Fővárosi Lapok 1884. augusztus (180-204. szám)
1884-08-02 / 181. szám
Szombat, 1884. augusztus 2. 181. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. ez I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyedévre.......................4 írt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) • kiadóhivatalba küldendők. A legbecsesebb. (A Talmudból. Stein L. rabbi.) Szidonban élt egy jámbor pár Házas viszonyban tiz éve már. Szivükben igaz szerelem tüze égett, Egy gondolat árnya kínozta csak őket: Bármennyi ima s panasz hagyta el ajkaikat, Házukban a bölcső puszta maradt; S fájlalta kivált a férfi nagyon, Hogy nincs, kire szálljon a név s a vagyon. S szokása szerint az akkori kornak : Végzek közösen, hogy válni akarnak. S Ben-Jochai rabbit fölkeresék, Mondván : ime válik a férj s feleség. Mást gondol azonban a rabbi: Ilyen frigynek kár volna szakadni. S szól: »Költsük el hát a búcsú-ebédet, Elballagok én is este felétek, S amily vígan ültük a nászt veletek, úgy váljatok el vigalom közepett, így senki se fogja mondani majd, Hogy válni a gyűlölet ördöge hajt. És az asszony haza hogyha megyen, Hát váljatok, ellene szám se legyen !« S történt vala minden a kedve szerént: Búcsúlakomán nászünnepi fény, — S vigság közepett szólt nőhöz a férfi: »Oh nem, kit ez ajk fog egyre dicsérni, Házambul atyádhoz mind viheted, Mi legbecsesebb volt itt feneked, Mindenki előtt bizonyítsa felőled : Nem házi viszály szakaszta telőled.« Köszönve a nő, bort töltni se rest, S a férj, kit a válás kínja epeszt, Búját az italba temetve, Hű hölgye ölébe hevert le. És mostan az asszony férje urát Szülői lakába viteti át, Hol szépen az ágyba fekteti őt; Ott másnap amint fölnyitja szemét, Bámulva tekint szét s szól azután : »Hát hol vagyok én ? És hol a szobám ?« így kérdi tűnődve s aggodalommal, De jön ím a nő és szende mosolylyal Jó reggelt kíván s kérdi: miként Töltötte szülői lakában az éjt? »Én itt az atyádnál? Hah, ki meré ezt?« »Hát nem te akartad jó uram, édes . Házadbul atyámhoz azt vigyem el, Mit legbecsesebbnek tart e kebel ? S náladnál nékem nincs becsesebb!« S a férfi szivén behegedve a seb. Szól: »Legbecsesebb a házba’ te vagy, Jöjj hát haza és el soha se hagyj !« S házukba vidáman térve a pár, Egymástól azóta el sohse vál. S buzgó epedései mostan a férjnek Amint a papéival egyesülének, lm megkönyörűle rajtuk a menny, S házukban a bölcső nincs üresen. Kisded — mosolyogva néz a szemükbe, S ők szólnak örömbe merülve: »Legszebb, ha az egynek párja akadt, Társul befogadni a harmadikat.« Luby Sándor. —@®s.sh— Egy vén ember levele. Gyarmathy Zsigánétól. (Vége.) — Távoli idők azok, kis unokám, hagyjunk békét a jövő nemzedék csillagképeinek, és gyönyörködjünk az előttünk most tündöklőkben. Lásd amott ragyog az én kedvencem, mely egyformán szép nekem akár hajnalban keleten, akár alkonyban a nyugati havas felett fénylik. — A Vénuszról beszél, nagyapa. Pedig a mi földünk sokkal szebb a vénuszi egen, mint ő a miénken, s ott a Merkúrnak is gyönyörűen kell világítani ... de hogy a nappalai milyenek lehetnek a Vénusznak, azon sokat töröm a fejemet, mert egyik tudós — s ezzel igazán nem vagyok egy véleményen — a nap közelségét tekintve azt állítja... — Ne törd te ezeken a fejedet, soha se zavard el gyönyörűségedet a tudákossággal! Lásd, előttem sokkal kedvesebb lenne, ha azon kérdésre: »mik a csillagok ?