Fővárosi Lapok 1884. július (153-179. szám)

1884-07-01 / 153. szám

Kedd, 1884 júliusi 153. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, bara­tok­ tere 4. az I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................4 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési f­elhívásunkat, a „Fővárosi La­pok“ július-decemberi folyamára, ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok vagy pénzes levelek e cim alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Budapesten.« Dal. (Walter von der Vogelweide.*) Hársak alatt, a Hús berekben, Virág-sereg rét szőnyegén . Az megmondhatja, Hol mi ketten Frigyet kötöttünk, te meg én, Ott kisérte ág-bogán, Hajahajh, Dalával a csalogány. A rétre mentem Halk lépéssel, Ott várt reám már kedvesem. Ő inte szemben Csókkal, kézzel, S szerelme nyilván lett nekem. Hányszor csókolt ? — Csitt, tilos ! Hajahajh, Ajkam attól oly piros. Kettőnknek ottan Fá­­s virágból Agyat vetett, zölden, puhán. Hogy lenyomottan Látszik ám jól Helyünk a rózsa­nyoszolyán. Még ma is a fek­helyen Hajahajh, Látni, hol pihent fejem ! Szeretkezésünk Ha megtudnák: Ments isten, hogy szégyelleném ! Ha enyelgésünk Boldog titkát Nem tudja senki, csak te s én. Meg az erdei madár, Hajahajh, S annak szája el nem jár! Szász Károly. 1 ki... ■. v'­, y—«—— A­z ikrek. (Elbeszélés.) irta Beniczkyné Bajza Lenke. I. Szegváry Dániel gróf sokáig nem tudott meg­nyugodni abban a gondolatban, hogy nincs fia s hogy nagy kiterjedésű birtokai és a szegvári uradalom leányaira száll, a két kis ikerre, kik egyszerre láttak napvilágot s kiknek születése anyjuk életébe került. A gróf az ikerleányok születése és neje halála által kijátszva látta magát a sorstól. Nejét sokáig nem csak külsőleg, de valódi belső fájdalommal gyászolta s mert nagyon szerette, az újszülötteket gyűlölte. Hónapo­kon át nem akarta őket látni. *­­ *) Walter von der Vogelweide a XII. és XIII. századbeli német Minnesingerek legkitűm­bbike, kinek kor- és pályatársa, a letraszburgi Godofréd, maga is megadja az elsős­éget, a szere­lem valamennyi dalnokai közt. Ám így ír róla azon költeményé­ben, melyben a korabeli költőket osztályozza : Van csalogány — ki tudja hány! — ha kérdik tőlem — hogy megjelöljem : Mindannyi közt — melyik legkülönb, S méltó a névre. Hogy a dalos csoport vezére : Én ismerem, s kimondom, mert igaz : A vogelweid’s Walter az. Ki hallat annál szebb dalát ? Hogy cseng dala völgy- s halmon át ! Úgy senki sem tud zengeni, Oly édesen csengeni ! Úgy nem tud senki hallani, Hogy csuda aztat hallani! Dalai bájos rhythmusaik által is kitűnők. Az itt közlött dal is, 1 és 4 ; 2 és 5 ; 3 és 6. sorai összefont rímeivel s a rá­­juk adott két végsorral, rendkívül bájosan van alkotva. Tartal­ma s képei is oly gyöngédek, mint nyelve és dallama. Sz. K. A temetés után még kastélyban sem tűrte meg, hanem leküldte a paplakba, hol a tiszteletes asz­­szony gondjaira voltak bizva, ki a dajkák bánásmód­jára a gyermekekkel s magukra a két száműzött kis­dedre lelkiismeretesen felügyelt. Ha pedig dolgai tá­vol tartották, a bölcsek mellé állította fiát, Bélát, ki hét éves volt csak, de csendes, nyugodt, okos kis fiú. Anyja megbízásának lelkiismeretesen megfelelt s nem szökött el az unalmas felügyelet terhe elől, sem pedig a leánykák