Fővárosi Lapok 1884. október (230-256. szám)

1884-10-10 / 238. szám

Péntek, 1884. október 10. 238. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. X. emelet. Előfizetési dij: Félévre ....... 8 frt. Negyedévre.....................4. frt. Megjelenni az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a­ „Fővárosi La­pok“ október-decemberi évnegyedére ajánljuk a szép­­irodalmat kedvelő közönség figyelmébe. A lap ára, évnegyedre négy, félévre nyolc, egész évre tizenhat fo­rint. A posta-utalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivata­lába, Budapesten.« Bolyongás. Őszi hideg szél, viharos ég, Merre tekintek csillag sem ég, Sűrű köd itt-ott. . . . hull az eső. Bolygok az éjben céltalanul, Tán kiderül még, vagy beborul ? — Fáj a szivem, ver nyugtalanul ! . . »Menni — ad menni! . . nem tudni hova ! Küzdeni folyton, győzni soha ! Tűrni, remélni, miként a vizárba Vad vihar űzte hajó, de — hiába! Merre sóhajtsak ? merre tekintsek ? Lesz koszorúja fegyvereimnek ? Élek-e? — vagy veszek nyomtalanul? Hajh! kiderül még? vagy beborul? . .« Őszi hideg szél, viharos ég, Merre tekintek csillag sem ég, Sűrű köd itt-ott — hull az eső. Somló Sándor. ----■«•.«»» • -A tömörkényi nádas. (Elbeszélés.) Írta Palotás Fausztin. (Folytatás.) Bér Ádám kora reggel kocsin kijött a nyájhoz. Vendéget is hozott magával. Ábel éppen a tejelő ju­hokat válogatta ki s nem is vette szemügyre az uj jövevényt. Misi azonban oda súgott a számadóhoz. — A Kapor Pista van itt! Gazdáram hozta ide — egy kocsin jöttek ... Ábel a szokottnál is egyenesebb tartással ment a gazdája elé. Csakugyan Pista áll mellette. Fölis­merte azonnal s összeszedte minden erejét, hogy le­hetőleg eltitkolja belső fölindulását. Kapor Pista folyton izgett, mozgott, talán an­nak a jeléül, hogy az Ábel jelenléte sem valami kellemes ránézve. Vadonat­új ruha volt rajta, inkább békés mesterlegényhez, mint pásztorhoz hasonlított. A közeledő számadó láttára, persze képmutatásból, olyan képet csinált, mintha az imént legalább is egy ájtatos prédikációt hallgatott volna végig. Bér uram már messziről kiabált az Ábel felé. — Ide, ide gyorsabban, a­mint máskor szoktál járni. Csak talán nem ijedsz meg a Pistától, nézd mi­lyen szelíd, jámbor, jj — Az hiányzik még — vágott közbe hetykén Pista, hogy ijesztőnek tartson az, ki egyszer már olyan könnyen elbánt velem. No én már megbékéltem. S érdes kezét oda lökte az Ábel elé. Hangja nyers, szinte durva volt Nem is a szív­ből jött, elfojtott gyűlölet volt a forrása. Ábel hirtelen félrekapta a fejét, hogy úgy tűn­jék föl, mintha észre se venné a Pista jobbját. Bér uram átlátott a szitán — meg is feddé értte ... — Elég a zsörtölődésből. Sok a jóból is meg­árt. A számadó mindig nagyúr, de azért a kispásztor vagy juhász sem utolsó ág a világon. Jó cimborák le­hettek még újra. — Még milyen jók! kiáltott Pista harsányan. — Együtt lesztek majd a nyájnál. Magam be­látom, hogy a számadó, ha szerelmes, ha meg van za­varva a feje, más beszámítás alá esik. Míg a kedves ablaka alatt sétál, vagy éjjel a kertek alatt furulyáz, kesereg, a nyájnak hű pásztorra — gondozóra van