Fővárosi Lapok 1884. június (129-152. szám)

1884-06-03 / 130. szám

Kedd, 1884. június 3. 130. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................4 frt. Negyedévre......................4 frt. Megjelenne az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok-tera, Athenaeum-épü­let) a kiadóhivatalba küldendők. Sohasem! (Elbeszélés.) Majthényi Flórától. (Folytatás.) Az egyik fiatal ember fényes ezüst pénzt csúsz­tatott az inas kezébe, ki viszonzásul csíkos jegyző­pa­­pirt rakott az elhelyezkedők elé. Azok tárcáikat, trón­­jaikat szedték elő, míg az öreg ur szemüvegét megtisz­títva feltette, maga mellé rakva burnót-szelencéjét s fölnyitva jókora vaskos jegyző­könyvét, ebbe nagy figye­lemmel jegyezgetni kezdett, pontosan magyarázva közbe-közbe majd az egyik, majd a másik mellette ülő fiatal embernek valamit. Ezek osztatlan figyelemmel hallgatták, s néma feladására az egyik fiatal ember meglehetős összeg pénzt tolt föl a »rateau«-val az egyik »chance«-ra. Az öreg nagy figyelemmel nézte a golyó forgását, esését s midőn a hangos jelentés előtt meggyőződött, hogy a föltett összeg nyert, örömteljesen rezzent össze s jegyezte be a számot könyvébe, érthetetlen hierog­lifekkel környezve azt. Újabb számítás után még na­gyobb lelkesedéssel adott jelt a tételre ; újabban figyelt s midőn látta, hogy vesztettek, némi zavar volt rajta észrevehető. De azért kettőztetett erélylyel adott jelt az újabb tételre, sőt megkettőzteté a tételt is. Midőn ezt megnyerték, elégülten hajtogatta fejét, midőn pedig ezután makacs vesztés állott be, égni kezdettek füle hegyei. Soká nézte a mi kis társaságunk e jelenetet, egyikük sem tudta elgondolni, hogy mi viszonyban áll­hat e három ember egymáshoz. Társak-e a játékban s közös pénzzel játszanak-e ? Vagy az öreg tanítja-e fiait? Végre eszébe jutott György urnak, hogy már ideje is lenne a menetelnek, mert az a becsületes, önzetlen idegen talán már keresni is fogja őket. Kimentek újra a virágos termen át az előcsar­nokba s midőn a szökőkutas térre levezető széles lép­csőn haladtak, Irén lelkesülten kiáltott föl: — Ah de szép, nézzék csak ! Eddig észre sem vettem, — s ezzel a szemközti hegyek felé mutatott. Valóban pompás látvány is volt! A tengeri Alpe­­sek sziklásan emelkedtek a felhőkbe, míg lábaiknál a déli növényzet pompája virított s szebbnél szebb házak és villák diszlettek. — E szép déli növények — folytatta Irén — egészen a tenger­partig tartanak, övezve e nagyszerű »casino »-t és terrasse-ozott kert alakjában végződnek, melynek többszörös lépcsői a fövenyes partra vezetnek. Ide­ megyek majd dagály után kagylót szedni és azt a tengerbe nyúló szép sötét sziklát jobban meg­nézni, melynek tetején vár áll s melyet ablakunkból már láttam. — Csak hogy — szólt György ur — oda lent a vasút kanyarog, azért vigyáznod kell. Ama sötét szikla pedig tudod-e hogy micsoda ? Én már azt is meg­tudtam. — Hát micsoda ? — kérdezte Irén gyermekes kíváncsisággá­­. — Az Monaco, a vak herceg vára és városkája. — Boldog, hogy herceg és ilyen szép helyen lak­­hatik! — sóhajtott Irén. — Balga gyermek! — fedde őt a bácsi. — Nem­ mondtam éppen most, hogy vak s igy nem láthatja mind e szépségeket ? A­mi pedig címét illeti, azt már megszokta, közönyös lehet előtte, nem örvendezteti­­! — Nem úgy, bácsikám! Hát önt nem örvendez­teti ősi neve s