Fővárosi Lapok 1884. július (153-179. szám)
1884-07-01 / 153. szám
Kedd, 1884 júliusi 153. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, baratok tere 4. az I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................4 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat, a „Fővárosi Lapok“ július-decemberi folyamára, ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek e cim alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Budapesten.« Dal. (Walter von der Vogelweide.*) Hársak alatt, a Hús berekben, Virág-sereg rét szőnyegén . Az megmondhatja, Hol mi ketten Frigyet kötöttünk, te meg én, Ott kisérte ág-bogán, Hajahajh, Dalával a csalogány. A rétre mentem Halk lépéssel, Ott várt reám már kedvesem. Ő inte szemben Csókkal, kézzel, S szerelme nyilván lett nekem. Hányszor csókolt ? — Csitt, tilos ! Hajahajh, Ajkam attól oly piros. Kettőnknek ottan Fás virágból Agyat vetett, zölden, puhán. Hogy lenyomottan Látszik ám jól Helyünk a rózsanyoszolyán. Még ma is a fekhelyen Hajahajh, Látni, hol pihent fejem ! Szeretkezésünk Ha megtudnák: Ments isten, hogy szégyelleném ! Ha enyelgésünk Boldog titkát Nem tudja senki, csak te s én. Meg az erdei madár, Hajahajh, S annak szája el nem jár! Szász Károly. 1 ki... ■. v', y—«—— Az ikrek. (Elbeszélés.) irta Beniczkyné Bajza Lenke. I. Szegváry Dániel gróf sokáig nem tudott megnyugodni abban a gondolatban, hogy nincs fia s hogy nagy kiterjedésű birtokai és a szegvári uradalom leányaira száll, a két kis ikerre, kik egyszerre láttak napvilágot s kiknek születése anyjuk életébe került. A gróf az ikerleányok születése és neje halála által kijátszva látta magát a sorstól. Nejét sokáig nem csak külsőleg, de valódi belső fájdalommal gyászolta s mert nagyon szerette, az újszülötteket gyűlölte. Hónapokon át nem akarta őket látni. * *) Walter von der Vogelweide a XII. és XIII. századbeli német Minnesingerek legkitűmbbike, kinek kor- és pályatársa, a letraszburgi Godofréd, maga is megadja az elsőséget, a szerelem valamennyi dalnokai közt. Ám így ír róla azon költeményében, melyben a korabeli költőket osztályozza : Van csalogány — ki tudja hány! — ha kérdik tőlem — hogy megjelöljem : Mindannyi közt — melyik legkülönb, S méltó a névre. Hogy a dalos csoport vezére : Én ismerem, s kimondom, mert igaz : A vogelweid’s Walter az. Ki hallat annál szebb dalát ? Hogy cseng dala völgy- s halmon át ! Úgy senki sem tud zengeni, Oly édesen csengeni ! Úgy nem tud senki hallani, Hogy csuda aztat hallani! Dalai bájos rhythmusaik által is kitűnők. Az itt közlött dal is, 1 és 4 ; 2 és 5 ; 3 és 6. sorai összefont rímeivel s a rájuk adott két végsorral, rendkívül bájosan van alkotva. Tartalma s képei is oly gyöngédek, mint nyelve és dallama. Sz. K. A temetés után még kastélyban sem tűrte meg, hanem leküldte a paplakba, hol a tiszteletes aszszony gondjaira voltak bizva, ki a dajkák bánásmódjára a gyermekekkel s magukra a két száműzött kisdedre lelkiismeretesen felügyelt. Ha pedig dolgai távol tartották, a bölcsek mellé állította fiát, Bélát, ki hét éves volt csak, de csendes, nyugodt, okos kis fiú. Anyja megbízásának lelkiismeretesen megfelelt s nem szökött el az unalmas felügyelet terhe elől, sem pedig a leánykák álmát nem