szüksége. Pista ügyes pásztor volt mindig, még hasz­­navehetőbb juhász válhat belőle. Ábel odaszökött a gazdája mellé, s elfojtott hangon a fülébe súgott. — Mi a szándéka Bér uram ? — Rossz, éppen nem. A Pistát fölfogadtam újra cselédemnek. Lelkére® beszéltem, hagyjon föl a ká­­borgó élettel, hiszen nem követett el olyat, a­miért ki kellene lökni a tisztességes legények sorából. Hiszen máris ráfogták, hogy lopásból él. Más tette csúffá, eléggé pironkodott értte. Ábel büszkén hátraszögezte a fejét. — Nem tettem én csúffá senkit. Gyámoltalan leányt védtem kiszámított gazság ellen. Az a legény — folytatta szenvedélyesen — a­kinek a feje a falu­háza előtt porban fürdött, megélhet még a föld hátán, elrejtőzhet a nádaska tolvaj módjára, fenyegethet uton­­útfélen, megátkozhatja a nyomomat is — módja van benne! De én avval egy karámban nem leszek soha. Pista minden izében reszketett. Szemei vérben forogtak, mint a vadállatnak, a melyet láncai nem engednek, hogy prédájára rohanhasson. Bér Ádám nagyon elgondolkozott a számadója szavai fölött. Aztán egykedvűen vállat vont. — Úgy lesz , mint mondtam. A tömörkényi öreggazda ura a vagyonának, minthogy a kakas is ul a maga szemetjén. Ábelt elfogta a keserűség. — Akkor az én szolgálatomra nincs itt többé szükség! Az a jutalmam, hogy a gazda nem törődik vele, ha mindjárt a világnak megyek is. — Erővel csak nem tarthatlak vissza. Tehetek én róla, hogy Pistával nem férsz össze. Különben van még több gazda is a határban. Kapor Pista úgy foghegyen, maró gúnynyal oda­szólt : — De csak egy Tömörkény, egy templom-utca van az egész világon. Abel megvető pillantást vetett reá. Tekintetében van már a végtelen gyűlölet ; oda sietett a nyáj­hoz, szűrét, botját magával hozva jött vissza. Az öreg, úgy látszik, némileg megbánta a tettét, szelídebben szólott. — Haraggal válsz el tőlem. — Nem gazdáram. De még le kell számolnunk végleg egymással. Holnap fölkeresem a házánál, itt még a föld is ég a talpam alatt. Azzal neki indult a nádasnak. A kiszáradt ár­tér szélén néhány korhadt fűzfa szomorkodott, alig várta, hogy odáig érjen, hogy ott lepihenjen. Csüggedés szállta meg a lelkét — s fájdalom dúlt a szivében. Egy perc földönfutóvá tette ; nincs hajlék, a­hol fáradt fejét, nyugalomra hajtsa. Idegen körülötte minden. De ha száz halál várna rá s a nyo­morúság örvénye tátongna mögötte — nem másítja meg az elhatározását soha. Végig tekintett a szép tájon, mely gyermek­kora beszédes emlékeivel van tele. Az utolsó cserje is régi ismerőse — ide köti öröme, baja és bánata. A kis falu hófehér házikói áttörik a délibáb lengő ten­gerét, integetnek, csalogatnak. A ragyogó égboltnak nem tud most örülni s a fűzfák lombjain csipogó ma­dársereg most nem vigasztalja. A Dadas susogása bá­natát növeli s mindaz, a mit lát s szeme előtt lebeg, úgy elszomorítja. Elveszett az ő kis világa s ezzel együtt úgy érzi, mindenét elfogja veszteni. Ha most belép a dölyfös Becseiékhez, avval áll­nak elő bizonyára, avval fogadják, mond meg, ki vagy te most, mint szerzed meg a betevő falatodat ? Első a jólét, csak aztán gondolj a szerelemre — csak az­után áhítozzál a