Fővárosi Lapok 1884. október (230-256. szám)
1884-10-10 / 238. szám
Péntek, 1884. október 10. 238. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. X. emelet. Előfizetési dij: Félévre ....... 8 frt. Negyedévre.....................4. frt. Megjelenni az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ október-decemberi évnegyedére ajánljuk a szépirodalmat kedvelő közönség figyelmébe. A lap ára, évnegyedre négy, félévre nyolc, egész évre tizenhat forint. A posta-utalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Budapesten.« Bolyongás. Őszi hideg szél, viharos ég, Merre tekintek csillag sem ég, Sűrű köd itt-ott. . . . hull az eső. Bolygok az éjben céltalanul, Tán kiderül még, vagy beborul ? — Fáj a szivem, ver nyugtalanul ! . . »Menni — ad menni! . . nem tudni hova ! Küzdeni folyton, győzni soha ! Tűrni, remélni, miként a vizárba Vad vihar űzte hajó, de — hiába! Merre sóhajtsak ? merre tekintsek ? Lesz koszorúja fegyvereimnek ? Élek-e? — vagy veszek nyomtalanul? Hajh! kiderül még? vagy beborul? . .« Őszi hideg szél, viharos ég, Merre tekintek csillag sem ég, Sűrű köd itt-ott — hull az eső. Somló Sándor. ----■«•.«»» • -A tömörkényi nádas. (Elbeszélés.) Írta Palotás Fausztin. (Folytatás.) Bér Ádám kora reggel kocsin kijött a nyájhoz. Vendéget is hozott magával. Ábel éppen a tejelő juhokat válogatta ki s nem is vette szemügyre az uj jövevényt. Misi azonban oda súgott a számadóhoz. — A Kapor Pista van itt! Gazdáram hozta ide — egy kocsin jöttek ... Ábel a szokottnál is egyenesebb tartással ment a gazdája elé. Csakugyan Pista áll mellette. Fölismerte azonnal s összeszedte minden erejét, hogy lehetőleg eltitkolja belső fölindulását. Kapor Pista folyton izgett, mozgott, talán annak a jeléül, hogy az Ábel jelenléte sem valami kellemes ránézve. Vadonatúj ruha volt rajta, inkább békés mesterlegényhez, mint pásztorhoz hasonlított. A közeledő számadó láttára, persze képmutatásból, olyan képet csinált, mintha az imént legalább is egy ájtatos prédikációt hallgatott volna végig. Bér uram már messziről kiabált az Ábel felé. — Ide, ide gyorsabban, amint máskor szoktál járni. Csak talán nem ijedsz meg a Pistától, nézd milyen szelíd, jámbor, jj — Az hiányzik még — vágott közbe hetykén Pista, hogy ijesztőnek tartson az, ki egyszer már olyan könnyen elbánt velem. No én már megbékéltem. S érdes kezét oda lökte az Ábel elé. Hangja nyers, szinte durva volt Nem is a szívből jött, elfojtott gyűlölet volt a forrása. Ábel hirtelen félrekapta a fejét, hogy úgy tűnjék föl, mintha észre se venné a Pista jobbját. Bér uram átlátott a szitán — meg is feddé értte ... — Elég a zsörtölődésből. Sok a jóból is megárt. A számadó mindig nagyúr, de azért a kispásztor vagy juhász sem utolsó ág a világon. Jó cimborák lehettek még újra. — Még milyen jók! kiáltott Pista harsányan. — Együtt lesztek majd a nyájnál. Magam belátom, hogy a számadó, ha szerelmes, ha meg van zavarva a feje, más beszámítás alá esik. Míg a kedves ablaka alatt sétál, vagy éjjel a kertek alatt furulyáz, kesereg, a nyájnak hű pásztorra — gondozóra van szüksége. Pista ügyes pásztor volt mindig, még hasznavehetőbb juhász válhat belőle. Ábel odaszökött a gazdája mellé, s elfojtott hangon a fülébe súgott. — Mi a szándéka Bér uram ? — Rossz, éppen nem. A Pistát fölfogadtam újra cselédemnek. Lelkére® beszéltem, hagyjon föl a káborgó élettel, hiszen nem követett el olyat, amiért ki kellene lökni a tisztességes legények sorából. Hiszen máris ráfogták, hogy lopásból él. Más tette csúffá, eléggé pironkodott értte. Ábel büszkén hátraszögezte a fejét. — Nem tettem én csúffá senkit. Gyámoltalan leányt védtem kiszámított gazság ellen. Az a legény — folytatta szenvedélyesen — akinek a feje a faluháza előtt porban fürdött, megélhet még a föld hátán, elrejtőzhet a nádaska tolvaj módjára, fenyegethet utonútfélen, megátkozhatja a nyomomat is — módja van benne! De én avval egy karámban nem leszek soha. Pista minden izében reszketett. Szemei vérben forogtak, mint a vadállatnak, a melyet láncai nem engednek, hogy prédájára rohanhasson. Bér Ádám nagyon elgondolkozott a számadója szavai fölött. Aztán egykedvűen vállat vont. — Úgy lesz , mint mondtam. A tömörkényi öreggazda ura a vagyonának, minthogy a kakas is ul a maga szemetjén. Ábelt elfogta a keserűség. — Akkor az én szolgálatomra nincs itt többé szükség! Az a jutalmam, hogy a gazda nem törődik vele, ha mindjárt a világnak megyek is. — Erővel csak nem tarthatlak vissza. Tehetek én róla, hogy Pistával nem férsz össze. Különben van még több gazda is a határban. Kapor Pista úgy foghegyen, maró gúnynyal odaszólt : — De csak egy Tömörkény, egy