Fővárosi Lapok 1884. október (230-256. szám)

1884-10-18 / 245. szám

Szombat, 1884. október 18. 245. szám. Huszonegyedik évfolyam, Szerkesztői iroda, Budapest, barátok tere 4. sz. Term.t FélévreElőfizetési dij: 8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Egykor és most. (Elbeszélés.) Írta Fanghné Gyújtó Izabella. (Folytatás.) — Egyébiránt, Eszter — fordult hozzá a rendjeles hölgy —a te siránkozásodat épp oly helytelennek tartom, mint Julie fecsegését. Szegény Olivér halála régóta előrelátott dolog volt, amelyre ő maga is teljesen el volt készülve. — Igaz, Krisztine, — felelt a megszólított. — De nekem azért mégis fáj , tán nem is annyira halálának tudata, mint a visszaemlékezés életére. Mi más lehetett volna az bbe minden tulajdonnal birt, a mi a boldogsághoz segíthette volna, és mégis!... Hogy ily szomorúan kelle leélnie életét s ily nyomtalanul letűnnie! — Legalább mocsoktalanul viszi sírjába ősei nevét — viszonzá Krisztine, — miközben még jobban kiegyenesedett és arca még hidegebb, gőgösebb kifejezést vett fel. — S ez felér előtted egy örömtelen lét sivárságával ? — A család, a címer becsülete mindennél szentebb előttem. — És szerinted természetesen csorbát ejtett volna e címer becsületén az öröm, a családi boldogság derűje, ha az nem hozzá hasonló címer fényéből árad feléje ? Mond, Krisztine sohase tettél magadnak szemrehányást, a miért te is egyike valál Olivér boldogsága megrontóinak ? — Soha! — kiáltott fel komoly meggyőződés hangján Krisztine grófnő. — Magam is készebb voltam magánosan megfutni életutamat, mint hogy csak legkisebb homályt borítsak családom nevére — tévé utána szúró oldalpillantással mellette ülő nővérére. — Ez nekem volt szánva — viszontó szomorú mosolylyal Eszter — a miért a boldogságot választom egy hőn szeretett, bár nem főrangú férj oldalán, mint az örömtelen magányt egy zárda falai között, vagy a kegyelem kenyeret valamely gazdag rokon asztalánál. Oh csak ne kellett volna oly hamar elveszítenem szeretett férjemet, hidd el, soha nem lett volna okom bánkódni e lépésem fölött! — Aztán, hisz férjed nemes ember volt, szép hivatalt viselt — mondá Julie — s a Dalányi név éppen nem rossz hangzású. — S legalább a hivatal után élvezett nyugdij felment attól, hogy fényes nevű rokonaimnak terhére legyek. — A kiktől azonban kár volt annyira elvonulnod — viszontá hízelgő hangon, nővére kezét megfogva Julie grófnő — mert tégedet mindenki csak becsülhet és becsül is, én pedig mindig őszintén szerettelek, hiszen tudod te azt, kedvesem. — Lehet — felelt kissé gúnyos mosolyra vonva ajkait Dalányiné — bár voltak idők, mikor az egyszerű rokonság tán feszélyezte volna a magas körökben élő Wartenstein von Wettern grófnőt. — Legföljebb annyiban — viszontá elpirulva s kissé zavartan emez — a mennyiben egészen más körben élve, idegen lett volna előtted az én társaságom. Külömben — folytatá, hamar leküzdve zavarát — jól tetted, hogy szerény körülmények közt szerényebb kört választottál. Oe csak én tudom, mit tesz fényes névvel előkelő társaságban élve, anyagi bajokkal küzdeni, nélkülözni a szükségest, csakhogy a feleslegesre teljék, ragyogni, mikor élni is alig lehet, csakhogy nevünknek, rangunknak eleget tegyünk. — Pedig mi mindketten lemondtunk anyai részünkről, csak lehetővé tegyük fényes házasságodat — veje ellen Krisztine. — Igaz, ti oly jók voltatok, különösen te, Eszter, akinek akkor már családod is volt. De hát az az örvény, amit nagyvilágnak neveznek, elnyelte azt is, elnyelt mindent s jelenleg ... ah ne is beszéljünk a szomorú jelenről! — mondá szenvedélyes mozdulattal, hátravetve magát ülésében, a szép asszony.— Te, Eszter, ha szerényen is, de legalább biztosítva vagy — folytató kis szünet után. — Csak ne kellene fiam további kiképeztetése miatt aggódnom — felelt, egy sóhajjal, — de műszaki tanulmányai a külföldön oly sokba kerülnek. — Mondtam, add őt a papi pályára — szólt Krisztine — ott az én összeköttetéseimnél fogva... — Tibor pap !ok kár lenne érte — kiáltott fel élénken Julie grófnő — olyan szép fiú és annyi chevaleresque modorral; örökre kár lett volna. Inkább katonának kellett volna lennie, ott szép carrieret csinálhatott volna, persze, kivált ha Olivér a nevét és rangját reá ruházta volna. — A gróf Sólyomkeöy név nem kabát, melyet tetszése szerint ölthet fel akárki, — veje ellen Krisztine. — Sokkal helyesebb, hogy Olivér nem tette. Szűk anyagi körülmények között fényes címek csak hátrányul szolgálnak, így majd átküzdjük még valahogy a hátralevő két évet s akkor . . . — S te azt gondolod, Olivér nem hagyott vagyont hátra? — Balga beszéd! — felelt Eszter helyett Krisztine, mig emez hallgatva rázta fejét — honnan hagyott volna ? — Én pedig komolyan hiszem, hogy hagyott, miért irt volna