Fővárosi Lapok 1884. október (230-256. szám)
1884-10-19 / 246. szám
Vasárnap, 1884. október 19. 246. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY* Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Thalatta! — Heine Nordsee-ciklusából. — Thalatta ! Thalatta ! Légy üdvöz, örök zajú tenger ! Ujjongó szivem Tízezerszer üdvözli világod, Mint egykor tízezer görög, Balsorsot leverő, honja után epedő, Világhírű tízezer görög Kiáltotta : »Thalatta !« feléd. Mozdultak a hullámok, Mozdultak s zúgani kezdtek; A nap hirtelen lelövelte reájok Lobogó tűznyilait; A csüllők csapata ijedezve, sikoltva repült fel a partról, Tomboltak a mének, a pajzsok vasa zörrent, S messze rivalgott a diadalmi kiáltás : Thalatta! Thalatta ! Légy üdvöz, örök zajú tenger ! Habod úgy susog, mint anyanyelvem ; Hullámaid nagy birodalmából Gyermekkorom álma ragyog rám : Fölcsillognak előttem az egykori képek, A kedves, a boldog játékok, A karácsonyi esték gyertyácskái, A vérvörös ágú korall-fák, A gyöngyök, aranyhalak s tarka csigák, Melyeket odalenn gondosan őrzől Kristálypalotádban, a tengeri mélyben. Sorvadtam, epedtem a messze magányban . . . Mint fonnyadozó virág A botanikus pléh dobozában : Olyan volt kebelemben a szív, Úgy rémlik , betegen, szomorún Ültem egész télen a szobazúgban S most hirtelenül a szabadba kilépve Szemközt nevet a sugaras, A smaragdszint szép kikelet, Suttognak a virágba borult fák S illatozó, ragyogó szemmel Néz rám az egész táj — És illatozik minden, babotáz, liheg és zsong, Míg fenn, a kék levegőben, zeng a madárdal: Thalatta ! Thalatta! Te bátor, visszavonuló szív ! Mily gyakran fenyegettek Téged az éjszaki barbamok ! Nagy, diadalmas szemeikből Hogy’ szórták az égő nyilakat rád ! Gonosz élességü szavakkal Hogy vágyták kettéhasítani keblem S ékiratos betűikkel szétrepegetni Elbódult, árva fejem ! Hasztalan emelem fel a pajzsot, Nyilaik süvítettek, zubogott vad ütésük, És eddig, a tengerig üldöztek Észak barbár lányai engem; De most szabadon libegek s ujjongva köszöntöm A tengert, a megmentő, az isteni tengert. Thalatta! Thalatta ! Endrődi Sándor. ------•«›#‡*--— Egykor és most. (Elbeszélés.) Írta Fanghné Gyújtó Izabella. (Folytatás.) Az egyik lovag buzogányt suhogtató karja ott fekszik a talajfűtől felvert kőkockái között, a másik ugrásra készülő lovának mind a két első lába társaságában, nem is említve a hiányzó orrokat s más ilyen apró fogyatkozásokat. Csak a címer ép ott az ajtó fölött, kilenc hatalmas gombja élénken domborul elő, s a koronás fejű sólyom büszkén terjeszti szárnyait, mintha a feje felett sugárzó naphoz akarna repülni. — Alice — súgta leányának, miközben a kocsiról leszálltak, Julie grófnő — a cousin, Tibor iránt légy nyájasabb, nem szeretem, hogy úgy elvonulsz tőle. — Hiszen ő nem vesz engem számba, alig szól hozzám — felelt a leányka. — Igyekezz, hogy számba vegyen, mire való a szemed, szád ? Én bizton hiszem, hogy örökölni fog, aztán ügyes fiú, mindenesetre parthie . . . — De mama az istenért! .. szólt ijedten Alice. — Nos, mi kifogásod ellene? én meg nem foghatom. — Hiszen tudod . . . Dezső! — Lárifári! Mondtam, ne vedd komolyan. A végszükségben megjárja, de még mást remélhetünk. Egy közönséges orvos! — De ő olyan jó, olyan becsületes és én . . . — Nem tudom, mit találsz rajta, egész modora olyan . . . olyan polgárias, mig Tibor! első tekintetre látszik rajta az úr. — De — kezdé ismét a kis leány. — Csitt!égy szót se. Én már megkezdtem, teszem a szépet az anyjának, te nyerd meg a fiút. Soha jobb alkalom! részt vehetsz bánatában, vigasztalhatod. Igyekezz közelébe jutni, simulj hozzá — nincs abban semmi illetlen, hisz rokonok vagytok. — De oszt! szót se többet! S a szép grófnő bánatos kifejezést erőszakolva arcára, mély sóhajjal élveteg, piros ajkain s fejét kecses mozdulattal lehajtva, fogadta a kart, melyet a kisérő urak egyike nyújtott feléje, hogy őt a sírboltba vezesse. — Nem, nem soha! — susogta a kis leány, miközben ő is egy vezető karjába kapaszkodva haladott anyja után. Emlékek, remények. A szertartás — miután az elhunyt meghagyása folytán, a tetemnek három napig szabadon kelle állnia s csak azután a reá váró üregbe falaztatnia — csakhamar véget ért. A koporsót egy sírboltban előre elkészített állványra helyezték, a pap rövid imát mondott s a kísérők csendesen visszavonultak. Csak Dalányi Tibor vonult félre a tágas sírbolt egy félreeső zugába, hogy a többiektől észre nem véve, még ott maradhasson. Aztán leült valamely anyai