szép Becsei Eszti kezére. ... Ajkára jött a neve s arca földerül, mint a siró felhőitől megszabadult égbolt. De aztán az ő boldog­sága megrontójára gondolt, fölhevült képzelete a Ka­por Pista kaján alakját hozta elébe — s öklei görcsö­sen összehúzodtak. ../ Ők azok a hírvivő szókimondók, más portája előtt söprögetők, mit ki nem találnak, mit rebesget­nek a faluban mindenfelé! Azt rebesgetik , sőt esküdöznek is reá, hogy előre kicsinált dolog volt Ábelnek a számadóságból való kicsöppenése. Tudták jól, hogy az a nyílt gondol­­kozású legény inkább elbujdosik, de Pistával nem ül egy tál mellé. A Veronka pedig sírva­ ilvarimánkodott az apjának, hogy fogadja magához, vegye oltalmába a Pistát — mondjuk ki nő — a szive választottját. Avval fenyegette a lányát imádó öreget, hogy meg­szökik hazulról, fölkutatja a Pistát, ha mindjárt el is kopik a lába a nagy keresésben, — szégyent hoz a házra, a család nevére, apja ősz fejére, ha ezt a kíván­ságát tőle megtagadják. A Magda szolgáló rá a bizonyság, hogy mindez így történt. Mikor aztán Pista a Yeronka szenetére a faluba jött, Bér uram már meg volt nyerve a lánya szándékának. Veronka csöppet sem neheztelt az e fajta be­szédért. Sőt inkább kérkedve emlegette, hogy a Pista megérdemelt sorsra jutott. Ragyogott az arca, ha felőle beszélt — és nem titok senki előtt, hogy szere­lem lakozik a szívében. Mi meg nem a mendemonda után, de az igaz­ságnak megfelelően állíthatjuk, hogy Becsei uram az Ábel esete után szóvitába bátorkodott elegyedni nagy­természetű feleségével. Eddig csak hopp kénytelen nem örömest tűrte, elnézte az asszonynép dolgát, most azonban a gazda jogánál fogva is ő kerekedik felül. Koldus poronty nem lépi át többé a küszöbét — ezt már hatökrös gőgje sem engedheti meg. Eszti ilyen semmi legénynyel nem lép az oltár elébe. Eszti hallgatott, tűrt­e és szenvedett. Apja kíméletlen szavai mintha a szivét sajtolták volna ösz­­sze. Az előtt, kihez legközelebb áll nincs becse sza­vának, ha a szerelmesét említi. Anyjába helyezte min­den bizodalmát s ez már abban a jó szívben sem ta­lált fogékony talajra (Folyt, köv.) Sigelin Berta. (Francia el­beszélés.) Írta Edouard Cadol. (Folytatás.) Egy nap, midőn Bertához ment Angela, szeme és halántéka közt barna foltot lehetett látni. — Elestem. — válaszolt a fiatalok kérdezőskö­­désére. Alig volt azonban körükben egy óráig, midőn egyszerre így szólt:­­ — Édes Róbert, önnek távoznia kell. Nem maradhatok tovább s még pár szót kell Bertával váltanom. Róbert eltávozott, Angela becsukta az ajtókat, aztán visszatérve a fiatal leányhoz, halkan ezt su­sogta : — Kölcsönözz nekem öt louist. Teheted ezt ? — Kétségkívül, de . . . — Ma ne kérdezz tőlem semmit, csakhamar meg fogod tudni úgyis. Mikor a kért összeget megkapta, hévvel meg­ölelte barátnőjét s a mélabú kifejezésével mondta: — Isten veled ! — Isten veled ? — ismétlé Berta megütközve. — ügy van, isten veled. Mi nem látjuk egy­mást többé soha. Midőn Berta fölvilágosítást kért, a fiatal asszony ajkára tette az ujját. — Csitt! — szólt. — Holnap írni fogok. De bármi történjék is, égesd el a levelemet, mihelyt át­olvastad.

Next