Fővárosi Lapok 1884. november (257-282. szám)
1884-11-08 / 263. szám
asszony. — Hiszen önök észre térítettek engem s levetettem magamról minden falusias mázt és most úgy hiszem a dekórumnak teljesen eleget tettem. Oly jó iskolába kerültem, hogy maholnap én is tökéletes nagyvilági asszony leszek! Teréz hallgatott. — Azonban — folytatta Berta, — némi támogatásra van szükségem. Ez a szerep olyat rám nézve. Válaszoljon kegyed legalább! Hiszen ez annál könynyebb lesz kegyednek,mert rögtön otthonossá vált ebben az arisztokrata körben. Aztán kegyed aratja a diadalt, elhódította a férjemet tőlem s mégis én vagyok, a ki közeledem. Nos, beszéljünk valamit róla, ami Róbertünkről. Mit szól hozzá, Teréz ?.. Hogy tetszik ő önnek ? Nem önt illeti-e Gounodnak a balladája: »Midőn édesdeden nyugszol az árnyékban ?« —Rám nézve, higgye meg, sötét éj volt az, a fák alatt, a csillagos éjszakán ! Látva Berta, hogy Teréz még mindig hallgat, egy türelmetlen mozdulattal folytatá: — De beszéljen hát ... Figyelnek ránk. Berta e mozdulata közben legyezője leesett s Teréz lehajlott, hogy azt fölemelje s féltérden susogta : — Bocsánatot kérek kegyedtől. Berta meglepetve, sietett őt fölemelni; attól félt, hogy a környezet, észreveszi a jelenetet. Azonban, már nem ügyeltek többé rájuk. Látva, hogy a két fiatal asszony egymással beszédbe eredtek, nem érdeklődtek többé irántuk. Visszatértek egymásután a nagy terembe, hol a » Waldteufelndet kezdték a zenészek. S Teréz, midőn fölkelt, állva maradt Berta előtt és így szólt: — Nem dacolni jöttem önnel. Azért hallgattam, mert féltem a botránytól. — A nyilvános botránytól ? — Attól? — S mégis kitette magát annak. — Mert elismertem, hogy önnek joga van hozzá. — Hát a nagybátyjának a jelöltsége ? — Mit törődöm én azzal! — viszonza Teréz. — Hogy engem ily helyzetben lát maga előtt, az az ő hibája, mindnyájok hibája. Az az élet, melyre engem vezettek, ama példák, melyeket elém tártak, s ama légkör, a melyben lélekzettem, elkerülhetetlenül oda juttattak, ahol most vagyok... Más környezetben, ki tudja ? istenem !.. talán inkább érdeklődtem volna férjem iránt, a kivel szövetséget kötnöm szükségesnek találták.. De mikor ők maguk is gúny és nevetség tárgyává tették őt előttem ! Ők az okai, ha szégyeltem őt s föllázadtam a sors ellen. Ismétlem ez az ő hibájok! S ha én akaratom ellen mentem férjhez, én csupán eszköz voltam, kit önzésüknek, érdekeiknek áldoztak föl. Nem, én nem törődöm velök s nem tartozom nekik semmivel! — De én, — szólt Berta nyugodtan, — mit vétettem önnek ? — Önt, — viszonzá Teréz hevesen, — elárultam, igaz s erőre nem is találok mentséget. Épp ezért jöttem el, hogy megboszulhassa önmagát rajtam és rajtok egy botrányos jelenet által s noha el voltam készülve nyilvános megszégyenittetésemre, eljöttem, irgalmára bizva magamat. Berta egykedvűleg hallgatta a Teréz beszédét s aztán huzamos némaság után fölkelve, halkan igy szólt: — Az a kivétek nélkül való, vesse önre az első követ. . . Béke velünk. A » Waldteufe» zenéje eközben vigan harsogott. Penardier, ki meg volt elégedve a két fiatal nővel, félre vonult s a szalon bejáratából szemlélte e szánandó jelenet boldogtalan szereplőit. Midőn látta hogy egymástól megválnak, húga felé fordult, ki feléje közeledett, sápadtan, mig szempilláin köny csillogott. — Teréz, — szólt a tőzsér, karon fogva húgát, — mit beszélt önnek ? — Ne nyugtalankodjék ön, — viszonzá Teréz megvetéssel. — Úgy sem értené ön azt. Különben is megtettem, amit tőlem kívántak. Jövőre, ne várjanak tőlem semmit. Nem ismerem önöket többé. A nagybátya válaszolni akart. — Ne beszéljen, l csengett a fiatalasszony. — Meghaladok itt. Vezessen ön kocsimig, csupán erre kérem. De, menjünk gyorsan . . . Nem bírok tovább állni! Penardier magával vonta őt, nehogy zavarát észre vegyék. E pillanatban Fülöp a kis szalonba lépett. — Leróttam a kötelezettségemet, — mondá Berta. — Készen van ön ? — Készen.