Fővárosi Lapok 1884. szeptember (205-229. szám)

1884-09-18 / 219. szám

219. szám. Huszonegyedik évfolyam. Csütörtök, 1884. szeptember 18. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. az. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre.............................8 frt. negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mind­ennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“-ra, mely október elején a 21-dik évfolyam utosó negyedét kezdi meg. Hazai szépirodalmunk ez egyetlenegy napi közlönye, Vadnai Károly szerkesztésében, jeles írók, veteránok is ifjú erők buzgó közreműködése mellett, törekszik folyvást változatos, érdekes olvasmányokat s bő hírrovatokat nyújtani, különös tekintettel a jó ízlésre, melyet e lapnak minden tekintetben képvi­selnie kell. Az u­j évnegyed számára számos kitűnő író­tól bírunk már­is dolgozatokat, továbbá a közelgő évszakban megelevenülő irodalmi, művészeti és társas­élet, valamint a megnyíló országgyűlés eseményei bőven lesznek napi cikkeinkben visszatükrözve. A szer­kesztőség tehát bizalommal kéri a lap további párto­lását a hazai műveit olvasó közönség részéről, mely a »Fővárosi Lapok«-at eleitől fogva felkarolta s nagy elterjedésben részesíté. A lap kiadója: az »Athenaeum« társulat, mely a lap csinos kiállításáról és pontos szét­küldéséről gondoskodik, kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. A lap ára évnegyedre négy forint. Lehet folyvást félévre is előfizetni nyolc s egész évre tizenhat forinttal. A posta-utalványokra vagy pénzes levelekre írandó cím ez: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába Budapesten.« A magasban. (Elbeszélés.) Harmath Lujzától. Déli tizenkét óra volt, midőn egy robogó bérko­csi állt meg a nagy vendéglő előtt s abból egy gyászba öltözött, elegáns fiatal ember szállt ki. Dévény sokkal kisebb város volt, hogysem az efféle ne képezne országos eseményt s ne állí­taná meg az arra menőket, hogy a lovaival bíbe­lődő bérkocsistól kíváncsian tudakozzák meg az érke­zett kilétét. Nem telt bele félóra s az egész város azzal foglalkozott, hogy az újonnan kinevezett al­­ügyész, dr. Keléndy Ákos megérkezett. Ez esemény különösen a szépnemnél okozott valóságos forradalmat. Mert a fáma a sok szép tulaj­don mellé, melylyel az ifjút felékesité, a nőtlenséget helyezte legelső helyre. Érdemnek akkora, hogy azt egy párthie szükségben szenvedő kisvároson eléggé latolni nem is lehet. Fiatal, csinos, előkelő családból, szép állással és nőtlen. S míg az egyhangú, kisvárosi társadalmi életet egy újonnan jött élettörténete foglalkoztatta, addig az illető nem sejtve az általa akaratlanul fel­kavart hullámokat, egész nyugodtan költötte el ebédjét. Ott ült egymagában, szótlan s nem látszott, hogy a néhány, reá nézve idegen alak, az ebédlő vendégei érdekelnék. Az ablakhoz lépett, nem any­­nyira kíváncsiságból mint inkább unaloműzésből. A házaknak itt is, mint minden kisvároson megvolt sajátos külsejük. Az itt-ott elszórt emeletes házak közé félénken húzta meg magát a két-három ablakos kis békés lak, oda támasztva oldalát hatal­masabb szomszédjához. Magas homolokát ószerű cirádák ékítik egyiknek, míg másikon maga a házi­urak védszentje, szent Flórián ékeskedik. Amott meg mintha szégyenét takarná, majdnem a kövezetig ér