Fővárosi Lapok, 1885. április (22. évfolyam, 75-100. szám)

1885-04-08 / 81. szám

nekem, kisasszony, ha makacsságát nem helyeselhetem, mert akkor önmagammal jőnék következetlenségbe. Midőn én kérdőleg tekintettem rá, igy folytatá: — Nos, hogy szavaimnak bővebb magyarázatát, adjam, megvallom, beláttam, mikép az ember nem azért van a világon, hogy egyedül éljen, hanem hogy egy szeretetreméltó hitves vonzalmában találja föl a boldogságát. Nem is palástolgatom sokáig önök előtt, kedves barátaim, hogy nemsokára egy kedves lénynyel fogok egyesülni, kit teljes lelkemből szeretek. Egy fiatal özvegy ez, kinek a házasság felől egészen más fogalmai vannak mint a kisasszonynak. Miután ő igen boldog volt első férjével, éppen nem kételkedik a fölött, hogy a másodikkal is épp oly boldog lesz . . . Egyébiránt megláthatják önök az én jövendőbeli feleségemet. Az a fiatalabbik nő az, akivel éppen beszélgettem, midőn önök e terembe léptek. Bármely más körülmények közt elhültem volna eme nyilatkozatra, de most oly megvetést éreztem e férfi iránt, hogy beszéde egyátalában nem hatott rám ebbé sértőleg, sem felindulást nem okozott. Még akkor sem csodálkoztam volna szavain, ha azzal az újsággal áll vala elő, hogy apját és anyját meggyilkolta. — Fogadja szerencsekivánatunkat, uram, — szólt Paillet unokabátyám, félig nyájasan, félig gúnyosan. — Szerencsekivánatunkat . . . legőszintébb szerencsekivánatunkat, — tóditotta a kapitány. Kedves jó atyám! Éreztem kezének a szoritását, melylyel bátorságra biztatott. így tehát, ama titok, melyről azt hittem, hogy mindenkinek a szeme elöl gondosan elrejtettem, épen nem volt titok környezetem előtt. Most már kezdtem belátni, hogy Paillet unokabátyám sokkal tisztábban ítélt mint én, a mi egykori vendégünk érzelmei felől és én szemrehányást tettem magamnak vakságom miatt. A szerencsekivonat után pillanatra átalános csönd következett. — Ebédeltek-e már önök? — kérdezte Despreuil. — Oh, még nem! — viszonzó unokabátyám, ki a jó lakomának egyáltalában nem volt ellensége. — De . . én . . bocsánat! . . én nem tudom. — dadogta a kapitány. Mi nem akartunk elfogadni semmiféle meghívást ez átkozott födél alatt; különben is, nagyon könnyű volt Paillet bátyámat meghazudtolni. Despreuil rögtön iparkodott, egyébiránt, beszédének más irányt adni. — Ejh, mily feledékeny vagyok én, — szólt, homlokára ütve, — egészen megfeledkeztem arról, hogy ... — Ugyan miről ? — Megfeledkeztem arról, hogy ma ebédre vagyok híva . . . Nemde ma szerda van ? . . . Minden szerdán Gervainé asszonynál, jövendőbelimnél szoktam ebédelni. — Nos, aztán ? . . . Nos, ez teljességgel ne zavarja önöket. Én nagyon örvendek, ha nálam ebédelnek s ha személyesen jelen nem lehetek is, helyettesit engem egy igen érdemes ember, ki úgy beszél latinul, mint Cicero, görögül pedig, mint Homér. Majd megismerkednek önök vele, Greniernek hivják, ő ugyan szebb állást is nyerhetett volna el, de az idők mostohasága arra kényszerítette, hogy nálam a házfelügyelő tisztét viselje, mi minden esetre méltatlan foglalkozás az ő lángesze és sok tudománya mellett. Ez a megaláztatás még inkább sértett mindentz addiginál. Atyám elpirult szégyenében; elővonta zsebéből selyem zsebkendőjét s ez az egyszerű cselekedete komikus és egyszersmind drámai kifejlődésre adott alkalmat. A kapitány zsebkendője nem afféle közönséges zsebkendő volt, a minőket széltére, mindenütt láthatni. Ő