álmát nem zavarta. Bármint gyűlölte is atyjuk az ikreket, kik meg­fosztották nejétől s mindketten leányok voltak, mert ezt is bűnökül rótta fel, végre is meg kellett őket ke­resztelni. A lelkész kérdést intézett ez iránt a grófhoz, ki azt felelte: — Kereszteljék, a minek akarják. A lelkész­ pár hosszú tanácskozás után elha­tározta, hogy az egyik anyja nevét kapja, a másik atyjáét s nevezték őket Mária és Dánielának. Ez a választás megint nem volt helyes, mert a grófot nejére emlékeztetvén, a kis Mari iránt még el­fogultabb lett haragjában. Soha sem mondta ki nevét s midőn évek múltán a gyermekek visszavitettek a kastélyba, Danielát olykor bevitette szobájába vagy játszott vele a kertben. Marival soha, ki annyira ret­tegett atyja sötét arcától, komor szemétől, hogy megpillantva őt, elfutott és elbújt a bokrok közé. Évek múltak s a két leányka gyorsan növekedett. A ház telve volt nevelőnőkkel, nyelv- és zenemesterek­kel; minden megtörtént arra, hogy testileg, szellemileg kiművelődjenek, csak egyet vont meg tőlük atyjuk : szeretetét s ha közeledni látták őt, reszkettek. Az évek­kel kifejlődött itélőtehetségek s látták, tudták és érez­ték, hogy atyjuk gyűlöli őket s hogy teljesen árvák. A kikhez bizalommal fordultak, a kiket meleg ragasz­kodással szerettek, a lelkész-család volt: Létai tiszte­letes ur és asszony s egykori játszótársuk, Béla. De a lelkészekkel ritkán jöhettek össze. Az an­gol és francia nevelőnők nem értették, mit beszélnek együtt azokkal s nem örömest eresztették vagy kisér­ték őket a papiakba. A lelkészek pedig érezve, hogy nem szívesen látott vendégek, a kastélyba ritkán men­tek. Bár a gyermekkori ragaszkodás a leánykák s a meleg szeretet a papok­ részéről nem lazult, mind a mellett keveset jöttek össze, mi az ikreknek nagy szo­morúságot okozott. Dániel gróf egy ideig új házasságot tervezett. Nem azért, mert egyedül érezte magát, vagy mert ne­jét elfelejtette volna, hanem hogy fia szülessék, ki ne­vét és nagy vagyonát örökölje. Pesten és Bécsben járt a társaságba, utazott külföldön, a nyári hónapokat fürdőkben töltötte, de ismét és ismét asszony nélkül tért vissza. Lassanként fáradtnak, unottnak, kimerült­nek érezte magát. Egy alkalommal panaszkodott öcs­­csének, hogy fél, hogy sohasem fogja nősülére hatá­rozni magát s nagy vagyona leányai férjhezmene­­tele által idegen családokra száll, idegen neveket fényesít. — Ezen könnyű segíteni, — mondta az neki, ki sokkal szegényebb volt nála, mert atyjok különbséget is tett az osztályban köztük s ő pazarabbul élt; — nekem van egy fiam. Házasítsuk össze egyik leányod­dal, a vagyon fele legalább Szegváry néven marad. Dániel gróf nem volt könnyen lelkesülő termé­szet s e tervet gondolkozva, komor arccal fogadta. Nem válaszolt. Unokaöcscse életmódja, ismert pazarlási haj­lama, nem sok vonzó hatást gyakoroltak reá. — Majd meglátjuk, — viszonozta egykedvűen s ketté vágta a megpendített tárgyban a beszédet. — Elég idő van még arról gondolkozni, leányaim még gyermekek. Marie és Daniela ekkor már tizenhat évesek voltak. Mindkettő ritka szép leány, kellemes, bájos, szellemes, de oly félénkek és ügyetlenek, mint a leg-­­­szigorúbban nevelt zárdanövendék. Nevelésük befejez­tetett. A tanítók, mesterek és tanítónők egymás után hagyták el a szigetvári