őse márvány emlékének kőtalapzatára s könyökét térdére, fejét kezére támasztva, fájdalmas tekintetét a koporsóra szegezte, amely egyetlen pártfogója, hőn szeretett nagybátyja földi maradványait zárta magában. Oly hirtelen, oly váratlanul jött a csapás és a mióta bekövetkezett, annyi s oly különböző gondok vették igénybe anyagi, szellemi erejét, hogy jóformán még eszmélethez jutni sem tudott. Bátyja, igaz régóta betegeskedett, de mivel állapota éveken át úgyszólván egyforma volt, változástól félnie eszébe sem jutott. És aztán egyszerre egy távirat, amely a vég közelségét jelentő sőt tanulmányai legszorgosabb szakában érte. Aztán a siető utazás, hogy elég korán érkezzék meg arra, miként a haldokló utolsó gyöngéd tekintetét , végsőhaját felfogja s igen későn, fájdalom ! hogy az oly nagyon szeretett rokon búcsúszavait hallhassa. Aztán a halálozás szomorú részletei, a sok tenni, elintézni való, aztán . . . aztán a találkozás azzal a másik temetéssel, az a kedves leányarc ott a kocsi ablak mögött! S a visszaemlékezés e kellemes részlete halvány mosolyt varázsolt pillanatra ajkaira. De csakhamar elűzte azt ismét arcáról a gond, a tűnődés egy sötét jellege. — Szegény Mártám! szegény édes angyalom! — sóhajtott — be messze estem birtatásod reményétől! Lehajtá fejét s elmerült gondolataiba, melyekben élet, szerelem, halál és küzdelem zsibongtak szédítő változatban. Egyszerre oldalához kapott. Eszébe jutott egy levél, melyet az elhunyt irt számára s a mely most is ott volt a zsebében. Elővonta a levelet, soká gyöngéden tekintett a kedves kéz jól ismert vonásaira ott a borítékon, hol neve alatt kétszer aláhúzva állott: »Csak a temetés után felbontandó.« Most az ideje hát és Tibor éppen feltöré a régi szokás szerint, címeres pecséttel leragasztott levelet midőn siető léptek nesze és női ruhasuhogás vonta magára figyelmét. Csodálkozva pillantott az ajtó felé, melyen két gyászos nőalak lépett be, kikben ama két hölgyre ismerünk, kikkel imént a másik menetben találkozunk. A korosabbik, egyik kezében koszorút tartva, a másiknál fogva leányát vonta magával, aki habozva követte őt a nyirkos levegőjű sírbolt sötétlő mélyébe. Beérve, az anya elereszte a leány kezét, siető léptekkel haladt a koporsó felé, letette arra illatos, tarka virágokból font koszorúját, melynek fehér szalagján arany betűkben e két szó ragyogott: »Mindig, változatlanul!« Aztán maga is reá borult s elkezdett zokogni fájón, szívszaggatóan. A leányka megütődve állt mellette s tekintete idegenkedve, csodálkozó kérdőjel gyanánt bámult anyjára, mignem ez megszűnt sírni, s bánatos szép arcát leánya felé fordítva, a reménytelenség szomorú megnyugvásával támasztá fejét a hideg érclemezhez. A leány csak bámult. Mi lelhette anyját, kit egész életében oly nyugodtnak, méltóságteljesnek ismert ? Agyában a kérdések, föltevések zaja zúgott, halántékai lüktettek, erei feszültek, úgy érezte, mintha feje szétrepedni készülne; hirtelen oda kapott mind a két kezével s e felkiáltásban tört utat a szorongó eszme magának: — Anyám, anyám! mi volt neked az a halott ? — Az egyetlen, a kit valaha szerettem — felelt átszellemült arccal az anya. — És atyám ? — kiáltott hüledezve a leány. — Becsültem, haláláig hű neje voltam, de soha sem szerettem őt — felelt a nő. — Oh miért hoztál hát engemet ide ? — nyögött a szive szentélyében sértett gyermek, arcát kezeivel eltakarva. ■— Hogy megóvjalak attól a szenvedéstől — kiáltott felugorva helyéről s leányát szenvedélyesen keblére vonva az anya — a mely az én életemet oly sivárrá tette s annak minden öröme közé keserű mérgét keverte. — Nem értelek, anyám. — Majd meg fogsz érteni, Márta, ma, mikor azzal a másik temetéssel találkozánk — rebegő fuldokló sietséggel az anya — tekinteted a koporsót kisérő ifjú szemével találkozott, te felsikoltál és sikoltásod mint éles tőr járta át szivemet, ismered őt ? hogyan mikép ? — Múlt évben a fürdőn nagynénémmel — felelt habozva a leány. — Hát csak olyan futólagos ismeretség s ma a meglepetés ? hála istennek! — nyögött könnyebbülten az anya. — Nem anyám, sokkal több annál — felelt halkan, de komolyan a leány. — Hogyan! te szerencsétlen gyermek, csak nem .... — De igen, anyám, én szeretem őt — lehelte a leány. — Hisz az lehetetlen, azt nem szabad, te feledni fogod őt — kiáltott szenvedélyesen az anya. — Soha, anyám! felelt felemelt fővel, kezével a koszorú lecsüggő szalagjára mutatva a lány — én is szeretni fogom őt. »Mindig, változatlanul!« (Folyt, köv.)