Fővárosi Lapok 1884. október (230-256. szám)
1884-10-23 / 249. szám
Csütörtök, 1884. október 23. 249. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, "barátok tere 4. sz. ". Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere. Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Egykor és most. (Elbeszélés.) Írta Fanghné Gyújtó Izabella. (Folytatás.) — Jó, hogy jösz, Tibor — kiáltott az érkező elé — hadd végezzünk s szabaduljunk e pokolkonyhájából, a vérem megfagy s az őrület környéket. A nervusaim máris egészen oda vannak, folyton convulsióktól félek sa migraine. . . , — Ne féljen, Julie— viszontá Tibor nem akarva a néni címmel véníteni a még tetszeni vágyó aszszonyt — úgy hiszem nem fog soká tartani; nem hiszem, hogy szegény Olivér bátyámnak igen sok eltestálni valója maradt volna. És te kis húgom ? — folytatá Alicehoz fordulva, aki egy ablak mélyedésbe vonulva, alig mert lopva egy-egy pillantást vetni maga körül — te sem érzed jól magadat e sajátságos, előtted már szokatlansága által is félelmes környezetben ? — Én, én nem is tudom — felelt habozva a kis leány — én csak bámullak tégedet, hogy oly elfogulatlanul járkálsz itt, ahol én úgy félek és szemeimet is alig merem kinyitni; aztán odakünn a vihar s azok a szörnyű hangok, huh! — Ha, mint én, heteket, hónapokat töltöttél volna e lakban, ismerted, szeretted volna nemesszívű fennkölt lelkű lakóját, akinek szomorú magányát csakis tudományos búvárkodásai tették tűrhetővé. . . — De hiszen ez nem tudomány, ez bűvészet, babonaság ! — kiáltott közbe Julie grófnő. — Boszorkányság, istentelenség, — mormoga Krisztine. — A felületes szemlélő előtt úgy tűnik fel, de aki csak némileg is e dolgok mélyére pillant, minden létező tudományok alapját sejti, e bűvösnek látszó tanokban. — Uraim, hölgyeim, foglaljanak helyet, fogjunk a dologhoz — szólalt meg a hivatalos küldöttség elnöke, elfoglalván az őt megillető helyet a zöld asztalnál, melyen az öreg szolga meggyujtotta a gyertyákat. — Jer, kis húgom — mondá a még jobban reszketni kezdő Alicet magával vonva Tibor — ülj ide mellém s ne remegj, hidd, nincs itt semmi aggodalomra ok. Az elnök felvette az asztalról a bepecsételt végrendeletet s miután a jelenlevők mindenike meggyőződött a pecsétek épségben lételéről, ünnepélyes komolysággal felvágta a borítékot, az abban rejlő iratot átadta a mellette ülő egyéniségnek, ki fennhangon olvasta fel azt. Egy különc hagyományai. »Különc, ördöngős embernek ismert a világ, azaz annak az a nagyon kis része, amely még létezésemről tudott. Nehogy híremet igazoljam, semmi különös rendelkezést nem teszek földi maradványaim iránt; tegyék el azokat oda az ősök mellé, falazzák be szép csendesen a többihez, hadd lássa a nép, hogy a föld nem veti ki koporsómat, sem az nem robbantja szét utolsó lakhelyének falait s tudja meg, hogy én is csak olyan közönséges ember voltam, fájdalom! mint az a sok más,a kinek szomszédságában fogok pihenni.« »Pedig szerettem volna, ha testemet elégetik s hamvait átadják a szélnek, szórja szét, semmisítse meg. No de az embernek családja iránt is kell lennie némi tekintettel s az utolsó Sólyomheöytől nem lenne méltányos, ha megvonná múmiáját az ősi sírbolt üregétől, a mely olyan régóta tátogatja feléje éhes, sötét száját. Ne féljen, nem fogom elrontani a gyomrát, könnyen megemésztheti azt a csekélységet, ami még belőlem megmaradt, meg is ülök ott szép csendesen, nem fogok többé kikívánkozni, nem — még a feltámadásra sem.