azt Indiából hozta magával s csak jelentékeny, ünnepies alkalmakkor szokta használni. Atyám egész méltósággal törülgette vele az arcát, nagy gonddal négyrét hajtogatva. A kendő szine vörös volt, de különféle cifraságokkal ékesitve; nap, hold és csillagok sem hiányoztak arról. A mint a nők, kik ott a túloldalon a kereveten ültek, megpillantották e roppant terjedelmű zsebkendőt, arcukat rögtön a legyezőik mögé rejtették, hogy derültségüket elpalástolhassák, mi hallottuk is elfojtott nevetéseket és suttogásukat. Hajh, de ami még rosszabb volt: midőn a kapitány az ő selyem zsebkendőjét nagy lassan, szinte tüntetőleg bontogatni kezdte, e komoly foglalkozása közben egy tárgyat ejtett a földre — és mily tárgyat!.. A pipáját, régi tengerészpipáját, melyet a füst és a dohány nedve egészen megfeketített és egészen ellenkező illatot árasztott azzal, amely a termet betöltötte. Oh istenem! Mindennek én voltam az oka. Én voltam az, aki azt hívén, hogy jól cselekszem, a pipát az utazó kabátnak a szebébe rejtettem, hogy ne hiányozzék az se, ha atyám esetleg megkívánja a dohányzást, hiszen a jó embernek ez volt az egyedüli kedvtelése, szórakozása ! Annyira megszokta ő azt, hosszantartott tengeri utazásai alkalmával, hogy szinte életszükségévé vált. De hát gyakran tapasztalhatjuk az életben, hogy a legközönségesebb dolgok is nyomasztólag hatnak ránk, ha minket már megelőzőleg egyéb baj és szerencsétlenség is ért! Ama pillanatig Despreuil megőrizte, komolyságát ; de mikor a nők vihogását hallotta s a kapitánynak fanyar arckifejezését látta, a mint a szőnyegen heverő tárgyat szemlélte, a házi ur versenyt kacagott vendégeivel s nem rejtegette többé jókedvét, melyet nála jelenlétünk idézett elő. Ahelyett hogy félszegségünk iránt elnéző lett volna, és segélyünkre jó ama nők ellenében, akik vidékies modorunk fölött nevettek, egészen átengedett szerencsétlen sorsunknak. Láttuk aztán Despreuilt egész méltósággal fölemelkedni, mi kétségen kívül azt jelentette, hogy az elfogadási idő már letelt s hogy neki sokkal fontosabb dolgai vannak, semhogy velünk tovább is beszélgessen. Paillet unokabátyám is fölkelt. Arca nagyon halvány volt, fogait összeszoritotta s szeme szikrázott. Aztán közeledett Despreuil felé s fölvéve a pipát, dühösen tartotta azt a házigazda orra elé. — Valóban, uram, — mondá — nagyon furcsának tetszhetik az, mikor valaki ehhez hasonló tárgyat hordoz a zsebében; de vannak ennél az életben sokkal ocsmányabb és kellemetlenebb dolgok is . . . Ezek közé tartozik, a többi közt, a hálátlanság is ! Ön kevésbbé találta nevetségesnek, midőn öntől tűzkövét kérte, hogy pipára gyújthasson, kárpótlásul ama veszélyekért, melyeknek ön miatt kitette magát; húgomat is kevésbbé tartotta ön együgyűnek, midőn nem félt magát föláldozni, csak azért, hogy önt Agricola polgártársunk föladása ellen megszöktetés által biztosítsa . . . Kár volt pedig s ha önt megmentették, higgye meg, ez nem az én hibám volt . .. —• Uram ! — kiáltott föl Despreuil. — Ne heveskedjünk ! — folytatta unokabátyám. — Még nem mondtam el önnek mindazt, amit mondani akarok. Engedje, hogy bevégezhessem mondandómat. Ön nekünk köszönheti életét, és ön mégis közönyösen fogadott minket; ön a mi asztalunknál ebédelgetett, de mi soha sem ajánlottuk önnek, hogy cselédeinkkel költse el ebédjét; végre, ön az én unokahúgomat oly reményekkel kecsegtette, amelyek egyébiránt nekem