Fővárosi Lapok, 1885. április (22. évfolyam, 75-100. szám)
1885-04-22 / 93. szám
Szerda, 1885. ápril 22. 93. szám. Huszonkettedik évfolyam. Tibor Árost T.A Poir ( NerrecéTT TM Athenaeum-épület) MediUnik alír adóhivatalba SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY • küldendők. Egy képre, mely egy szép nő síremlékére volt vésve. (Leopardi.) Ilyen valál; ott lenn most Por s hamu vagy. Hamvad felett sötéten Es mozdulatlan áll e néma emlék, Az eltűnt szépség büszke hirdetője S a repülő időbe Bámul; hü őre bús emlékezet csak Es fájdalom. A ragyogó tekintet, Mely, mint e kép, akire rá sugárzott, Meg is igézte ; és a lángoló ajk, Honnan, mint telt edényből, Üdv gyöngyözött; a hattyú nyak, mely egykor Vágyat lehelt; s az édes kis kezecske, Amely, ha máshoz éré, Tűz villanyával, mint a jég, fagyasztott; S a hókebel, szivekben Emésztő lángot, mely gyakran fakasztott... Mind voltak egykor! És most Por, hamu mind. A torzult Arcot egy kő fedé el mindörökre, így semmisít a végzet Meg minden arcot, mely nekünk a mennynek képét mutatta. Gyarló földi létünk Örök titok ! Ma még határtalan nagy Eszmék s érzelmek kútfeje gyanánt áll. Pompáz a szép , úgy látszik : Örök a fénysugár, mit A természet rá omlaszt színpadunkra, Hogy üdvünk túlvilági, Reményünk biztos, mint aranyvilágunk, Szerencse jár nyomunkba’, Kívánhatunk akármit . . . S holnap, véletlenül tán, Elundorít, mint válik förtelemmé, Mely pompában sugárzott, Az angyalarc, a mennyé ! És véle semmisül meg A lélek is, amellyel Csodálatos összhangban éltek együtt. Ábrándot sző, magaslal S vágyat, mely mérhetetlen Az ittasult lélekben A káprázó fény szédítő hatása; Ezért rejtélyes üdvtengerre téved A gyarló földi lélek ; Mint a gyönyörrel úszó, Hasítja át az óceáni mélyet; De egy vészhang-zúgás a Fülébe jut s e percbe’ Végkép szétomlik minden álmodása. Oh emberiét, hogyan van — Ha hitvány és törékeny S por s hamu vagy — ily fönség hát tebenned ? S ha oly dicső vagy részben: Hogyan, hogy eszmék, érzések tenálad Oly könnyen szertemállnak S nyom nélkül úgy a semmiségbe mennek? (Olaszból.) Jányi János. A tanyai gróf. (Elbeszélés.) Írta Palotás Fausztin. (Folytatás.) Veronkának lecsukódtak a szempillái. Gyönge remegés fogta el a szivét attól az ismert hangtól, avagy titkos érzésétől. Olyan bátortalan lett a legénynyel szemben. Rég nem beszélt vele így, rég nem voltak ilyen közel egymáshoz. Áthidalhatlan örvényt nyitottak köztük az események, kitépték erős szárnyait édes vágyuknak, sírt ástak a haldokló reménynek. Hát mi maradt fönn a számukra ? . . Talán a türelem, amely sokszor csak akkor termi meg a rózsáját, midőn kihűlt a szív, a mely reá oly sóvárogva, epedve várakozott ? Talán az engedetlen dac, a mely születése percében már bűnt, vétket von maga után ? Avagy elegendő-e a tiszta szerelem, a mely erős nyűg alatt vergődik s megfosztva boldogságot nyújtó szárnyalásától önmagát tépi, emészti ... Az az igazi szerelem! A sivár élet egyedüli tiszta sugara, a melyen nem fog a szenny, a melynek nincs salakja. Befészkeli magát a szívbe s varázs erejével kincsbányává változtatja át. Istenem! mert hogy kevés ilyen szív van ebben az önző világban... Veronka törte meg a hosszú csendet. — Hát eljöttél, fölkerestél, nem