Fővárosi Lapok, 1885. június (22. évfolyam, 128-152. szám)
1885-06-03 / 129. szám
Szerda, 1885. junius 3. 129. szám. Huszonkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: 9W W ------- a. imnm-tr- mh m ------ Hirdetések TT1ATTA TJ AQJT T A TDATT mInt Hecserntk .... a kiadóhivatalba klTiT* SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. .-“'ir2',éS':d": J. UVÜIvUúl Jjüí UlL Örök-rend. Pusztul már a kert, s a fákból A mi benne megmaradt: Nem terem többé gyümölcsöt S árnyat is csak gyéren ad. A madár sem rak már fészket Lombtalan ágak között, Utójára a harkály is Tőlük messze költözött. A világ rendes folyása : Hogy itt pusztít, ott teremt, S életben s halálban egykép Szolgálja a végtelent. A már rég nyugvó halottak Megszentelt csöndes helyét, Uj életnek színhelyéül, Uj nemzedék osztja szét. A mi eltűnt, más alakban Később újra megjelen, S a mit egy helyt elveszitünk , Megtalálják más helyen. Folyton tartó változásban Száll fölöttünk az idő. S ami nekünk a jelen most. Az lesz másnak a jövő. Lanka Gusztáv. -----•›«‡» ---Poste restante. (Elbeszélés.) Majthényi Flórától. (Folytatás.) Zajos, hullámos futamok fejezték be e gondolatot, mintha a tenger habjai csaptak volna ki medrekből. De aztán mindjárt kezdődött egy szép csöndes dal, mintha a hold emelkednék föl az elsimult, csöndes vizek tükréből. Régi, kedves, ismerős dallam volt ez, melyet Edgár egykor gyakran énekelt Irénnek — még leány korában, — melynek szerelemmel teljes versszakainál egyhangúan csapkodtak az evezők a sima tóban, s mint a tiszta érzelem látható gyöngyei, hullottak ragyogva a kristály vízcsöppek a lapátokról vissza a feneketlen tóba. E dallamtól újra egészen megnyugodt Irén: — Oh mennyire szeretett , engemet s szeret most is ; lehetetlen, hogy mindez csak álom volna ! Ily kedélyhangulatban, mondhatni előítélettel fogadta Irén a visszatérő Olgát, s nem döbbent meg nagyon még akkor sem, midőn fehérle kis levelet pillantott meg kezében. — Felelet, — gondolta magában, — ezt az illem is úgy kívánja. De hát mit felelt? Meg vagyok győződve, hogy semmi különöset. Csöndesen kelt föl a zongorától, s nyújtotta kezét a levél után. — Ugye megmondtam ? — szólt Olga, s szemei ragyogtak a diadaltól, — hogy igazam volt. Irén pedig válasz helyett forgatni, vizsgálni kezdé a leragasztott kis iratot. Csakugyan az Edgar írása volt , az tagadhatatlan. »Margitnak, poste restante.« A lilaszint pecséten egy hárfa, e körülirattal: »Fas d’harmonie sans accord.« Irén megjegyzés nélkül bonta föl a levelet. »Megbocsát ön, de ki kell mondanom, hogy második levelét nem találom oly érdekesnek, mint az elsőt.« E bevezető sorok után Irén mosolyogva tekintett a vele együtt olvasó Olgára, ki föl sem pillantott a levélről. Azután folytatta ?Az első gyöngéd, félő női szív nyilatkozata volt, s tán önzőé is; míg a második folytonosan csak nyugalomról beszél, ön — úgymond a levél — nem akarja nyugalmát kockáztatni! Hisz ha ön annyira fél kockáztatni azt, úgy nagy mértékben kell azt bírnia, s akkor az az érdek, melylyel ön irányomban viseltetik, igen csekély, igen halvány lehet. Ön vallomást kíván tőlem, anélkül, hogy tudnám ki ön , anélkül, hogy látnám, vagy láttam volna. Mondja meg csak Margit, érdekelhetné önt egy férfi, ki a levegőnek, egy phantomnak vallomást tesz! De legyen ön bizalmasabb, adjon nekem találkozást, ahol szólhatok önnel, vagy legalább láthatom önt, s én becsületszavamat (sokat mondok) adom önnek, hogy a találkozást soha, de soha legkisebb oka sem lesz megbánnia. Levelét, kérem, poste restante küldje Ajkay Károlynak.« A levél elolvasása után Olga már most inkább aggódva nézett barátnőjére, s míg ajka néma volt, szép, nagy, kék szemei intéztek hozzá kérdést, Irén pedig egy pár másodpercig nézett még a kezében tartott levélre, azután elkacagta magát s azt monda : — Álarcosbáli tréfa, puszta kíváncsiság az egész, semmi egyébb! Azt akarja, hogy az érdekes masque letegye álarcát, hogy megláthassa vonásait. Ámde egy szóval sem állítja azt, hogy viszont tudná őt szeretni, pedig ez a fő dolog! Mert ha igen, akkor nem szeret engemet, ha pedig nem, akkor én töltöm be az ő szívét. Mert ez olyan kis bűvös épület, melyben egyszerre kettőnek sehogy sem telik hely. Azért gyorsan munkára írjunk még egy levelet, s tudjuk meg ezt a fő dolgot, melyre kérdésünk dacára nem felelt eddig, ami nagyon jó jel! Olga örült, hogy barátnője ily könnyen veszi az egészet, s hogy ideges természete dacára sem indult föl jobban a válaszon. Azért gyorsan ült az íróasztalhoz, kívánva, hogy Irént ugyan e hangulatban tartsa, s míg a tollat ajkához érinté, azt kérdé: — Mit írjak hát ? Irén pedig így kezdte: »L’amor é tutto. Senza amore uni verso e niente.