teljességgel nem voltak ínyemre, sőt a mi több: ön hangsúlyozta előtte mihamarább történő egybekeléseket is! . , úgy van, asszonyom,a tévé utána Paillet Gervaine felé fordulva, ki nem nevetett többé. — Én ugyan igen-igen csekély jelentőségű ember vagyok, de becsületes embernek tarthatom magamat. Mint értesültem, kegyed Despreuil úrhoz megy nőül. No, nagyon derék, asszonyom, nagyon derék! . . . sok szerencsét kívánok hozzá kegyednek ! Aztán, nem törődve többé Gervainé asszonynyal, ki elájult a kereveten; nem törődve a ház urával, ki tajtékzott a dühtől, unokabátyám karját nyujtá nekem, maga után vonta a kapitányt s oly fejdelmi méltósággal lépdelt kifelé, mint egy színpadi király. Mindenki a legmélyebb tisztelet kifejezésével nyitott előtte utat; a szolgák siettek előtte az ajtókat föltárni. Oda hagytuk a palotát. Én elérzékenyültem, de büszkeség szállta meg lelkemet. Nagy tehertől könnyebbültem meg egyszerre. Amint gavalléromra pillantottam, oly harciasnak láttam külsejét, mely nekem nagyon tetszett ; bosszús arca egészen elragadt, férfias magaviselete elbájolt s nemes gondolkozásmódja meghódított . . . és . . . és . . . És, ez volt az oka annak, édes öcsém, hogy én Paillet nagybátyádhoz mentem nőül minden egykori csüggetegsége és bátortalansága s minden csúfos, köszvényes baja mellett is. Folytatás a mellékleten. Voltaire levélszekrénye. (Korrajz.) Irta Charles Gueullette. (S.) Voltaire, úgy a színházban, mint a társas körökben maró gúnynyal élt a félénkek és gyöngékkel szemben; ellenkezőleg hízelgő és megalázkodó volt a hatalmasok és azok előtt, a kikre szüksége lehetett. Köztudomású tény, mily sértő bizalmaskodás hangján beszélt a félénk Sarrazinnal, ki noha kitűnő színész volt, abban a hibában leledzett, hogy remegett Voltaire előtt, midőn ennek a színműveit próbálták. »Kissé több bátorság, uram, hiszen én Brutust bíztam önre, a rómaiak legférfiasabb emberét, és ön úgy fohászkodtatja őt Mars istenhez, mintha ezt mondaná : »Oh áldott szent szűz, engedd hogy a sorsjátékban a főnyeremény nekem jusson !« — Máskor meg, mikor Sarrazin az »(irphelin de la Chine»-t olvasta föl, Voltairenek eszébe jutott, hogy e színművész valamikor pap volt s otrombán »pagoda szekrestyésé«-nek nevezte. Egészen máskép állt a dolog Quinault-Dufresnenel szemben. Egy teljesen hiteles adatot akarok elmondani, mely a nagy bölcsészről eléggé kidomborított jellemképet ad. Dufresne, mint emlékezetben fönmaradt, korának legszebb férfia s leghiúbb színésze volt. La Clairon, noha nem szerette őt, »személyének s hangjának páratlan szépségét« fennen hirdette. Berry hercegnő a tébolyodásig szerelmes lett külsejébe s Quinault kisasszony, a művész nővére, büszkén hasonlította őt a Belvedere Apollójához. De maga Dufresne is, a bátorságig sokra becsülte magát és tehetségeit. Ha pajtásairól, színésztársairól beszélt, csak úgy említette őket, hogy »ezek az emberek« ; oda vetette béröket ama »fickók«-nak, akik gyalogkocsiját cepelték s nyilván éreztette lenéző modorát az egyszerű nemessel szemben. Végre, még az is megtörtént, hogy egy este, mikor a közönség fölkérte, beszéljen hangosabban, leszólt a színpadról nagy érdesen: »Mi lelte önöket odalent?