Fővárosi Lapok 1884. szeptember (205-229. szám)
1884-09-17 / 218. szám
Szerda, 1884. szeptember 17. 218. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre................................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik , ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ október-decemberi évnegyedére ajánljuk a szépirodalmat kedvelő közönség figyelmébe. A lap ára, évnegyedre négy, félévre nyolc, egész évre tizenhat forint. A posta-utalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Budapesten.« A költő virága. Virágot letépnek És útra bocsátunk. Nincsen nagy értéke Küldőnek, virágnak. Költőnek virága : Szívének dala az; Nem fonnyad, nem hervad : Érzése ha igaz. Kitépjük dalunkat A szívünk mélyiből, Gyökerén egy-két csöpp Piroslik vériből. Hölgy !, ha éneket kapsz, Gondolj a hívedre: Fogd e kis virágot S ültesd át szivedbe. Gróf Zichy Géza. ■-----®›SS 1 81*—— Az igazi árva. (Beszély.) Abonyi Lajostól. (Vége.) Kutya Pista nyakába vette a világot. Keblében nemes cselekedete után édes megelégedés foglalt helyet, mely vidorrá tette s azon még soha nem érzett gyönyörrel boldogította, hogy az ember saját szivében saját cselekedetében és önérzetében is találhat örömet ... Ez érzelem kárpótolta őt mindazon keserűségeiért, melyeket neki az emberek okoztak. Elbarangolt faluról-falura. Nemsokára megszokott ismerőse lett az egész vidéknek. Pár hónap múlva a Zagyva mentében minden falu ismerte a vidor iszákost, kinek fejében örök mámor, ajkain örök mosoly uralkodott. Nem tűzött ki bizonyos lakást magának, folytonos barangolás lett élete. Ma itt, holnap ott. Felét a napnak a mezőkön keresztül vivő gyalogutakon, másik felét a faluk korcsmáiban töltötte, elválhatlan utitársával, kis kosárkájával, melybe gondosan egymás mellé voltak helyezve szeretett palackjai, kedves mámort adó itallal megtöltve . .. Meg-megállt útja közepette, lekeveredett a szép gyepmezőre, elővette a szeretett palackokat, lelke egész melegével epedt utánok, hizelgőleg megsimogatta őket, és soha sem emelte úgy ajkaihoz, hogy gyermekei reszkető ragaszkodásának gyönyörét kebléhez szorításukkal ne nyilatkoztatta volna. Élt balt éreztek, kecsegtetőleg beszélt hozzájok, oly nyájas kényeztetéssel mint anya gyermekeihez s a szerető kedveséhez szokott beszélni; sokszor oly hévvel, oly gyönyörrel legelteté rajtok szemét, hogy azok e forró nézésben a gyönyör kényeitől nedvesültek, ilyenkor indulatának kitörő örömében össze-vissza csókolta őket!. . Hogyne! .. Hisz ez az egyedüli tárgy volt az, mely a világhoz kötötte; az egyedüli tárgy, melyet szeretett . . . egyedüli, mely boldogította. Utazgatása soha nem volt cél nélküli; tudott ő bizonyos hivatásokat szerezni magának, majd a rendes postai közlekedést tartotta fen a falvak között, majd a városbeli sütő fehér zsemléit hordta szét hátán egy nagyobb kosárban . . . E keresetre is csupán elválhatlan kedveséhezi vonzalma buzdította, mely több példányokban mindig ott hevert kisebb kosarában ; bohókás furcsasággal még el is nevezgette őket. A kulacsot kedves Juliskájának, a piros boros palackot barna galambjának, s a fehér boros palackot kedves szőke angyalának keresztelte. így járt ő faluról-falura, betérve mindenkihez, megpihenve mindegyikben, hogy kedveseivel egy pár rövid óráig társaloghasson. * Csak egy falu volt, melybe nem tért be, melyet minden járóban elkerült .. . Tulajdon szülőfaluja. Még ha az út boros palackokkal lett volna is addig kirakva, talán az sem bírta volna oda csalogatni. Jobban érezte magát így, nyugodt, csöndes volt élete, melyet csak saját örömével tett néha-néha zajosabbá. Most nem érzett bánatot, nem kellett keserűséget fojtania kebelébe. E jó, becsületes falukban nem csúfolta őt senki, mert nem ismerték történetét. Bátran mehetett volna haza is, ott sem csúfolta volna senki, mert a legszigorúbb büntetés alatt volt kiadva a parancsolat a faluban, hogy Kutya Pistát többé csúfolni nem szabad. Ha tudta volna is, mit törődött evvel Pista, neki nem volt egyéb óhajtása, minthogy kedveseit békében emelhesse sóvár ajkaihoz, s nadályként kiszívja belőlök a legutolsó cseppet is . . . Most talán már föl sem vette volna a csúfolásokat, sőt maga is jót nevetett volna rajtuk. Nemsokára alkalma nyílt ezt bebizonyítania. Hogy, hogy nem, vagy a szél vitte el egyik faluból a másikba az ő csúfsága hírét, vagy talán hetivásárkor titokban megtanulták a városi gyermekek a falusiaktól. Kutya Pista egyszer a piac kellő közepén csak azt hallja maga után kiabáltatni: — Kutya Pista! Vau! Vau! Vau! . .. Kutya Pista szép csendesen megfordult, korántsem voná össze szemöldeit, a legkisebb harag is távol volt