Fővárosi Lapok 1884. szeptember (205-229. szám)
1884-09-18 / 219. szám
219. szám. Huszonegyedik évfolyam. Csütörtök, 1884. szeptember 18. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. az. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre.............................8 frt. negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“-ra, mely október elején a 21-dik évfolyam utosó negyedét kezdi meg. Hazai szépirodalmunk ez egyetlenegy napi közlönye, Vadnai Károly szerkesztésében, jeles írók, veteránok is ifjú erők buzgó közreműködése mellett, törekszik folyvást változatos, érdekes olvasmányokat s bő hírrovatokat nyújtani, különös tekintettel a jó ízlésre, melyet e lapnak minden tekintetben képviselnie kell. Az uj évnegyed számára számos kitűnő írótól bírunk máris dolgozatokat, továbbá a közelgő évszakban megelevenülő irodalmi, művészeti és társasélet, valamint a megnyíló országgyűlés eseményei bőven lesznek napi cikkeinkben visszatükrözve. A szerkesztőség tehát bizalommal kéri a lap további pártolását a hazai műveit olvasó közönség részéről, mely a »Fővárosi Lapok«-at eleitől fogva felkarolta s nagy elterjedésben részesíté. A lap kiadója: az »Athenaeum« társulat, mely a lap csinos kiállításáról és pontos szétküldéséről gondoskodik, kéri az előfizetések mielőbbi megújítását. A lap ára évnegyedre négy forint. Lehet folyvást félévre is előfizetni nyolc s egész évre tizenhat forinttal. A posta-utalványokra vagy pénzes levelekre írandó cím ez: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába Budapesten.« A magasban. (Elbeszélés.) Harmath Lujzától. Déli tizenkét óra volt, midőn egy robogó bérkocsi állt meg a nagy vendéglő előtt s abból egy gyászba öltözött, elegáns fiatal ember szállt ki. Dévény sokkal kisebb város volt, hogysem az efféle ne képezne országos eseményt s ne állítaná meg az arra menőket, hogy a lovaival bíbelődő bérkocsistól kíváncsian tudakozzák meg az érkezett kilétét. Nem telt bele félóra s az egész város azzal foglalkozott, hogy az újonnan kinevezett alügyész, dr. Keléndy Ákos megérkezett. Ez esemény különösen a szépnemnél okozott valóságos forradalmat. Mert a fáma a sok szép tulajdon mellé, melylyel az ifjút felékesité, a nőtlenséget helyezte legelső helyre. Érdemnek akkora, hogy azt egy párthie szükségben szenvedő kisvároson eléggé latolni nem is lehet. Fiatal, csinos, előkelő családból, szép állással és nőtlen. S míg az egyhangú, kisvárosi társadalmi életet egy újonnan jött élettörténete foglalkoztatta, addig az illető nem sejtve az általa akaratlanul felkavart hullámokat, egész nyugodtan költötte el ebédjét. Ott ült egymagában, szótlan s nem látszott, hogy a néhány, reá nézve idegen alak, az ebédlő vendégei érdekelnék. Az ablakhoz lépett, nem anynyira kíváncsiságból mint inkább unaloműzésből. A házaknak itt is, mint minden kisvároson megvolt sajátos külsejük. Az itt-ott elszórt emeletes házak közé félénken húzta meg magát a két-három ablakos kis békés lak, oda támasztva oldalát hatalmasabb szomszédjához. Magas homolokát ószerű cirádák ékítik egyiknek, míg másikon maga a háziurak védszentje, szent Flórián ékeskedik. Amott meg mintha szégyenét takarná, majdnem a kövezetig ér le a házeresz, a lenyomott ablakokból muskáta