« »Ami lelkemet illeti, arról rendelkezni nem áll hatalmamban. Visszaszáll az majd magától a mindenek alkotójához újabb rendeltetésre, s ki tudja, mire e sorok olvasásra kerülnek, nem fog-e ott hallgatózni egykori nyilatkozásaira valamely csendesen őrlő szó, vagy hálóján himbálózó pók alakjában?« »Láthatják, uraim, hölgyeim, nem vagyok nagyravágyó, nem álmodok semmi fényes hivatásról a jövő életben.« »És most térjünk át ingó és ingatlan hagyatékomra. Ne nevessenek, kérem, létezik ilyen, még pedig jelentékenyebb, mint önök gondolhatnák.« — Nemde mondtam ? — kiáltott közbe hévvel Julie grófnő. — Majd meglátjuk - felelt hidegen az alapítványi hölgy — tán bűvös eszközeit, vagy dúvadait tartja oly igen értékeseknek s ezeket ossza szét közöttünk, gyöngéd emlék gyanánt. »Önök persze azt hiszik — szólt mintegy e szavak feleletéül tovább a végrendelet — hogy ördöngős eszközeimről, bűvös abrakadabráimról beszélek s ezeket akarom rokonaimra hagyni örökség gyanánt ? Világért sem, noha nagyobb kincs rejlik bennök, mint sokan gyanítanák. Gyűjteményeim a nemzeti múzeumot illetik és állataim az állatkertnek átadandók, ott legjobb helyük leszen.« »Vagy ócska fészkemnek tulajdonítok oly nagy becset ? — fogják önök gondolni ? Oh nem, tudom, hogy az a kis vadon s az a halmaz kő nem sokat ér. Ezt Dalányi Tibor öcsémnek hagyom, ő műszaki pályára készül s ha majd végzett építész lesz, építsen magának a romiak helyére vidám kis lakóházat s hozzon bele sietve szép, jó és szerető feleséget.« »Addig pedig bontassa le a minden pillanatban összeomlani készülő emeletet, telepítse be a földszinti helyiségekbe öreg cselédeimet, ők hű őrei lesznek birtokának. Mikor pedig az épület lebontására kerül a sor, kívánom és rendelem, hogy a főterem kandalló homlokzatán levő családi címert ő a maga kezével fejtse ki a fal körül s őrizze meg gondosan ; ennyi figyelemmel csak tartozik azon ősöknek, a kik azt szerezték s anyai ágon övéi is voltak.« — Szegény Tibor, ha egyebet nem hagy neki! — veje ellen Julie, míg Krisztina haragos, irigy tekintetet vetett unokaöcscsére. »Más vagyont öcsémre nem hagyok. Annyi pénz van még letéve számára, a mennyivel tanulmányait bevégezheti, azután pedig dolgozzék és keressen magának.« — Alice, húzd el a székedet — súgta Julie grófnő leányának, ki védelmet keresve, egészen közel húzódott volt őt gyöngéden támogató unokabátyjához — ki látta úgy odasimulni egy idegen fiatal emberhez ? — De mama, hiszen te mondtad!. — Pszt! szót se, engedelmeskedj! »Krisztine nénémre semmit sem hagyok; ő neki nincs szüksége földi javakra, mennyei malaszttal pedig bőven el van látva az újkori Vesta templomkörében, mely őt papnői közé fogadta, semmit, még bocsánatomat sem, mit érne ő egy ilyen istentelen bűbájos bocsánatával?