kebléből, nyájasan mosolygott a gyermekekre, azután benyúlt zsebébe, egy-egy krajcárkát vett elő onnan s hizelegve mutogatá a gyerkőcöknek. — Csak csúfoljatok . . . csúfoljátok kedves gyermekeim !. . . Krajcárt kaptok, csak csúfoljatok . . . Evvel a gyermekek felvették a porból az odadobott krajcárt, s szenvedélyes tűzzel tovább csúfolták Kutya Pistát. E jelenetet másnap újra ismételték a gyermekek. Pontosan megjelentek a piacon, hogy Kutya Pistát csúfolják s újra és újra krajcárt kaptak. — Hát nem haragszik kend, hogy csúfoljuk? Kutya Pista! — Dehogy haragszom, még inkább szeretem — felelt Pista nevetve, — az én kedves falumra emlékeztet vissza . .. Csak csúfoljatok, édes gyermekeim, — szólt Pista, egy gyermeknek még arcát is megsimogatva, ki fülig elszégyelte magát a kicsúfolt ember ezen csodálatos jósága miatt. Harmadik nap ismét megjelentek a gyermekek, még harsányabban csúfolkodtak mint előbb, de most már másként esett a dolog. Kutya Pista fortélya tapasztalásból volt véve ... Most nem dobott a gyermekeknek krajcárt, úgy tett, mintha nem is hallotta volna őket. Másnap megint igy történt, a gyermekek csodálkozva álltak meg s el nem tudták gondolni, hogy a krajcár most mért marad el. Harmadik nap már nem csúfolódtak többé, csak tátott szájjal bámultak Pistára, amint kosaraival előttök elballagott. — No, kedves gyermekeim, hát mért nem csúfoltok már ? — kérdé tőlök Pista nyájasan .. . — Hát ? talán bizony megbolondultunk, hogy ingyen csúfoljuk kendet.’— feleltek a gyermekek, — most már kend sem ad krajcárt, mi sem csúfoljuk kendet. Pista e szék hallatára nagyot kacagott s vidor kedélylyel ballagott tovább. E kísérlet után Pista egyszerre csak elszánta magát, hogy saját faluját is meglátogatja. Oly régen volt már ott, de oly régen, hogy szinte jól esett neki ez a határozat, melyre oly nehezen adta magát. Mikor a falu szélét elérte, nem tudta mi történik vele, szinte elfogódott, szemei ö könybe lábadtak. Furcsa, fájdalmas érzés volt az!.. Mégis csak köti valami ide ehez a faluhoz . .. Mégsem olyan ez neki, mint a többi. Olyan félve, vontatva lépett bele . . . Félt, hogy az édes érzést, mely szívében szétömlött, nemsokára a keserűség fogja kizavarni. Azonban nagy és váratlan meglepetés érte, csúfolódó vásott gyerekek helyett, mosolygó arcú leánykák és örvendve ujongó fiúk ugrottak ki eléje a házból, kik egész diadalmenettel kisérték az egyház felé, a kebel tiszta örömével kiáltozva : — Itthon van Pista bácsi! . . Előkerült Pista bácsi! A lármára kifutottak az öregebbek is. Pistát minden oldalról nyájas mosolygó arcok köszöntötték, kik a valódi jószívűség hangján mondták neki: — Isten hozott! . . . Isten hozott!. . . Egész ünnepély lett a faluban Pista megérkezése alatt. Mintegy kötelezve érezte magát mindenki, szeretetet mutatni az iránt, kivel keserűséget éreztetett. Pista sem tapasztalt még ilyen nyilatkozatokat az emberek részéről; azért érezte meg mindjárt az első pillanatban, hogy ez érzelmek igazak és tiszták, mert szívében egyszer régen-régen vágyódott utánuk. Pista látta, tudta, hogy ez ajkak most nem hazudnak, hogy e szemek ragyogása valósággal a tiszta őszinte öröm fényét mutatják, a mosolyokat édes mosolyokkal viszonozta, és örömöt sugárzó nézéssel. Világosan meg akarta mutatni, hogy ő is feledett mindent, hogy a nyomorult szegény Kutya Pista mindent megbocsátott. Magához engedé jönni a gyermekeket, szerető mosolylyal nézett rájuk, mintha mind tulajdon gyermekei lettek volna. Jól esett neki, hogy kezeibe csimpeszkedtek. — Most már csak nem megy el kend megint Pista bácsi. — rimánkodtak a gyermekek, — most már csak nem hagy itt bennünket. — Ne menjen el kend édes Pista bácsi; maradjon itthon; ne hagyjon itt bennünket, maradjon nálunk, lássa hogy szeretjük mi kelmedet, édes, Pista bácsi! Pista szemei elborultak könyekkel s a megélemedett ember ott a gyermekek közepette elkezdett zokogni, megszokta a kezeibe csimpeszkedő kezeket és szó nélkül hagyá magáról leszedetni kosarát és tarisznyáját. Delphine asszony. (Amerikai elbeszélés.) Írta G.W. Cable. (Folytatás.) Delphine asszony a legfélénkebb teremtés volt a világon, de egyszerre a büszkeség villáma cikázott fekete szemében. A férfi kezet nyújtott neki s folytatá: — Egy fehér férfi, asszonyom, egy jól nevelt ember ... Ez lehetséges, asszonyom, szavamat adom önnek. Bízzék bennem, én fölkeresem őt. Csak éppen ajtaját tartsa kegyed nyitva. Delphine asszony, ki még kétkedett, zsebkendőjét csavargatta ujjai körül. — Jöjjön ön először egyedül, — szólt végre a nő. — Amint óhajtja kegyed. De előbb majd elküldöm a madarakat kis leányának; az én részemről tengeri szalonkákat forr kecropil not