meg rozmaring ágai nyúlnak az éltető napsugarak felé. Eper- és akácfák a ház előtt, a kertekből a virággal megrakott gyümölcsfák koronái látszanak. A közel hegyeket jól ápolt szőlők, a távolabbiakat élénk zöld vetések borítják. A kövezet mindenütt kilátszik, a hol sár nem takarja s a tisztaság a város atyáinak kegyes elnézésében részesül. Keléndy néhány percig elmerülve nézte az előtte elterülő képet s azután ruháit váltva céltalanul indult sétára. Csöndes, nyugodt léptekkel haladt a poros utcákon és sejtelmével sem bitt annak, hogy a kissé félre húzott függönyök mögül mennyi csillogó szem kiséri lépteit. — Mily érdekes arc, mily elegáns tartás s mily mélabús szemek — suttogták a rózsás ajkak. — Vájjon szerelmese? Az ifjú mélyen elmerülve mind tovább és tovább haladt, mig egyszer finom illat érinté érzékeit. Midőn meglepetve körül tekintett, gyönyörű virágokkal himzett réten találta magát, melyen ezüst szalagként kispatak vidáman csevegve szaladt tova. Oly szép volt e hely, oly mesterkéletlen üde, fris, hogy az elhagyott nagyváros sóhajtva nélkülözött gyönyöreit percekre legalább feledtette. Alig birt megválni e helytől s szinte estére szállott az idő midőn szállására tért. Itt már egész társaság várta s a mint belépett, egymást érték a bemutatások. Egy fiatal törvényszéki jegyző asztaltársául szegődött és a helyi viszonyok ismertetésével mulattatta. — Mert hát tudja kérem én is Pesten végeztem a jogot, de úgy látszik Dévényre tette le a végzet kenyeremnek egy részét, a mint Mikes Kelemen mondta. S nekem el kellett jönnöm, hogy azt felemészszem. Ön is e ponton áll jelenleg s higyje meg, hogy ha a nagy városi élet gáz, vagy most már elekrikus fényű gyönyöreit kissé feledtük, könnyen törődünk a kisváros kényelmes szórakozásaiba. Sőt pár év alatt úgy nyilatkozunk, hogy gyöngyébb élet ez amainál! Egyszerű és mesterkéletlenebb. Ott eszmékért küzd, rajong az ifjú, itt a mindennapi élet kiábrándítja s az álmokat a való élet váltja fel. Hát jól van ez igy! Minden helyzetnek meg vannak a maga fény- és árnyoldalai. A kisvárosi életnek legfőbb érdeme a kasztok nélküli egyenlőség, úgyszólván egy családot képezünk, minden feszély nélkül. Szervusz! — szólt egy belépő negyven és ötven év között lévő deli tartású férfihoz, míg Keléndyhez hajolva suttogó hangon tette hozzá: — Ez a Köröndi grófok jószág-kormányzója, valami lengyel menekült, úgy sejtik, hogy ő is valami magasrangú egyéniség, mert a gróf barátságával tünteti ki. Neje is született grófné, egy csodaszép asszony, majd megismeri. Társadalmunk egyik legkiválóbb alakja. Ugy hiszem politikai ok kényszeritette őket, hogy hazájokat oda hagyják. A jószágigazgató épp amaz asztal mellett haladt el, hol ifjaink ültek s látva, hogy üres hely van, könnyedén meghajtva magát szólt: — Ha megengedik uraim! — Tessék, — szólt udvariassan Keléndy, a jegyző meg sietett őket bemutatni egymásnak. — Kosinszki Boleszláv, dr. Keléndy Ákos. A két férfi szívélyesen szorított kezet. A jegyző, mialatt bort parancsolt folytatá: — Most már kérem nézzen körül, azt lehet mondani, hogy városunk szine-java jelen van. Kár hogy az itteni szokás a nőket kizárja, az ilyszerű mulatságokból ! — A nők jelenlétében más dekorációk szükségesek — nevetett Kosinszki s kezével az asztalok felé mutatott, hol néhányan a kártya és bor élvezetébe voltak merülve. — No hiszen lehetne azt a szinfalak mögé osztani ; de úgy látom a férjek örülnek, ha az otthon talán kissé korlátolt láncai közül ide szökhetnek ! A három férfi nevetett. — íme az uj házas — szólt a jegyző egy ifjúra mutatva, — alig két hete . . . — Szegény asszony ! — szólt Keléndy. — Hja a garcon-élet aranyszabadságát a puha ölelő karok sem feledtetik oly könnyen.