felejtkeztél meg rólam? — Elmennék utánad a világ végéig, mint kazalba rejtett tűt olyan szorgosan keresnélek s ha rám borulna a szemfedő — akkor sem felejtenélek . . . Csilingelés, ostorpattogás, néhány lármás hang hallatszott a tanya udvarából. — Gyerünk innét, — szólt félénken a leány. — Együtt láthatnának bennünket! Hiszen egymással beszélnünk sem volna szabad! Az épülettől jobbra pár holdnyi akác ültetvény hajlott a nagy útra. A leány szökdécselve haladt odáig s Laci a világért sem maradt volna el a nyomából. — Annyi a mondanivalóm! — szólt újra Laci. Veronka mély sóhajjal felelt. — Nem szabad szeretni, megtiltják tőlünk azt, ami még a féregnek is meg van engedve! Szembe merek én szállni még az apáddal is ! A szép leány fejét egy fához támasztva hallgatott. — Föllépek nyíltan, mint becsületes legényhez illik. Kimondom nagy természetű apád előtt, hogy szeretsz ! Hát adjon feleségül. Most megint hosszú szünet támadt. Laci, mintha valami üdvös dolgot cselekednék, nagy buzgalommal tépdesett egy lehajló akáclombot, de azt is észrevette, hogy szerelmesének zápormódra hullanak a künyei. Mellé ugrott s átkapva karcsú derekát hévvel magához szorította. — Csak sírni ne látnálak! Mintha a szemeimet égetnék. Szeretjük egymást, a jó isten is segítségünkre lesz. — Elválunk Laci, — zokogta a leány. — Talán örökre. Édesapám kimondta, hogy itt hagyjuk a tanyát, bemegyünk a városba, ott telepedünk meg. Majd úri lányt csinálnak belőlem, a fejem búbjára csavarják ezt a lelógó két vastag hajfonatot és hogy csordultig legyen a pohár, férjhez adnak valami módos városi legényhez . . . Paragi Lacinak önkénytelenül is összehúzódtak az öklei. — Elmegyünk innét, mihelyt az Andor föllábbad. Itt hagyjuk a tanyát, a kedves tájat, a barátságos vidéket, a melynek minden fűszálához, bokrához oda van a szivem, a lelkem neve . .. Elmegyünk hát, édesapám parancsolja ezt. Szófogadó engedelmes voltam egész életemben, biblia előttem a szülői akarat. Elmék ... de tudom, hogy a szívem ezerfelé szakad! - Ha elvisznek téged, elmék utánad, ott is melletted leszek, ahol meg sem gondolod . . . Laci kifogyott a vigasztaló szavakból, pedig azokra olyan nagy szüksége van most a kesergő leánynak. Előszedte hát édes, forró csókjait s oda lehelte a remegő ajakra, a kisirt szemekre, a göndörfürtöktől árnyalt szép sima homlokra . .. Néhány boldog pillanat még s Veronka kitépte magát az ölelő karokból. Arca lázas pírban égett, de azért boldognak érezte magát. Mit szóljon, mit feleljen. Nemcsak hangot ad az érzés — de sokszor némít is. Hirtelen megragadta a Laci kezét, gyöngéden megszorította. Mintha csak azt mondta volna: tűrj, remélj, szeress! Azután elfutott. Az egyenes utat választotta a tanyához, tán hogy akadálytalanul kísérhesse a legény erdő pillantása . . . Paragi Laci fontolóra vette helyzetét. Csak igy számolhat a körülményekkel s szabhat irányt ezután való cselekedeteinek. Erős akarat, tiszta szándék, nemes erő heve dagasztotta a keblét. — Föllép hát nyíltan ! Meggyőződött a leány vonzalmáról . . . Csóthi uram minden rettenetessége mellett sem emberevő sárkány. Gyűlöli a tanyaiakat, velük együtt, de különösen az apja miatt őtet is . . . de a rajongásig szereti a leányát, a kinek a kérelmére sok mindent