Fővárosi Lapok 1884. augusztus (180-204. szám)

1884-08-02 / 181. szám

Szombat, 1884. augusztus 2. 181. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. ez I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyedévre.......................4 írt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere, Athenaeum-épület) • kiadóhivatalba küldendők. A legbecsesebb. (A Talmudból. Stein L. rabbi.) Szidonban élt egy jámbor pár Házas viszonyban tiz éve már. Szivükben igaz szerelem tüze égett, Egy gondolat árnya kínozta csak őket: Bármennyi ima s panasz hagyta el ajkaikat, Házukban a bölcső puszta maradt; S fájlalta kivált a férfi nagyon, Hogy nincs, kire szálljon a név s a vagyon. S szokása szerint az akkori kornak : Végzek közösen, hogy válni akarnak. S Ben-Jochai rabbit fölkeresék, Mondván : ime válik a férj s feleség. Mást gondol azonban a rabbi: Ily­en frigynek kár volna szakadni. S szól: »Költsük el hát a búcsú-ebédet, Elballagok én is este felétek, S a­mily vígan ültük a nászt veletek, úgy váljatok el vigalom közepett, így senki se fogja mondani majd, Hogy válni a gyűlölet ördöge hajt. És az asszony haza hogyha megyen, Hát váljatok, ellene szám se legyen !« S történt vala minden a kedve szerént: Búcsúlakomán nászünnepi fény, — S vigság közepett szólt nőhöz a férfi: »Oh nem, kit ez ajk fog egyre dicsérni, Házambul atyádhoz mind viheted, Mi legbecsesebb volt itt feneked, Mindenki előtt bizonyítsa felőled : Nem házi viszály szakaszta telőled.« Köszönve a nő, bort töltni se rest, S a férj, kit a válás kínja epeszt, Búját az italba temetve, Hű hölgye ölébe hevert le. És mostan az asszony férje urát Szülői lakába viteti át, Hol szépen az ágyba fekteti őt; Ott másnap amint fölnyitja szemét, Bámulva tekint szét s szól azután : »Hát hol vagyok én ? És hol a szobám ?« így kérdi tűnődve s aggodalommal, De jön ím a nő és szende mosolylyal Jó reggelt kíván s kérdi: miként Töltötte szülői lakában az éjt? »Én itt az atyádnál? Hah, ki meré ezt?« »Hát nem te akartad jó uram, édes . Házadbul atyámhoz azt vigyem el, Mit legbecsesebbnek tart e kebel ? S náladnál nékem nincs becsesebb!« S a férfi szivén behegedve a seb. Szól: »Legbecsesebb a házba’ te vagy, Jöjj hát haza és el soha se hagyj !« S házukba vidáman térve a pár, Egymástól azóta el sohse vál. S buzgó epedései mostan a férjnek Amint a papéival egyesülének, lm megkönyörűle rajtuk a menny, S házukban a bölcső nincs üresen. Kisded — mosolyogva néz a szemükbe, S ők szólnak örömbe merülve: »Legszebb, ha az egynek párja akadt, Társul befogadni a harmadikat.« Luby Sándor. —@®­s.­sh— Egy vén ember levele. Gyarmathy Zsigánétól. (Vége.) — Távoli idők azok, kis unokám, hagyjunk bé­két a jövő nemzedék csillagképeinek, és gyönyörköd­jünk az előttünk most tündöklőkben. Lásd amott ragyog az én kedvencem, mely egyformán szép nekem akár hajnalban keleten, akár alkonyban a nyugati havas felett fénylik. — A Vénuszról beszél, nagyapa. Pedig a mi föl­dünk sokkal szebb a vénuszi egen, mint ő a miénken, s ott a Merkúrnak is gyönyörűen kell világítani ... de hogy a nappalai milyenek lehetnek a Vénusznak, azon sokat töröm a fejemet, mert egyik tudós — s ezzel igazán nem vagyok egy véleményen — a nap közelsé­gét tekintve azt állítja... — Ne törd te ezeken a fejedet, soha se zavard el gyönyörűségedet a tudákossággal! Lásd, előttem sokkal kedvesebb lenne, ha azon kérdésre: »mik a csillagok ?