zavarta. Bármint gyűlölte is atyjuk az ikreket, kik megfosztották nejétől s mindketten leányok voltak, mert ezt is bűnökül rótta fel, végre is meg kellett őket keresztelni. A lelkész kérdést intézett ez iránt a grófhoz, ki azt felelte: — Kereszteljék, a minek akarják. A lelkész pár hosszú tanácskozás után elhatározta, hogy az egyik anyja nevét kapja, a másik atyjáét s nevezték őket Mária és Dánielának. Ez a választás megint nem volt helyes, mert a grófot nejére emlékeztetvén, a kis Mari iránt még elfogultabb lett haragjában. Soha sem mondta ki nevét s midőn évek múltán a gyermekek visszavitettek a kastélyba, Danielát olykor bevitette szobájába vagy játszott vele a kertben. Marival soha, ki annyira rettegett atyja sötét arcától, komor szemétől, hogy megpillantva őt, elfutott és elbújt a bokrok közé. Évek múltak s a két leányka gyorsan növekedett. A ház telve volt nevelőnőkkel, nyelv- és zenemesterekkel; minden megtörtént arra, hogy testileg, szellemileg kiművelődjenek, csak egyet vont meg tőlük atyjuk : szeretetét s ha közeledni látták őt, reszkettek. Az évekkel kifejlődött itélőtehetségek s látták, tudták és érezték, hogy atyjuk gyűlöli őket s hogy teljesen árvák. A kikhez bizalommal fordultak, a kiket meleg ragaszkodással szerettek, a lelkész-család volt: Létai tiszteletes ur és asszony s egykori játszótársuk, Béla. De a lelkészekkel ritkán jöhettek össze. Az angol és francia nevelőnők nem értették, mit beszélnek együtt azokkal s nem örömest eresztették vagy kisérték őket a papiakba. A lelkészek pedig érezve, hogy nem szívesen látott vendégek, a kastélyba ritkán mentek. Bár a gyermekkori ragaszkodás a leánykák s a meleg szeretet a papok részéről nem lazult, mind a mellett keveset jöttek össze, mi az ikreknek nagy szomorúságot okozott. Dániel gróf egy ideig új házasságot tervezett. Nem azért, mert egyedül érezte magát, vagy mert nejét elfelejtette volna, hanem hogy fia szülessék, ki nevét és nagy vagyonát örökölje. Pesten és Bécsben járt a társaságba, utazott külföldön, a nyári hónapokat fürdőkben töltötte, de ismét és ismét asszony nélkül tért vissza. Lassanként fáradtnak, unottnak, kimerültnek érezte magát. Egy alkalommal panaszkodott öcscsének, hogy fél, hogy sohasem fogja nősülére határozni magát s nagy vagyona leányai férjhezmenetele által idegen családokra száll, idegen neveket fényesít. — Ezen könnyű segíteni, — mondta az neki, ki sokkal szegényebb volt nála, mert atyjok különbséget is tett az osztályban köztük s ő pazarabbul élt; — nekem van egy fiam. Házasítsuk össze egyik leányoddal, a vagyon fele legalább Szegváry néven marad. Dániel gróf nem volt könnyen lelkesülő természet s e tervet gondolkozva, komor arccal fogadta. Nem válaszolt. Unokaöcscse életmódja, ismert pazarlási hajlama, nem sok vonzó hatást gyakoroltak reá. — Majd meglátjuk, — viszonozta egykedvűen s ketté vágta a megpendített tárgyban a beszédet. — Elég idő van még arról gondolkozni, leányaim még gyermekek. Marie és Daniela ekkor már tizenhat évesek voltak. Mindkettő ritka szép leány, kellemes, bájos, szellemes, de oly félénkek és ügyetlenek, mint a leg-szigorúbban nevelt zárdanövendék. Nevelésük befejeztetett. A tanítók, mesterek és tanítónők egymás után hagyták el a szigetvári