoda ? Én már azt is megtudtam. — Hát micsoda ? — kérdezte Irén gyermekes kíváncsisággá. — Az Monaco, a vak herceg vára és városkája. — Boldog, hogy herceg és ilyen szép helyen lakhatik! — sóhajtott Irén. — Balga gyermek! — fedde őt a bácsi. — Nem mondtam éppen most, hogy vak s igy nem láthatja mind e szépségeket ? Ami pedig címét illeti, azt már megszokta, közönyös lehet előtte, nem örvendezteti! — Nem úgy, bácsikám! Hát önt nem örvendezteti ősi neve s nem büszke reá ? — Az más! Az egészen más! Kék vér, jobb hajlamok, jobb nevelés ! De nemes embernek lenni, vagy hercegnek, az már egyforma. — Dehogy egyforma, bácsikám! A külföldön győződhetnik meg arról a legjobban, hogy a hercegi, vagy kilencágu korona mégis csak egészen más, mint a közönséges, szerény ötágu, melyet gyakran az is használ, akit meg nem illet, míg a többit nem. Azért ez utóbbit már figyelembe sem veszi senki, míg az elsők tiszteletet, jó fogadtatást biztosítanak mindenütt. — És jó nagy szállói kontókat — nevetett a bácsi, — pedig sokszor nem aránylik a jövedelem a címhez! De mióta lettél ilyen címhajhász, te kis leány ? Adj hálát az égnek, hogy családodban születtél s vigyázz, ha majd férjhez mégy, hogy nevedet rosszabbul ne cseréld föl. — Arra csakugyan vigyázni fogok. Ezalatt hazaértek a szállóba s fölmenve az emeletre, ott lelték már az idegent, ki föl-alá járkált a folyosón. — Oh bocsánat! kiáltott elébe György ur. — Talán reánk várakozott, ezer bocsánat! — Nincs miért, uram, e percben érkeztem.. . — Hugocskámmal volt egy kis disputánk a címek felett. Úgy látszik nagyon megkedvelte a sokágú koronákat s vagyona mellé aligha ilyenre nem vágyik. Belekerülve a vitába, kissé megkéstünk s már most kettőztetett figyelemmel kell e kis udvariatlanságot pótolnunk. — Én vagyok a hibás, uram, korán jöttem. — Tessék belépni. — Kérem. — Méltóztassék. X. Beléptek a szobába s a nők lakosztályukba vonulva átengedték háborítatlanul a tért a két értekezőnek. Elhelyezkedtek az asztalnál; az idegen egy csomó jegyzetet vont elő oldalzsebéből, s nagy fontossággal magyarázni kezdett. Ámde e magyarázat oly zavart volt, hogy inkább tévútra vezette az értelmet, ahelyett hogy fölvilágosította volna. A hány volt a szabály, ugyanannyi volt a kivétel, csak hogy ezeknek is viszont elágazó szabályai voltak fölállítva s a véletlen szabálytalan esélyeihez képest módosítandók. Szóval, György úr, egészen bátortalan, csendes lett, azután megvakarva füle tövét, megszólalt: — Nehéz! Nagyon nehéz ! E rendszert soha sem fogom játszhatni! — Hisz nem is ez az én tervem, — vágott közbe hévvel az idegen. — Önnek csak az lesz a teendője, hogy pénzét az asztalra helyezze s majd én fogom a tételeket saját biztos kombinációm szerint rakni, ha ugyan kívánni fogja, — tette utána vontatva. György ur meglepetve ennyi előzékenység által szivélyesen kezdett szabadkozni: — Oh kérem, hogy fogadhatnék el öntől ennyi fáradozást, ennyi önzetlenséget. .. Mire az idegen: — A legtisztább szívvel ajánlom fel szolgálatomat és biztos lehet az eredményben, mert ez rendes foglalkozásom. Az idegenek természetesen meg nem tanulhatják pár hét alatt azt, ami hosszú évek tanulmánya és tapasztalata. Azért igen szívesen megosztom velük tudományomat, azaz játszom helyettük és számukra, a nyeréskor fizetendő igen csekély provízió mellett. György ur mintha az égből cseppent volna le ez emberbaráti fölfedezésre s némileg kiábrándulva kérdezte: — Hát ha vesztés áll be ? — Oh kérem, az lehetetlen, az én tudományom csalhatatlan! — De mégis, hátha vesztés áll be ? — Ez lehetetlen, azért én arról nem is beszélek, mert csak tudományomat kisebbíteném. — Sokat nyert már? — kérdezte György ar átható tekintettel. — Azaz hogy . . . nyerhettem volna sokat, igen sokat, egy egész vagyont! Ámde nem volt elég tőkém a kitűnő rendszer elkezdésére s azért nagy szerencse, ha önöket, uram, jelentékeny vagyonnal ajándékozta meg a sors, amint ezt a folyosón ejtett szavaiból értettem. Akkor nagyszerűen lehetne beállítani az egészet. — Hál’ istennek, mi bizony nem panaszkodhatunk a sors fukarsága ellen. Különösen unokahúgom, a ki árva, gyönyörű vagyonnal bir, sőt elmondhatni róla, hogy dúsgazdag örökösnő ! — Hm! — tűnődött magában, mélyen elgondolkozva az idegen. — György úr pedig fölvéve az elejtett fonalat, újra kérdte: — De hogy visszatérjünk az előbbire, itt, úgy látszik, nagyon sok idegen fordul meg s ha az ön rendszere annyira csalhatatlan, a sok nyert provízióval mért sem kezdette még el a rendszerét ? — Nagyon helyes kérdés, uram, s miután biztos a provízió, mindenesetre nagy összegre menne, ha az idegenekkel mind csak én játszanám. De fájdalom, van itt egy csomó vagyonbukott ember, aki »játék-professeur«-nek adja ki magát, azonban semmit nem tud és a hiszékenyek pénzén éldegél, mint a parazita. Véletlenül megtörténik, hogy nyerés áll be s akkor biztos a provízió, ha pedig elvesztik az idegen pénzt, nem felelősek értte, nincs rajtuk mit venni! Ha e hitelrontó csőcselék nem lenne itt, akkor az én tudományom úgy ragyogna mint a nap ! (Folyt. köv.) A Calel barlangja. (Francia elbeszélés.) Írta Frédéric Thomas. (Folytatás.) A legkellemesebb érzések közt érkeztünk Lorote első házaihoz, anélkül hogy szót is váltottunk volna egymással. Sajátságos, hogy a mezőn, bármily szép legyen is a minket környező természet, sem szegényeknek, sem csúnyáknak nem érezzük magunkat; kétségkívül azért, mert nem tehetünk összehasonlítást a természet és önmagunk közt s önmagunkról is megfeledkezünk ennyi nagyszerűség szemlélésénél. Ám, ha egy más emberrel találkozunk, legyen az bármily otromba, avagy valamely ház tűnjék szemünkbe, legyen ez csupán kunyhó, rögtön, akaratlanul, öntudatlanul is fölébred bennünk az összehasonlító bajlam s újra önmagunkkal kezdünk foglalkozni. Én, és barátom is, különböző gondolatainkból egyszerre kiocsúdtunk, midőn°egymásra nézve, otromba öltözékeinket szemügyre vettük, melyeket az azokra tapadt sár, iszap, nagyon hátrányosan alakított át; igaz hogy bizonyos bátorság kellett hozzá, hogy ily állapotban jelenkezzünk egy kis városban, hol a kíváncsiság örökké lesben áll, hol ajtók és ablakok örökké nyitva állnak az utcai látványoknak. Mindamellett is, kénytelenek voltunk megviselt öltözetünkben is kitenni magunkat a kiváncsi naplopók guny-mosolyának. Kalauzunk azonban megszűnt e zavarunkban s könyörült rajtunk. Volt a szellejében egy kunyhó, mely menedékül s egyszersmind öltöző szobául szolgált nekünk, miután rendes öltözeteinket emberünk a vendéglőből kihozta. Mig egyedül voltunk, fölhasználtam az alkalmat s kértem Scoponi barátomat, folytassa az abban hagyott történetet. — Nagyon szívesen, — mondá, — s ott fogom folytatni, ahol azt a jó ember megszakította. Csak azt sajnálom, hogy ő nincs jelen; ő több apró hézagot segített volna betölteni, melyeket én, bizonyos okok miatt nem tölthetek be, — tévé mosolyogva utána. — Én mit sem tudok az első napokban történtekről, minden erőm sokkal inkább el volt zsibbadva a haláltusában, semhogy bármire is eszméltem volna, még zavarosan is. Egy reggel éreztem, amint fölnyílik a szemem