nem büszke reá ? — Az más! Az egészen más! Kék vér, jobb haj­lamok, jobb nevelés ! De nemes embernek lenni, vagy hercegnek, az már egyforma. — Dehogy egyforma, bácsikám! A külföldön győződhetni­k meg arról a legjobban, hogy a hercegi, vagy kilencágu korona mégis csak egészen más, mint a közönséges, szerény öt­águ, melyet gyakran az is használ, a­kit meg nem illet, míg a többit nem. Azért ez utóbbit már figyelembe sem veszi senki, míg az elsők tiszteletet, jó fogadtatást biztosítanak mindenütt. — És jó nagy szállói kontókat — nevetett a bácsi, — pedig sokszor nem aránylik a jövedelem a címhez! De mióta lettél ilyen cím­hajhász, te kis leány ? Adj hálát az égnek, hogy családodban születtél s vigyázz, ha majd férjhez mégy, hogy nevedet rosszab­­bul ne cseréld föl. — Arra csakugyan vigyázni fogok. Ezalatt hazaértek a szállóba s fölmenve az emeletre, ott lelték már az idegent, ki föl-alá járkált a folyosón. — Oh bocsánat! kiáltott elébe György ur. — Talán reánk várakozott, ezer bocsánat! — Nincs miért, uram, e percben érkeztem.. . — Hugocskámmal volt egy kis disputánk a címek felett. Úgy látszik nagyon megkedvelte a sok­ágú koronákat s vagyona mellé aligha ilyenre nem vágyik. Belekerülve a vitába, kissé megkéstünk s már most kettőztetett figyelemmel kell e kis udvariatlansá­got pótolnunk. — Én vagyok a hibás, uram, korán jöttem. — Tessék belépni. — Kérem. — Méltóztassék. X. Beléptek a szobába s a nők lakosztályukba vo­nulva átengedték háborítatlanul a tért a két érte­­kezőnek. Elhelyezkedtek az asztalnál; az idegen egy csomó jegyzetet vont elő oldalzsebéből, s nagy fontossággal magyarázni kezdett. Ámde e magyarázat oly zavart volt, hogy inkább tévútra vezette az értelmet, a­helyett hogy fölvilágosította volna. A hány volt a szabály, ugyanannyi volt a kivétel, csak hogy ezeknek is viszont elágazó szabályai voltak fölállítva s a véletlen szabály­talan esélyeihez képest módosítandók. Szóval, György úr, egészen bátortalan, csendes lett, azután megva­­karva füle tövét, megszólalt: — Nehéz! Nagyon nehéz ! E rendszert soha sem fogom játszhatni! — Hisz nem is ez az én tervem, — vágott közbe hévvel az idegen. — Önnek csak az lesz a teendője, hogy pénzét az asztalra helyezze s majd én fogom a tételeket saját biztos kombinációm szerint rakni, ha ugyan kívánni fogja, — tette utána vontatva. György ur meglepetve ennyi előzékenység által szivélyesen kezdett szabadkozni: — Oh kérem, hogy fogadhatnék el öntől ennyi fáradozást, ennyi önzetlenséget. .. Mire az idegen: — A legtisztább szívvel ajánlom fel szolgálato­mat és biztos lehet az eredményben, mert ez rendes fog­lalkozásom. Az idegenek természetesen meg nem tanul­hatják pár hét alatt azt, a­mi hosszú évek tanulmá­nya és tapasztalata. Azért igen szívesen megosztom velük tudományomat, azaz játszom helyettük és szá­mukra, a nyeréskor fizetendő igen csekély provízió mellett. György ur mintha az égből cseppent volna le ez emberbaráti fölfedezésre s némileg kiábrándulva kérdezte: — Hát ha vesztés áll be ? — Oh kérem, az lehetetlen, az én tudományom csalhatatlan! — De mégis, hátha vesztés áll be ? — Ez lehetetlen, azért én arról nem is beszélek, mert csak tudományomat kisebbíteném. — Sokat nyert már? — kérdezte György ar átható tekintettel. — Azaz hogy . . . nyerhettem volna sokat, igen sokat, egy egész vagyont! Ámde nem volt