le a házeresz, a lenyomott ablakokból muskáta meg rozmaring ágai nyúlnak az éltető napsugarak felé. Eper- és akác­fák a ház előtt, a kertekből a virággal megrakott gyümölcsfák koronái látszanak. A közel hegyeket jól ápolt szőlők, a távolabbiakat élénk zöld vetések borítják. A kövezet mindenütt kilátszik, a hol sár nem takarja s a tisztaság a város atyáinak kegyes elnézésében részesül. Keléndy néhány percig elmerülve nézte az előtte elterülő képet s azután ruháit váltva céltalanul in­dult sétára. Csöndes, nyugodt léptekkel haladt a po­ros utcákon és sejtelmével sem bitt annak, hogy a kissé félre húzott függönyök mögül mennyi csillogó szem kiséri lépteit. — Mily érdekes arc, mily elegáns tartás s mily mélabús szemek — suttogták a rózsás ajkak. — Váj­jon szerelmes­e? Az ifjú mélyen elmerülve mind tovább és to­vább haladt, mig egyszer finom illat érinté érzékeit. Midőn meglepetve körül tekintett, gyönyörű virá­gokkal himzett réten találta magát, melyen ezüst szalagként kispatak vidáman csevegve szaladt tova. Oly szép volt e hely, oly mesterkéletlen üde, fris, hogy az elhagyott nagyváros sóhajtva nélkülö­zött gyönyöreit percekre legalább feledtette. Alig birt megválni e helytől s szinte estére szállott az idő mi­dőn szállására tért. Itt már egész társaság várta s a mint belépett, egymást érték a bemutatások. Egy fiatal törvény­­széki jegyző asztaltársául szegődött és a helyi viszo­nyok ismertetésével mulattatta. — Mert hát tudja kérem én is Pesten végeztem a jogot, de úgy látszik Dévényre tette le a végzet kenyeremnek egy részét, a mint Mikes Kelemen mondta. S nekem el kellett jönnöm, hogy azt felemész­­szem. Ön is e ponton áll jelenleg s higyje meg, hogy ha a nagy városi élet gáz, vagy most már elekrikus fényű gyönyöreit kissé feledtük, könnyen törődünk a kisváros kényelmes szórakozásaiba. Sőt pár év alatt úgy nyilatkozunk, hogy gyöngyébb élet ez amainál! Egyszerű és mesterkéletlenebb. Ott eszmékért küzd, rajong az ifjú, itt a mindennapi élet kiábrándítja s az álmokat a való élet váltja fel. Hát jól van ez igy! Minden helyzetnek meg vannak a maga fény- és árny­oldalai. A kisvárosi életnek legfőbb érdeme a kasztok nélküli egyenlőség, úgy­szólván egy családot képe­zünk, minden feszély nélkül. Szervusz! — szólt egy belépő negyven és ötven év között lévő deli tartású férfihoz, míg Keléndyhez hajolva suttogó hangon tette hozzá: — Ez a Köröndi grófok jószág-kormányzója, valami lengyel menekült, úgy sejtik, hogy ő is valami magasrangú egyéniség, mert a gróf barátságával tün­teti ki. Neje is született grófné, egy csodaszép asszony, majd megismeri. Társadalmunk egyik legkiválóbb alakja. Ugy hiszem politikai ok kényszeritette őket, hogy hazájokat oda hagyják. A jószágigazgató épp amaz asztal mellett ha­ladt el, hol ifjaink ültek s látva, hogy üres hely van, könnyedén meghajtva magát szólt: — Ha megengedik uraim! — Tessék, — szólt udvariassan Keléndy, a jegyző meg sietett őket bemutatni egymásnak. — Kosinszki Boleszláv, dr. Keléndy Ákos. A két férfi szívélyesen szorított kezet. A jegyző, mi­alatt bort parancsolt folytatá: — Most már kérem nézzen körül, azt lehet mondani, hogy városunk szine-java jelen van. Kár hogy az itteni szokás a nőket kizárja, az ilyszerű mu­latságokból ! — A nők jelenlétében más dekorációk