Fővárosi Lapok, 1885. május (22. évfolyam, 101-127. szám)
1885-05-23 / 120. szám
Szombat, 1885. május 23._______________120. szám.______________Huszonkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: St flBH hmm jk flHHBB Hirdetések TIATT A Tj ffCJT T A MillTut .ns.M..k Előfizetési dij: B I BV ■’Havi AB^B I I I I B W (Budapest barátok tere, aL V VMIiVVMh dfrwSAJbJi Athenaeum.éPület) *estei*«»n* , a kiadóhivatalba ut.E.p.S.T.“kiT‘T* SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY; küldendők. A titok. (Beszély). Irta Nagy László. (Folytatás.) — Irén. — szólt egy alkonyon Bánváry a hasztalan kutatásban kifáradva, azt sejtheted, hogy szerencsétlen vagyok, de ennek nagyságát nem. Arra születtem, hogy egy álmom se teljesedjék, vagy ami teljesedik, átokra váljék. Egy álmot szőttem újra, melyből kínosan ébredek föl. Simítsd meg forró homlokomat, nem sejted, mily hatalom van kezeidben, a múltak árnyai kezdenek gyötörni. Talán sötét átok ül felettem. Mindegy. Az álom megsemmisült, nem bírtam megnyerni bizalmadat. Ne szólj, nem vezetsz tévútra. Neked, az egyetlenegynek akartam áldásoddá válni, de nem lehet. Te titkot rejtegetsz előttem, mely hervasztja életedet. Ismerem én a titok kinteli mérgét. Nem, nem! A te ártatlan szived még nem ért meg a titokra, te még kimondhatod. Miért nincs meg nekem is e szabadalmam ? Miért kell azt magamba fojtani ? Bánváry lehajtá fejét s testének mozgása árulta el azt, a mit hangja nem, zokogását. Irén remegve ölelte át nyakát. — Menj, menj a szobádba, — szólt Bánváry, szelíden eltolva a leányt — menj, igaztalan vagyok hozzád. Titkodat akarom, mig én az enyémet óva rejtegetem előled. Viseleted jogos. Én nem adhatom cserébe a magamét. Oh ! — zokogá, — bár tehetném, bár adhatnám ! . . . — Ne izgassa magát, — kérlelé Irén, mig könyer a bátyja arcára hullottak, — az én titkom nem titok, csak a szégyen érzete teszi azzá. Idétlenség csak s legfölebb gyermekszeszély. — A szív fájdalma fájdalom mindig s csak átka súlyosabb. — Nem szívfájdalom, — szólt Irén erőltetve a könnyű modort, — gyermekleány baja, — folytatás elbeszélő, hol akadozva, hol sietve bánatának okát. — És te a nevét sem tudod ? — kérdé komoran Bánváry. — Nem. — Ne is tudd soha, — kiáltá indulatosan, — kerüld, tépd ki szivedből emlékét. Ne maradjon abból az a vékony gyökér sem, melyből a futó ismeretség hamar vesző visszaemlékezése sarjadzik. — Oh bátyám, — zokogta a leány. — Nem, ne áltasd magadat, — folytatá dühvel s lázasan ugorva fel, — hiszen megismertem én is, megismert ő is engemet. Ott, ahol én megjelenek, gyűlöletes alakja eltűnik, ott ahol én vagyok, ő meg nem állhat az eltipratás veszélye nélkül. Oh hála neked isten, kinek irgalmát, könyörületét évek óta nem ismerem; hála neked olyan, mint egy összetört, megátkozott szív képes még “összeszedni; hála, hogy eddig tartottál, mert védhetem őt ellene, eltilthatom érintkezésétől, nehogy beszennyezze. — Oh könyörülj rajtam, — zokogá a leány, bátyja lábaihoz vetve magát, nem is értve a mondat kettős értelmét. — Nem! Nincs könyörület! — kiáltá Bánváry azzal az indulattal, mely amaz éji jelenet borzasztó emlékét idézte Irén elé. — Kívánom, parancsolom, hogy tépd ki e vonzalmat szivedből. Inkább halva lássalak, mint az ő karjaiban. Jogom van tőled ezt követelni és én e jogból nem engedek annyit sem, a mennyi egyszeri találkozásra elég, s mi egy percnyi bút okoz a szakadásért. És tudd meg — folytatá mindig izgatottabban, — és tudd meg, hogy halálom után is köt e tilalom, hogy az elhaló Bánváry László olyan átkot mond, minőt ő szenvedett, minden Bánváryra, aki egy Garamszeghi iránt a könyörületnek, az irgalomnak csak egy halvány sugarát is engedi föllobbanni ! Ha haldokolva találod s egy korty víz megmentené életét, enyhítené végső kínjait, repülj e kortyért s öntsd előtte a földre, hogy még kínosabb legyen a halála; ha kérne, hogy mondd meg halála hírét, vidd meg utolsó isten hozzád-ját aggódó anyjának, szemébe kacagva mondd, nem teljesíted kérését! Ne könyörület nélkül engedd veszni őt, de tedd a mennyire lehet kínossá végső perceit. Ez a te kötelességed. Fáradtan roskadt székébe Bánváry s a leány zokogása sem ébresztő fel sötét gondolataiból. — Hahaha! — nevetett fel egyszerre rémesen, melyre az üvöltés hangja jobban illett. — Garamszeghi és Bánváry ! Oh kárhozat, még most is, e nemzedék is átkára van Bánvárynak ? Hol van a fegyverem ? Adjátok ide, adjátok ! — kiáltá felállva s kiegyenesedve, arcán a szenvedély lángjával — adjátok ! hadd megyek ! Ismerem, egyszer már megöltem, de lázadó szelleme uj burokba öltözve, ismét kisért, ismét ingerel! Jer! Nem félek tőled, karom nem reszket, a szem visszanyerte akkori erejét . . . Kész vagyok! Egy lépést tett előre, azután megingott és öszszerogyott. Irén sírva borult bátyjára. Sokáig sirt ott. Kit siratott? nem kérdés— azután nyugtalanság lepte meg s segélyért futott. Az ébredező bizonytalan tekintete már a leány szomorú tekintetével találkozott. Egy ideig némán tekintett rá. — Szegény leány, — mormolás ismét lezárta szemeit. Végre napok múlva Bánváry jobban lett. — Szegény Irén, — szólt a mellette ülő leányhoz, — mily szomorú sors jutott neked. Jobb lett volna, ha sohasem ismersz. — Egykor óhajtottam kedvében járni, —viszont szomorúan a leány, — vágytam áldozatot hozni, az alkalom megjött s én örömmel teszem, legfelebb csak az bánt, hogy nem olyan nagy az én előttem, mint bátyám, talán a külszin után ítélve, képzeli. — Bár úgy lenne, — sóhajtá Bánváry, — talán nem is lett volna az nagy, ha őrjöngésemmel nem erőszakolom a lemondást, igy. Oh igy fáj az nagyon. — Egy kérelmem van csak most bátyámhoz, — szólt szomorú nyugalommal a leány, nem felelve bátyja szavaira. — S az ? — Menjünk haza. — Legyen akaratod szerint. VI. Irén nagy változáson ment keresztül. Az élénk eleven leány komoly, nyugodt nővé változott át. Még arca is más kifejezést nyert s bár lassan kint elmúlt a hervadás, de az arc rózsái nem tértek vissza régi teljekben. Amit azonban vesztett virulásban, visszanyerte komoly szépségben, melyen szinte az állandóság bélyege ült, hiszen ez az arc többé nem a gyermeké volt. Szenvedélyei megváltoztak, lóra alig ült, leginkább szeretett magában bolyongani vagy a síroknál ülni, hova alig tévedt valaki el. Mindeme változás nem maradt észrevétlenül bátyja előtt, aki szemrehányást is tett magának,hogy durva kezekkel rázta a leányt álmaiból, holott idővel, attól kerülve, elhagyva, önmagától is fölébredt volna. Bánváry Lászlónak meg voltak most is betegségi rohamai s mióta Irén nem volt annyit körülte, gyakrabban, de a leány nem tolakodott többé ápolásával s ez Bánvárynak rosszul esett. Gyöngéd, figyelmes volt a leány iránta, de a gyöngédségbe, figyelembe bizonyos tartózkodás vegyült, mely az előbbi, gyermekes, szenvedélyes szeretet után hidegségnek tűnt fel Bánváry előtt, s a mit