« te is azt felelnéd: »Az isten szemei, atyám!« — Ah, nagyapa, a tudatlanságot csak nem helyezi a tudás ebbe ? — Azt nem cselekszem, gyermekem. Mondja meg csak valaki, hogy a megmért, megtávcsövezett, meglégkörösitett csillagok valamelyikében van-e élet s az miként nyilvánul ? Szóval, mondjon valamit, a mi több annál, hogy »az isten szemei, atyám« hiszek, de puszta feltevésekért, melyeket talán a jövő század tudósai meg fognak dönteni, nem töröm magamat; inkább gyönyörködöm az előttem feltárult szépségekben, minthogy azt keressem bennök, minek megoldása bizonyára nem az én véges elmém feladata. Én is hiszem, hogy a mi parányi földünk nem az egyedüli világ, melyen értelmes teremtések élnek, de egy cseppet sem szomorít el az a tudat, hogy a millió, meg millió világlakóiról soha semmit sem fogok tudni — legalább míg e porhüvelyt hordom nem. — Az pedig, hogy ragyogó kedvencem, a szép Vénusznak hajlásszöget vájjon pontosan számitották-e ki, van-e kisérő holdja vagy nincs ? s több ehhez hasonló kérdések nem zavarnak abban, hogy éppen olyan szépnek lássam, mint hajdan. — Nagyapa, amit nem ismerünk, abban hogyan gyönyörködhetünk ? — Ily gondolatokkal, szegény gyermek, soha semmiben sem gyönyörködhetek Aztán nem gondolod, hogy a mi emberi szervezetünk, rövidre szabott életidőnk nem alkalmasak arra, hogy a megmérhetetlen távolságokba hatolva nagy titkokat megoldjon ? A hold és csillagok fényénél tisztán kivehettem, hogy kis unokám, midőn megbotránkozva fordítja el tőlem fejecskéjét, tekintetéből kisugárzik e gondolat : szegény öreg ! hogy el van maradva, szánlak! Én is a szánalom érzetével hagytam oda a kis tudóst és fejeztem be a hosszú nyári napot, melyet egy parányit sem tett rövidebbé a fiatal nemzedék természettudománya. És most csendesen félreállva, senkit sem gáncsolva szemlélem e rohamos »előrehaladás«-t, és csak annyit kívánok, hogy hátam mögött nevessenek ki, ha én szebbnek, jobbnak találom azt a kort, midőn a lányka ábrándos, édes sejtelmekkel igazán gyönyörködött, ha a csillagos égre merengett, és nem zaklatta szegény kis fejét oldhatatlan kérdések megoldásával. Mikor a virág színe és illata annyira elragadta, hogy eszébe sem jutott tűjét, mint egy bonckést forgatni, kikutatva a virág kelyhét, hogy az hány bibeszárral, porodával s isten tudja még mivel »bir« ; mikor eszünkbe sem jutott, hogy a természet, az istennek e fényben, illatban, és színben fürdő gyönyörűséges kertje, egy sötét szin nélküli semmi; szóval, mikor a természetet nem akarták mindenképen levetkőztetni érintetlen zománcu bájából, oly szépnek, magasztosnak találtuk s úgy oda forrtunk keblére, mint régi kedvenc latin és görög költőim. És most azt kérdem, édes unokám s egész fiatal nemzedék, hogy ha e nagy költők nem az igazán szépnek és valónak ihletétől lettek volna áthatva, alkotásaikat nem régen megsemmisítette volna az idő? Bizony, ha ők is semminek tekintették volna a szépet, akkor nem szép, hanem semmi lenne az egész költészetük!