« te is azt felelnéd: »Az isten szemei, atyám!« — Ah, nagyapa, a tudatlanságot csak nem he­lyezi a tudás ebbe ? — Azt nem cselekszem, gyermekem. Mondja meg csak valaki, hogy a megmért, megtávcsövezett, meglégkörösitett csillagok valamelyikében van-e élet s az miként nyilvánul ? Szóval, mondjon valamit, a mi több annál, hogy »az isten szemei, atyám« hiszek, de puszta feltevésekért, melyeket talán a jövő század tudósai meg fognak dönteni, nem töröm magamat; in­kább gyönyörködöm az előttem feltárult szépségek­ben, minthogy azt keressem bennök, minek megoldása bizonyára nem az én véges elmém feladata. Én is hiszem, hogy a mi parányi földünk nem az egyedüli világ, melyen értelmes teremtések élnek, de egy csep­pet sem szomorít el az a tudat, hogy a millió, meg millió világlakóiról soha semmit sem fogok tudni — legalább míg e porhüvelyt hordom nem. — Az pedig, hogy ragyogó kedvencem, a szép Vénusznak hajlás­szöget vájjon pontosan számitották-e ki, van-e kisérő holdja vagy nincs ? s több­ ehhez hasonló kérdések nem zavarnak abban, hogy éppen olyan szépnek lássam, mint hajdan. — Nagyapa, a­mit nem ismerünk, abban hogyan gyönyörködhetünk ? — Ily gondolatokkal, szegény gyermek, soha semmiben sem gyönyörködhetek Aztán nem gondolod, hogy a mi emberi szervezetünk, rövidre szabott élet­időnk nem alkalmasak arra, hogy a megmérhetetlen távolságokba hatolva nagy titkokat megoldjon ? A hold és csillagok fényénél tisztán kivehettem, hogy kis unokám, midőn megbotránkozva fordítja el tőlem fejecskéjét, tekintetéből kisugárzik e gondo­lat : szegény öreg ! hogy el van maradva, szánlak! Én is a szánalom érzetével hagytam oda a kis tudóst és fejeztem be a hosszú nyári napot, melyet egy parányit sem tett rövidebbé a fiatal nemzedék termé­szettudománya. És most csendesen félreállva, senkit sem gán­csolva szemlélem e rohamos »előrehaladás«-t, és csak annyit kívánok, hogy hátam mögött nevessenek ki, ha én szebbnek, jobbnak találom azt a kort, midőn a lányka ábrándos, édes sejtelmekkel igazán gyönyör­ködött, ha a csillagos égre merengett, és nem zak­latta szegény kis fejét oldhatatlan kérdések megol­dásával. Mikor a virág színe és illata annyira elragadta, hogy eszébe sem jutott tűjét, mint egy bonckést for­gatni, kikutatva a virág kelyhét­, hogy az hány bibe­szárral, porodával s isten tudja még mivel »bir« ; mikor eszünkbe sem jutott, hogy a természet, az isten­nek e fényben, illatban, és színben fürdő gyönyörűsé­ges kertje, egy sötét szin nélküli semmi; szóval, mikor a természetet nem akarták mindenképen levetkőztetni érintetlen zománcu bájából, oly szépnek, magasztosnak találtuk s úgy oda forrtunk keblére, mint régi kedvenc latin és görög költőim. És most azt kérdem, édes unokám s egész fiatal nemzedék, hogy ha e nagy költők nem az igazán szép­nek és valónak ihletétől lettek volna áthatva, alkotásai­kat nem régen megsemmisítette volna az idő? Bizony, ha ők is semminek tekintették volna a szépet, akkor nem szép, hanem semmi lenne az egész költészetük!