elfelejt, megbocsájt. Ilyforma jámbor okoskodás s gondolatainak ilyetén való szövése közben ért ki a gyalogútra. Nagy meglepetésére a Cseri Klárival találkozott. Egészen megfeledkezett róla! (No ezt nem is lehet csudáin.) Klári egészen föl volt vndulva. Föltűnő bőbeszédűséggel előzte meg a kérdezősködést. — Nem vádol, nem gyűlöl, sőt jól esett neki a látogatásom. Maga Csóthiné vezetett be hozzá. Áldott asszony, csupa szív, csupa jóság! Nehéz teherrel jöttem ide — itt elvették tőlem, tudták tán, hogy nem bírom tovább. És a Paragi Laci kénytelen volt bevallani önmaga előtt, hogy az utóbbi szavak az ő ayakáról sem hangoztak volna visszásan, vagy értelmetlenül. Az ő lelkének is óriási volt a terhe, bánata! Nagy része elröppent, ami még megmaradt: a szebb jövő reményében viseli . . . VI. Csóthi Mátyás negyednapra került elő a városból. Látszólag szörnyen haragos volt, mikor megtudta, hogy a bérlő-közönség precesszióvá alakulva merészelte keresni, és hogy még a Paragi Döme is oda arcátlankodott. Pedig ez a hír jól esett a dölyfének, csak úgy éledt tőle . . . — Szerencséjük, hogy itthon nem voltam. Most már könyörögnek, mikor előbb lenéztek, kigúnyoltak. Hja! ilyen a paraszt, pöffeszkedő, ha jó módban él; alázatos, ha hurok szorul a nyaka köré. Csóthiné huszonhárom évet töltött eddig az urával s a »boldog házasság« folyamán összetörődtek, békés egyetértés uralkodott köztük. Pörpatvar, lélekveszedelem nélkül teltek el a napok, mert Csóthiné alkalmazkodni tudott helyzetéhez s ha csak kikerülhette, soha sem ellenkezett vasfejű urával. Most azonban megtörtént az, a mi a huszonhárom év alatt egyszer sem: indulatosan rátámadt kedves élete párjára, a mint a városból jövet a tornácon megpillantotta. — Hát kigyelmed mi a csudát csinált magából ? Okos ember hogy tántorodhat meg ennyire! Beillenék a szőllőbe — sereglye-ijesztőnek . . . A jó asszonynak helyén volt a kifakadása. Csóthi uram, bizonyára abból az indokból, hogy külseje után ítélve se tartassák tanyai parasztnak, valóságos torzalakká csípte ki magát. Egyszerű, de az ősök által viselt ruháját divatos öltözékkel cserélte föl. Az ezüstpitykés, kék posztóból készült, testhez álló dolmány helyett végig gombos szoknya alakú kabát lebegett rajta; a csikós nadrágon is látszott, hogy nem a viselőjére szabták. A fényes topánka eléggé formásan feküdte meg a lábát, amely eddig a bagamánál egyéb tokot nem ismert. A pertlis ing helyett fakeménységű gallér övezte körül a vastag nyakat, amely ezáltal mintha ki lett volna peckelve. A hatalmas fejre, a szép, báránybőr kucsma helyére, keményszélü, magastetejű kalap került. Minthogy pedig Csóthi uram alakjának átváltoztatása alkalmával könnyen érthető izgalom miatt, a borbély-műhelyben való megjelenésről elfelejtkezett: a sűrű, tömött s csak birkanyiró ollót látott hajtömeg fölött a kalap olyan látványt nyújtott, mint mikor egy óriási szénaboglya búbjára tuskót vetnek nehezítőül. Csóthi uram kezdetben egykedvűen hallgatta az anyjuk zsörtölődését, sőt a Veronka csípős megjegyzéseit is szó nélkül eltűrte. Egyszerre aztán fölpattant és szokása szerint — még neki állt följebb. — Úri ruha illeti meg a tanyai grófot! Ha nekem jól van igy, senki se tegyen ellene kifogást. Te -----•›«›*——