kastélyt. Csak idős nevelőnőjük maradt, ki a főfelügyeletet vitte s nevelésüket vezetve, mint garde des dames maradt a kastélyban, hogy később vele menjenek társaságba, ő fogadja a vendégeket. De sem az egyik, sem a másik nem történt, a leányok mindig egyedül voltak. Atyjuk távol járt, elfelejtkezett róluk s nekik egymás társaságán kívül csak még a lelkészek társasága, látogatása volt megengedve s nem is érezték szükségét másnak. Atyjuk honi nem létében teljesen boldogok voltak, alig gondoltak reá. Egész éven át az ünnepekre örültek: karácsony, húsvét és pünkösd napjára. Akkor egy egész napot Létaiéknál töltöttek. Béla hazajött a szünidőkre, beszélt nekik Debrecenről, Kassáról s utóbb Budapestről, hol tanulmányait végezte. A leányok kimondhatatlan jól mulattak, a tiszteletes párt, mint apjokat, anyjukat szerették. Bélát pedig fivéreknek tekintették. Egyszer, tizenhatodik születésnapjukon, nagynénjük, Szigetváry Ádám grófné váratlanul megérkezett s magával vitte őket birtokára. — Atyánk tudtával és engedelmével mehetünk-e ? — kérdezték rettegve az ismeretlen hely s idegen emberektől való félelmekben. De midőn a grófné előmutatta atyjok levelét, ki hónapok óta Párisban volt s megengedte, hogy leányai sógornéjához menjenek, nem volt mit ellenvetni többé. Sóhajtva hagyták el Szegvárt, sietve búcsúzva a lelkészektől, elutaztak. — Szegény kis számüzöttek, — mondta kényes szemekkel nézve utánok a lelkészné, a mig csak láthatta, midőn a lelkészlakot elhagyták. — Vájjon hogy fogják érezni magokat az ismeretlen világban; vájjon fogják-e szeretni őket ott úgy, mint e csendes faluban mi szeretjük ? — Adná isten, hogy boldogok lennének — folytatta kenetteljesen a lelkész, — eddig szenvedtek azért, amiről nem tehettek, ami nem az ő bűnök volt, hanem a sors akarata. Ha igazság van e földön, jövőjüknek kellene kárpótolni a gyermekség szomorú elhagyatottságát és öröm télen napjait. — Nem volt az örömtelen, — vágott közbe élénken a papné. — Mi mindent megtettünk nekik, hogy ne érezzék árvaságukat és saját édesanyjuk, a boldogult grófné sem szerethette volna őket jobban. .. Szegváry Ádám és neje évek óta foglalatoskodtak azzal a tervvel, hogy unokahugaik közül az egyiket összeházasítsák fiukkal, a könnyelmű Viktorral, kinek élete nem volt egyéb, mint mulatság, vadászat, élvhajhászat s kinek e házasságra pénzügyi tekintetben annyira szüksége volt, hogy annak sikerét az egész családnál életkérdésnek tekintették. Alig várták, hogy a leányok tizenhat évesek legyenek. Cornelie grófné számította a napokat; bár míg kicsinyek voltak, legkevésbbé sem törődött velük. Most elhatározta, hogy minden módot felhasznál, hogy a feleséget és a vagyont biztosítsa fia számára, kinek beadatván és megmagyaráztatván e terv, mely egyedül képes még segíteni zilált viszonyaikon, azt nem lágy lelkesedéssel, de keresztényi megnyugvással ogadta. így érkeztek az ikrek legközelebbi rokonaik hálához egy nyári napon. Egyszerű perkaille ruhákban áltak, olcsó szalmakalapokat viseltek, d’szitve pipacs!S búzavirággal, mit ők gyönyörűnek tartottak. Arany fájuk, mosolygó arcuk, mely viruló volt az ifjúságtól is egésségtől, Rafael angyalképeire emlékeztetett. . (Folyt. köv.) ^ QUP./N V‘-Nulfus,j bibl.apaor