« »Azt mondja, hogy nem érzek, mert nyugalomról beszélek. Ah ön engem nem ért. Vagy ha férjem a dolgot sejtené, remélhetnék-e még egy nyugodt órát, percet ? s megcsalom-e férjemet, ha szeretni nem bírom, és soha nem szerettem? A szív pedig, ha fiatal, szerelem után vágyik és szeretni kénytelen. Hogy önt egy légphantom nem érdekelheti, az természetes, de nem is ezt kívánom én; csak azt, hogy ha a tárgy a kegyed ízlését megközelíti, szíve képes volna-e őt szeretni ? vagy hogy annyira el van-e foglalva más által, akit említeni nem akarok, hogy minden más iránt közönyös ? Ezt vágyom tudni csupán, s e tudat nélkül nem akarom földúlni családi nyugalmamat. Tudassa ezt velem, s ha a válasz kedvező lesz, akkor látjuk egymást. Hogy pedig addig is a rejtélyes légphantomot képzelni tudja, leirom magamat röviden : Magas, sugár, kékszemű, feketehajú, halovány arcú. Hizelgőim azt mondják, hogy ez mind jól összhangzik, és hogy csinos vagyok ! De én ezt csak az ön ajkairól vágynám hallani. — Margit.« — Ezt ugyan összeszedted ! Ebből a leírásból ugyan nem fog rád ismerni, — kacagott Olga. — Nem is akarom. S a kérdés úgy a sarokba szorítja őt, hogy nincs több kibúvás, nyilatkoznia kell ! — Már arra magam is kiváncsi vagyok, — jegyzé meg Olga s gyorsan hajtotta össze a levelet. — Milyen pecsétet válaszszunk ? — kérdé azután, mialatt Irén figyelmesen vizsgálgatá a kis doboz tartalmát. — Ezt, mely piros, mint az örömteljes várakozás, vagy az égő szerelem. S a melyen a csillagos égbolt felé irányzott nagy teleskóp látszik e körülirattal : »Faites une recherche axacte,« a mi azt jelenti, hogy jól vizsgálja meg a szívét. S most gyorsan vedd a kalapodat, én is veled megyek. Elkísérem e végzetes levelet a postára, akkor talán több szerencséje lesz s kedvező bizonyosságot fog nekem hozni Edgárról. Soha nők oly hamar nem végezték el az öltözködést, mint e két barátnő most, midőn a postára készültek. Sietve mentek le a lépcsőn s egyszerre csak az utca nyüzsgő tömege közt voltak. Sok ismerős haladhatott el mellettük észrevétlenül, mert nem figyeltek senkire, csak iparkodtak mielőbb célhoz jutni. Betértek már az utca sarkán is, örömmel pillantva meg a nagy levélszekrényt, mely a postaépület oldalába volt illesztve. Még néhány másodperc, s Olga fölemelé a bedobó-rés érc fedelét, míg Irén gyönyörködve nézte, hogy csúszik le a mélységbe az ő levélkéje, visszavonhatlanul. Azután mosolyogva fordultak el a szekrénytől, s indultak csöndesen, sétálva haza felé. Alig kerültek be az utcasarkon, midőn Edgárt pillantották meg, ki saját gondolataiba elmerülten jött velük szemközt. — Hová mehet ? — susogta Irén ösztönszerüleg. — Mit keres a posta közelében ? Vonuljunk kissé félre s lessük meg, hogy mit fog csinálni. Hátha választ sem várva, levelet fog bedobni ismét. S egyetértve, mintegy vezényszóra, surrant észrevétlenül a két barátnő az átelleni járdára, honnan figyelemmel kísérhették az Edgar mozdulatait, anélkül, hogy ő észre vehette volna őket. S annál kevésbbé vette észre, mert folyton elmerülve haladt előre, s föl sem pillantott, míg a posta elé nem ért. E helyen azonban megállt, s egy percig vizsgálódva nézett a levélszekrény tájékára: azután egyet került a másik odalon, hol észrevétlenül megláthatta a levélszekrényhez közeledőket. — Szerencse, hogy tedobtuk levelünket, mert különben most már nem tehetnék, — jegyzé meg Olga. — Hisz nem tudhatná, hogy kinek irtuk! — Azt hiszed ? — viszonzá a kétkedőbb, gyanakodóbb Olga, — s azt gondolod, hogy most sem azért jár itt, hogy meglesse Margitot, a mint a várt levelet bedobja. — S hogyan tudhatná, hogy éppen e szekrénybe dobja be, s hogy éppen most ? — A főposta bélyege eddig is rajta volt a leveleken, s tudja, hogy körülbelül ez időtájt szokás föladni a levelet, hogy holnap reggel kézben legyen. Ha most véletlenül egy csinos, fiatal nő dobna be levelet, bizonyosan Margitnak gondolná, s kitudja, meddig fog e jelenetre várni. —Én ezt nem teszem föl Edgárról, — viszonzá Irén. —■ de mindenesetre kíméljük őt meg e hasztalan fáradságtól. Kerüljünk elébe. S úgy tettek. Olyan váratlan volt megjelenésük, mintha csak az égből csöppentek volna eléje véletlenül. (Folyt. köv.) A bűvös kalap. (Francia elbeszélés.) Irta Augustin Challamel. (Vége.) A rendőrtiszt odahagyta rejtekét s belépve igy szólt az elnökhöz: — A cár nevében s Benkendorff gróf parancsából letartóztatom önt ! Grrotnot remegett örömében. — Engem tartóztat le ? — kérdé nyugodtan a szegény nemes vendége. — És mi okból, kérem ? Én a polgári törvényszék elnöke vagyok. — Parancsot kaptam, hogy önnek a zsebeit, a