Fővárosi Lapok 1885. augusztus (180-205. szám)
1885-08-05 / 183. szám
Szerda, 1885. augusztus 5. 183. szám. Huszonkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 3. az. I. emelet. Előfizetési díj: Felédre...............................8frt. Negyedévre.....................4frt. Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A búcsúzó tündér. »Ki fog kísérni hát tovább, Vagy egyedül bolyongom át Az úttalan vidéket?« »Ne félj, a múlt emléke int, Egy-egy rózsát utadra hint; Az elkisér majd téged.« »S ha rózsa hervad, jön a tél, Borul az ég, süvölt a szél, S csak szivem vágya éget?« »Lassan szived lecsöndesül, A béke árnya vesz körüil ; Az eltakar majd téged.« »Ha távozal, —• bármerre szállsz: Tudom, hő keblet még találsz, * De szivem nem találod.« »Csalit, bokor az én hazám, Tárt karral fogad ifjú, lány, Reám a tavasz vár ott.« »Megállj, maradj, egy percre bár, Hagyd végre tudnom : ki talál ? Kit álmaimért áldok.« »El, el, többé nem szólhatok ! Nevem ne kérdd. Már nem vagyok, Csak voltam — Ifjúságod ! Simai János.------*•*»---- Farkaslesben. (Beszély.) Faugliné Gyűjti Izabellától. (Folytatás.) — Bizony furcsa rész jutott nekem ebből a históriából — szólt önmagához Mihály — tulajdonképen nem igen becsületes dolog, amit én teszek. S képzelmében feltűnt a szelid úrnő nemes alakja, aki mindig olyan szépen, olyan nyájasan szólott hozzá, aki annyi jótéteményben részesíte et magát, családját.Most is, naponta meglátogatta betegnejét, dédelgette gyermekét. Lelkifurdalást érzett, ha csak rá is gondolt. — Igazán nem is tudom, miért teszem, végre is, nem kötelességem, nem fogadott engem senki szerelem postájának. Aztán régi idők emléke merült fel lelkében. Korán árván maradt, anyját alig ismerte, hat éves volt, mikor atyját is elvesztette. Malvin kisasszony, az uraság ifjú lánya kérte ki magának szüleitől, hogy az árva gyereket magához vegye. Felfogadta, kiruházta, iskolába járatta, emberré tette. S ha egyfelől hálátlanságot követett el jelenlegi úrnője iránt, a ki, igaz, sok jóval volt hozzá, családjához, nem tartozott-e több hálával annak, a ki e családot megalapítani segítette ? — Aztán, nem is teszek én tiltott dolgot, — igyekezett önmagát megnyugtatni — hát nem maga Dámosné tekintetes asszony bízta rám, hogy ügyeljek az urára ? Még soká tűnődött, törte a fejét ezen a dolgon, de nem tudott magával tisztába jönni. A gondolkodás nem volt erős oldala a csekély műveltségű, egyszerű embernek, a tárgy pedig elég bonyolult volt, hogy keményebb főnek is dolgot adjon, nem csoda, ha az övé kissé szédült bele .. . Aztán a fogadósné fűszeres, meleg bora, reá az erős szilvórium . .. úgy zúgott, úgy kavargott a fejében ... Hiába, józanéletü ember volt, nem szokott hozzá. Oda lenne közben megszűnt a beszélgetés, a tűz is leégett, olyan mély csendesség volt körülötte. Csak a mécs percegett még, aztán az is kiadta a lelkét s a sötétséget csak az ablakon át beható hóvilág enyhité valamennyire ... Felállt, az ablakhoz ment, kinyitotta és körülnézett. Sehol, semmi gyanúsat nem látott. A néma erdő csendjét csak olykor zavarta meg egy-egy farkas távoli vonítása. Ismét betette az ablakot, aztán járkálni kezdett fel s alá. De a helyiség olyan szűk volt, háromszor végig lépte az egészet s csakhamar beleunt. Visszaült hát újra a székére s kissé nehéz feje — bár kezdetben mindent megkisérlett, hogy ébren maradjon — lassankint mind inkább a mellére hanyatlott, szemhéjjait mind nagyobb erőfeszítéssel tudta nyitva tartani, mig végre nem bírta tovább s mély csendes álomba szenderült. Meddig tartott az álom, maga sem tudta. Egyszer csak arra ébredett, mintha lövést hallott volna. Ijedten ugrott fel székéről, nem volt biztos benne, ha álmodta-e, vagy igazán hallotta a lövést ? Azt látta, hogy ami az ablakon átdereng, már nem éjjeli világ, hanem reggeli szürkület. — Teringettél, hogy elaludtam ! — gondolás fejét az ablakon kidugva, figyelemmel nézett körül, ha nem lát-e valamit, ami a lövés magyarázatául szolgálhatna. De körülre minden csendes volt, sehol semmi jel, semmi zaj. Az ajtó előtt, a friss hóban kifelé vezető lábnyomok látszottak, nagyobbak meg kisebbek, a nagyobbak előre vezettek, a kisebbek a ház mögött vesztek el. — Már el is mentek. De hogy tudtam olyan mélyen elaludni ! — szégyenkezett önmaga előtt Mihály. Baj azonban nem történhetett, hiszen világos, hogy sértetlenül hagyták el a házat. A lövést hát mégis álmában hallotta, vadászember gyakran álmodik lövéssel. Összeszedte magát, és sietett ő is útra kelni. Amint az erdőben pár lépésnyire haladt, a magasban hatalmas szárnycsattogást hallott. Felnézett, egy jókora keselyű lebegett a fák ormai fölött. Lekapta