« A minő volt e színész a közönséggel szemben, amely iránt tiszteletet tartozott volna tanúsítani, épp olyan volt, a legnagyobb következetességgel, a szerzőkkel szemben is, mert érezte, hogy nélkülözhetetlen tolmácsolójuk. Nemcsak kialkudta tőlök a javítást, de még a saját eszméit is rájuk tukmálta. Destouches a »Glorieux«-ben a végkifejlődést nem a művész Ínye szerint irta meg s ez megtagadta a mű eljátszását, földobva azt, minden tétovázás nélkül ágyának a mennyezetére. A szerző följajdult, rimánkodott, fenyegetőzött. Mind hiába! A kézirat ott hevert a porfészekben, mig végre Destouches, legyőzetve, elfogadta azt a lebonyolítást, amelyet e zsarnoka ajánlt neki. E küzdelem három évig tartott! Tizennégy évvel ezelőtt Voltairenek is éreznie kellett e színész despotizmusát. 1718-ban volt ez, midőn »Oedipusz«-ban Lausz fiának a szerepét Quinault-Dufresne-nek szánták. Ez, ezerféle megjegyzést téve a tragédiára, határozottan kinyilatkoztatta, hogy a nagy jelenet közte és Jocaste közt lehetetlenség. — Pedig — válaszold Voltaire, — én azt nem csonkíthatom meg. — Ugyan, kérem, miért nem ? — Mert Sophoklesből van kölcsönözve. — Oly érv, mely mit sem ér! A költő heves vitába ereszkedett, de korántsem győzhette meg a művészt, sőt még makacsabbá tette. — Figyeljen rám, — szólt végre az utóbbi; — mikor én azt tanácsoltam önnek, hogy szakítson a görögjével, jó szolgálatot akartam önnek tenni. Nézeteim nem tetszettek önnek. No, jól van ! Eljátszom azt a jelenetet s eljátszom azért, hogy ön bűnhődjék. Emez eseten okulva Voltaire, nagyon óvatosan járt el, valahányszor e szinészszel volt ügye s midőn 1723-ban a »Hérode et, Marianne«-be Varus szerepét e félelmes művészre bizta, a legnagyobb nyájassággal kérte őt, hogy csak azt törülje ki művéből, amit mellőzni okvetetlen szükségesnek tart. A dolgok a legjobban folytak egy ideig. De pár évvel később oly fontos körülmények merültek föl, melyek arra készték Voltairet, hogy szokott engedékenységével fölhagyjon. A Comédie-Francaise-ben »Zaire« kerülvén színre, a közönségnek nem igen tetszett az a mű, melyről a szerző dicsekedve mondta, hogy csak három hét alatt írta. Szóval, szükségessé vált a műnek újra átdolgozása, ha azt akarta, hogy az meg ne bukjék. Voltaire belátta ezt s elég tapintata volt, számot vetni a kritika követelményeivel is. Az még magában nem nagy baj volt, hogy egyes versszakokat törölnie vagy megnyújtania kellett. Csak az volt a kérdés, elfogadja-e majd Dufresne az Crosmane átalakított szerepét, mely e művésznek volt szánva. Voltaire belátta, hogy a »Zaire« sorsa az ő eljárásának a sikerétől függ. Legszebb parókáját illesztette fejére, legszebb ruháit öltötte magára a költő s meglátogatván a színészt, mosolygó ajkkal mondá: • Édes Dufresne, ön bámulatra méltóan játszta Crosmaret s eljöttem, önnek hálámat fejezni ki. — Ily férfiúnak a jóindulata, mint ön, uram, hízelgő rám nézve. — Jóindulatom a legőszintébb. Nézze csak ön. íme egy négysoros versecske, melyet »Zaire« első előadása sugall nekem s kérem önt fogadja tőlem szívesen: »Ha Dufresne és Gaussin hévvel tolmácsolják S meghatóan Orosmanet, Alziret, Zenobiát, Az elbájolt néző hódol könyveivel, Elragadtatás és gyönyör szülöttivel.« Habár Voltairenek eme versecskéje nem igen sikerült, a jószándék meg volt nála s a színész elégültnek látszott. — Úgy van! — folytatá a költő, — ön tökéletes Orosmane: a nemes mozdulat, a diadalmas tekintet, a hasonlíthatatlan kellem, ennek egész lénye,ben, oly hatást gyakorolnak, hogy a közönség nem győzi önt eléggé dicsőíteni. A színész meghajtotta magát, látszólag elérzékenyült.