egykor óhajtott, ma másra szoktatva, nem elégíti ki. Várta az időtől a leány régi jellemének visszatérését, de hasztalan reménykedett s bizonyos nyugtalansággal szemlélte mindennap biztos jeleit annak, hogy a változás maradandó. Az a pajzánság, az a gondatlan játszi kedély egy percre sem villant fel s nem is villanhatott, mert a leány szivében szomorúság ütött tanyát. Talán gyermekleány tünedező álma volt az az érzet, mely az ismeretlen ifjú felé vonzotta; de mióta újra látta s e látás és a név által érző, élő lénynyé változott, mióta a mozdulat, a lángba borult arc által szerelméről tett bizonyságot, mióta a gátló akadály, a lehetetlenség a való alaknak kitörölhetetlen, elfeledhetetlen emléket adott, a nő komoly öntudatos szerelmével szálltak gondolatai az ifjú felé. Hiába harcolt ez érzet ellen, hiába voltak bátyja szavai, nem tartotta szerelmére érdemetlennek, csak valamely szomorú rejtély által tőle eltiltottnak. Ez a szerelem tette jellemén azt a változást, melynek okát Bánváry sejtette, de nem merte önmaga előtt okadatolni. Szórakoztatni!, ez lett a jelszó Bánvárynál is, ki magáról tudta, mily nehéz, lelhetetlen az. Törődött testével maga is útra kelt s meghurcolta húgát s vele miss Bettyt a monarchia fürdőin. Mind hiába. Irén szelleme felül állott azon, hogy unja magát, de épp ennek volt az a hátránya is, hogy uj vidék, uj arc kedvre nem hangolhatták. Legtöbb öröme telt a kirándulásokban. Bátyja nem bírta a sétákat, miss Bettysem mindent s Irén miss Bettyt a puha füvön vagy egy-egy kövön pihenve hagyva, bolyongott tovább, az egyedüli feltétellel, hogy ne nagyon messze. (Folyt. köv.) A nászajándék. (Francia elbeszélés.) Irta Eugéne Morét. (Folytatás.) Grimaud derék ember volt; nem vált el nejétől, sőt soha még lépést sem tett e miatt a törvényszéknél ; csak némán szenvedett. Áldott türelme volt s talán ha egész életén át szenved, akkor sem panaszkodik ; ám véletlenül egy bál alkalmával neje veszélyes toroklábot kapott, melynek áldozata is lett. A szegény boldogult feleségtől nem sajnálta, Grimaud a költséget, hogy mennél fényesebb temetést rendezhessen. Azonban, mikor a temetésről hazatért, hármas zárt tett az ajtajára s fölfogadta, hogy jövőre egyedül fog élni. Ámbár még fiatal volt, ura maradt a szavának; Eaubonneban építtetett házat s már jó ideje élt ez elrejtett magányban. Ám, a démon üldözte őt; a házasság eszméje megrögzött a hajdani olajgyáros lelkében, ki a kellemes, szemlélődő életre szánta magát. Találkozott Bazinné asszonysággal, ahogy őt nevezték a Batignolles-negyedben, ahol lakott. Ez idő óta a magány nyomasztólag hatott Grimaudra: még a teljes virágzásban levő tavaszban sem találta örömét. Az utcaajtó csengettyűje halkan megcsendült. — Josephine, Josephine, — kiáltott Grimaud, — megérkeztek az asszonyságok ! — Alkalmasint a mészáros lesz az. — Dehogy az , hiszen kocsi áll az ajtó előtt, mondom, hogy ők jöttek meg ! Josephine dörmögve — mert e derék gazdaszszony szüntelen dörmögött — az ajtó felé ballagott s fölnyitotta azt. Valóban a váró nők voltak, az öreg és a fiatal asszony. Az öreget Picardnénak hitták; kicsiny, fürge asszony volt ez, ki untalan hangos kacajban nyilvánította jó kedvét. Bazinné asszony legfölebb huszonnyolc éves volt, magas karcsú, elegáns alak. Alighogy az utcaajtó bezárult utánuk, ruhájuk suhogása, meg-megszakított beszédük, élénk fölkiáltásuk és kérdezősködésük zavarta meg az udvar csönd-