— Menjünk. Ön nyittat nekem egy szobát a vendéglőben,hogy öltözetet válthassak. Van erre időm ? — Kétségkívül. Még csak tizenegy óra múlt. — Nos, karját, Fülöp. Távozzunk nyíltan; ha látnak minket, annál jobb, jöjjön. Aline mindent elrendezett Bertának az utasítása szerint. Az avenue Gábrielben bérkocsi várakozott, melyhez feltűnés nélkül eljuthatni reméltek. Berta lehaladván a lépcsőkön Fülöpnek a karján , megnyitott egy nyári termet, mely a parkra nyílt. Senki sem volt ott s tovább ment, midőn Aline hívását hallotta, ki a nyári teremmel szomszédos könyvtárból lépett ki. A megbeszélés szerint Alinenek a bérkocsinál kellett volna várakoznia. — Te vagy itt, Aline? — kérdé Berta. — Mi történt ? Aline arca félelmet árult el. — Hát. . . hát . . . Egyszerre Adorján jelent meg mögötte. — Semmi különös, — szólt hirtelen. — Ez az Aline oly nagy dolgokat csinál a legcsekélyebből is! Amint Berta megpillantotta öcscsét, a kit az intézetben vélt lenni, nagy szivszorongás lepte meg. Adorján kissé halvány volt s csak nehezen palástolhatta fölindulását. Berta észrevette, hogy ingének a gallérja és kezelőjének egyike meg van szokgatva. Egyenruháján is, a mell táján, hasadást pillantott meg s több aranyozott gomb is hiányzott arról. Haja is föl volt bontva, sapkáját pedig kezében tartotta. Ez is részben el volt szakítva. — Hol jársz itt ily órában — kérdezte Berta. — Mi történt? — Semmi sem ! — viszonzá Adorján. — semmi különös. Ne ijedj meg!. . — Semmi ? . . És mégis, mily állapotban van az öltözeted! Arcod oly izgatott, inged s ruhád összetépve ... És ott, a fülednél . . . vér . . . Meg vagy sebezve, Adorján ? Bizonyosan valamely szerencsétlenség ért. — Nem, nem! — viszonzá a fiatal ember, magával vonva nénjét a könyvtárba.— Mindenekelőtt nyugtasd meg magad. — Beszélj tehát, kérl°k, láthatod, mily nyugtalan vagyok. — Nos, ma este, tanulás közben összezörrenés volt az én osztályomban. Egyik suhanc, pajkosságból durranó borsót tett egy másiknak a szék lába alá s ő ezért minket otromba kamaszoknak nevezett. — Erre többen fölkeltek s öt szavainak visszavonására erőltették. Ő azonban vonakodott s ekkor egész könyv-, tintatartó-, vonalzó-zápor zúdult felé. Erre aztán megkezdődött a harc, neki is lévén pártolói. Szerencsétlenségre, a zaj elhatott a felügyelőnek a fülébe is ; az osztályt ideiglenesen feloszlatta, szabadságolta, a négy főbűnöst pedig kirekesztette az intézetből. Berta elkomorodott. (Folyt, köv.) Petrozsény. Hagyjuk el a főváros zajos utcáit, melyeken végig süvölt az őszi szél, s képzeljünk e borongós, hűvös napok helyett vidám verőfényt, felettünk kék eget, s e merev házfalak helyébe árnyas erdőket, s képzeljük, hogy benn vagyunk az aranyos Erdély délnyugati csúcsában, azon a vidéken, hol a Hunyadiak ősi fészke hajdan büszkén nézett a tájra. Ott fekszik mély völgykatlanban Petrozsény. Köröskörül khinai falként emelkednek a magas hegyek, melyek elzárják a világtól. Jobbról a Betyezát, balról a Parent mint óriási bástyák védik, mintha tudnák, hogy mily nagy kincsek vannak e hely roppant terjedelmű széntelepeiben. De mind hiába, ki lettek játszva, mert egy keskeny völgyecskén titkon betolakodott a vasút s most zavartalanul hordja szét a világba az oly soká rejtegetett fekete köveket. Hová ezelőtt csak az ökrös szekér bizonytalan s lassú tengelyén lehetett eljutni, oda most a vasúti coupé kényelmes párnáin elnyujtózva érkezhetünk meg. Piskitől szárnyvonal vezet Petrozsényba. Az egész út nem is oly hosszú, de a nagy emelkedések miatt mégis öt óráig tart. Üde szép reggel volt, a midőn mi Piskitől útnak eredtünk. A pálya csakhamar délnek fordul s követi a Strigy folyó menetét fölfelé a széles völgyben, melyet azonban mindinkább szorítanak a két oldalt fekvő hegyek. Az egész természet reggeli pompájában ragyogott. A szép tengerzöld rétek csillognak a harmattól s a lomha köd éppen emelkedő félben van. Arrább a Strigy mentén a fűzfák ezüstös koronái látszanak s felettük a sötét hegyek, melyek éles körvonalakban rajzolódnak a mosolygó kék egen. A coupé ablaka nyitva s a betoluló friss levegő teljesen elűzi szemünkből a korai fölkelés fél álmát Több apróbb állomást hagyunk el s Kalán előtt egy ódon torony