szüksé­gesek — nevetett Kosinszki s kezével az asztalok felé mutatott, hol néhányan a kártya és bor élvezetébe voltak merülve. — No hiszen lehetne azt a szinfalak mögé osz­tani ; de úgy látom a férjek örülnek, ha az otthon talán kissé korlátolt láncai közül ide szökhetnek ! A három férfi nevetett. — íme az uj házas — szólt a jegyző egy ifjúra mutatva, — alig két hete . . . — Szegény asszony ! — szólt Keléndy. — Hja a garcon-élet aranyszabadságát a puha ölelő karok sem feledtetik oly könnyen.­­— De a szerelem édes gyönyörét sem pótolhatja a kártya vagy a bor ! — A­hogy vesszük! — felelt a jegyző. — Ki­nek kinek az ő hite szerint! Aztán a­mint látom, itt mintegy találkozót adott egymásnak a város disting­­vált közönsége. Nézze kérem amott a komor, szem­üveges alak a tanfelügyelő, tán jó volna oda menn hozzá, mert hát az ilyen urak . . . — Majd alkalmilag ! — felelt Keléndy. — Az ott, az öreges ur, ideges mozdulatokkal városi orvos és királyi tanácsos. E gömbölyded alak mosolygó képével, a gyógyszerész, e skeptikus külsejű észbevegyült férfi a törvényszéki elnök. — A kártya­asztal mellett ? — Igen. Tudja kérem egy kis csöndes tárja. Hja kisvároson ez életszükséglet! Leghathatósabb gyógyszer az unalom ellen . . . Majd ön is . .. — Nem ismerem a kártyát. — Nem-e ? Ejnye de kár ! Na de hát itt majd bele jön. Látja az az ügyvéd ott az elnökkel szemben oly fukar. — Csak a neje toilette-kérdésével szemben — nevetett Kosinszki. — No meg a barátai sem foghatják reá a ga­­lantságot. A pincér bort és poharakat tett az asztalra s az ifjú jegyző töltött. — Köszönöm — szólt Keléndy — én nem élek vele! — Hogyan ? visszautasítja ? — Nem iszom bort soha. — Nem-e ? uram az lehetetlen! Egy ember ki nem iszik és nem kártyázik, hogy élhet a társadalom­ban ! Ez kérem szélsőség, mely előbb-utóbb bűnhő­­dést von maga után. Miféle Eldorádóban nőtt fel ön ? — Budapesten. — Sodomában! Úgy önt hetvenhét angyal őrizte! -r- Nem, csak — egy. — S az? — Anyám. — Ah­ogy, igen értem. Valami istennő! Az az, hiszen lehetetlen másként ! A jegyző rendkívüli zavarral tekintgetett maga körül, mint ki a talajt, melyen állott, eltűnni érzi lá­bai alól. Hirtelen egy szerencsés ötlet által megvigasz­talva felkiáltott: — Bocsánat, amott látom egy barátomat, kivel néhány szót kell váltanom! S hirtelen felállva, mély lélekzettel, mint ki lidérc nyomástól szabadult, egy más asztal felé tartott. E néhány lépésnyi úton folyton mormogta ma­gában : — Nem iszik, nem kártyázik. (Folyt. köv.) Delphine asszony. (Amerikai elbeszélés.) Irta G.­W. Cable. (Folytatás.) XI. Három héttel eme látogatás után, midőn Jérôme atya, valamely hivatali kötelességét végzendő, hazul­ról távozott, egyszerre valaki bátortalan kézzel meg­húzta felső öltönyét. A lelkész megfordult. Az arc, melyet maga előtt látott, annyira izgatott volt, hogy nem ismert rögtön rá. — Ejh no! Kegyed az, Delphine asszony ? — Oh, Jérome atya! Szeretnék önnek valamit mondani. — Beszélni akar velem kegyed ? Nos, jöjjön hozzám. A quarteronne nőnek most nem voltak oly könnyedek ruganyosak a léptei, mint máskor. Ibo­­lyogva lépdelt, egyik karját lecsüggesztve, míg a má­sikkal gépiesen működteté a legyezőjét. — Mily hőség ! — sóhajtott föl, midőn a lelkész bevezette szobájába s székkel kínálta meg.

Next