* De, kedves testvérem! mielőtt befejezném hosszú levelemet, meg kell neked valamit mondanom, egy rövid vallomást tennem. Már mielőtt szememre lobbantottad, hogy én sem úgy beszélek most, mint fiatal koromban fogadtam volt, bírálgatni kezdtem magamat. Egyedüliségemben van időm magamba szállani és elmélkedni. Erre különben az adott alkalmat, hogy utóbbi időben összejöttem néhányszor olyan fiatal egyénekkel, akik nekem szörnyen okosoknak és józanoknak tetszettek, ekkor eszembe jutott egy régi író tanácsa, melyet — ha egy kissé magam alatt is vágom le a fát — most is helyesnek tartok. »Az idős emberek— mondja Krám — önzőbbek, türelmetlenebbek lesznek, ha örökké magukhoz hasonló emberekkel társalognak, akik hasonlóan gondolkoznak, mint ők, mihelyt régi idők dicsőítéséről és a Jen ócsárlásáról van szó. Az ifjúsággal való érintkezés frisen tartja a szellemet, kényelmes modorban megismertet a kor új eszméivel, a folytonosan előre haladó tudomány vívmányaival, és föltéve, hogy az ifjúság maga nem szenved az életunt közömbösség rettenetes betegségében, vigaszteljes bepillantást enged vetni a jövőbe, mely egyenesen a fejlődő ifjúságon alapul annak kizárólagos sajátja.« Igaz. Tehát frisítsük fel öreg kedélyünket. Ekkor elhatároztam, hogy magam köré gyűjtöm a fiatal népséget ; nem bántam meg; egy párt szeretek is közülök nagyon. Egyenként gyakran fogok velük érintkezni, hanem így összesen még sem hívom meg többször egyegy nyári szünidőre. Ilyen természettudományos időkben nem tehetem, ugye te is átlátod, hogy nem tehetem ? Csak azt sajnálnám, ha szavaimból úgy ítélnél, mintha én ellenére lennék, kicsinyelném a természettudomány előre hatolását. A világért sem! Hálámnál senki sem olvashatja nagyobb élvezettel az e szakbavágó újabbkori s igazán szépen irt munkákat, figyelemmel kisérem s olykor még örülök is az úgynevezett »vivmányok«-on. Én csak a tudákosságot nem szeretem; azt nem szeretem, ha a fiatalság tavasz bimbó korából az ősz gyümölcsét akarja hajtani minden átmenet nélkül, s nem szeretem főként azt, ha szobáimat ilyen állapotban látom, mert hát ami sok, az sok! De ha nem szünidőzünk többször így együtt a fiatalsággal, annál inkább várlak téged, édes jó testvérem ! Hadd gyönyörködjünk még egyszer együtt — tudod, mint hajdan! — a nagy mindenség összhangzó szépségében, s régi kedves helyeinken ülve éljük átemlékeinkben azt az időt, mely minél távolabbra esik vissza jellemünktől, annál szebbnek, bajosabbnak tűnik fel előttünk ifjúságunk üde tavasz kora. Meglátod, a te jelenléted, és e szép emlékek visszfénye úgy be fogják ragyogni a te zsémbes öreg bátyád kedélyét, mint a hanyatló napsugár a bemohosodott régi kőszirtet. Késő bánat. (Francia elbeszélés.) irta Guy de Maupassant. Savai úr, akit Mantesben »Savai bácsi«-nak hínak, éppen most kelt föl. Az eső esik. Komor őszi nap ez; a fák levelei hulladoznak. Egyre hullanak lassacskán az esőben, mint valamely másik sokkal sűrűbb és lassúbb eső. Savai urnak nincs jó kedve. A kandallótól az ablakhoz megy s az ablaktól vissza a kandallóhoz. Az életnek is megvannak a komor napjai. S az ő számára immár csakis komor napok következnek be, mert hát ő már hatvankét éves! Egyedül él, agglegény s egy lélek sincs körüle. Mily szomorú, igy halni meg, teljes egyedül, odaadó, gyöngéd vonzalom nélkül! Sivár, rideg életére gondol. Emlékezik régi múltjára, gyermekkorának napjaira, a házra, midőn