mellé épített kis oláh templom látszik. A tornyot némelyek még a rómaiaktól származtatják, de valószinűnD, hogy a Hunyadiak korából való. A mozdony erősen dolgozik. Folyton emelkedünk s mind feljebb és feljebb hatolunk a völgybe, mely egyre szűkebbé és vadregényesebbé lesz.Végre Váralja- Hátszeghez érünk, hol a völgy ketté szakad. Jobbról fekszik a hátszegi völgy, hol a Retyezátról alárohanó patakok egyesülnek a Nagy-vízben, mely e helyen a Strigybe szakad. A baloldaliból a Strigy jön lefelé. Gyönyörű innen a hátszegi völgybe letekinteni. A közelben látszik Hátszeg s a boldogfalvi kastély, melyben a trónörökös is töltött pár napot erre jártában. Szebb helyet nem is választhattak volna számára. Távolabb Kolovár sziklafala fehérült s azontúl Váralja község fekszik, mely körülbelől közepén áll ama területnek, melyen a hajdani Sarmisegethusa dák s a későbbi Ulpia Trajana római város díszlett. Sok rom maradt fen e helyen, s a »Hunyadmegyei régészeti társulat« nagy költséggel cirkusz is ásatott ki. Oldalt egy dombon őrtorony látható, mely bizonyosan a hires Traján-út biztosítására szolgált. Mily különös játéka a sorsnak! Ott, ahol hajdan paloták s virágzó kereskedelem fényes csarnokai állottak, most a haladás századában, nyomorult viskók s ronda házak mernek létjogosultságra számot tartani. Ez lenne tehát az a nép, mely magát a rómaiak utódjának nevezi, s ily módon tengeti életét, ott hol állítólagos ősei laktak? De indulunk. Vonatunk a Strigy mentén folytatja útját s igen erősen emelkedik, úgy hogy csakhamar a legmerészebb hegyi pálya jellegét veszi föl. A legérdekesebb rész Krivádiából Bonyháig tart. Itt a vasút számtalan nehézségekbe ütközött. Az egész pályát föl kellett vinni a nagy vízválasztó hegységre és számtalan kanyarulatot ír le a vonal, s közbe kilenc nuguton megy át, míg végre felér az említett állomásra. Mindezek azonban elenyésznek ama nehézségek mellett, melyeket a lágy, agyagos talaj teremtett folytonos csuszamlásaival, melyek óriási költségbe kerültek minden nagyobb esőzés után. Krivádián megesett az a furcsaság is, hogy az egész pályánat — ahogy volt — lecsúszott a völgybe. Bonyhától gyorsan esik a pálya Petrozsény felé. Mi már Krivádián kiszálltunk, hol két kedélyes úr várakozott reánk, kikkel a római őrtoronyt néztük meg. Különös egy építmény, mert kapu vagy ajtó nyoma sehol sincs a falban, csak négy nagy ablaknyilás. Körülötte meredek sziklák és sziklavágások láthatók, melyek igen regényessé teszik a helyet. Délre Marisékor faluba értünk, hol a vállalkozónál pompásan étkeztünk s ott hol a vasút annyit kanyarodik,ott gyalog mentünk fel, több alaguton fáklyafény mellett sétálván keresztül. Bonyha állomáson mindnyájan helyet foglaltunk egy tolókán s minthogy a pálya folyton esik, roppant sebességgel rohantunk lefelé. Majd magasan egy töltésen mentünk át, majd egy bevágáson, vagy hirtelen egy alagúton robogtunk át, vagy egy völgyecskét áthidaló viadukton. Néha valóban hajmeresztővé vált az utazás, oly közel a földhöz s oly gyorsan. Szemünk előtt minden összefolyni látszott a pályán. Folyton kanyarodtunk majd jobbra, majd balra. Egyszerre midőn egy alagútból kibontakoztunk, óriás sziklahegygyel találtuk szemben magunkat, melynek aljában széles patak vadul rohan alá. E helyen erős dörzsfékezéssel sikerült megállanunk. Balra nagy barlangnyílás tűnt föl feketeségével. Csak a víz moraja hallatszott ki belőle. Ez a hires Csetatye-Bélé barlang, melyet Jósika Miklós az »Abafiban« tett ismertté gyönyörű leírásával. Az egészen végig folyik a nagy patak s igy csak a sziklák oldalában lehet járni. Hosszan elnyúlik az egész hegy alatt, s tágas termeiben a sötétséget csak alig töri meg a fáklya lobogó világa. Majd szűk üregeken bújtunk át, majd vigyázva haladtunk a sziklafal oldalában, vagy mászkáltunk le s fel a magunkkal vitt létrákon. Egy helyen végre megállapodtunk. Szárazon tovább nem lehetett jutni, vissza kellett térnünk. Nemsokára mint a hold halvány fényét tiszta éjszakákon, láttuk bevilágítani a nap sugarait. 1696 Folytatás a mellékleten.