Fővárosi Lapok 1885. augusztus (180-205. szám)
1885-08-02 / 181. szám
Russee. Nem tudom másra is azt a hatást teszi-e egy nagyszerű vidék látása, de engem mindig elkomolyít. Valami fájó érzés vesz rajtam erőt, amit soha máskor nem érzek, csak a bércek közt és hatalmas folyamok partján. Ilyenkor nagyon csekélynek, jelentőségnélkülinek látom az embert, tökéletlennek, gyarlónak e földi létet, mert hisz az embernek annyi dolga, annyi teendője volna, élete pedig oly rövidre van szabva, hogy alig végezhet valamit. Bölcső és koporsó, mily közel esnek egymáshoz, mig ezek a bércek, erdők és vizek mennyi századot láttak! Erejökben, szépségükben és soha el nem múló ifjúságukban büszkén néznek le az alattuk nyüzsgő hangyabolyra, az emberekre, kik jönnek, mennek, vissza-vissza térnek, elragadtatva csodálják szépségüket, azután egyszer elmaradnak, mert nagyon messze kellett menniök, honnan nincs viszatérés. Évek múlva gyermekeik, unokáik folytatják azt, amit ők félben hagytak. Eljönnek azok is megnézni ezt a helyet, melyet atyáiktól, nagyatyáiktól oly nagyon hallottak dicsérni, s melynél szebbet a természet valóban keveset alkotott, s visszagondolnak azokra, kik már nem jöhettek velők, kiknek a természeti szépségek annyira gyönyörködtették szemöket, melyeket ma már betakart egy kis csöndes hant s csak gyermekeikben, unokáikban folytatódik a véges, a tökéletlen földi lét és a természet csodálata. Nem irom le Aussee szépségeit. Sokan leírták már. Csak azt a meglepő hasonlatosságot akarom említeni, melyet az e fürdőt és városkát körülvevő hegyláncolat és az Alpes Maritimes formájában, ölelkezésében, egymásba olvadásában találtam. Ugyanaz a bájos egymásból folyó esés, az erdők kékes zöld hullámzása, a bércekről emelkedő festői idomú, ezüstös csillogásu csúcsok, s a sűrű fenyvesek gyors átváltozása másféle fákba, szilek és fűzek csoportjaiba, mindez meglepően emlékeztet a franciaolasz fenyvesekre, melyeknek csak a levegője enyhébb s a rájok szálló felhők világosabbak, átláthatóbbak és a fölöttük terjedő azúr égboltozat nem olyan komoly, sötét, fenyegető, mint itt. A Grundelsee-nél, melyre Aussee lakossága oly büszke, soha nem láttam szebb tavat. Zöldeskék vize váltakozva cseréli színét, mint a ragyogó s majd elboruló szem. A fenyőerdőkkel gazdagon benőtt hegy- láncolat, mely körülveszi, csak legmagasb csúcsain kopár, de a napfény ragyogóvá varázsolja kietlensé Igeket, csillámlóvá teszi a hömpölygő viz komoly színét, reményteljessé a csöndes völgyet, mely virulása mellett is andalgásba ringatja s melancholiára készti a szemlélőt, fölkeltve emlékeinket, melyek az enyészettel állnak összeköttetésben, mert hisz az élet mellett mindig ott lebeg a halál. A virulástól nem választható el az enyészet. A francia-olasz Alpesekről szólva, s összehasonlítva azokat az itteni hegyláncolattal, föltámad egy másik párhuzam is, a Grundelsee és a comói s Maggiore tavak közt. Sokan azt tartják, hogy minden víz, minden tó és minden folyam hasonlít egymáshoz! Lényegében igen, de hatásában nem. Mily nagy különbség van tó és tó között, mutatják a Grundelsee, a Balaton, a Lago di Como és Maggiore. Mind a négy gyönyörű a maga nemében. Mind a négynek közös szépsége a nagy vízmennyiségében áll. De a víztömegek élete, mozgása színei nagyon különbözők. Az olasz tavak mélyében soha nem szűnő moraj hallatszik s koronként az egész megmozdulni látszik medrében és sötét, majdnem tintához hasonló színnel borítja el tükrének kékségét, aztán ez a sötét szín gyorsan eltűnik s ragyogó fénynyel tör elő a tó eredeti átlátszó felülete; a szem futó káprázatnak vélné e változást, ha nem újulna meg a természet e gyönyörű játéka minduntalan. A levegő áramlata, mely e tavaknál fogadja az érkezőt, édes, meleg, zamatos és csendesítő hatást gyakorol. Minden bokor, minden fa az élet fáját tünteti elénk, melynek tenyésznedvéből fakadt az erdő. A bércek kopársága aranyos fénybe burkolódzik s elveszti kietlenségét. A partokon gazdagon tenyésző növények sűrű lombozattal vetik be magukat a tó vizébe, fekúsznak a nedves, mohos sziklák alá, végig repesztik a fénylő poronddal hintett partot s illatuk összevegyül a viz