elég tőkém a kitűnő rendszer elkezdésére s azért nagy szerencse, ha önöket, uram, jelentékeny vagyonnal ajándékozta meg a sors, a­mint ezt a folyosón ejtett szavaiból értet­tem. Akkor nagyszerűen lehetne beállítani az egészet. — Hál’ istennek, mi bizony nem panaszkodha­tunk a sors fukarsága ellen. Különösen unokahúgom, a ki árva, gyönyörű vagyonnal bir, sőt elmondhatni róla, hogy dúsgazdag örökösnő ! — Hm! — tűnődött magában, mélyen elgondol­kozva az idegen. — György úr pedig fölvéve az elejtett fonalat, újra kérdte: — De hogy visszatérjünk az előbbire, itt, úgy látszik, nagyon sok idegen fordul meg s ha az ön rend­szere annyira csalhatatlan, a sok nyert provízióval mért sem kezdette még el a rendszerét ? — Nagyon helyes kérdés, uram, s miután biztos a provízió, minden­esetre nagy összegre menne, ha az idegenekkel mind csak én játszanám. De fájdalom, van itt egy csomó vagyonbukott ember, a­ki »játék-pro­­fesseur«-nek adja ki magát, azonban semmit nem tud és a hiszékenyek pénzén éldegél, mint a parazita. Vé­letlenül megtörténik, hogy nyerés áll be s akkor biztos a provízió, ha pedig elvesztik az idegen pénzt, nem felelősek értte, nincs rajtuk mit venni! Ha e hitel­rontó csőcselék nem lenne itt, akkor az én tudomá­nyom úgy ragyogna mint a nap ! (Folyt. köv.) A Calel barlangja. (Francia elbeszélés.) Írta Frédéric Thomas. (Folytatás.) A legkellemesebb érzések közt érkeztünk Lorote első házaihoz, a­nélkül hogy szót is váltottunk volna egymással. Sajátságos, hogy a mezőn, bármily szép legyen is a minket környező természet, sem szegények­nek, sem csúnyáknak nem érezzük magunkat; kétség­kívül azért, mert nem tehetünk összehasonlítást a ter­mészet és önmagunk közt s önmagunkról is megfeled­kezünk ennyi nagyszerűség szemlélésénél. Ám, ha egy más emberrel találkozunk, legyen az bármily otromba, avagy valamely ház tűnjék szemünkbe, legyen ez csu­pán kunyhó, rögtön, akaratlanul, öntudatlanul is föl­ébred bennünk az összehasonlító bajlam s újra önma­gunkkal kezdünk foglalkozni. Én, és barátom is, különböző gondolatainkból egyszerre kiocsúdtunk, midőn°egymásra nézve, otromba öltözékeinket szemügyre vettük, melyeket az azokra tapadt sár, iszap, nagyon hátrányosan alakított át; igaz hogy bizonyos bátorság kellett hozzá, hogy ily állapot­ban jelenkezzünk egy kis városban, hol a kíváncsiság örökké lesben áll, hol ajtók és ablakok örökké nyitva állnak az utcai látványoknak. Mindamellett is, kény­telenek voltunk megviselt öltözetünkben is kitenni magunkat a kiváncsi naplopók guny-mosolyának. Kalauzunk azonban megszűnt e zavarunkban s könyörült rajtunk. Volt a szellejében egy kunyhó, mely menedékül s egyszersmind öltöző szobául szolgált nekünk, miután rendes öltözeteinket emberünk a ven­déglőből kihozta. Mig egyedül voltunk, fölhasználtam az alkalmat s kértem Scoponi barátomat, folytassa az abban ha­gyott történetet. — Nagyon szívesen, — mondá, — s ott fogom folytatni, a­hol azt a jó ember megszakította. Csak azt sajnálom, hogy ő nincs jelen; ő több apró hézagot segített volna betölteni, melyeket én, bizonyos okok miatt nem tölthetek be, — tévé mosolyogva utána. — Én mit sem tudok az első napokban történtekről, minden erőm sokkal inkább el volt zsibbadva a halál­tusában, semhogy bármire is eszméltem volna, még zavarosan is. Egy reggel éreztem, a­mint fölnyílik a szemem

Next