templom-utca van az egész világon. Abel megvető pillantást vetett reá. Tekintetében van már a végtelen gyűlölet ; oda sietett a nyájhoz, szűrét, botját magával hozva jött vissza. Az öreg, úgy látszik, némileg megbánta a tettét, szelídebben szólott. — Haraggal válsz el tőlem. — Nem gazdáram. De még le kell számolnunk végleg egymással. Holnap fölkeresem a házánál, itt még a föld is ég a talpam alatt. Azzal neki indult a nádasnak. A kiszáradt ártér szélén néhány korhadt fűzfa szomorkodott, alig várta, hogy odáig érjen, hogy ott lepihenjen. Csüggedés szállta meg a lelkét — s fájdalom dúlt a szivében. Egy perc földönfutóvá tette ; nincs hajlék, ahol fáradt fejét, nyugalomra hajtsa. Idegen körülötte minden. De ha száz halál várna rá s a nyomorúság örvénye tátongna mögötte — nem másítja meg az elhatározását soha. Végig tekintett a szép tájon, mely gyermekkora beszédes emlékeivel van tele. Az utolsó cserje is régi ismerőse — ide köti öröme, baja és bánata. A kis falu hófehér házikói áttörik a délibáb lengő tengerét, integetnek, csalogatnak. A ragyogó égboltnak nem tud most örülni s a fűzfák lombjain csipogó madársereg most nem vigasztalja. A Dadas susogása bánatát növeli s mindaz, a mit lát s szeme előtt lebeg, úgy elszomorítja. Elveszett az ő kis világa s ezzel együtt úgy érzi, mindenét elfogja veszteni. Ha most belép a dölyfös Becseiékhez, avval állnak elő bizonyára, avval fogadják, mond meg, ki vagy te most, mint szerzed meg a betevő falatodat ? Első a jólét, csak aztán gondolj a szerelemre — csak azután áhítozzál a szép Becsei Eszti kezére. ... Ajkára jött a neve s arca földerül, mint a siró felhőitől megszabadult égbolt. De aztán az ő boldogsága megrontójára gondolt, fölhevült képzelete a Kapor Pista kaján alakját hozta elébe — s öklei görcsösen összehúzodtak. ../ Ők azok a hírvivő szókimondók, más portája előtt söprögetők, mit ki nem találnak, mit rebesgetnek a faluban mindenfelé! Azt rebesgetik , sőt esküdöznek is reá, hogy előre kicsinált dolog volt Ábelnek a számadóságból való kicsöppenése. Tudták jól, hogy az a nyílt gondolkozású legény inkább elbujdosik, de Pistával nem ül egy tál mellé. A Veronka pedig sírva ilvarimánkodott az apjának, hogy fogadja magához, vegye oltalmába a Pistát — mondjuk ki nő — a szive választottját. Avval fenyegette a lányát imádó öreget, hogy megszökik hazulról, fölkutatja a Pistát, ha mindjárt el is kopik a lába a nagy keresésben, — szégyent hoz a házra, a család nevére, apja ősz fejére, ha ezt a kívánságát tőle megtagadják. A Magda szolgáló rá a bizonyság, hogy mindez így történt. Mikor aztán Pista a Yeronka szenetére a faluba jött, Bér uram már meg volt nyerve a lánya szándékának. Veronka csöppet sem neheztelt az e fajta beszédért. Sőt inkább kérkedve emlegette, hogy a Pista megérdemelt sorsra jutott. Ragyogott az arca, ha felőle beszélt — és nem titok senki előtt, hogy szerelem lakozik a szívében. Mi meg nem a mendemonda után, de az igazságnak megfelelően állíthatjuk, hogy Becsei uram az Ábel esete után szóvitába bátorkodott elegyedni nagytermészetű feleségével. Eddig csak hopp kénytelen nem örömest tűrte, elnézte az asszonynép dolgát, most azonban a gazda jogánál fogva is ő kerekedik felül. Koldus poronty nem lépi át többé a küszöbét — ezt már hatökrös gőgje sem engedheti meg. Eszti ilyen semmi legénynyel nem lép az oltár elébe. Eszti hallgatott, tűrte és szenvedett. Apja kíméletlen szavai mintha a szivét sajtolták volna öszsze. Az előtt, kihez legközelebb áll nincs becse szavának, ha a szerelmesét említi. Anyjába helyezte minden bizodalmát s ez már abban a jó szívben sem talált fogékony talajra (Folyt, köv.) Sigelin Berta. (Francia elbeszélés.) Írta Edouard Cadol. (Folytatás.) Egy nap, midőn Bertához ment Angela, szeme és halántéka közt barna foltot lehetett látni. — Elestem. — válaszolt a fiatalok kérdezősködésére. Alig volt azonban körükben egy óráig, midőn egyszerre így szólt: — Édes Róbert, önnek távoznia kell. Nem maradhatok tovább s még pár szót kell Bertával váltanom. Róbert eltávozott, Angela becsukta az ajtókat, aztán visszatérve a fiatal leányhoz, halkan ezt susogta : — Kölcsönözz nekem öt louist. Teheted ezt ? — Kétségkívül, de . . . — Ma ne kérdezz tőlem semmit, csakhamar meg fogod tudni úgyis. Mikor a kért összeget megkapta, hévvel megölelte barátnőjét s a mélabú kifejezésével mondta: — Isten veled ! — Isten veled ? — ismétlé Berta megütközve. — ügy van, isten veled. Mi nem látjuk egymást többé soha. Midőn Berta fölvilágosítást kért, a fiatal asszony ajkára tette az ujját. — Csitt! — szólt. — Holnap írni fogok. De bármi történjék is, égesd el a levelemet, mihelyt átolvastad.