puskáját, célzott és lőtt. A madár pillanatra megingott, de aztán folytatta repülését. — Ejnye! nem találtam eléggé — gondolta Mihály s újra vállra vetve puskáját, tovább ballagott, midőn egyszerre . . . — Szent isten! — kiáltott rémülten — ez ő, a tekintetes ur! Egy ugrással ott termett egy, a hóban fekvő férfitest mellett, melynek melléből patakzott a vér s a melyben rögtön gazdájára, Dámos Gáborra ismert. Letérdelt melléje, megtapogatta üterét, halántékait, a test még meleg volt, de életnek semmi jele benne; a gyilkos jól célzott, szive volt átlőve, a halálnak rögtön kelle bekövetkeznie. — Hát azt a lövést mégsem álmomban hallottam — gondolt Mihály és ereiben meghűlt a vér. — Ki tehette, nagy isten, ki tehette! Aztán gondolkozni kezdett. Itt tenni kellene valamit. De mit ? Segítségre már nem ■volt szükség, értesíteni kellett hát a családot, a hatóságot. Felállott, hogy embereket keresni a »Betekints «-be siessen, mikor egyszerre a fák közül két sötét fegyveres bukkant elő. Cirkáló csendőrök voltak, kiket a lövés hangja erre csalt. — Ahá, gyilkos! rajtakaptunk! — kiáltott az egyik, Mihályt vállon ragadva, a ki ijedtében majd kővé vált. — De uraim, kérem ... a tekintetes ur ... én itt kaptam ... fel akartam jelenteni . .. — Ne beszélj hiába — szólt a másik csendőr, levéve Mihály válláról a puskát — puskádon érzik a friss lövés szaga, a holttest még meleg, itt semmi tagadás sem használ. Ezalatt a másik megkötözte az ijedtében védekezni sem tudót, aztán egy, kettő, marseb előre! IV. A halottas háznál. A dábasi udvarház körül élénk mozgalom mutatkozik. Rémült arcú sokaság, urak, parasztok járkálnak ki és bekapun, ajtókon, halk, titkolódzó hangon suttogva egymás között. A nagy ebédlőben, magas ravatalon ott fekszik kiterítve a ház ura, kinek tetemeit — miután a hivatalos látlelet felvétetett, visszahozták családi lakába. A gyilkosság elkövetője felől mindenki tisztában van. Hisz a dolog kézzel fogható. A csendőrök hallották a lövést, látták, mikor Mihály vadász a még meleg holttest mellett térdelt és őket meglátva, sietve távozni akart az erdőből. A vendéglős és nejes a még ott talált éji szállók, a fuvaros, meg a vándorlegény tanúságot tettek a kihallgatásnál, hogy Petri Mihály, a meggyilkolt Dámos Gábor vadásza az elmúlt este ennek kíséretében betért a fogadóba, ott nagyon sötét kedélyt mutatott, szavakat ejtett, melyekből könnyen lehetett az uraság ellen táplált haragjára következtetni , hogy aztán a két férfiú egyedül indult neki az erdőnek a farkasleske«, mint ahogy mindkettő nyilatkozott. Az ebédlőben, a ravatal körül férfivendégek jártak ki és be, a meggyilkoltnak közeli, távoli ismerősei, különböző szempontokból tárgyalva a szomorú eseményt. Csak a közös sajnálkozásban egyeztek meg valamennyien s abban, hogy a gyilkost okvetlenül fel kell akasztani. Ott volt Iglói Pál is, de ő nem szólt semmit. Sötét arccal, lehajtott fővel járkált alá s fel a hosszú teremben, szorgosan kerülve, nehogy tekintete a fehér lepellel borított halott felé tévedjen. Koránkint ideges remegés futott végig tagjain, megállt, végig simította reszkető kezével homlokát, aztán újra kezdte izgatott, sétáját. — Szegény Pali! mennyire sajnálja, egészen le van verve —szólt egyik birtokos szomszéd a másikhoz. — Pedig inkább örömre lenne’oka — fellelte ez. — Mit akarsz, barátom ? — viszont az előbb szóló — sejtelme sincs arról, a mit mindnyájan tudunk. Legjobb barátját gyászolja benne, ki nemsokára apja leendett egyetlen fiának. — Hjah ! az effélét legkésőbben a legközelebb érdekeltek szokták megtudni — mond a másik. (Folyt, köv.) Egy dráma Nápolyban. (Francia elbeszélés.) Írta Daniel Bernard. (Folytatás.) — Ez hovatovább némább lesz, — gondolta magában Della Porta, midőn az első emelet lépcsőin fölfelé haladtak. A folyosóra érve, Mateo egy szerényen bútorozott szalonba vezette őket. Baur kisasszony ült a kereveten, egy éppen most érkezett párisi regényt lapozgatva. — Íme, il signor avocato, szólt Mates s mosolyogva mutatott Teresinára. — Mit jelentsen ez ? — kérdezte Della Porta. Pillanatra, a saját ügye-baja mellett, megfeledkezett a Monte-Terminion történt eseményről. Azon csodálkozott, hogy az olasz kormány közönyösen viseli magát egy volt bourbon alattvaló iránt, de azt is gondolta, hogy előbb-utóbb kire terjed a világon, miképen történt Mertens ezredesnek a halála. És akkor mit fog ő mondani ? Az olasz kormány ugyan nem fog őneki szemrehányást tenni amiatt, hogy a bakó szerepét kénytelen volt teljesíteni, ám ha a dolog kiviláglik, megjelenhet-e ő majd a finomabb körökben ? Baur kisasszonynak a megpillantása ily gyötrő gondolatokat ébresztett benne. Visszaemlékezett Do.