* De, kedves testvérem! mielőtt befejezném hosszú levelemet, meg kell neked valamit mondanom, egy rö­vid vallomást tennem. Már mielőtt szememre lobbantottad, hogy én sem úgy beszélek most, mint fiatal koromban fogad­tam volt, bírálgatni kezdtem magamat. Egyedüliségemben van időm magamba szállani és elmélkedni. Erre különben az adott alkalmat, hogy utóbbi időben összejöttem néhányszor olyan fiatal egyénekkel, a­kik nekem szörnyen okosoknak és józa­noknak tetszettek, ekkor eszembe jutott egy régi író tanácsa, melyet — ha egy kissé magam alatt is vágom le a fát — most is helyesnek tartok. »Az idős emberek— mondja Krám — önzőbbek, türelmetlenebbek lesznek, ha örökké magukhoz ha­sonló emberekkel társalognak, a­kik hasonlóan gon­dolkoznak, mint ők, mihelyt régi idők dicsőítéséről és a­­ Jen ócsárlásáról van szó. Az ifjúsággal való érint­kezés frisen tartja a szellemet, kényelmes modorban megismertet a kor új eszméivel, a folytonosan előre haladó tudomány vívmányaival, és föltéve, hogy az ifjú­ság maga nem szenved az életunt közömbösség ret­tenetes betegségében, vigaszteljes bepillantást enged vetni a jövőbe, mely egyenesen a fejlődő ifjúságon alapul annak kizárólagos sajátja.« Igaz. Tehát frisítsük fel öreg kedélyünket. Ekkor elhatároztam, hogy magam köré gyűjtöm a fiatal nép­séget ; nem bántam meg; egy párt szeretek is közülök nagyon. Egyenként gyakran fogok velük érintkezni, ha­nem így összesen még sem hívom meg többször egy­­egy nyári szünidőre. Ilyen természettudományos időkben nem tehe­tem, ugy­e te is átlátod, hogy nem tehetem ? Csak azt sajnálnám, ha szavaimból úgy ítélnél, mintha én ellenére lennék, kicsinyelném a természet­­tudomány előre hatolását. A világért sem! Hálámnál senki sem olvashatja nagyobb élve­zettel az e szakbavágó újabbkori s igazán szépen irt munkákat, figyelemmel kisérem s olykor még örülök is az úgynevezett »vivmányok«-on. Én csak a tudákosságot nem szeretem; azt nem szeretem, ha a fiatalság tavasz bimbó korából az ősz gyümölcsét akarja hajtani minden átmenet nélkül, s nem szeretem főként azt, ha szobáimat ilyen állapot­ban látom, mert hát a­mi sok, az sok! De ha nem szünidőzünk többször így együtt a fiatalsággal, annál inkább várlak téged, édes jó test­vérem ! Hadd gyönyörködjünk még egyszer együtt — tudod, mint hajdan! — a nagy mindenség összhangzó szépségében, s régi kedves helyeinken ülve éljük át­­emlékeinkben azt az időt, mely minél távolabbra esik vissza jellemünktől, annál szebbnek, bajosabbnak tűnik fel előttünk ifjúságunk üde tavasz kora. Meglátod, a te jelenléted, és e szép emlékek visszfénye úgy be fogják ragyogni a te zsémbes öreg bátyád kedélyét, mint a hanyatló napsugár a bemoho­­sodott régi kőszirtet. Késő bánat. (Francia elbeszélés.) irta Guy de Maupassant. Savai úr, a­kit Mantesben »Savai bácsi«-nak hínak, éppen most kelt föl. Az eső esik. Komor őszi nap ez; a fák levelei hulladoznak. Egyre hullanak lassacskán az esőben, mint valamely másik sokkal sűrűbb és lassúbb eső. Savai urnak nincs jó kedve. A kandallótól az ablakhoz megy s az ablaktól vissza a kandallóhoz. Az életnek is megvannak a komor napjai. S az ő számára immár csakis komor napok következnek be, mert hát ő már hatvankét éves! Egyedül él, agglegény s egy lélek sincs körül­­e. Mily szomorú, igy halni meg, teljes egyedül, odaadó, gyön­géd vonzalom nélkül! Sivár, rideg életére gondol. Emlékezik régi múltjára, gyermekkorának napjaira, a házra, midőn

Next