« Krisztine elsápadt, pillanatig mintha megingott volna székében, de csak pillanatig, mert aztán ismét épp oly egyenesen, büszkén ült ott, mint azelőtt. »Eszter húgomnak se hagyok semmit, csak testvéri határtalan szeretetemet. Minek ? Az ő kis jövedelme elégséges szeretett férje sirjának ápolására s csekély igényeinek kielégítésére, aztán, hisz ott van derék, jó fia, mi más kell neki ? »Julie húgomról már máskép gondoskodom. Ő volt a legfiatalabb testvér, nos meg adjuk meg mindenkinek a magáét, ha nem is a legjobb, de a legszebb. (Ez utóbbiért reméltem megbocsátja az előbbit.) A mi kis cicánk, elkényeztetett babánk, akiért valamennyien nem egy áldozatot hoztunk már. Mint minden elkényeztetett gyermeknek, neki is meg vannak a maga apró szeszélyei. Szereti a csipkét, szalagot, illatszereket, a bálokat s minden olyan mulatságot, ahol ragyogni lehet; szereti ... no de nem akarok indiscret lenni, mi közöm nekem mások apró gyöngéihez ? chacun a son gout, és ha nekem tetszenek az én állataim, csontvázaim varázslataim, mert ne tetszhetnének neki is holmi. . .« Itt a felolvasó, ki az utóbbi szavak olvasása közben kissé akadozott, egyszerre egészen félbe szakitó előadását. — Olvassa, kérem, csak olvassa — biztatta őt gúnyos mosolyra vonva vékony ajkait Krisztine — az ilyen hivatalos eljárásoknál minden mellékes kímélet mellőzendő. »Holmi — folytatás biztatásra halk, szemérmes hangon a felolvasó — holmi.. . zsinóros dolmányok, frakkok, giléek ... no csak ne harsanj fel, cicám, hiszen ez öltönyrészeket tudtommal a nők is viselik ?« — Impertinens? — sziszegett zsebkendőjét kezei közt marcangolva a szép Julie grófnő — még halála után se szűnik meg az embert inzultálni! »No ne haragudj, kicsikém, szót se erről többet, hogy kibékítselek, módot nyújtok ez apró szeszélyeid kielégítésére, tudniillik a csipkéket, szalagokat mulatságokat illetőleg, a többinek határozott mellőzésével, megmondom azt is, miért. Ami egy ifjú szép asszonynál »diic«, az egy bizonyos koron túl nevetségessé válik, én pedig nem akarom, hogy az én kis cicám nevetséges legyen.« »Hagyok tehát neki életfogytiglan 2000 azaz kétezer forint évi jövedelmet.« »Bámultok nemde, honnan rendelkezem én ilyen tetemes összegekkel ? Majd kimagyarázom.« (Folyt. köv.) Sigelin Berta. (Francia elbeszélés.) Írta Edouard Cadol. (Folytatás.) Az első, a ki belépett, Raul volt, kit Fülöp, Adorján és a többi vendég követett. Teréznek kétségbeesett arca a Penardier házaspár aggódó kifejezése, meglepte. Róbert elpalástolta fölindulását, az ablakon át a parkba bámulva ki, de Berta összevont szemöldökkel, engesztelhetetlenül állt ott. Penardier esdő pillantást vetett rá s úgy látszott, mintha habozott volna a fiatal nő. — Ejh no ! — kiáltott fel Raul megütődve, — ugyan mi történhetett önök közt ? — Semmi, éppen semmi, édes barátom, — válaszolt Penardier, míg neje Terézhez sietve, fülébe súgta: — Ugyan, az istenért, szedje rendbe magát! Mindenki bent volt már a szalonban s elkezdtek beszélgetni. Csupán Adorján vette észre nővérének a vonásain az ingerültséget és elszorult a szive. Ez az ifjú gyermeki vonzalommal ragaszkodott nénjéhez s eszeretete, atyjuk halála óta még inkább fokozódott. Azonnal gyanította, hogy Berta valamely fájdalmat akar leküzdeni lelkében s folyvást szemmel tartotta őt. Fox megjelent a küszöbön, a szárnyajtót kétfelé tárva, mint aki dolgát legjobban végezte, harsányan kiáltá, súlyt fektetve a címre: — Méltóságos grófné, az ebéd föl van tálalva. — Nyújtsa karját ön a menyemnek, — szólt halkan Penardierné, Fülöphöz hajolva. A fiatal ember kissé elbámulva, teljesítette a fölhívást.