üde párázatával és kábító levegőt terjeszt szét a vidéken, mi a narancs, olaj és gesztenye-erdők aléltságát idézi elő. Ilyenek az olasz tavak, ilyan a vidék s a körülöttük terjedő levegő, míg a Grundelsee mélye csöndes, nesztelen , acélszerű hegyek veszik körül, melyeknek folytonos széláramlata soha nem szűnő mozgást idéz elő a zöldes tavon, de csak a felszínen, s összevegyül a fenyőerdők éles levegőjével, frissítőleg hat a testre, idegekre, tüdőre, de egyszersmind izgatólag is. S csodálatos, hogy az utóbbi években az orvosok mégis mellbetegeket küldenek ide. Az egész vidéken szétáramló illat fűszeres, de nem kábító, mint amott, s nem érdes, de mégis átjárja a testet minden izében és éltető erőt kölcsönöz a kimerülteknek, ideges bajokban sinylődőknek; míg a Balaton pusztán nagyságával és szépségével bajol el, levegője tiszta, szabad, falusi jég, vize pedig jobban hasonlít a tengeréhez, mint a tavakéhoz, mert folyvást hullámzik, változtatja színét, rengését s gyakran hatalmasan fenyeget, mig az olasz tavak csak enyelegnek saját futó habjaikkal s felszinök rendesen sima, tündöklő. Különös tulajdonsága Aussee vidékének, a majdnem minden órában változó időjárás. Bármit mutat is az időjelző, arra biztosan számítani nem lehet. Mosolygó ég alatt, napsütötte tájon indulunk el, hogy egy bájos kirándulást tegyünk s egy perc alatt komor felhők tornyosulnak, elborul a láthatár, villámok cikáznak fejünk fölött, az egész természet ádáz mozgásba jut, fenyegető dörgés emlékeztet az elemek harcára, küzdelmeire, mely végig tombol a hegyeken s ezer viszhangban remegteti meg a levegőt és fenyegetően emlékeztet, hogy ne bízzuk el magunkat a fényben, melyet rendesen árny szokott követni. . . A kis idő előtt csillogó bércek sötét ködbe, gyászos fátyolba burkolódznak s félelmesen gőzölnek, mintha belsejükben emésztő tűz lángolna, melynek csak komor füstjét lehet látni. A szem, mely imént még csillogó, viruló tájat látott, most nem találkozik egyébbel csak gyászszal, hamuval, sötétséggel. Ilyen az élet is nagy változásaiban, csalódásaiban. Talán sehol sincs anynyi alkalmunk ezt érezni, mint ily bércek közt. S ez az, ami itt komolylyá, elfogulttá teszi az embert és erősen hat idegekre, szívre, agyra. Mert mindez saját kicsinységünket, gyarlóságunkat juttatja eszünkbe, s kit ne ejtene ez fájó érzésekbe, kiben ne keltene szomorú gondolatokat ? Hiszen mily múlékony a szem, mely rövid időre gyönyörködhetik a természet szépségében, mily véges az agy, mely godolkozik e csodás változások fölött, s a szív, mely érez, dobog, repes, elszorul és lelkesül, amig fiatal, eltompul, ha az élet varázsa elmúlik tőle s aztán egyszer csak megszűnik dobogni. Csak a természet örök, igaz és soha nem változó. Ez az egyedüli, melyben vigaszt találunk és bizhatunk. Beniczkyné Bajza Lenke. \ — -7- - ’T V'/ ~sfp * , ■. - - — Nem látunk, százados ur, — szólt a katonák egyike. A pásztor oda ment akkor s igy szólt: — Meg vagyok győződve, hogy Fra Giacomo nem hagyta el a házat! ha eltávozott volna, láttam volna. Fra Giacomo nem kisértet, hogy a kulcslyukon is átbújhasson. Annál kevésbbé, mert. . . — Mert ? — kérdezené a pásztortól. — Mert ő nem varázsló. — No, ha itt van, akkor meg kell őt találnunk, mert azt nem képzelem, hogy léghajó-készletet hordozzon magával. A katonák csak csóválták a fejeket, de nyilván látszott, hogy a kutatás sikerében nem igen bíznak. Újra bementek a lakba, hol az öregasszony folyvást sopánkodott. Mariuccia folyvást jelen volt a családja ellen intézett műveleteknél, megvető hidegséget tanusítva. — Igaz, hát ezzel a bandita nővel mit tegyünk ? — kérdezte René a kapitánytól. — Nos, ő nem sokat használ nekünk; akár vissza is küldhetjük őt. — Nem, — szólt René, — nekem egy gondolatom támadt. Úgy látszik e nő gyönyörködik benne, hogy keresésünk eddig nem vezetett sikerhez. Tartsuk szemmel őt s a közben nyomozzunk tovább. Kétségtelen, hogy nem segít a keresésben, de ha közel járunk a rejtekhez, bizonyos nyugtalanságot fog elárulni. — Ahogy ön akarja, — szólt az olasz tiszt. S a kutatást újra kezdték. Egy katona a padlást vette szemügyre, másik a kéményt vizsgálta meg, mely oly