különben végrendeletet? — Ez is egy olyan hóbort, a minő annyi volt neki — viszontá szárazon Krisztine. — Vagy tán holmi kis emlékeket hagyott nekünk s öreg cselédeiről, kedvenc állatairól rendelkezik — tette utána Darányiné. — Lehet, ha nem én többet hiszek. Hisz Oliver, mióta úgy elvonult a világtól, majd semmit sem költött. — De akkor már semmije sem volt, mint az az évjáradék, melyet jószágai eladása után húzott s a mit bolond passziói mellett bizonyosan az utolsó fillérig felemésztett. — Kivált miután fiamat, mióta csak atyja meghalt, folyton segélyezte. — És mégis ! jókora összeg úrbéri kárpótlásról beszélnek, melyet . . . — Melylyel régi adósságokat fizetett. — Már mondjatok a mit tetszik, én hiszem, hogy van vagyon s ha van, nem kell sokat gondolkodnunk rajta, kik fogják örökölni. Szegény, mindig úgy szerette ezt a két gyermeket, Alicet, meg a te Tiborodat. Sőt ki tudja váljon . . . Eszter, nem jutott neked soha eszedbe, hogy e kettő . . . Én valóban alig ismerek összeillőbb párt. — De mama, az istenért! — szólalt meg most már a kis leány is. — Nos hát mi van ebben ? nem elég szép, ügyes fiú Tibor? Én részemről, ha Alice talál lenni az örökösnő, készséggel felajánlom őt Tibornak. ígérd meg, te is, Eszter, hogy ellenesetben fiadnál . . . — Édes Julie — felelt Dalányiné — én soha se fogom fiam választását befolyásolni. De kit mit is beszélünk erről? én nem hiszek az örökségben s fiam mint pályakezdő mérnök nem a te leányodhoz való. E közben a két menet csaknem egy pillanatban ért két különböző irányból a temetőhöz vezető utcához s a két halottas kocsi lovai, amint a sarkon egyszerre befordultak, csaknem összeakadtak. Hanem a kocsisok segítettek a dolgon. Az egyszerűbb fogat kiállott a díszesebbik elől, amely büszkén haladott el mellette. — A név kénytelen a pénz elől meghátrálni — hangzott a címeres koporsót kisérő csoportból, amely pár percre megállapodott, míg a másik menet elvonult. — Hiába! ez a nai világ sorsa. A gyászoló ifjú is fölvete fejét, tekintete pillanatra érdekkel tapadt az éppen előtte tovakanyarodó kocsira, melyből két női fej, egy szomorú arcú, érdekes ősz matrónáé és egy kiváncsi tekintetű, szőke fürtös leányfej nézett a helytálló menet felé. Az ifjú tekintete találkozott a leányéval, mire ennek ajkairól éles sikoltás szállott fel s a kedves fő hirtelen a kocsi mélyébe tűnt. A korosabbik nő, aki előbb feltűnő érdeklődéssel nézett a címeres koporsó és ifjú kísérője felé, most egyszerre megdöbbenve tekintett átellenében ülő leányára, mialatt a kocsi tovább haladt s ő zokogva rejte arcát kezeibe. A menet nemsokára megérkezett rendeltetése helyére. Közel az aljban állt a pompás, renaissance stylben épült új sírbolt, karcsú korinthi oszlopsoron pihenő antik homlokzatával, bejáratánál a munka és kitartás márványból vésett allegóriás alakjaival; az összbenyomás a napfényben ragyogó aranyos rácskerítéssel, amely dús növényzetű kertet ölelt, majdnem vidám színezettel birt s kellemesen, hivogatóan hatott a szemlélőre. Mig gyermekei, unokái, megilletődve adták át az örök nyugalomnak a munka emberét, addig a másik menet lassan haladt a hegyen fölfelé, hol a gróf Sólyomhegyek családi sírboltja állt. Régi, massiv, kopott építmény volt ez, tetőzetét, falait belepte az idők soha; az előcsarnok oszlopai közül az egyik kidült, a másikat ellepte a vad folyondár s a bejáratot őrző lovagszobrok a pusztulás szomorú jeleit tüntették fel. (Folyt. köv.) Sigelin Berta. (Francia elbeszélés.) Irta Edouard Cadol. (Folytatás.) — S a kegyed házassága ? — Tudja ön, hogy történt az ? — úgy tetszik, a rajongó szerelem műve volt az. — Ne túlozzunk soha! — Végre is,boldog-e kegyed? — Tökéletesen, — viszonzá a fiatal asszony minden habozás nélkül, tartozni vélvén ezzel a saját méltóságának. — Dehogyne is! Hiszen kegyednek az volt a sorsa, hogy mindenki szeresse. — Az én sorsom ? — Kos, — kérdő enyelegve Fülöp, — hát nem tudja, hányán sóhajtoztak kegyed után abban az időben ? —Minő gondolat! —kiáltott föl a fiatalasszony őszinte ámulattal. — Montmorillonban ?.. Egyébiránt, — tévé utána tréfásan — miért ne ? hiszen ott egész alkormányzói hivatal van!.. De legyen ön meggyőződve, hogy ott senkit sem láttam meg. — Talán kegyed is közellátó kissé ? — kérdé az ifjú tréfásan. — Önnek jó szeme van s annál tisztábban láthatott, — viszonzá Berta. — Kol van-e panasza ellenem ? — Kincs, mert boldognak látom kegyedet. — Ismétlem, az vagyok. — Fogadja tehát szerencsekivánatomat s engedje meg, hogy ugyanezt kifejezhessem egy másvalakinek a nevében is, a ki, bár távol van kegyedtől, folyvást nagyon szereti. — Kicsoda? — Praillesné asszony. — Angela ? — kiáltott föl a fiatal nő érdeklődve. — Találkozott ön vele? Mi lett belőle? Mit csinál ő most ?