kastélyt. Csak idős nevelőnő­jük maradt, ki a főfelügyeletet vitte s nevelésüket ve­zetve, mint garde des dames maradt a kastélyban, hogy később vele menjenek társaságba, ő fogadja a vendégeket. De sem az egyik, sem a másik nem tör­tént, a leányok mindig egyedül voltak. Atyjuk távol járt, elfelejtkezett róluk s nekik egymás társaságán kívül csak még a lelkészek társasága, látogatása volt megengedve s nem is érezték szükségét más­nak. Atyjuk honi nem létében teljesen boldogok vol­tak, alig gondoltak reá. Egész éven át az ünnepekre örültek: karácsony, húsvét és pünkösd napjára. Akkor egy egész napot Létaiéknál töltöttek. Béla hazajött a szünidőkre, be­szélt nekik Debrecenről, Kassáról s utóbb Budapest­ről, hol tanulmányait végezte. A leányok kimondha­tatlan jól mulattak, a tiszteletes­ párt, mint apjokat, any­jukat szerették. Bélát pedig fivéreknek tekin­tették. Egyszer, tizenhatodik születésnapjukon, nagy­­nénjük, Szigetváry Ádám grófné váratlanul megérke­zett s magával vitte őket birtokára. — Atyánk tudtával és engedelmével mehe­­tünk-e ? — kérdezték rettegve az ismeretlen hely s ide­gen emberektől való félelmekben. De midőn a grófné előmutatta atyjok levelét, ki hónapok óta Párisban volt s megengedte, hogy leányai sógornéjához menjenek, nem volt mit ellenvetni többé. Sóhajtva hagyták el Szegvárt, sietve búcsúzva a lelké­szektől, elutaztak. — Szegény kis számüzöttek, — mondta kényes szemekkel nézve utánok a lelkészné, a mig csak lát­hatta, midőn a lelkészlakot elhagyták. — Vájjon hogy fogják érezni magokat az ismeretlen világban; vájjon fogják-e szeretni őket ott úgy, mint e csendes faluban mi szeretjük ? — Adná isten, hogy boldogok lennének — foly­tatta kenetteljesen a lelkész, — eddig szenvedtek azért, a­miről nem tehettek, a­mi nem az ő bűnök volt, ha­nem a sors akarata. Ha igazság van e földön, jövőjük­­nek kellene kárpótolni a gyermekség szomorú elha­­gyatottságát és öröm télen napjait. — Nem volt az örömtelen, — vágott közbe élén­ken a papné. — Mi mindent megtettünk nekik, hogy ne érezzék árvaságukat és saját édes­anyjuk, a bol­dogult grófné sem szerethette volna őket jobban. .. Szegváry Ádám és neje évek óta foglalatoskod­tak azzal a tervvel, hogy unokahugaik közül az egyi­ket összeházasítsák fiukkal, a könnyelmű Viktorral, kinek élete nem volt egyéb, mint mulatság, vadászat, élv­hajhászat s kinek e házasságra pénzügyi tekintet­ben annyira szüksége volt, hogy annak sikerét az egész családnál életkérdésnek tekintették. Alig várták, hogy a leányok tizenhat évesek le­gyenek. Cornelie grófné számította a napokat; bár míg kicsinyek voltak, legkevésbbé sem törődött velük. Most elhatározta, hogy minden módot felhasznál, hogy a feleséget és a vagyont biztosítsa fia számára, kinek beadatván és megmagyaráztatván e terv, mely egye­­dül képes még segíteni zilált viszonyaikon, azt nem lágy lelkesedéssel, de keresztényi megnyugvással ogadta. így érkeztek az ikrek legközelebbi rokonaik há­lához egy nyári napon. Egyszerű perkaille ruhákban áltak, olcsó szalmakalapokat viseltek, d’­szitve pipacs­­!S búzavirággal, mit ők gyönyörűnek tartottak. Arany fájuk, mosolygó arcuk, mely viruló volt az ifjúságtól is egésségtől, Rafael angyalképeire emlékeztetett. . (Folyt. köv.) ^ QUP./N V‘-Nulfus,j­ bibl.apaor

Next