szűknek látszott, hogy egy gyermek is alig férhetett ott el. Nagyobb biztonság végett azonban föllőttek abba s a golyó a falról pattant vissza. — Semmi eredmény! — mormogott a tiszt. Mariuccia csak mosolygott, de mégis nyugtalanította ama makacsság melylyel őt Maugis folyvást szemmel tartotta. — Hát azt a nagy tarisznyát, mely a szoba egyik zugában van megvizsgálták-e,? — kérdezte a kapitány a katonáktól. — Megvizsgáltuk azt is — viszont a katonák egyike. Ruhatartó az, mely mögé nem rejtőzhetik el egy ember. Észrevennék a lábát. — Mit sem tesz. Döfjenek belé a szuronynyal. Amint e parancsot Mariuccia hallotta, szédülés fogta el; keble zihált sajka remegett. A katonák egyike teljesité a parancsot. Belészúrt az ócska zsákba és fölakgatott ruhákba. — Nincs itt senki elrejtőzve, — szólt. Mind a mellett is újra kísérletet tett s ezúttal váratlan akadályra talált a szurony s egy megsérült ember ordítása hangzott föl. Fra Giacomo átszűrt vállal ugrott ki a lomtárból. Ekkor vették csak észre, hogy a tarisznya és a felakgatott ruhák, egy körülbelül két méter hosszú erős deszkapolcot fedeztek, mely mögött a falban egy fülke igen jó rejtekhelyül szolgálhatott. Fra Giacomo, ki lélekjelenlétét pillanatra sem veszítette el, az ablakhoz futott s egy ugrással ki akart azonosolni, de azt ellenség őrizte;az ajtó felé futott, de még nagyobb számú csapat állta el az útját. Majd Renére akarta vetni magát, de a fölemelt bot elől visszahúzódott. — Az ördögbe! — dörmögött Fra Giacomo. — Én már elénekeltem hattyúdalomat. Megállt, egyenesen mint a nyárfa, égő arccal, keresztbefont karokkal, megvetőleg tekintve az öt körülállt katonákra. René előre lépett s igy szólt: — Sajnálom, hogy önt ily helyzetben találom, mely úgy önre mint rám nézve gyötrelmes, de azt elismeri, hogy nekem kárpótlással tartozik. A franciák megértik a tréfát, de szeretik, ha övék az utolsó szó s ez oly gyöngeség, melyet meg kell nekik engedni. — Ki ön ? S mi köze velem ? — szólt nyersen Fra Giacomo. — Nem ismerem önt. Önnek nincs joga, engem megölni, én bírói ítéletet kérek. — Bírói ítéletet! Megkapod azt, te rabló. Majd elitélnek akasztófára. A világtalan öreg asszony mondta ezt, ki fölállva, Fra Giacomo felé közeledett, a hangja után. Összeszoritott ököllel fenyegette a foglyot. — Vigyázzon öreg, — szólt a rabló, önkénytelen meghátrálva, — nehogy belém ütközzék. — Kötelet érdemelsz, rabló ! — rikácsolt a vén asszony haraggal, — ez az egyetlen eszköz, mely téged ártalmatlanná fog tenni. Ráismertem e gonosztevőre, — folytatá, a katonák felé fordulva; — ez volt az, ki unokámtól megfosztott. Hová tetted unokámat, Buonvicino Ercolet? Mit tettél vele, szörnyeteg ? — Ercolet mondtál ? — Azt. Fra Giacomo elkacagta magát. — Légy nyugodt. Ercole jó helyen nyugszik. — Oh, hála neked istenem! — sóhajtott föl az öreg, megértvén a bandita szavait. — Így van, — folytatá Fra Giacomo. — Ercole nem érez többé, sem hideget sem meleget. Tegnap este lőtték agyon a katonák, akiknek te engem kiszolgáltattál, nyomorult asszony. Az öreg elájult, ajka átkot rebegett, de hangja elhalt. — Szegény asszony! — susogta René, ki mindig megilletődött másoknak a szerencsétlenségén. Aztán segített a katonáknak, elhelyezni őt a karosszékben, mely alakban az egyedüli kényelmes ülőhely volt. Ezalatt az olasz tiszt közeledett Fra Giacomohoz. — Ideje, hogy végezzünk, — szólt szárazon. — Hová visz ön engem ? — kérdezte a bandita. — Oly helyre, ahonnan nem hamar szabadulsz ki. Fra Giacomo elsápadt. Mariuccia hozzá rohant. — Bátyám, — kiáltott, — agyon akarnak téged lőni. Védd magadat. .. . Én megölöm, a ki hajad száját érinti is !. . . Ők a nyomorultak !. . . Húszan is vannak egy ellen !. . . De nem tudják ők, kivel van ügyök. Ők csak saját testemen át férhetnek hozzád! Mariuccia oda állt a bátyja mellé, aztán sírt és csengett a katonákhoz, kik azonban hajthatatlanok maradtak. Végre is belátta, hogy nem segíthet Fra Giacomonak a sorsán, félre vonult s fejét tenyerébe hajtva, zokogott. — Isten veled, húgom, — szólt a bandita. Aztán, kissé rendbe hozva nyakkendőjét, melynek csokra megbomlott, megindult a kísérőivel. (Folyt. köv.) 1160 .