— De a szerelem édes gyönyörét sem pótolhatja a kártya vagy a bor ! — Ahogy vesszük! — felelt a jegyző. — Kinek kinek az ő hite szerint! Aztán amint látom, itt mintegy találkozót adott egymásnak a város distingvált közönsége. Nézze kérem amott a komor, szemüveges alak a tanfelügyelő, tán jó volna oda menn hozzá, mert hát az ilyen urak . . . — Majd alkalmilag ! — felelt Keléndy. — Az ott, az öreges ur, ideges mozdulatokkal városi orvos és királyi tanácsos. E gömbölyded alak mosolygó képével, a gyógyszerész, e skeptikus külsejű észbevegyült férfi a törvényszéki elnök. — A kártyaasztal mellett ? — Igen. Tudja kérem egy kis csöndes tárja. Hja kisvároson ez életszükséglet! Leghathatósabb gyógyszer az unalom ellen . . . Majd ön is . .. — Nem ismerem a kártyát. — Nem-e ? Ejnye de kár ! Na de hát itt majd bele jön. Látja az az ügyvéd ott az elnökkel szemben oly fukar. — Csak a neje toilette-kérdésével szemben — nevetett Kosinszki. — No meg a barátai sem foghatják reá a galantságot. A pincér bort és poharakat tett az asztalra s az ifjú jegyző töltött. — Köszönöm — szólt Keléndy — én nem élek vele! — Hogyan ? visszautasítja ? — Nem iszom bort soha. — Nem-e ? uram az lehetetlen! Egy ember ki nem iszik és nem kártyázik, hogy élhet a társadalomban ! Ez kérem szélsőség, mely előbb-utóbb bűnhődést von maga után. Miféle Eldorádóban nőtt fel ön ? — Budapesten. — Sodomában! Úgy önt hetvenhét angyal őrizte! -r- Nem, csak — egy. — S az? — Anyám. — Ahogy, igen értem. Valami istennő! Az az, hiszen lehetetlen másként ! A jegyző rendkívüli zavarral tekintgetett maga körül, mint ki a talajt, melyen állott, eltűnni érzi lábai alól. Hirtelen egy szerencsés ötlet által megvigasztalva felkiáltott: — Bocsánat, amott látom egy barátomat, kivel néhány szót kell váltanom! S hirtelen felállva, mély lélekzettel, mint ki lidérc nyomástól szabadult, egy más asztal felé tartott. E néhány lépésnyi úton folyton mormogta magában : — Nem iszik, nem kártyázik. (Folyt. köv.) Delphine asszony. (Amerikai elbeszélés.) Irta G.W. Cable. (Folytatás.) XI. Három héttel eme látogatás után, midőn Jérôme atya, valamely hivatali kötelességét végzendő, hazulról távozott, egyszerre valaki bátortalan kézzel meghúzta felső öltönyét. A lelkész megfordult. Az arc, melyet maga előtt látott, annyira izgatott volt, hogy nem ismert rögtön rá. — Ejh no! Kegyed az, Delphine asszony ? — Oh, Jérome atya! Szeretnék önnek valamit mondani. — Beszélni akar velem kegyed ? Nos, jöjjön hozzám. A quarteronne nőnek most nem voltak oly könnyedek ruganyosak a léptei, mint máskor. Ibolyogva lépdelt, egyik karját lecsüggesztve, míg a másikkal gépiesen működteté a legyezőjét. — Mily hőség ! — sóhajtott föl, midőn a lelkész bevezette szobájába s székkel kínálta meg.